A látogatás

A sötét űr mélyén egy fehér Poal sikló ringatózik. Távol a kék csillagtól, messze az élhető bolygók alkotta világoktól várakozik elrejtőzve a pislákoló fények között. Fedélzetén egy ember üres tekintete mered a fülsiketítő horkantások felé. A termetes ágyon két Vitmiss fiatal pihen összeölelkezve. Bátyjuk a lebegő fotelben üldögél, kezében egy lila gyümölcsöt szorongatva. Szemei előtt a feladatok listája suhan, szinte lélegzetenként kerül egy új cím a sor végére.

Egy csendes roppanás visszhangját nyelik el a vibráló falak, Christian Morales Békeharcos megkezdi reggelijét. Barna szemeibe visszatér az élet, arcát lassan formálja grimaszossá a szokatlan íz, amint az édes gyümölcs leve nyelvéhez ér.

— Kocka! Ez megint olyan, mintha egy darab fémet rágnék! — suttogja maga elé összevont szemöldökkel — Valami baj van a tárolóval, már sokadjára mondom!

— Az időtorzító mező diagnosztikája nem talált hibát. — zúg fel fejében a vidám gépi hang — Az élelem részecske szerkezete megfelel a letárolási állapotnak.

Egy hangos harapás felel a számítógép válaszára, majd a gyümölcs maradéka a padlón puffan. A vibráló anyag halk sistergéssel kezdi emészteni, mialatt Chris a helyéről felkelve az ivóvíz tároló felé indul. Korsóját többször is megmártva öblíti le a fémes utóízt, tekintete a kacatok közt várakozó faládára fordul.

— A következő úticél lehetne a Horvis rendszer. — kezébe vesz egy magvakból összegyúrt cipó félét — Ezt is után kellene tölteni. — fogai alatt reccsen a száraz étel.

Szemei előtt ismét villan az elme képernyője, a száguldó csillagtérképen közeledik az utánpótlás planétája. A sárga bolygó már szinte teljes látómezőjét eltakarja, de a Kocka hangja megállítja gondolatában.

— A „Ne halogasd ember!” protokoll aktív státuszban van. A két Vitmiss létformával a fedélzeten csak a Poal látogatása után választhatsz más úticélt!

— Ki találta ki ezt az ostobaságot? — mérges dörmögése éppen több a suttogásnál.

— Te, természetesen!

Néma fújtatással indul vissza foteljához, csak a vibráló falak zúgása festi alá lépteit. A kék egyenruha zsebébe nyúl, kezébe veszi a számítógépet. Szótlanul ül helyére, de barna szemei szigorúan merednek a fehér Kockára, valósággal égeti tekintetével. Egy pillantást vet csupán az ágyban békésen szuszogó lányra, majd a mellette már mozgolódó kis Parancsnokra néz.

— Akkor menjünk oda! — megszorítja a szerkezetet — Legalább túlesünk rajta.

Ismét felvillan a csillagtérkép, a száguldó csíkok egészen az univerzum széléig repítik tekintetét. Az ismerős galaxis növekszik előtte, végül a Poal központ planétája tölti be a teret. A sötét űrben lila fény villan. A hangtalan térben a szikrázó gömb kitágul, az átjáró túlfeléről idegen csillagok képe szűrődik át. A sikló elindul a távoli világba.

Mocorgás hangja nyomja el a falak zúgását. David előbb hátra, majd a másik oldalra fordul, végül talpai a vibráló padlón koppannak. Ködös barna tekintetét körbe fordítja, majd csattogó léptekkel baktat a semmibe meredő bátyja elé.

— Hová megyünk ilyen korán? — kezeit tarkója mögött összekulcsolva nyújtózik — Nem tudok aludni, ha minden mozog körülöttem!

A kijelző semmivé foszlik az ember elméjében, szemei előtt csak a durcásnak tűnő siheder Harcoska marad. Egy lélegzetet vár, majd helyéről felállva beletúr a fiú kócos barna hajkoronájába.

— A Poal csillapítás mindent elfed idebent. — alaposan összeborzolja — Nem is érezheted, hogy mozog a sikló.

— Én akkor sem tudok aludni. — kezeit karba teszi, arcát az ágy felé fordítja — Elenának könnyű, Ő tényleg nem érzi.

— Te sem. — mosolyog rá bátyja — Csak képzelődsz. Én sem érzem, pedig elég sokat utazom vele.

A fiú nem felesel, némán fordít hátat, majd elindul az időtorzító tároló felé. Az előtte semmivé fakuló vibráló fedél alatt kutatni kezd, jobbra-balra tologatja a színes gyümölcsöket. Egy elégedett sóhaj száll felette, kezében egy lila és egy sárga gombóc akad meg. Ismét fordul, halk léptei Elena mellé viszik. A körte szerű étel a kis kovácsolt asztalon kap helyet, a másikkal kezében a fotelhez baktat. Fogai közt roppan a lila gyümölcshús. Újra és újra harap, de arcán az elégedetlenség nyomát sem látni.

— Nincs rossz íze? — közelebb lép öccséhez — Olyan fémes, vagy nem is tudom.

A hangos csámcsogás közben csak egy tanult földi gesztus felel, David a fejét rázza, miközben az utolsó falatig körberágja a csutkát. A maradékot leejtve adja át a padló felemésztő rendszerének, majd nagyot nyújtózva ismét a talpára áll. 

— Még nem válaszoltál, Chris! Hová jöttünk ilyen korán?

— Bemutatlak titeket az arctalanoknak. — Elenára pillant — Benyújtottam az igényemet a befogadásotokra. Meghallgatnak titeket.

— Mi is Poal polgárok leszünk, mint Te? — vigyora szélesre húzódik — Akkor nem kell többé föderációs jogot tanulnom?

— Ezt Monával kell megbeszélned. — gúnyos mosollyal indul a fal felé — Ha szépen megkéred, talán tanulhatsz föderációs közgazdaságot is.

Nem néz vissza, mégis tisztán hallja az ifjú arcának fanyalgó rándulásait. A vibráló anyagra pillant, fejében felzúg a parancs.

„Átjáró, nyílj meg!”

A blokk semmivé foszlik előtte, egy lépéssel terem a hangár padlóján.

— Most hová mész? — szalad a nyíláshoz David — Elena még fel sem kelt!

— Csak kell egy kis környezetváltozás. — nagyot nyújtózik — A sikló olyan egyhangú. Kiélvezem, hogy megérkeztünk.

A fiú tekintetét kérdőn fordítja körbe a hatalmas csarnokban. Minden fehér és vibrál, pont, mint a hajó belterében. Egy percet bámészkodik, majd hátat fordítva az ágyhoz siet, a lányt kezdi ébresztgetni.

Chris átmozgatva végtagjait ismét zsebébe nyúl, a Kockát emeli maga elé, egy szelíd mosollyal szólítja újra a számítógépet.

— Szólnál Poalnak, hogy megjöttünk?

— Már vár titeket az ötszázharmadik tárgyalóban. — tréfás hangja zúg fel az ember fejében — Megjelöljem az utat, vagy ezúttal is szeretnéd magad megtalálni?

— Jelöld… — szigorú tekintete alatt arca enyhén vörösbe borul.

A fehéren vibráló padló felett egy vékony kék vonalat pillant, a csarnokon át, egészen a falig vezet. A siklóból már a készülődő Védencek hangja közelít a nyíláshoz. Elena szótlanul lép bátyjához, jobb kezét átfogva szegődik mellé. David a balljára áll, ő is megragadja fivérét. A gyerekek már az ember válláig érnek, mégis úgy állnak mellette, mint évekkel az előtt. Hárman indulnak el kézen fogva a gigászi csarnokban.

Amint egy falhoz érnek, az semmivé válva nyitja meg előttük az újabb és újabb folyosókat. Minden szakasz pont olyan, mint előtte bármelyik. A percek lassan órákká válnak a monoton zúgásban.

— Honnan tudod, hová megyünk? — tekint fel bátyjára Elena — Itt minden ugyanolyan. Fehér és világít.

— Csalok. — mosolyog le a lányra — A Kocka mutatja merre kell menni. — oldalra súg — Már egy ideje én sem tudom, merre járunk.

— Háromszázötöt léptünk előre, jobbra fordultunk, kétszázhuszonkettőt tovább, az után balra jöttünk… — David egy pillanatra elhalkul — most ezerkettőszázhét…  ezerkettőszáznyolc…

A számoló fiú felé fordulnak a megdöbbent barna tekintetek. Magáról elfelejtkezve folytatja tovább a katonás ütemét, észre sem véve, hogy figyelik. Még perceket mennek, mielőtt az ember elméjében a kék vonal oldalra kanyarodik, majd a fal előtt véget ér.

— Megjöttünk. — mutat rá a semmibe vesző átjáróra — A visszaúton te vezetsz minket. — mosolyog rá öccsére.

Átlépnek a nyíláson, a kör alakú teremben három lebegő fotel várakozik üresen. Chris szétnéz, de nem lát és nem is hall közeledő lépteket. A gyerekeket leülteti, majd a falhoz lépve hangosan kiált.

— Poal, megjöttünk! — tenyerével megpaskolja a vibráló anyagot.

A levegő sem mozdul meg körülöttük, csak a Védencek fészkelődnek egyre feszültebben. A halk zúgás egészen beteríti a szobát, de Chris mosolya nem lankad, bizakodóan néz a csuklóján ketyegő Japán Harcosra.

— Mindjárt jön. — tekint a lányra — Az arctalanok szeretik megváratni a vendégeket… Engem legalább is mindig megvárat.

A tréfás szavakat nem követi kacagás, újabb percek telnek némán. David székéből felállva nyújtani kezd, mintha csak bemelegítene a reggeli edzés előtt. Elena bátyját lesi a fal mellett, ajkai lassan konyulnak, ahogy az ember arcáról is elszökik a magabiztosság.

— Talán nem érnek rá. — fordul a fiú sandán Chrishez — A Vitmisseket itt sem becsülik többre… — hangja elszorul, tekintetét a falra veti.

Elenának feltűnik a hirtelen szótlanság. Davidre néz, a fotel szélében megkapaszkodva mered rá, de csak a zúgás veszi körbe őket, más hang nem szűrődik be a szobába. A fiú lassan fordul vissza, lábai a helyéhez viszik. Leül, kezeit karba téve bámul tovább a fal felé.

— Mi történt? — suttog neki a lány — Miért hallgattál el?

A vibráló anyag lassan kezd áttűnni, mögötte egy kék ruha képe sejlik fel, majd az apró lény betipeg a nyíláson.

— Poal! — siet elé Chris — Már attól féltem, nem is érsz ide! — a gyerekekre pillant — Elena, David, bemutatom Poalt. Ő egy Poal… Akárcsak itt mindenki.

Az ifjak ábrázatát az irtózat rajzolja át. Meredten néznek az idegen jövevényre, még lélegzetük hangja is elveszik a zúgásban.

— Nincs szája…— suttogja David — Mégis hallottam mit mond.

— Szeme és orra sincs. — húzza össze magát Elena — Arctalan.

A topogó léptek a gyermekek elé viszik az idegent. Kezét felemelve a középső fotelre mutat, hangja felzúg Chris fejében.

— Morales tanulópolgár, kérlek te is foglalj helyet az ajánlottakkal.

Az ember szótlanul engedelmeskedik, a Védencek közt ül le. Poal bal tenyerét a padló felé fordítva tartja elé, a jobbat a plafon irányába billentve nyújtja Davidnek. A fiú bátyjára tekint, egy bólintás felel a ki nem mondott kérdésre.

Megérintik a szürke kezeket. A Japán Harcos ketyegése egyre ritkábbá válik, elmélyült hangja végül elenyészik a lassuló zúgásban. A mutató megáll. Egy villanás fedi el a fehér falakat.

Az ember már máshol jár, egy szürke világban, rácsok között fekszik. Egy Vitmiss nő ölelését érzi maga körül, karjaiban szorongatja, mint egy kisdedet. A vakító villanásban elmosódik a fénytelen kalyiba képe.

A fehér szobában Chris szelíden mosolyog.

Már a porban szalad, a homok szúrja mezítelen talpát. Az ózonos szellő csípi orrát, alig futott egy keveset, de már levegőért kapkod. Körülötte hatalmasnak tűnő megláncolt felnőttek vonulnak egy sötét barlang felé. A nő is köztük van, hozzá fordul, Davidnek szólítja. A felkavarodó szürkeségben elveszik az idő.

Már nem mosolyog.

A sötét tárnák mélyén a láncok csörgését elnyomja a korbács csattogása. Vitmisseket vernek. A fojtogató párában elfut a vér szaga. Sok a megürült béklyó, kevés a munkáskéz. A fiú a nő mögött áll, rongyos ruhájába kapaszkodik. A denevérfejű bestiák a holtakat vonszolják. A szerszámok lendülnek, a fémek a kőzetbe csapódnak. A szikrák elvakítják a fiatal szemeket.

Fogai összeszorulva csikorognak a fotelban.

A nő a földön fekszik. Mellkasa nem mozdul, pedig szemei a kalyiba plafonjára merednek. A fiú szólítgatja, de nem felel neki. Megérinti a kezét. Hideg. Kiszalad a viskóból, segítségért kiált. Újra és újra egyre hangosabban üvölt. Egy őszes Vitmiss férfi jön csak elő, a fiúhoz siet. Együtt lépnek be a félhomályba. A nő nyakát érinti, kezét hozzá szorítva vár egy lélegzetet. Szavait elmossa a homok örvénye.

Arcán végiggördül egy könnycsepp, a Poal egyenruha nyeli el ölében.

Már a fiú is láncot visel. Apró kezével alig bírja mozdítani a nehéz szerszámot. Egy falnál állnak az ősz férfival. A törmelék közt felcsillanó szürke anyagot gyűjtik. Az ifjú szemeket megbabonázza a csillogás, egy pillanatig néz csak maga elé. Csattanás tör át a munkazajon. Lapockái között villanásként hasít húsába a fájdalom. Artikulálatlan üvöltést hall, miközben a földre zuhan. Kezével hátát érinti. A félhomályban is tisztán látja tenyerén saját vérét. Ismét csattan a korbács, mellette az öreg is leborul. A felkavarodó por elborítja a sötét tárnát.

Bal öklében roppannak az ízületek, a kék szövet alatt feszülnek izmai.

Már könnyebben lendül a szerszám, a pattogó kövek közt csillognak a fémek. Letörli verejtékes homlokát, sajgó hátát kiegyenesíti. Nincs mellette senki, az öreg béklyója üres. Ismét lesújt a kőre. Egyre nagyobb darabokat hasít ki a sziklából. Egy ütemes csengést hall maga mögött, kongatják a pihenőt. Nem áll meg, még erősebben üti az ásványt. A tárnába a lányok hangja szűrődik be, a vízhordók körbe indulnak. David nem áll meg. Szerszáma az elnémult barlangban is szórja a szikrákat. Mögötte egy vékony hang szólítja. Felé fordul. Szeme elkerekedik, kezében megremeg a csákány. Egy vele egykorú lány áll előtte, egy kulacsot szorongatva. Sosem látott még olyan szépet. Egymásra mosolyognak. A barna szemek csillogása felragyog a félhomályban.

A vibráló falak közt forróság fut el a levegőben.

A kalyibák mögött, a csillagtalan éjszaka leple alatt két gyermek a homokban fekszik. Egymás kezét fogják. Suttognak. Elena egy távoli helyről mesél, amit ő sem látott soha. Apja műhelyéről és a fémekről beszél, amiket megmunkál, valahol messze a bányától. Dübörgés közelít feléjük. Egy őr kiált. David felpattan, a hang felé kezd futni. Nem várja meg a lányt, a denevérfejű rém elé áll. Nem felel a kérdésre, csak dühödten néz az óriásra. Egy lendülő ököl fedi el a csillagtalan eget.

A lebegő fotel megrázkódik a benne remegő izmoktól.

A fiú ismét a falnál, kezében lendül a csákány, nyakában leng a lánc. Mellette egy öreg Vitmiss küzd, csontjai tisztán látszanak szakadt ruháján át is. Már többet köhög, mint dolgozik, fuldoklása végül a földre kényszeríti. David leteszi szerszámát, térdére vágódva próbálja felhúzni a haldokló bányászt. Egy mély hang dörren, dübörgő léptek követik. Az őr kezében nem korbács leng, egy termetes buzogánnyal közelít feléjük. A fiú feláll, öklét a támadóra emeli. Kiabál, de a bestia egyre gyorsabban halad. A lendülő buzogány suhogása alatt Elena kiáltását hallja. A dörrenés megrázza a tárnát. A fegyver egy fém tenyérnek ütközik. A fiú előtt már áll valami, nem nagyobb egy Vitmiss felnőttnél, mégis megállította a csapást. A Sötét Lidércet látja. Christ. A fekete páncél mozdul, egyetlen ütéssel falhoz vágja a gigászi bestiát. A csattanás felrázza a bánya porát.

A vibráló falak fényében egy apró fuvallat szökik el az ajkak közt.

Felgyorsulnak az emlékek, az ember előtt a Föderációban töltött közös évek szinte villámként száguldanak. Megdermed minden. Az iskola kertjében állnak, David előtt az Árnyékharcosok vezére várakozik. Egy Fényacél brosst ad neki, a szakadt lánc jelképével. Elnyúlik a pillanat, napoknak tűnnek a másodpercek. A villanás véget ér.

— Morales tanulópolgár, kérlek kint várakozz tovább.

Az ember keze lassan ereszkedik a szürke tenyér alól, mialatt éledő tekintetét kérdőn fordítja Poal felé. Az arctalan nem szólal meg újra fejében, csak kellemes melegsége sugárzik szerte a szobában. Chris Elenára néz, barna haját hátra simítja, szinte csak suttogva szólítja meg a fészkelődő lányt.

— Itt biztonságban vagytok. — feláll székéből — Nem lesz semmi baj.

A megnyíló átjárón kilépve ismét a folyosón találja magát. Kezét karba fonva dől neki a vibráló falnak, mialatt mögötte a szoba bezáródik.

Védett egyének

A zizegő falak közt egyre mélyülő sóhajok szállnak. A hangosodó ketyegés apránként átveszi a zúgás helyét az ember fülében. Némán számolja az összefolyó kattanásokat. Mellkasán a fehér páncél ütemes emelkedéseit apró rezzenések rázzák. Fülében feszülnek az izmok, de a Térolvasással sem hallja a gyermekek hangját, a vibráló anyag nem engedi át a zajokat. Szemöldökét összevonja, arcát a padlóra fordítja.

— Ez csak formaság. — suttogja — A polgári ajánlásokat befogadják.

— Az elbírálás kimenetele minden esetben egyedi. — zúg fel fejében a Kocka — A meghallgatás az ajánló bevonásával történik, de a döntést a rövid és hosszútávú polgári célok, valamint az ajánlottak szándéknyilatkozatai határozzák meg.

— Nem hozzád beszéltem! — tekint mérgesen zsebére.

— Aktiváljam a „Ne válaszolj a motyogó bolondnak!” protokollt?

A Japán Harcos mutatója erősebben kezd kattogni, a vibráló falak zúgása hangosodik körülötte. Mellkasában a katonás lüktetés egy-egy ütemet előre sietve töri meg a ritmust. Tekintetét lassan emeli a padlóról, a falak közt mered a végtelennek tűnő fehérségbe.

— Olyan furcsa... — felegyenesedik támaszától — Poal más volt, mint amikor bennem olvasott. — lábai előre indulnak — Pedig sokszor átéltem már… De ez most más volt.

— A betekintés nagyban segít az ajánlott polgárok megítélésében. — zizeg közömbösen — Az életforma stresszhelyzetre adott érzelmi reakciói pontosan előre vetítik a várható viselkedését is.

— Érzelmi reakciói? — léptei felhangosodnak — Elena a megtestesült szeretet és gondoskodás. De David… — arcát tenyerébe rejti — Mindig dühös. Szinte alig nevet, sírni pedig sosem láttam… Soha.

— A Vitmiss már jóval a Thammis ház terjeszkedése előtt is hatos szintű besorolást kapott, mint veszélyeztető harcos faj… — a váratlan csend szokatlanul sokáig tart — A Föderáció által elindított népesség ritkítás és a fennmaradók kontrollálása logikus és szükséges lépés volt.

Egy hangos dobbanással áll meg céltalan sétájában. Öklei roppannak, fogai összeszorulnak. A szabályos lélegzetek fújtatássá válnak, merev tekintetében pupillája kitágul a fényárban.

— Azt mondod ritkítás és kontrollálás… De ez csak népirtást és rabszolgaságot jelent. — jobb ökle elernyed, zsebében a Kockát ragadja — Most úgy beszélsz, mint régen. — szeme elé emeli a szerkezetet — Talán elfelejtetted, de azt kértem, hogy légy emberségesebb. Nem mondhatod az embertelen bánásmódra, hogy szükséges és logikus.

A felvillanó elme képernyő elfedi a számítógépet, a teret lassan betöltik előtte a kegyetlen képek. Elhamvadt városokat lát, odaveszett világok maradványait. Holtakat. Több száz faj utolsó példányait pillantja, szerte a pusztaságokban.

— Nem felejtettem el a direktívát, de a szubjektív nézőpontod torzítja a racionalitásodat, ami szembe megy az aktív „Ne légy Mona!” protokollal. — a vetített múlt egyre vérfagyasztóbb képeket mutat — A Vitmissek nem emberek, a külsőleges jegyeik alapján történő megítélésük és a személyes érintettség…

— Hallgass! — kiáltása elfut a folyosón.

Csak a zizegés marad az elenyésző hang után, ujjai egyre jobban szorítják a fehér masinát. Előtte a pusztítás képei szűnni nem akaró lidércnyomásként ragyognak, bárhova is pillant, csak a néhai Vitmiss hadjáratok nyomait látja. Jobbja lassan ereszkedik, zsebébe csúsztatva elengedi a Kockát.

— Megértettem.

A képek semmivé foszlanak. A folyosó közepén várakozó ember lehajtja fejét, nagyot sóhajt, majd léptei visszaviszik a zárt átjáró mellé. Ismét a falnak támaszkodik, szemét lehunyva várakozik tovább. Már nem figyel a ketyegésre, füléből lassan szűnik a falak zizegése is. Teljes a csend körülötte. A tárnákban jár, a fekete páncélban. Elena kétségbeesett sikoltása zúg, ahogy David nevét kiáltja. Látja a lendülő buzogányt. Egész testében áramlik a Surranás lüktető energiája. Érzi a tenyerébe csapódó fegyver elenyésző erejét. Hallja a falnak vágódó őr puffanását. A zajon áthasít a fiú hörgő üvöltése: „Öld meg!”

Talpak koppanása hozza vissza a bányából. Az átjáró megnyílik, David katonás díszlépésben vonul át rajta. Egy pillantást vet csak bátyjára, majd széles mosollyal tovább menetel.

— Visszafelé én mutatom az utat!

A diadalmenetet nem követi az ember, tekintete is csak pár lépésig kíséri az ifjút. Újra az átjáró felé fordul. Elena is érkezik, Poal kézen fogva vezeti a folyosóra. Chris előtt megállva elereszti, jobbját előre nyújtva búcsúzik az érintés gesztusával. Csendes tipegéssel tér vissza a szobába, mögötte a vibráló anyag ismét alakot ölt.

— Hogy ment? — megfogja húga bal kezét — Letörtnek látszol.

Elindulnak David után. A lány szemét lesütve aprókat sóhajt, fejét rázza csupán, azt is alig észrevehetően. Az ember ismét öccsére pillant, elkerekedet szemmel mered a távolodó kis Parancsnokra. Minden mozdulatából süt az elégedettség.

— Mi történt odabent?

— Engem is meghallgatott. — suttogja az orra alatt — Születésemtől egészen a Kaedru Király látogatásáig. — felnéz egy pillanatra — Mást nem akart látni, azt hiszem.

— Mondott valamit? — keze egyre szorosabban fogja húgát — Nem kérdezett semmit?

— De. — ismét lesüti szemét — Azt kérdezte, szeretnék-e Poal polgár lenni. Igent mondtam.

A távolban David eléri az átjárót. A vibráló fal előtt hátat fordít, szélesedő vigyorával néz a lemaradtak felé. Lassan kezd alábbhagyni jókedve, amint bátyja szigorú tekintete egyre közelebb ér hozzá. Egy lépésnyi távolságra állnak meg tőle. Az ember nem néz a fiú szemébe, felette bámul a fehér anyagra. Szemöldöke összeráncolódik.

— Mit kérdezett tőled Poal, David?

— Azt kérdezte, miért akarok Árnyékharcos lenni.

A halk szavakat a zúgás követi. Elena tenyere egyre jobban szorítja bátyját. Gyorsulnak a lélegzetek.

— Mit feleltél neki?

— A Kaedru páncél jobban tetszik, mint a Poal.

A leány szorítása tovább erősödik. Egész karja beleremeg, úgy kapaszkodik bátyjába. Már nem sóhajtozik, csendesen fújtat. Chris nem mozdul, üresedő tekintetével mered tovább a falra.

— Akkor, most mi lesz, Árnyékharcoska? — lenéz a fiúra — Hogyan vezetsz tovább, ha még az átjárót sem tudod kinyitni?

— De ki tudom! — az anyag semmivé lesz mögötte — Látod? Nem lettünk polgárok, de védett egyének igen!

Egy hatalmas csattanás rázza meg a folyosót. Elena teljes erejével lesújtott. David arcán már egy vörös tenyérnyom éktelenkedik, a kis Tündér a fiút megkerülve rángatja tovább az embert. A vibráló padló sem képes elnyelni talpainak koppanásait, minden lépéssel egyre hangosabban halad előre. Chris a fal mögött lassan eltűnő öccsét nézi. Már nincs harag szemében, amint arca előre fordul, azonnal szóra nyílik szája.

— Nem kellett volna ezt tenned, Elena.

— Valóban nem... Neked kellett volna megtenned! — karja egyre erősebben remeg — Bármit csinálhat, te úgysem bünteted meg!

Az emlékei ismét messzire sodorják az embert a fehér falak közül. Az Első Harcos lakosztályában áll, előtte a fújtató fiút és a hideg Monát látja. A vöröslő tenyérnyom felett a barna szemekből süt a harag és a bosszúvágy. Minden lélegzetvétellel forróbb körülötte a levegő.

— Jobb, hogy nem én tettem. — szelíden mosolyog húgára — A te pofonjaid elérik a céljukat.

— Talán a tieid és célt érnének. — haragja nem enyhül hangjában — Kipróbálhatnád.

— Mona sem ment vele sokra. — hátra fordítja fejét — Egyébként sem emelhetek kezet védett egyénre, a Poal törvény egyértelmű.

A szorítás enged, a lány lépteit gyorsítva előre siet. Chris utána pillant, de szinte azonnal megtorpan. Nagyot sóhajt, a folyosó közepén lecövekelve várakozik tovább. Nem néz hátra, mégis a koppanások mögötte egyre halkabban közelítenek, az utolsó pár méter szinte nesztelenül fogy el a térből.

— Haragszik rád. — bal tenyerével a fiú vállát érinti — Nagyon.

— Majd megnyugszik. Mindig ezt csinálja.

— Nagy szamár vagy, ha azt hiszed, ez örökké így marad.

— Mi az a szamár?

Összenéznek. Chris szeméből a múló szigor, Davidéből az értetlen kíváncsiság sugárzik. Hangosabban zúg a fal körülöttük, elnyomja a lélegzetek süvítését. A Poal egyenruha fehér mellvért elemei finoman megrázkódnak. Az ember arca egyre vörösebb, ajkait már görcsösen szorítja össze, csak szája széle kanyarodik apró ívben felfelé. Akadozó szuszogással próbál szabadulni az érzéstől, amit a fiú ártatlan ábrázata kelt benne. Hátat fordít, karját arca elé szorítva fújja ki magát, nem hangosan, éppen csak annyira, hogy a távolodó Elena már ne hallja meg. Magára komolyságot erőltetve tekint vissza öccsére, balját felette átemelve oldalához húzza.

— Nem vehetsz mindent ennyire félvállról, David. — suttogja oldalra — Elenának fontos volt, hogy ti is polgárok legyetek.

— Védett egyénként már tudja használni, amit megengedsz neki. — egy lélegzetig elgondolkodik — Már kedvére tanulhat, amennyit akar.

— Nem ezért volt fontos neki… Nem maga miatt aggódik. Én sem.

Az ölelés súlya alatt egy apró rándulás fut végig. David előre tekint, a távoli falnál várakozó lányra. Halkan, de mélyet sóhajt.

— Túl sokat aggódik miattam. — bátyjára néz — Te is.

— Talán nem alaptalanul. Mossamic Mester is minden jelentésben megemlíti az iskolai viselkedésedet.

— Nincs mit megemlíteni. — hangja elhalkul — Már csak Elenával beszélek, nem verekszem és nem is rongálok meg semmit.

A léptek koppanásai erősödnek a folyosón. Chris rezzenéstelenül néz előre, tekintete üres, nem engedi arcán megmutatkozni érzelmeit. David lopva leskelődik felfelé, de minden pillantás után egyre zavarodottabban fordul vissza.

— Tudom mit akarsz mondani. — vállaival fészkelődik az ölelésben — Nem akarod, hogy olyan legyek, mint Annuntian. — ismét felnéz fivérére — Miért baj az, ha olyan akarok lenni, mint az Árnyék vezér?

— Nem az a baj. — erősebben húzza magához — A baj az, hogy nem is tudod, milyen igazából. Te nem rá akarsz hasonlítani, csak arra a kevésre, amit láttál belőle. Ő attól több.

Ismét elcsendesednek. Elena a megnyílt átjárónál várakozik előttük, alig húsz lépés távolságra. Nem néz a fiúk felé, kezeit hátra csapva aprókat fordul csupán jobbra és balra. Utolérik. Chris egy villanásig pillant csak a lány könnyáztatta arcára, bal kezét finoman átfogva vezeti a fal túloldalára. Hárman haladnak tovább. Az ajtók nyílnak, a folyosók fogynak, de szótlan menetüket csak a zúgás festi alá.

Elérik a hangárt. A sikló kitárt bejárata pont úgy várakozik, mint amikor megérkeztek. Az alvó gép zizegése elveszik a csarnokban. Elena lép be elsőnek, de a fiúk nem követik. David hátra fordulva a záródó átjárót nézi.

— Talán, ha visszamennék… — suttogja maga mögé — Beszélhetnék Poallal, hátha…

— Tényleg ezt szeretnéd? — mosolyog rá öccsére — Eldobnád a példaképed, hogy alkudozhass a béke őreivel?

— Csak az egyiket. — bánatosan fordul vissza — A Kaedrukat úgysem kedvelik túlzottan.

— Én kedvelem őket. — a fiú vállát eresztve hajába túr — Az Árnyékharcosok vezérét különösen. — összeborzolja tincseit.

Davidet magára hagyva Chris is belép a siklóba. Nem néz vissza, a kacatok közt pakolászó lányhoz indul. A kiküldetések alatt kapott ajándékok és a begyűjtött szuvenírek halmai düledeznek körülöttük, de a kevés szedett-vetett bútor már roskadásig van töltve.

— Rendetlen vagy! — fújtat az embert odébb tolva — Ezeket már nem is tudom hova tenni!

— Azt terveztem, hogy átvisszük őket a Morales Rombolóra. — tarkóját zavarodottan kezdi vakarni — De a látogatást előbbre kellett venni. — elneveti magát — Ha megismered Kockát, majd megérted…

— Nem akarom megismerni! — szigorú tekintete szinte felpofozza bátyját — Poal sem olyan... Nem olyan bölcs, mint ahogy mondtad.

Miközben a kupacokat pakolja jobbra-balra, arca ismét egyre vörösebb lesz. A fém tárgyak csengenek, a fák koppannak a padlón. Chris szótlanul nézi a rendszertelen rendezgetést, lassan elhátrálva oson a lebegő fotelek felé. A bejáratra lesve a fiút pillantja. David nem mozdul a sikló mellől, csak meredten bámul a hangár falára.

Az ember megrogyott tartással ül le helyére. Nem ébreszti a csillagtérképet, csak könyökét térdére támasztja, arcát kezébe hajtja. Nagyokat sóhajt, háta egyre görnyedtebben görbül. A csörömpölés hangosodik a kacatok felől, az egész belteret betölti.

A fiú is belép a hajóba. Tekintetét a düledező tornyok és a lebegő ülések közt forgatja. Egyet lép a lány felé, de megáll. Hátat fordítva Chrishez indul, mégsem jut tovább a padló közepénél.

— Hová szeretnétek menni? — dől hátra foteljében az ember.

A felhalmozott fémek tornya elbillen, hatalmas csörgéssel terül el a padlón. Egy héjtörő korong a fiú lábáig gurul, föderációs csizmájának koccan.

— Át kellene vinni ezeket a rombolóra. — veszi kezébe David a fémet — A készleteket is fel kellene tölteni…

— Vigyél haza az Iskolába! — Elena rideg hangja vág közbe — Tanulnom kell Monával, nemsokára vizsgázom.

Az ember a reszkető lányra, majd a szótlanul maradt fiúra néz. Egy bólintás válaszol a néma kérdésre. A bejárat lezárul, csak a zúgás marad a sikló falai között.

Üres tér

A felvillanó csillagtérképen a száguldó fények a Centrus Galaxisig sodródnak. A rendszerek sűrűjéből a Centaco Maxim planéta lassan emelkedik ki, de az ember tekintete a szabadidő jelzője felé fordul. Még három földi napot mutat. Nagyot sóhajt, majd kijelöli az úticélt.

A falak vibrálása egy pillanatra ütemet vált. Ismét megnyugszik az anyag. David a korongot szorongatja, mereven áll a padló közepén. Bátyját figyeli.

Chris üres tekintete előtt már nem a csillagok izzanak. Az Iskola Poal kommunikátorának üzeneteit nézi. Fejében Mossamic Mester hangja zúg, még a semmitmondó pénzügyi jelentések közt is mindig szakított időt arra, hogy a két gyermekről külön beszámoljon. Másfél földi év üzenetei zizegnek előtte, de az Igazgató pontosan tíz naponta jelentkezett. Az ember arcán egy apró rándulás fut végig. Mossamic Monát egyetlen egyszer sem említi, mint ha ott sem volna az intézményben.

Egy hangos harapás tör át a Mester hangján. Az elmeképernyő kialszik, Chris az előtte álló fiúra eszmél. Bal kezével egy kék, almaszerű gyümölcsöt tart elé, jobbjában egy zöldet markol, azt rágcsálja.

— Az első szabály… — szólítja halk csámcsogással — Egyél, amikor csak tudsz!

Felpillant az ételre, de tekintete a mögötte mosolygó arcot nézi. David minden harapást kiélvezve rágcsál gondtalan ábrázattal. Kezébe veszi a gyümölcsöt, az első falat hangosan roppan fogai közt. A savanykás lé ellenére megkönnyebbülten csúszik le torkán, nem érzi benne a különös utóízt.

Elena a szétterült fémeket több kisebb toronyba halmozva gyűjti a fal mellé. Lélegzetei lassan megnyugszanak, mozdulatai már nem kapkodnak. A kacatok rendszerezett kupacai apránként egy békés város képét kezdik formába önteni.

A csutkák koppannak a padlón, a fiú hátat fordítva a kopott szekrényhez siet. Saját kis batyuját a bal, a lány termetes táskáját a jobb vállára akasztja, majd ismét bátyja elé indul.

— Megérkeztünk.

— Miből gondolod?

— Nagy lett a nyüzsgés alattunk.

Egy gúnyos mosoly fordul David felé, az ember hátra dől, elméjében ismét éled a képernyő. Szája aprót rezdül, szeme elkerekedik. A sikló már a Centaco Maxim pályáján suhan.  Ismét öccsére tekint, de a fiú arcán nem lát önhittséget, csak szerény magabiztosságot.

— Parancsnok, engedélyt kérek a sikló térmozdító rendszerének használatához! — kihúzza magát, arcáról eltűnnek az érzelmek.

Foteljéből felállva Chris a fiú elé lép. Átöleli. Egy lélegzetig szorítja magához, majd hátrálni kezd. Elmosolyodik.

— Az engedélyt megadom, helyettes Parancsnok!

Fény villan a térben, elvakítja az ember szemét. Mire látása visszatér, már csak Elena várakozik az ágy szélén mozdulatlanul. A kacatokból épített városkát nézi, apró lélegzetei elvesznek a zúgásban. Lassan áll fel, fejét kimérten fordítja a fotelok felé.

— Mona ettől félt. — bátyja felé indul — Olyan harcos lesz, mint te.

— Miért, én milyen vagyok?

Megtorpannak a léptek. A lány fejét oldalra fordítva ismét a kacatokra pillant. Nagyot sóhajt, majd több kisebbet.

— Természetesnek veszed azt, ami nem az.

— A Vitmiss potenciál természetes. — hangjából eltűnik a magabiztosság — A legjobb mesterek tanítják az Iskolámban. Figyelnek rá, hogy jól használja…

— Nem is veszi komolyan! — kiáltása elhalkul — Tudja, hogy régen túlszárnyalta a tanárait… Már semmire nem figyel oda igazán.

— Mit kellene tennem? Én tanítsam harcolni? — ökle hangosan roppan — Egy engedelmes fegyvert kellene nevelnem belőle?

A lány ismét elindul. Arcát lehajtva apró léptekkel közelít bátyja felé. Kopogó könnyeit a vibráló padló sisteregve issza magába. Elfogy köztük a tér, de nem tekint az emberre, fejét mellvértjére hajtva átöleli.

— Nem tudom. — magához szorítja — Talán senki sem tudja.

— Sajnálom. — kezével gyengéden végigsimítja a lány hátát — Néha elfelejtem, hogy csak tizennégy évesek vagytok. — nagyot nyel — Mona biztosan jobban látja… Tőle kellene megkérdezned.

— Te is megkérdezhetnéd tőle. — szorítása lassan ernyed — Talán ideje lenne beszélned vele.

A reszkető lány felett az ember arca közömbössé válik. Fejében kifogások gyűlnek, apránként formálódva csúsznak át az igazság rostáján, a valóság elferdítésére készen. Többször is mély levegőt vesz, elméjében az egyik kikezdhetetlen kibúvót váltja a másik, de szája mégsem mozdul. Egymásra néznek.

— Nem tudok. — tekintete kiüresedik — Nem megy.

— Tudom. — ismét mellvértjére hajtja fejét. — Sajnálom.

Egy percig ölelik még egymást a monoton zúgásban. Elena csendesen törölgeti szemét, majd hátra lépve búcsúzik bátyjától.

— Chris, engedélyt kérek a villanó hazaút használatához.

— Megadom, kis Tündér, Vitmiss egészségügyi specialista!

— Megmondom Monának, hogy üdvözlöd! — fanyar mosollyal kacsint.

Az elkerekedő szemeket ismét elvakítja a villanás. Előre nyújtott kezei üresen záródnak össze a fényárban. Szemét dörzsölve támolyog vissza foteljához, lábával tapogatódzva fordítja maga felé. Erőtlenül rogy helyére. Lassan tisztuló látásában még zizegnek a színes foltok, dühödt fújtatása közben már elméjében a képernyőt szólítja. A halmozódó feladatok listájára tekint, a kivizsgálandó események keltik fel figyelmét. Eltűnéseket keres, akárcsak az elmúlt másfél év minden napján. Arcára egy pillanatig mosoly költözik, de a friss esemény kiválasztása megtagadásra kerül.

— Most mi a baj? — kezével nagyot csap a fotel szélére — Nincs kiemelt prioritású ügy a listában!

— A küldetés azonnali kiválasztása ütközik a „Ne bújj a munka mögé!” protokoll direktíváival. — zúg fel fejében a vidám gépi hang — A szabadidő jelző lejártáig nem végezhetsz Békeharcos feladatokat.

— Még hány ilyen aknát szórtam el magam köré?!

— Összesen hatszázharminckilenc egyéni protokoll került a kiegészítő polgári szabálykönyvbe.

Tenyerét homlokához csapja, meggörbült ujjait karomként húzza végig arcán. Keze a zsebébe csúszik, markában megszorítja a számítógépet. Lassan emeli szeme elé, tekintetéből vérfagyasztó harag sugárzik.

— Deaktiváld mindet!

— Nincs akadálya. — tréfás hangja zúg fel — A „Poal úgyis megtudja!” protokollnak megfelelően, a deaktiváláshoz egy teljes kiterjedésű érzelmi és beszámíthatósági tesztet kell kitöltenünk. Kéred a kérdések listáját?

— Mikor kértem én ilyet?!

— A protokoll földi idő szerint 1986. január 4.-én 11 óra 23 perckor került bejegyzésre.

A számítógép üstökösként vágódik a kacatokból emelt városkába. A tornyok hangos csörgéssel dőlnek le, a fehér szerkezetet beborítják a romok. Elhalkulnak a remegő fémek, a falak zúgása veszi birtokba a teret. Chris foteljában hátradőlve fészkelődik, tekintetében a harag helyét szinte azonnal a megbánás váltja. Az összedőlt építményt nézi.

— Mi a fenét kellene csinálnom? — suttogja arcát tenyerébe rejtve.

— Számos lehetőség áll rendelkezésedre! — ismét a vidám gépi hang zizeg elméjében — Kívánod, hogy priorizált listába rendezzem a protokollba nem ütköző tevékenységeket?

— Rendezd. — sóhajában alig rezdül a levegő.

Eltakart szemében a sötétségben fény gyúl, a végeláthatatlan hosszú lista sebesen suhan előtte. Mire tenyeréből fejét elemeli, már nem tudja millió, vagy milliárd számban gördülnek a rövid megnevezések, de a szavak csak egyre többen és többen lesznek. Szemét önkéntelenül kapkodja, légzése felgyorsul, kezeivel megkapaszkodik a fotel széleiben.

— Elég már! — szemét összeszorítja — Értem a célzást!

Az áramlás megáll, a tevékenységek tornya elmosódva száguld az első pont felé. Megáll. Chris felvont szemöldökkel nézi a legmagasabb prioritású lehetőséget.

— Borotválkozás? — tenyerével arcát érinti — Miféle rendezés ez?!

— A megfigyelt viselkedési mintázatod alapján, tisztálkodás után nagyobb hajlandóságot mutatsz a halogatott ügyek rendezésére.

— Nem szoktam halogatni. — fejét a kacatok felől az üres cipótartó, majd az ágy felé billenti — Egyébként is, nemrég…

Szeme fennakad a vele forduló lista második tételén. Légzése megváltozik, apró fuvallatai egyre sekélyebbek lesznek. Nincs esemény vagy cselekmény, csak egyetlen név vibrál előtte.

— Peter…

Csuklójára pillant, a kék szöveten feszülő Japán Harcos perdülő mutatójára mered. Percekig bámul a kopott üvegen át a fémek táncára. Az analóg szerkezet ketyegése lassanként elnyomja a falak zúgását, az apró fénytörések elmossák a padló vibrálását. Kiüresedik a tér, csak az ember marad és a földi óra. Biztos kézzel érinti szíját, ujjával végig simítva csatját bontogatja.

Foteljéből felállva leteszi a szerkezetet, a nagy szekrényhez indul, ahol a gyerekek táskái pihentek. A felső polcon elrendezett Kaedru vértekre néz. Megérinti a vezér ajándékát, reszkető kézzel tapintja végig a meleg fémet.  Arcát lefelé fordítja, végigtekint egyenruháján. Derekát megmarkolva az élő szövet ketté válik, felső részét páncélostól lehúzva a második polcra teszi. Nadrágjától is megszabadul. Az elfektetett erszényből Fényacél borotváját veszi kezébe. A vibráló fényben felragyog a markolat, a szakadt lánc jelképén éles csillanás fut végig. A hátsó fal felé halad, a létfenntartó helyiség átjárója semmivé foszlik előtte. Belép. Tekintetét a plafonra emeli, a fehér anyagon cseppek képződnek, a szaporodó koppanások végül özönvízszerű esőztetéssé válnak. A padlón megálló folyadék szinte azonnal eltűnik, a langyos körforgásban az ember percekig mossa magát.

Az elapadó ár után a falhoz sétál, előtte a vibráló anyagból képlékeny darabok türemkednek ki, lüktető mozgásukkal kehely formát alkotva. A rögtönzött edénybe víz fakad széleiből, az ember elméjében saját tükörképe jelenik meg. Megmártja a pengét, arcán végighúzva megkezdi az aratást. A termés szerény, de a Fényacél teszi a dolgát, csak tarra vágott bőrt hagy maga után. Minden húzással a Tréfás Király egy mókás szójátéka cseng fülében, a meghódított területek láttán szájára apró mosoly kerekedik. Elöblíti a szerszámot.

A szekrényhez indul, borotváját a helyére teszi. Nedves bőrére újra a kék egyenruhát húzza, a szövet azonnal elissza a vizet. A kitágult anyag megfeszül rajta, ismét régi formájában borítja gazdáját. Mellkasán a fehér páncélt érinti. Megcsóválja a fejét. A gondolat elindul, az anyag megremeg, hullámzó cseppekként jobb keze felé kezd gördülni, majd tenyerében egy kemény gömbbé áll össze. A szükségtelen védelem a szekrénybe kerül. A harmadik polcról földi gúnyáit veszi kezébe. Szeme előtt villan a naptár, fejét ismét megrázza, kabátját visszateszi helyére. A Poal által újraalkotott nadrágot húzza kezeslábasára, felsője alá rejti az egyenruha maradékát. Karjain végigtekintve elmosolyodik, ismét egy parancs indul gondolatai közül. A kék anyag rostonként felfejtődve húzódik vissza pólója alá. A pár földi cipőt húzza utoljára, talpán elvékonyodik a csillapítás, az ismerős érzés üdvözli lábait.

— Na, hogy nézek ki, Kocka?

Szeme előtt négy irányból pillantja magát, de a nosztalgikus látványt a tréfás gépi hang azonnal leleplezi.

— Mint egy ember, aki el kívánja rejteni Poal polgárságát.

— Tökéletes. — mosolya szélesre húzódik — Haza megyek… A Földre.

Mindenhol idegen

Egy kövekkel felszórt út végén a nap lassan bukik alá a horizontnak, mialatt a közeli mezőn a lenge szellő hajlítgatja a fűszálakat. A kaszáló közepén egy különös forma rajzolódik ki az elfekvő növényzetben. A lapított cseppformában valami egészen a talajig préseli a zöldeket. Egy átjáró nyílik meg a semmiből, az ember lép át rajta. A vibráló beltér lassan újra semmivé foszlik mögötte a Poal álcázásban.

Mélyen beleszippant a szélbe, tüdejének minden szegletét teleszívja a komlóillatú levegővel. Széles mosollyal indul az út felé. Tenyerét leengedve végighúzza a magas szálak közt. Talpa alatt ropog a göröngyös föld. Leguggol, egy rögöt kezébe véve megszagolja.

— Ez mennyire hiányzott. Földi föld.

Futni kezd a lengő növények közt, karjait szélesre tárva szalad a felszórt út felé. Nem száguld, éppen csak szedi lábait. A lámpaoszlopok kopott látványa semmiben sem különbözik emlékeitől. Balra a távolban ismerős házakat pillant. A cipész fészkét, a tengerész erődjét és saját otthonát. Szeme könnybe lábad, de száján mosolya nem halványul.

Eléri az utat. Az első kavicsok ropogása lelassítja lépteit. Megtorpan. Már nem látja a vöröslő naplementét. Szája kiegyenesedik, egész teste megrázkódik. Az úton végig tekintve egy sötét emlék tárul elé. Az öreg idegent látja, kezében a ládával. Hallja a dörrenést. Az Örök Fény végigfut ereiben. Szemét összeszorítva fordul a másik irányba.

— Motayi Flacco már nincs itt… Csak én vagyok itt…

A kisváros felé indul, de szemeit még nem nyitja fel, vakon jár a recsegő köveken. Ismét megáll. Izmai megfeszülnek, öklei nagyot roppannak.

—Itthon vagy, ember… Ne legyél már nyuszi!

Felnyitja szemét. Előtte a vöröslő úton saját elnyújtott sziluettjét látja csupán. Nagyot sóhajt, majd ismét elindul. A kavicsok hangját apránként elnyomja a szellő suhogása. A kaszáló mellett elhaladva az öreg Thomas gazda földjéhez ér. Már sárgállik rajta a termés, a tábla ültetvénye jóval Chris válla fölé ér. A távolban gépzúgás veri fel a csendet, az aranyló négyzeten túl egy traktor porol maga után. A barna szemek megbabonázva nézik a zajos szerkezetet, a Föderáció légi járművei után szokatlan, mégis ismerős látvány a vörös masina. Percekig bámulja sétája közben, mielőtt eltűnik a domb mögött.

A keresztúton túl, a kijárt zúzalék szélén egy kék autó várakozik. Mellette egy középkorú testes férfi keservesen szitkozódik, kezében egy kereszt alakú tárgyat lóbál átkozódása közben. Chris lassan közelíti, öltözékét többször is ellenőrzi, mielőtt megszólítja.

— Dicső estét a… — elharapja szavát — Jó estét!

— Jó, jó, dehogy jó! — fordul felé ingerülten — Mi a fenétől lenne jó?

A dühös férfi bajusza mögött egész arca vörösben úszik. Autója bal hátsó kereke lapos, egy jókora darab kiszakadt belőle. A csavarok letekerve hevernek, mellettük a csereabroncs már felszerelésre vár.

— Mi a baj, uram? — szemlélődik kíváncsian — Nem jó a pótkerék?

— Ilyen ostobát kérdezni! Hát nem látja, hogy hiányzik?!

— Micsoda? — zavarában a csavarokat kezdi számolni.

— Az emelő! — lábával nagyot dobbant — Az persze Ivánnál maradt!

Chris az autóhoz lép, majd végigtekint a viseltes karosszérián. Leguggol, a küszöb alá benézve némán vizsgálódik tovább. Többször is felpillant a tajtékzó férfira, majd egy fújtatás után halkan kérdez.

— Segíthetek?

— Hacsak nincs a zsebedben egy emelő, akkor nemigen.

— Talán van. — elmosolyodik, bal kezét a támasztási pont alá teszi.

A rugók felnyikkannak, a karosszéria lassan megbillen, bal oldala felemelkedik. A sérült kerék lefordul a tőcsavarokról, a megereszkedett gumi slattyogva terül el a kavicsokon. Egy fémes csattanás követi. A férfi kezéből a kerékkulcs is a kövekre zuhan. Remegő lábaival hátrálni kezd, néma motyogása közben.

— Uram, most felteheti a kereket... — értetlen tekintetét a távolodó férfi után fordítja.

A topogás megáll, a pocakos úr bizonytalan léptekkel indul az elejtett szerszámért.

— Igen… Igen, persze… A kerék… A kerék…

A gyermeteg botladozást ügyetlen mozdulatok követik. A tőcsavarok csak ötödjére találnak bele a lyukakba, a reszkető kezek gazdája az önjelölt emelő rezzenéstelen karját figyeli. Chris az anyákért nyúl, az elsőt felkaptatja a helyére, majd tovább folytatja a maradék néggyel is. Az abroncsba kapaszkodó férfi vállát finoman megérintve a kerékkulcsra mutat. A szerszám emelkedik a földről, hangos kopogással ütközik a lemeznek, de a csavart nem sikerül eltalálnia. Az ügyetlenkedést egyre keserűbb pillantások figyelik. Óvatosan átveszi a remegő kerékkulcsot, helyére illesztve megtekeri az anyát. Hangos nyekergéssel szorul meg. Újra mozdul, ismét felnyüszít a fém. Mikor minden a helyére kerül, lassan leereszti az autó bal oldalát a földre. Feláll, egyet hátralép, de a férfi nem mozdul, tovább térdel a kerékre meredve.

— Sajnálom. — szemét lesütve hátat fordít, a kavicsokat maga előtt ellökdösve tovább indul a kisváros felé.

Zsebre dugott kézzel, görnyedt háttal távolodik a járműtől. Percek telnek el. Már nem hallja a traktor zúgását, a kalász suhogása elnyomja a zajokat. Az erősödő szél felkapja az út porát. Már messze jár, amikor utoljára visszapillant. A férfi nem mozdul a kerék mellől. Léptei lassulnak, végül megáll a kanyar után. A szürkülő égre, majd lábai alatt a kövekre pillant.

Fogait görcsösen szorítja össze, egy termetes kavicsért nyúl, hátra lendíti. Izmai megfeszülnek, a rostok csatarendbe állva készülnek a kilövésre. A távoli hegyekre mered, de szeme előtt már nem a szülőföldje lebeg. A föderációs szállítót látja és a felé közelítő négy Marson fogat. Füstcsíkok vágják szét a felhőket, rakéták hangja rázza a talajt. Ötezer katona bámul tehetetlenül az ég felé. Érzi magán a Fehér Lovag páncélzatát. A fém marokban ropog a kő, irtózatos erővel indul felfelé, körülötte megtörik a levegő, elnyomja a csóvák süvítését is. Fülében cseng a remegő fegyverek hangja. A fekete sisakok alatt az eltorzuló arcok izmainak sercegése kíséri a félbetört rakétát. Újabb kő indul felfelé, majd még egy és még egy. Négy dobás, négy találat. A Marson fogak vesztettek a kavicsok ellen, a kalózok a Harcos ellen.

— Elena… — suttogja — Természetesnek veszem azt, ami nem az…

Kezéből kifordul a kő, a többi közé visszaesve aprót koppan. Tovább indul. Előtte lassan elszürkül az út, a távolban a kisváros első épületei már felsejlenek a gabonatáblák mögött. Átlépi a határt. Lehajtott fejjel halad, a járókelők elől elrejti arcát. Anyanyelvének szavait figyeli csupán, fecsegnek, locsognak, bosszankodnak körülötte. A sok földlakó jelentéktelen problémái kapnak teret az utcákon, ki ezért, ki azért emeli fel a hangját. Chris hallgat. Szemét lesütve halad előre céltudatosan. Évek teltek el, mégis pontosan tudja az utat, egykori munkahelyét lehunyt szemmel is megtalálná. Már közel jár, alig pár saroknyira sétál, mikor az ivóból egy botorkáló férfi indul dolgára. Dülöngélve lép az utca aszfaltjára, egyensúlyából kibillenve oldalra lendül. Összekoccannak.

— Elnézést. — kapaszkodik meg a fiú vállán — Kicsit sok volt az ünneplés. — felnevet.

— Semmi baj, Jonas. — indul tovább Chris — Legyen óvatos hazafelé.

A borvirágos arcú férfi megvakarja fejét, a lassan távolodó alak után siet. Megáll előtte, útját elvágva lefelé fordult arcára mered.

— Ismerős vagy nekem. — kissé előre dől — Idevalósi volnál?

— Csak látogatóba jöttem. — balra fordulva megkerüli a férfit.

Ismét utána botorkál, mellé szegődve leskelődik oldalra. Gyanakvó arcán elkerekednek a szemek, szája szélesre húzódva villantja meg hiányos fogsorát.

— Te vagy az! — közelebb lép hozzá — Az elszökött Morales fiú!

— Nem szöktem el. — aprót sóhajt — Volt egy kis dolgom, máshol.

— Hogy megy sorod, fiú?! — tenyere nagyot csattan Chris hátán — Katona lettél? Hol szolgálsz?

— Nem vagyok katona. — szemöldöke aprót rezdül.

Egy lélegzetnyit haladnak tovább csendben. Az öreg zavarodott tekintete fel-le pásztázza a komor alakot maga mellett.

— Nem csapsz be! — átkarolva támaszkodik rá — Jól kikupálódtál. Egy bolti eladó nem így jár… Te menetelsz. — széles vállába markol — A dobozok pakolásától sem kerekedik ki így az ember.

A szesz szagú lehelet megcsavarja Chris orrát, arcát mégsem az undor formálja, komorsága álcája mögött szíve lassan szorul össze.

— Na, hol szolgálsz, fiú? Légiós lettél? — közelebb billenti fejét — Vagy az itteni balekoknak fókázol? — hangja elhalkul — A szovjetek közé álltál talán? — elvigyorodik — A vodka jobban csúszott, mint a sör?

— Mondtam már, Jonas… Nem vagyok katona. — oldalra pillant — Békeharcos vagyok.

— A Békehadtestnél szolgálsz? — karját leemeli hátáról — Hogy a fenébe kerültél a jenkikhez? A Whiskey vonzott oda? Vagy a lányok?

— Itt elvállnak útjaink, Jonas. — mutat rá a kereszteződésre — Vigyázzon magára! — elmosolyodik — Üdvözlöm a többi pilótát is!

Az öreg megtorpan. Még egyszer végignéz az ifjú emberen. Jobbját felé nyújtja.

— Alig négy éve... — megszorítja kezét — Mégis úgy állsz itt, mint egy idegen. — rávigyorog — Remélem megtaláltad, amit kerestél! Minden jót kívánok neked! — hátat fordít, dülöngélve indul tovább.

— Minden jót. — suttogja maga elé.

Egy pár lélegzetig még figyeli a távozó öreget, majd arcát ismét a föld felé fordítva folytatja útját. A fekete burkolat apránként elnyeli a fényeket, talpának halk súrlódása egyre messzebb repíti hazájától. Elméjében a fehér falak közt áll, a kertel övezett házikóban. A rá meredő fekete szemek alól Tokan Mester szavai visszhangoznak fülében.

— Nincs egyensúly… — aprót fújtat — Csak penge és fűszálak.

Léptei lelassulnak, a frissen festett kerítéslécek illata alatt egy ismerős szag csapja meg szimatát. Gépolaj és növényvédő szerek párája lengi körbe a megtorpanó embert. Tekintete emelkedik. A mezőgazdasági alkatrészbolt előtt áll, kopottas tábla hirdeti Peter Kacat Kuckóját a vásárlóknak. A szerény kirakat mögött már ég a világítás, a pult előtt két bőrkabátos pilóta veszi hóna alá dobozait. A kilincs kattan, az ajtólap suhogva lendül.

— Akkor a jövő héten! — kiált vissza egyikük a boltba.

Elsétálnak az arcát elfordító ember mellett. Üres fecsegésük és egymás felé szurkált gúnyos szavaik elvesznek a szélben. Chris reszket, testében felváltva feszülnek izmai. Ökle halkan ropog, barna szemei a cégtáblára merednek.

— Csak háború ne legyen többet… — keserűt sóhajt — Mindig ezt mondogatta. Csak háború ne legyen többet…

Egyet előre lép, majd végigtekint magán. Viseltes pólója feszül rajta, gömbölyű izmai mindenhol kirajzolódnak alóla. Ropogó öklei helyén két csontos buzogányt érez, lábai egy légvédelmi ágyú állványzataként támaszkodnak az aszfalton. Ismét a táblára néz.

— Megveti a katonákat… — suttogja üresedő tekintettel.

Fülében felzúg a kis recsegő rádió hangja. A boltban áll, de sok-sok évvel az előtt. A zene abbamarad, a bemondó cuppogva kezdi meg a rendkívüli bejelentést. Egy távoli ország a béke nevében hadműveletet kezd egy szomszéd ellen. Nem is figyel, a csapágyakat pakolja egyik dobozból a másikba. Peter halkan morog, de dühe egyre hangosabban talál utat a pult felé. Németeket emleget, és a múlt hibáit ekézi. Népirtásról és embertelenségről beszél, ami újra és újra megtörténik. Erőtlen hangja lassan szertefoszlik.

— Én nem vagyok katona. — egyet ismét előre lép — Már nem.

A távolban a szürke ég határán fekete felhők gyülekeznek. A nyárias szél lassanként erősödik körülötte. Karján feláll a szőr, fegyelmezett légzése apró kihagyásokkal válik szabálytalanná. Tenyerét szeme elé emeli, ujjai végén a kacskaringós mintázatot kezdi nézni. Egy percig bámulja, majd nagyot sóhajt.

— Ember vagyok! A Peter Kacat Kuckója néhai vezető mindenese.

Az ajtóhoz lép, jobb kezét a kilincsre teszi. Megszorítja a fémet. Szemét lehunyva egy utolsó fújtatással engedi útjára félelmét.

A távozás után

A zár kattan, az ajtólap lendül. A kis csengő hangosan csilingelve üdvözli a látogatót. Chris belép. Testéből a hideget egy meleg érzés űzi el. Orrát ismerős illatok fogadják. A műszerolaj és a kenőzsír gépies aromája keveredik az acél szagával. A pult mögött nem áll senki, a nyitott átjárón motoszkálás zaja szökik ki a raktárból. A polcon a címkézett dobozokon saját írását fedezi fel, emlékeihez képest még az elrendezés sem változott. Egy pillanatig hallani véli Peter dicsérő hangját, de csak a ládák koppanása visszhangzik a falak közt.

— Jó estét! — beljebb lép az üzletbe — Lehet itt Kaedru fényhajtóműhöz hűtőtekercset kapni? — széles mosollyal fordul az átjáró felé.

Egy hangos csattanás felel először, majd csoszogó léptek közelítenek a félhomályból. Egy kék sapkát pillant, napellenzője felett a kopott kosárlabdázó alakja virít fehéren. Alatta egy pár kerek üveg csillan, vékony fém keretbe ágyazva. Pisze orrot és vörösre rúzsozott ajkakat lát, egy fiatal lány lép ki a fényre. Bolti köténye olyan, mint amit egykor Chris is viselt, a kalászok felett szálló kétfedeles gép képe egész mellkasát elfedi. A kasszához sétálva a pult felé fordul, tekintetét nem emeli, a kezére ragadt port kezdi leseperni.

— Miben segíthetek? — közömbös hangjában a fáradtság rezeg.

— Petert keresem. — léptei a felhajtható laphoz viszik — Hátul van?

A lány felpillant az otthonosan mozduló idegenre. Hunyorogva nézi, majd szemei elkerekednek.

— Chris?!

— Attól tartok. — mosolyogva fordul a lány felé — Erre jártam, gondoltam beköszönök az öregnek, bár egy pár műszakot kihagytam.

A tréfás szavakat nem követi nevetés. A fiatal teremtés szemüvegét levéve a pultra teszi, a nyitható laphoz lépdelve felbillenti. Többször végignéz a különös látogatón, de remegő ajkairól hang nem indul, csak orra körül kezd vörösbe borulni.

— Ha szépen megkérlek, szólnál neki, hogy a munkakerülő visszatért?

— Nem tudok. — lesüti szemét — Már három éve nincs velünk.

A szél hangosabban süvít az épületek közt. Távoli égzengés szűrődik be a kirakatüvegen. A plafon ventilátora némán kavarja a levegőt a helyiségben, pislákoló izzói aprókat zizzennek.

— Sajnálom. — arcán cseppek gördülnek, lassan hátat fordítva elindul az ajtó felé.

— Most készültem zárni. — mosolyog utána — Anne kávézója még egy órán át nyitva van, ha nem sietsz.

A kéz megszorul a kilincs körül. A sötét üveg tükrében Chris saját arcára néz. Könnyeit letörli, majd fejét kissé oldalra fordítva felel.

— Nem sietek. — mélyet sóhajt — Kint megvárlak. — kattan a zár, a csengő csilingel felette — Nincs miért és nincs hova sietnem.

Az utcán élednek a köztéri lámpák. Zizegve, vibrálva melegszenek a neoncsövek, fakó fényük elveszik az aszfalt feketeségében. A szél erősebben süvít. A távolba meredő ember tekintete kiüresedve néz a sötétben fel-fel villanó göcsörtös villámokra. Hosszú perceket áll az üzlet előtt mozdulatlanul, mire mögötte ismét kattan a kilincs. A lány kilép, cipőinek sarka koppan a járda kövén. Az ajtó puffan, a vasrács hangos nyikorgással fordul a helyére. Halk motoszkálás követi, puha és kemény tárgyak sodródnak jobbra-balra.

— Mindig a táska aljára csúszik! — haragos motyogása hangosodik — Olyan nehéz megtalálni a kulcsot a sötétben.

A zsörtölődésre Chris is felfigyel. Lélegzete elakad, a bolti kötényes eladó helyett egy nyári ruhás hölgy képe fogadja. Csak egy pillanatig legelteti szemét, tekintetét saját zsebére fordítja, belőle a két kulcscsomó közül a nagyobbikat veszi kezébe. Előre nyújtja.

— Ezt vissza akartam adni Peternek. — nem pillant fel — Ha még a zárak a régiek, akkor…

— Igen. — gyengéden átveszi a kulcsokat — Papa mindig azt mondta, ha lecseréli a zárakat, az olyan, mintha nem várna vissza.

A fák közt átfújó szél megrezegteti a leveleket. A gyanakvó barna szemek az ajtóra merednek. A kulcs a nyílásba csúszik, a réz betét csendes méltósággal löki helyére a nyelveket. A lány fordul, a fürkésző tekintet előtt megállva elmosolyodik.

— Nem ismersz meg, igaz? — sarka halkan koppan léptei alatt — Martha vagyok, Peter unokája. — kezével a megkerült fiú felé int.

A kopogó körömcipők nyomába egy zavarodott ember szegődik. Tekintete megfakultan mered előre, a fülében csengő névhez tartozó arcot kutatja emlékezetében. Utolsó napjait idézi a boltban, amikor szeme elkerekedik.

— Az őszi hajtás. — suttogja maga elé — Te jöttél segíteni, mert Peter lába rosszabbodott.

— Igen. — pillant hátra mosolyogva — Neked kellett volna megtanítanod, mi micsoda. — elkacagja magát — De ennek már négy éve. Azt hiszem novemberben mentél el.

— 1983. október 31-én éjszaka vittek el. — szigorú tekintetében egy villanásig éled csak a Békeharcos, összeszorult ökleire nézve tartása ernyedtebb lesz, tüdeje elengedi a felszívott levegőt.

Martha léptei lelassulnak, bevárja a felzárkózó fiút. Némán mennek tovább a vibráló lámpák alatt. A közelgő sarkon már rózsaszín fények ragyognak, a hangulatos kávézó teraszán üresen várakoznak az asztalok.

— Kávé vagy tea? — Chris feszes vállát óvatosan megérinti — Én a kávéra szavazok. — felkacag — Tudom, hogy nem fogok majd aludni, de egyszerűen nem tudok nemet mondani rá.

— Sosem ittam még kávét. — arca rezzenéstelen — De van, hogy napokig nem alszom, így az álmatlanság nem okozhat problémát.

A zöld szemek elkerekedve fordulnak a titánként vonuló ember felé. Pár lépésig nézi üres ábrázatát, majd pillantásai lejjebb kalandoznak a feszülő pólóra és az alatta sejtelmesen mozduló izmokra.

A terasz fa lépcsőin koppannak a talpak, a kitárt ajtó mögött hat alak üldögél csak, gyöngyöző sörök társaságában. A pultnál egy idős asszony áll, fáradt mosolyát a közeledő páros felé fordítja.

— Jó estét kívánok! — kezébe már egy csészét ragad — Martha, a szokásos pénteki? — elmosolyodik — A fiatal úrnak mit adhatok?

Az ember tekintete a söröző munkások felé fordul. Beszélgetnek, nevetnek, láthatóan jól érzik magukat. Nem hangosak, csak egy baráti társaság vidám esti összejövetele. Egy-kettő Chris korú, talán még fiatalabb is. Belefelejtkezik a látványba. Arca érzelemmentes, de elméjében felkavarodnak az emlékek. Öklei lassanként összeszorulnak, légzése felgyorsul.

— Azt kéri, amit én. — remegő karját gyengéden átfogja — Két erős feketét kérünk, Anne néni!

A váratlan érintés tekintetét visszacsalja a csengő kassza felé. A vibráló zöld kijelzőn a számot pillantja. Kezét a pult felé nyújtva rámosolyog az idős hölgyre, az meglepetten néz vissza. Tenyere lefelé fordulva mered a levegőben.

— Rendezném. — nyújtja beljebb kézfejét.

A kávézó elcsendesedik, a székek halk nyikkanása felett a munkások is a pénztár felé fordulnak. A nő egyre kétségbeesettebben néz a lefelé fordított üres tenyérre. Értetlen szemei Marthara leskelődnek, de a lány is csak döbbenten bámulja a mereven álló fiút.

— Mivel? — erőltetetten elneveti magát — Egy kézfogással? Igazán kedves, de azért nem kapunk kenyeret a boltban.

Chris riadtan húzza vissza karját. Elvörösödő arcát a padló felé fordítja, kezeit nadrágzsebeiben elsüllyesztve kezd kutatni.

— A kabátban van… —. felkapja fejét — Azt pedig a hajón hagytam.

Egy hirtelen mozdulattal hátat fordít, sebesen indul az ajtó felé. Testében megfeszülnek az izmok, ereiben a koncentrált energia rendezetten kezd cikázni. Surranni készül. Szeme előtt már az útvonal kanyarjai lebegnek, a lépéseket számolja a siklóig és vissza.

— Hagyd csak! — fordul utána Martha — A vendégem vagy.

A megtorpanó fiú összerezzen. A kedves szófordulat messzire repíti a Földtől, újra tizenhét éves, már a Noraman kantinjában ül, szemben a gigászi Morborral. A Beraddo óriás megérinti a panelt, a fény felvillan, a számla rendezésre kerül. Elhangzik a végzetes mondat: „A vendégem vagy.” A Kaletusi sör illata elfut a levegőben, lassan felkavarva a tesztcsarnok emlékeit. A zöld vér beteríti az ember kezét.

Aprópénzek csengése hozza vissza a kávézóba. A kassza hangosan kattan, a fiók csattanva csapódik ki helyéről. A csészék felett felbúg a gép, sistergő hangja betölti az elcsendesült teret. Pára árad szét, a Morales ház néhai reggeleit idéző illatok futnak el a levegőben. Egy fém tálcán egyesével csilingelnek a porcelánok, majd egy kedves hang búcsúztatja az elkészült kávékat.

— Egészségetekre!

A körömcipők lágy koppanásokkal fordulnak, majd lassan közelítik az embert. Ismét csend lesz. A barna szemek meredten néznek a rózsaszín vibráláson túl a fekete aszfaltra.

— Kint vagy bent szeretnél leülni? — suttogása alig hangosabb a neon zúgásánál — Én inkább kimennék.

Chris fordul, a mosolygó lány mögött a kíváncsi tekinteteket pillantja. A söröző társaság némán figyeli, italaik már megmelegedve pihennek az asztalon. Lesüti szemét, halk léptekkel indul a terasz szélére, elrejtőzve a fal takarásában. Martha hang nélkül követi, a tálcát az asztalra helyezi, majd az egyik csészét talpastól elé teszi. Leülnek.

A cukortartóból a lány sajátjába egy kockát ejt, a kis kancsóból egy löttyintésnyi tejjel színezi, kanalát bele mártva kavargatni kezdi. Chris a gőzölgő fekete folyadékot nézi. Csak lopott pillantásokat vet a különös mozdulatra. Ő is kézbe veszi a fémet, a kávét ízesítés nélkül kezdi pörgetni csészéjében. Barna szemeit rabul ejti az örvénylés képe. Alkarjában a finom mozdulatok acélsodronyként mozgatják izmait, a rostok ropogása szinte elnyomja a porcelán csengését.

— Tengerészgyalogos lettél? — kanalát a kis tányérra teszi — Ezért tűntél el olyan hirtelen?

— Ezt miből gondolod? — tekintete nem mozdul a kávéról.

— Azt mondtad, vittek, nem mentél. — egy aprót kortyol — A kabátod pedig a hajón maradt. — csészéje koppan — Elég rád nézni és nem nehéz kitalálni, mi történt veled.

A kávé lassan forog tovább az örvényben. Az égzengés közelít, a szél egyre erősebben lobogtatja a kiengedett napellenzőt fejük felett. A lány szőke hajába belekap a levegő, az aranyszínű szálak meglebbennek.  Táskájába nyúl, egy csatot vesz kezébe, majd hátra billenti fejét. A rögtönzött megoldás után lenge ruháját kezdi finoman igazgatni. Lopott pillantásokkal a csészébe meredő fiút lesi. Lábával az asztal alatt átnyúlva aprót lök rajta.

— Mit akartál mondani Papának?

— A valóságot. — nagyot sóhajt — De már nem mondhatom el neki.

— Mond el nekem. — kezével megállítja a kavargató mozdulatot — Én szívesen meghallgatnám az igazságot.

Chris a puha érintésre, majd a mosolygó lányra néz. Egy pillanatra a zöld szemekben Alenát látja a kantinban, kézfején érzi a meleg tenyér gyengéd simítását. Szemét összeszorítva megrázza fejét. Újra Martha ül vele szemben. Halkan fújja ki magát, a kanalat elengedve lassan vonul vissza a csészétől.

— A valóság és az igazság nem ugyan az. — karját maga mellé húzza — De te egyikkel sem mennél sokra, ha elmondanám.

— Én talán nem. — mosolya megcsillan — De lehet, hogy te igen.

A sötét tájat megvillantja a fehér fény, egy lélegzet múlva dübörgő mennydörgés követi. Martha megrezzen, keblén ruháját összébb húzza az erősödő szélben. A barna szemekből a hideg üresség lassan szökik el. A csésze fülét megcsippentve óvatosan emeli szájához. Az ismerős illat melegséggel önti el, édesapját egy pillanatig látni véli a konyhaasztalnál. Belekortyol. A keserű íz elfut nyelvén, a kantin fojtogató gyümölcsét idézi benne. Görcsösen grimaszol, majd a gőz mögül felnézve mély levegőt vesz.

— Nem tengerészek voltak. — szemöldöke összeszorul — Az Egyesült Világok Föderációjának speciális eljáró egysége. Egy bűncselekmény áldozata és tanúja lettem azon az éjszakán, ezért magukkal vittek a cirkálójukra. A hajó fedélzetén aztán kiderült, hogy amit kerestek, akaratom ellenére hozzám került, de visszaadni már nem tudtam.

A csészében a kanál aprókat koccan a remegésben. Az erősödő szélben elfut az eső illata, a közelben újra és újra fehéren villannak a fekete felhők.

— Részt vettem egy meggondolatlan kísérletben. Baleset történt. —  egy kortyot vesz szájába — Újabbak követték. Azon kaptam magam, hogy egyenruhát viselek. Rangot adtak a hajón, feladatot és tisztséget. — ismét megrezzen a kanál — Csak lefoglaltak, amíg elértünk a célhoz.

— Hová vittek? — mosolya nem halványul, szemeiből süt az őszinte kíváncsiság.

— A Centaco Maxim fővárosába. — egy lélegzetig vár — Ott ítélőszék elé kerültem a bűncselekményért, a balesetért és a zendülésrért is.

Ismét kiüresedik tekintete. Ujjai közt a csésze füle halk ropogásba kezd.

— Elítéltek? — zöld szemei elkerekednek — Börtönben voltál?

— Nem. — a csésze koppan az asztalon — Alestro Thammis, a Felső Ház bírójaként kimentett az ítélőszék elől. — mosolyát keserűség görbíti — Saját elképzelése szerint vezette le a tárgyalását. Felmentett, majd munkát ajánlott. Egy ötszáz éve üres posztot. Az Első Harcosét.

Az utca nappali fényben villan, a reccsenő dörrenés megrázza az asztalt és a székeket. Martha karjait testéhez szorítva melegíti magát az elhűlő szélben, de szemét egy pillanatra sem veszi le a mozdulatlan fiúról.

— Mit csinál egy ilyen Első Harcos?

— Parádézik a fővárosban, cselszövő hercegnőkkel viaskodik, ostobán viselkedik az idegen kultúrában, majd a meggondolatlanságai miatt többet tölt kórházban, mint a lakosztályában.

— Ez eddig nem hangzik rosszul. — elkacagja magát — Ha az Első Harcos vigyáz magára, a többi igazán elviselhető. — pajkos mosolya megcsillan a rózsaszín fényben.

Chris nem nevet. Komor ábrázata mögött Tokan Mester padlóján áll. Fogain ropog a zománc, miközben a Fényacél lélekemelő ruhájával együtt hátának bőrét is cafatokra szaggatja. Saját vérében gázol a két gömbbel kezében, az öreg Merivida szitkait hallgatva. Összerezzen. Már Alena Hercegnő megvető tekintetét látja, miközben átkutatja a merénylő holttestét. Hallja a kattanó detonátort. Érzi markában feszülni a nő vértjét, majd a hátán átsuhanó repeszek koppanását mellkasában. Mona szavai zúgnak fülében: „Este találkozunk!”

— Lehetett volna rosszabb is. — fejét az aszfalt felé fordítja.

A napellenző rojtjai lobogva csapkodnak felettük, de az ember elméjében az Árnyékkövek zúgása elnyomja a zajt. A penge és a fűszálak kegyetlen beszéde harsog, amíg az ásványok az utolsó cseppig kiszívják belőle az életet. Saját ájult csattanása ébreszti a barlangból. Arca a lány felé fordul. Martha szelíd mosolyával figyeli, csak karjai mozdulnak fel és alá didergő testén.

— Jobb lenne, ha haza mennél. — kávéjába kortyol — Meg fogsz fázni.

— Még nem tudom, hogy miért hagytad ott ezt a parádés állást.

— Rászedtek. — elmosolyodik bögréje mögött — Alkut kötöttem Thammis Császárral. Ha megnyerem a háborúját, hazaenged. — a vibráló neonra pillant — A Morbir Nomos fővárosának ostromához küldtek minket. Kalózok fosztogattak, egy kis egységgel vonultunk csatába. — ismét kortyol egyet — Győztünk. A hazaúton tudtam meg Alenától, hogy egy örök háborúra szerződtem az apjával. Fellázadtam.

— Elszöktél?

Az üveges ajtó kitárul, a söröző társaság zajos csörtetéssel indul el a teraszon át. Háromszor is hangosan elköszönnek a házigazdától, majd nyakukat behúzva szaladni kezdenek a suhogó szélben.

Elfogynak az utolsó korty kávék. Chris a távolodó baráti társaságra pillant, sóhajában messze több zúg a fáradtságnál. A csészéket a tálcára teszi, majd szótlanul indul velük az üzletbe. Halkan búcsúzik az idős hölgytől, a küszöbön kilépve a táskáját szorongató lányra pillant. Az égen fehér fény hasít át, a csattanás már a fejük felett rázza a várost.

— Indulnunk kellene. — a távolba tekint — Ha elkezdi, talán egész éjjel esni fog.

Martha feláll, kopogó léptei a fiú mellé viszik. Együtt mennek le a lépcsőn, a szélárnyékból kiérve ruhájukat felfodrozza a levegő. Egy sarkot haladnak szótlanul, de a zöld szemek egy pillanatra sem fordulnak el a Harcos felől. Lassan lopja a távolságot kettejük közt, a következő kereszteződésnél már vállaik össze-össze érnek.

— Még nem válaszoltál. — aprót lök rajta — Egy szökevénnyel sétálgatok az éjszaka közepén?

— Nem. — egy leheletnyit megbillenti fejét — Akartam, de másképp alakult. A Védencek miatt ottmaradtam, egészen a Tréfás Király érkezéséig…

— Tréfás Király? — hangosan felnevet, miközben átöleli Chris karját — Biztos, hogy te nem Tündérországban jártál?

A barna szemek riadtan fordulnak a ráfonódott kezek felé. Az Örök Fény zizegve húz végig gerincén, egész idegrendszerét bejárja. Szíve egy fél ütemmel gyorsul, de fegyelmezett légzése végül lelassítja.

— Volt Tündér is a Föderációban. — arcán átfut a keserűség — Régen... Egy kiürült tündérmese, semmi több.

— Mitől tündér egy tündér? — pajkos kíváncsisága közelebb csalja arcát.

— A gondoskodásától, az eszétől, a tisztánlátásától… — a sötét felhőkre tekint — A szépségétől, a hangjától, az illatától.

Karján a szorítás erősödik, a lány mosolya aprókat rándul. Egy szusszanás szökik át a süvítő szélen, szemöldökét összevonva halkan kérdez.

— Milyen illata van egy tündérnek?

— Kedves. — lepillant a lányra — Egy kedves illat.

Az elvörösödő arcról kuncogás indul útjára. Martha nem tudja visszafogni nevetését, kísérője karjába kapaszkodva percekig kacag a komor ábrázatra nézve.

— Te lettél a Tréfás Király udvari bolondja? — szeméből elsöpri a könnyet — Most gyakorlod a legújabb számot az előadásra?

— Nem. Miután elindult a Felagrix kapuja felé, bosszút fogadtam érte Annuntian Herceggel. — szemét lesüti — Csapdába sétáltunk és megsérültünk. A Poal mentett meg minket, majd csatlakoztam hozzájuk, mint békefenntartó. Azóta én vagyok a Békeharcos.

— Béke… Harcos? — ismét elkacagja magát — Az olyan, mint a vegetáriánus oroszlán?

Nevetése elnyomja a kövek ropogását lábaik alatt. Vidámsága szinte a felhőkig fut, tréfás megjegyzései egymás után záporoznak, mint felettük a mennydörgések. Az erős karba kapaszkodva végül mesélni kezd. Mulatságos történetekkel, a bolt mindennapjaival tölti meg a csendet, lassanként homályba vész a Föderáció, mint ha szó sem esett volna róla. A királyok és császárok helyét pilóták és mezőgazdászok, a háborúk és intrikák helyét a permetszerek és a zsírozott fém alkatrészek veszik át. Csak két ember sétál a fel-fel villanó felhők alatt.

Hódítók

A kisváros szélén járnak, az utolsó kereszteződés sarkán. Az egyre göröngyösebb úton a körömcipők sarkai meg-megbillennek, gazdájuk szorosabban kapaszkodik a rendíthetetlennek tűnő támaszába. A sor végén már látszik az otthon, ahol egykor Peter töltötte mindennapjait. Az ablakokon át nem szűrődik ki világosság, csak a köztéri lámpa elhaló fénye derengeti falait. Az eső illata erősödik körülöttük, a süvítő szél hátukba kapva nagyokat lök rajtuk előre.

Az első cseppek elérik a földet. Martha válláról táskáját a kezébe veszi, hangos kotorászással kezdi kulcsait keresni. A fiútól eltávolodva előre siet. Megcsörren kezében a karika, a kiskapu zárját sebesen próbálja kinyitni. A koppanó hangok sűrűsödnek. A szárny kitárul, a lány a fedett teraszra szalad. Fejét oldalra fordítva nyitja száját, de hangja elakad, kísérője nincs mellette.

A szemerkélő eső alatt Chris lassan ér a nyitott kapuhoz, de a kerítés vonalát nem lépi át. Barna haja apránként lapul le a víz súlyától. Mint egykor a fővárosban, kezét maga mellé emelve készül búcsút inteni, de a lendülő kart megragadva Martha a féltető alá ráncigálja.

— Gyere már! Megázol!

A kopogás apránként sistergéssé, az elszórt cseppek vízfüggönnyé válnak az ereszen túl. A fiú dermedten áll, jobb kezét a lány még erősen szorongatja. A szélvédett kis zugban lassanként élednek érzékei. Hő mozdul mellette. Martha testének melege közeledik hozzá. A visszafogott parfüm keveredik bőrének illatával. Fülében erősödik a remegő szív lüktetésének hangja. A néma szuszogás felgyorsul.

— Azt mondtad, egy kiürült tündérmese. — suttogja pajkosan — A mesék véget érnek.

Az esőre meredő barna szemeket egy pillanatra felfedi a fehér villanás. A dübörgő égzengés elfut a város felett, halk szavak követik.

— Véget érnek… A Császárok elbuknak, a Királyok odavesznek. — lehajtja fejét — A Tündér és a Harcos külön válnak.

— A Harcos hazatér. — elengedi kezét — Haza a valóságba. Egy meghitt kis teraszra, a csészével és a lánnyal, aki talán régóta várta.

Chris közelebb lép a korláthoz. Elvesző tekintetével bámul az egyre vadabbul hulló cseppekre. Nincs a teraszon, de máshol sincs.

— Milyen volt a kávé? — kezével gyengéden végig simítja a fiú hátát.

— Mint a valóság. Sötét és keserű.

— Tudok édesebbet...

A gerincvelő legmélyéből elindul egy hullám. Újabbak követik. Az Örök Fény háborog, pulzáló lüktetése szétárad a húsban és a vérben. Fenyegetés közelít, valami riasztó van készülőben. A barna szemek önkéntelenül pásztáznak a cseppek között. Elméje formákat keres, támadó alakokat kutat a beláthatatlan térben. Izmai acélkeményre feszülnek. Tüdeje kitágul, szíve pattanásig tölti ereit. Teljes harckészültségben várja a rejtőzködő borzalmat.

A másodperc elnyúlik az időben. Tekintete minden falatnyi területet bejár az esőverte térben. Semmit sem talál, de az Örök Fény egyre intenzívebben pulzál benne. A Yelaou nép technikáját idézi. Bőrén a mozduló energiákat figyeli, szinte a város határáig érzi az erőket, de csak a felhők közt cikáznak a töltések, a felszín békés körülötte. Oldalra fordul. Pupillája kitágul, lélegzetét visszafogja.

Martha áll vele szemben, szemeit lehunyva lopta el kettejük közt a távolságot. Csillogó ajkai kerekre formálva közelednek az elnyúlt pillanatban. Arca enyhén vörös, szívverése gyors, de erős, még keblei is beleremegnek. Szemöldöke aprókat rezdül. Egész testéből árad a hő és bőrének édeskés illata.

Új hullám indul. Nem vészjelzés. Parancs. Mintha a Kaedru hódító királyt fejétől megszabadító Nomah hörgő üvöltését hallaná felzúgni, úgy árad szét húsában a rezgő fény mindenfelé. Ellenség áll előtte.

Ketten viaskodnak a mozdulatokért. Az Örök Fény pusztító csapásra készül. Jobbjában az izmok csatarendbe feszülve már az elhárításra készen várnak. Egy apró mozdulat volna csupán, a törékeny testet végleg ártalmatlanná tenni. Az ember megdermedve áll a pillanatba zárva. Húsát az idegen erő ellen feszíti. Ereiben a koncentrált energiát szólítja, a rendszertelen cikázás kisimul, átjárja minden sejtjét. Már csak egy vízcsepp férne az ajkak közé. Surran.

A megszürkülő térben elindul a kapu felé. Félig egy másik létsíkon rohan a levegőben megdermedt esőben. Arcának csapódva a vízgömbök robbanásként szakadnak szét, körülötte apró porrá válva, megtöltve az ürességet. Három háznyit fut, mielőtt a hulló eső ismét megmozdul körülötte. Megáll. Egy fémes csengést hall háta mögül. Visszapillant. Martha reszketve áll, előtte a kiüresedett teraszt nézve. Kulcscsomója a deszkán fekszik mellette. Zöld szemei remegnek a félhomályban.

— Sajnálom! — kiáltása elfut az utcán, égzengés kíséri.

A lány a hang felé fordul. Elkerekedő szemei alatt száját eltátva mered az esőcseppek közt elmosódó távoli alakra. Reszketése erősödik, kezeit maga előtt összeszorítva tördeli ujjait. Chris lesüti szemét. Fülében tisztán hallja az erőtlen szívveréseket és az szabálytalan lélegzeteket.

— Nem hazudtam neked… — suttogja a cseppek közé — Az én valóságom sötét és keserű. — hátat fordít.

Elméjében felzúg a parancs a Poal egyenruha felé. A kék rostok elfutnak alkarjának bőrén, egymást átszőve elfedik ujjai végét is. Földi gúnyáját is bekebelezi a terjedő élő szövet, nyakán felkúszva feje búbjáig beteríti egész lényét. Elindul. Az álcázás megkezdi működését, a fényt lassan meghajtva semmivé válik az esőben. Nem néz vissza, lábai a köves út felé viszik, a gazdaságok mellett a sikló felé.

Az erősödő szélben apró lökéseket érez csupán, bőre körül a kellemes melegség már felszárította cseppjeit. Szemei vakok a ruhában, elméjében mégis nappali fényben látja a világot. Gondolatai elvesznek kavargó érzései közt. Mellkasát minden lépéssel egyre jobban tépi a benne feketelyukként lüktető üresség.

— Miért? — suttogása mindenhonnan zúg körülötte — Miért akartad megtámadni? Én ezt nem akartam… Nem volt veszély…

Elér a kereszteződéshez, ahol nemrég még a kék autó várakozott. A pocakos férfi térdeinek nyoma helyén már csak két pocsolya hullámzik összefolyva. Egy pillantást vet rá, de nem áll meg, tovább halad. Thomas gazda földje mellett jár, a rozsdaszínű traktor is hazatért a munkából. Az eső hullik a süvítő szélben. Talpai felcsapják a sarat, de mintha ott sem volna, az élő szövetről legördülve elterül a földön. A Poal lidérc nyomtalanul szeli át a vidéket. Elér a foghíjasan vibráló lámpák alá. Földi cipőjének első lábnyomait már elmosta az eső. Arcát ballra fordítja, a letaposott növények felé. A távolban vibrál az álcázott sikló, de nem kanyarodik el, fejét ismét egyenesbe rántja. Az út végén várakozó házakra pillant. Kezét zsebéhez emeli, a szöveten át megérinti kulcsait.

— Haza indultam… — sóhajtása zizegve szóródik szét körülötte — Haza megyek!

Tovább indul a köves úton. A három ház sötét sziluettje meg-megvillan a villámok fényében. Néma léptei közelednek. Elsétál a Kapitány fehér kerítése előtt. A verandán, a kovácsolt horgonyra akasztott csüngő eprek lengenek a szélben. Szájában elfut a múlt íze. Az öreg tengeri medve dörmögése búg fülében, miközben a szomszéd kisfiúnak szedegeti a vöröslő gyümölcsöket. Neki. A fiatal barna szemek áhítattal néznek fel az ősz hajú férfira. Az algák és a kagylók átkos takarítása valóságos hőstörténetként elevenedik meg előtte.

„A fehér sapkás kalóz a zöld mocsári szörnnyel küzd…”

A kék szövet alatt szája mosolyra húzódik. Megáll a barna kapu előtt, de tekintete jobbra fordul. A cipész házára néz. Megvető pillantásait látja maga előtt, amikor a kézzel készült fekete lábbeli helyett, egy fehér műanyag csónakban lépett az utcára. Az intő, de mégis kedves hang éled emlékeiben. A ragasztott talpak és a díszvarrások hátrányai elvesznek a süvítő szélben.

Arca előre fordul. Lenyomja a kiskapu kilincsét. Nincs bezárva. A fém aprót nyikkan, az út megnyílik előtte. A keskeny járdán át a verandára sétál. Tekintete a deszkákra vetül. Új festék virít rajtuk. Az ajtóhoz lép, zsebéből kezébe veszi kulcsait. A semmiben lebegő acél nekikoccan a réz betétnek. A lyuk nem ereszti tovább. Hátra lép egyet, tekintetét kérdőn fordítja körbe. Egy idegen labda pihen a korláthoz gurítva, mellette egy fa platóskocsi várakozik, kavicsokkal megtöltve. Szemöldöke összerándul.

Megkerüli az épületet, hátul a ferde pinceajtó felé közelít. A lánc rátekerve szorítja a markolatokat, de a régi lakat csillan rajta. Kikeresi kulcsát, a fül csendes kattanással üdvözli a látogatót. Az ajtók nyikorogva tárulnak fel előtte. Egy lélegzetet vár a beton lépcsők előtt. Egy pillanatra megremeg. Emlékeiben a sötét hely képe tárul elé, ahová sosem mert belépni. Nincs sötét. A kék szövet nappali fénybe festi előtte a világítatlan helyiséget. Elindul az árnyékba.

A Poal lopakodó talp nesztelen léptei leérnek a göcsörtös aljzatra. Fejét körbe fordítva csak kacatokat lát, a szunnyadó kazán körül. Szeme megakad. Egy dobozt pillant ismerős tárgyakkal, oldalára az „Iszkoló” feliratot írták. Felismeri saját kiskori gúnynevét. Egy képkeret porosodik legtetején, benne a néhai Morales család utolsó megörökített közös pillanata várakozik. Kezébe veszi. A megsárgult fotón alig ér apja derekáig, markában a kis bábuját szorongatja, tengerészruhában. A ház ura aggódó tekintete feleségét lesi, pedig a fiú édesanyja mosolyog. Egy széken ül mellettük, vidáman sugárzik, mégis arcát már a fájdalom apró görcsei húzzák. Chris egy percig nézi a remegő képet. A lezárt szemhéjai alatt átszivárgó nedvességet a kék szövet azonnal elnyeli. Visszateszi a kupac tetejére.

Arca a kacatokról a belső lépcső felé fordul. A kovácsolt vas felett a fokok fái már igencsak hordozzák az évek nyomait. Lassan indul felfelé a barna ajtóhoz. Lenyomja a kilincset, a nyelv csúszik, a szárny apró nyikorgással mozdul az ember felé. A lambériával burkolt folyosó szegeire új képeket akasztottak. Egy kisfiú és egy kislány mosolyog vissza a fényes üveglapok mögül. Az öregedő lakk illata az egész házat belengi. Csend van körülötte. Nem hallja az ingaóra kattogását. A szerkezet áll, a folyosó végi konyhában. Megfeszíti fülét, Térolvasásba kezd. Zúgó horkolás és halk szuszogás keveredve szűrődik ki szülei hálószobájából. Az emeleten két másik, erőtlenebb hang szivárog le, két különböző irányból.

A Poal lidérc elindul a folyosón. Talpai hangtalanul haladnak előre, de a szövet rejtekén feszülnek az izmok. Minden lépéssel egyre gyorsabban fújtat. Mire a kilincshez ér, már vörösbe borul előtte az otthon képe. Hang nélkül nyit be, majd átlép a küszöbön. Szülei ágyában egy pár fekszik meztelenül. Takarójuk éppen csak rajtuk átlökve fedi őket. A nő párját ölelve szuszog. A férfi arcát nem látja, a másik irányba fordulva horkol hangosan. Fiatal, pár évvel lehet csak idősebb a ház eredeti gazdájánál.

— Szóval ti vagytok a hódítók. — suttogását a torzító szétszórja a szobában.

A nő felnyitja szemét. A függöny mögül csak egy-egy villanásra fut fény a szobába. Körbe fordul. Ködös tekintete keresztül néz a Poal lidércen. Chris kezében roppannak az ízületek, bütykei megfeszítik a kék anyagot. Ismét felemelkedik a fiatal arc, elkerekedett szemei a nyitott ajtóra merednek.

— Mi volt ez? — kezével a férfit kezdi lökdösni — Hallottam valamit!

Az égzengést elnyomja a sistergő eső. A horkolás abbamarad, halk mocorgás kezdődik a nő karja alatt.

— Vihar van, Theresa. — arca fordul — Az esőt hallod! Aludj már!

Az ismerős hang felfedi kilétét. Chris unokatestvérét látja, gúnyos mosolyával fordulni. Sunyi róka szemeit csak egy pillanatra nyitja fel, a nőt homlokon csókolja, majd átkarolva visszafekszik. A kék szövet mögött előtörnek az emlékek. A kevés találkozás szurkáló szavai felzúgnak fülében, a vékony hang kárálása túlvisítja az égzengést. A gúnyos név zizegve rázza elméjét. Izmai önkéntelenül ropognak egész testében, fújtatása kontrolját vesztve hevíti tovább a lángokat.

— Valami mást is hallok. — arca egyre rémültebb — Valami pattog.

— Biztos az Iszkoló az. — halkan hümmög — Eljött, hogy megjavítsa a kerti csapot.

A szőnyeg szálai foltokban ellapulnak. A nyomok megkerülik az ágyat. A békésen fekvő test fölé hang nélkül emelkedik a feszülő ököl. Az összeszoruló fogak közt süvítve száguld a levegő. A tűhegynyire szűkült pupillák mögül eltűnik az ember.

— Bár úgy lenne. — végig simítja a nő karját — Akkor legalább tudnánk, hogy jól van az a szerencsétlen.

Chris hátrálni kezd. Remegő léptei valami keménynek ütköznek. A fal melletti komód megbillen, egy váza fordul le róla. Hangos csattanással törik szilánkokra. A pár felkapja a fejét, vakon forgolódnak a sötétben. Az éjjeli lámpa kattan, de csak a törmeléket látják szétterülve a szőnyegen. Az ajtó egy leheletnyit mozdul az elsuhanó levegőtől. A pince lépcsője megreccsen, majd a fém apró rezdülésével elcsendesedik.

A kulcscsomó nem mozdul a levett lakatban. A tócsák felcsapódnak a ház körül, a kerítés felett a hulló cseppek elmosódva sodródnak a semmiben. A felszórt úton a kövek foltokban megsüllyednek a sárban. A kaszáló növényei egy sávban ketté nyílnak, kígyózva terülnek el a vizes földön. A semmiben feltárul egy átjáró, a beltér melegen vibrál mögötte. A folyó vízfüggönyön egy üres alak suhan át, a fények áttűnve belevesznek az éjszakába.

A padló felett egy lassan kékülő egyenruha vágódik térdre. A visszahúzódó kék szövet alól barna hajtincsek bukkannak elő, a megjelenő arcon a szemek és a fogak görcsösen szorulnak össze. Recsegő ökleit újra és újra a padlóhoz vágja. A vibráló anyag hullámzik az ütésektől. Sisteregve issza el a hulló cseppeket, a falak elnyelik az önkívületben üvöltő ember hangját. Oldalára borul. Felhúzott térdeit magához szorítva percekig zokog a meleg vibrálás felett.

Egy impulzus terjed szét idegrendszerében. A zúgás lassan erősödik körülötte, kezeit lábszárairól elkapva fülére tapasztja. A zaj nem szűnik. Mellkasában a növekvő vákuumszerű érzés feketelyukként tépázza azt, ami megmaradt belőle. A zizegés apránként sistergéssé, majd éles sípolássá válik fülében. Gerincéből az Örök Fény pulzálása gyorsul, magatehetetlen vergődésében acélos izmai görcsösen rángatóznak.

Csend lesz. Hátára fordulva borostyán színben izzó szemei a plafonra merednek. Egy lélegzetet fekszik mozdulatlanul, majd felállva a kacatváros romjaihoz sétál. Beletúr a fémek közé, kezébe veszi a magára hagyott számítógépet. A lebegő fotelekhez viszi. Leül, a jobb kezében szoruló Kockát izzó szemei elé emeli. Megszólítja.

Nomah öröksége

— Kérem a Poal ruha rögzített adatait az utolsó aktiválás óta.

Egy lélegzetnyi üresség marad a halk, de erőteljes szavak után. Az elme képernyő felvillan előtte, a teret lassan betöltik a válogatott mérési és észlelési táblák. Hosszasan nézi, szemöldöke aprókat rezdül.

— Itt! — pupillái összeszűkülnek — Ezt vetítsd ki egy időegyenesen, a teljes rögzítési mintavételezéssel!

Az elnyúló pillanat millió apró részletként fut el szemei előtt. Minden kis villanás adattáblák százait sorakoztatja fel előtte. Tekintete fordul, homloka ráncolódik felette. Sóhajtásai elmélyülnek.

— Miért töredékes? — a Kockára pillant — Itt hiányos a rögzítés.

— Nem hiányos. — a vidám gépi hang halkan zizeg fejében — A mintavételezések közti szünetek nem rögzítenek adatot. — tréfásan zúg fel — Ezért nevezik mintavételezésnek.

— A legfejlettebb faj, igaz?! — szája nem görbül felfelé — A Poal és a mindent látó technológiája.

— A legtöbb kinyert adattal szolgáló hordozható szenzorok működtetik az egyenruha letapogatását.

A borostyán színben izzó tekintet ismét a töredékek felé fordul. Percekig nézi, az üresnek tűnő értékek gyorsan pörögnek előtte. Lélegzetei apróbbak lesznek, sekélyes fuvallatai lassan csapnak át fújtatássá. Ujjai közt egyre jobban szorítja a számítógépet.

— Semmire nem megyek vele. — a képernyő kialszik elméjében, akárcsak szemében az Örök Fény.

Hátra dől, nagyot sóhajt. Üresedő tekintete a vibráló falakra mered. Ismét a teraszon áll, a zuhogó esőben. Martha kerekedő ajkait és vörösödő arcát látja maga előtt. Bőrének illata körbeveszi. Ökle összeszorul, bal kezével nagyot csap a lebegő fotel szélére.

— Majdnem… — ismét a Kockára néz — Majdnem megöltem.

A falak halkan zizegnek körülötte. A számítógép néma, mintha csak cinkos hallgatásával kívánna szemet hunyni az események felett. Chris egyre szúrósabb szemmel forgatja maga előtt a szerkezetet.

— Nincs mondani valód? Nem kellene valami hideg gépi logikával megmagyaráznod, hogy a majdnem meg sem történt? — egészen közel emeli magához — Nincs egy frappáns szójátékod sem a dolog elbagatellizálására?

— A „Hagyd az embert a levében főni!” protokoll direktívái ütköznek az elvárt reakciókkal. — a hideg hang alig rezzen elméjében.

— Ismét sokra mentem veled. — hangosan felmorog — Érik egy új protokoll, a „Ne hagyd a bolondot törvényt alkotni!” elnevezéssel.

Helyéről felállva a tárolóhoz lép. A semmivé foszló fedélen átnyúlva egy kék gyümölcsöt vesz kezébe. Hangosan roppan fogai közt. Arcát a fémes íz görcsbe húzza, a falatot maga mellé köpi a padlóra. Rögtön koppan a gombóc maradéka is, a vibráló anyag hangos sistergéssel kezdi elemészteni a lehullott ételt. Haragos pillantása a felhabzó nedvességre fordul. Nagy levegőt vesz, de hang nélkül ereszti el. A cipók ládájához indul tovább, a rekesz mélyéről egy marék magot kotor össze, tenyeréből szájába szórja. Csendesen ropogtatja fogai közt a fotelhez visszatérve.

— Egy vészjelzés… — halkan ül le — Azzal kezdődött. Az Örök Fény veszélyre figyelmeztetett. — rápillant a Kockára — Nem volt veszély, csak egy másik ember. Martha nem akart bántani, csak… Csak… Nem akart bántani és kész!

— Az emberi reprodukciós folyamat kezdő aktusa váltotta ki a védekezés ingerét. — zúg közömbösen — Az Alapító Entitás által generált energiaforrás a létrehozása óta számos nem tervezett behatáson esett át, ami alapvető működési változásokat okozott.

— Nem tervezett behatás? — szemöldöke összeszorul — Ha ilyeneket mondasz, még a végén megsajnálom a pusztítás energiáját! — karjában feszülő izmaira pillant — Én sem terveztem a behatásokat, amiket az Örök Fény okozott bennem.

— Az összevetés alaptalan. — ismét közömbösen zizeg — Az Alapító Entitás által generált energiaforrás integrálása az emberi testbe előrelátható inkompatibilitási anomáliákat eredményezett, szemben az erőmag túlhasználtságából származó visszaható torzulásokkal.

Néma fújtatás közben áll fel helyéről, lábai a kopott öltözőszekrény elé viszik. Földi pólóját, majd nadrágját a helyére teszi, a páncélzat fehér gömbbé formált anyagát veszi kezébe. Hosszasan mered a vibráló matériára. Tekintete lélegzetenként válik egyre üresebbé, kavargó gondolatait próbálja némán rendezgetni. Elméjéből elindul a parancs, tenyerében képlékennyé válva, hullámzó cseppekként futnak fel karján a darabok, hátán és mellkasán formát öltve. A testén megszilárduló lemezkékkel indul vissza a fotelhez. Ismét kezébe veszi a számítógépet.

— Hogy értetted azt, hogy túlhasználtság? — leül, kimérten hátradőlve emeli maga elé a Kockát — Az esetek döntő többségében alszik. — megpörgeti a szerkezetet — A koncentrált energia az Örök Fény nélkül is engedelmeskedik.

Elméjében villan a képernyő, egy ismerős képsor fogadja. A Fény Népének fehér páncélos lovagjait látja, a pulzáló erőt újra és újra átadva cserélgetik a száguldó napok alatt.

— Az Alapító Entitás által generált energiaforrás egyénhez kapcsolt alkalmazási ideje a Fény Népének tengelyciklusához volt kalibrálva. — tréfás hangja zizzen — Új nap, új hordozó, ez volt a szabály, amíg Nomah másképp nem cselekedett.

— Helyben vagyunk. — gúnyos pillantásaival néz az elfutó harcosra — De Nomah nem látta kárát a használatának. Egy darabig biztosan.

—  A földi idő szerint százhatvanhárom év tartós összeköttetés visszafordíthatatlan torzulásokat okozott az energiamag tudati interfészének funkcionális adatokat tároló memóriáiban.

— Ennél nyakatekertebben nem ment? — apró mosoly húzódik szájára — Chris nyelven is lennél kedves ezt megfogalmazni?

Ismét éled a képernyő, egy cikázó energiafelhő groteszk képe tárul elé. Lassan szétszálazódva fejtődik le róla csápokként a héj, benne egy sűrűbb, remegő pikkelyes fonalgombolyag vibrál. Szélének egy lemezkéje leválik, apró pulzálásában eltérő színű foltok villannak.

—  Ez volt a használati utasítás. —  zizeg tréfásan — De a szomszédos elemek taktikai memóriája az állandó kapcsolat miatt nem tudott kiürülni, így a kézikönyv lapjai is megteltek a háborús traumákkal. Számos egyéb modul járt ugyanígy, a füzetek lassan beteltek.

— Szép kilátások. — tekintete egyre haragosabb — A Fény Úrnője gondosan megírta az útmutatót, ez az önjelölt hős pedig összerondította. — fogai összeszorulnak — Így sem azt nem tudom, hogyan kéne megszabadulnom tőle, sem azt, hogyan használhatom ki teljesen. — tenyerét többször is a térdéhez csapja.

Az elme képernyő kialszik, az ember hátradőlve lejjebb csúszik foteljában. Emlékeiben elmerülve a kávézó teraszán üldögél, előtte a szemrevaló teremtéssel. Érzi kezén a gyengéd érintést. A csillogó ajkakat és a szemérmetlenül kíváncsi zöld szemeket látja maga előtt. A kedves illat akaratlanul is bekúszik az emlékképbe. A zöld szemek elkékülnek, Martha helyén már Monát látja. Bőrén elfut a forróság, szíve gyorsabban kezd verni. Messzire sodródik az időben, egészen a Noraman fogdájába. A börtönblokk lemészárolt őreit látja mindenfelé, kalózok holttestei színesítik a képet. Érzi húsában az Örök Fény égető erejét. Csenevész izmai remegnek, csontjai csikorognak, de az erő nem pihen, hajtja előre. Fiatal elméjéből apránként eltűnnek önálló gondolatai, az ösztönnek hitt érzés egyetlen képet mutat neki. A Tündér felé forduló puskacsövek elveszik az eszét. Vakon, süketen és némán ront a szobába, teste felett már régen elvesztette az uralmat, amikor a támadó fejét az acélba gyűrve szétloccsantotta. Ismét a fotelben ül, kitágult pupillái összeszűkülnek.

— Engem megvédett, amikor szükség volt rá. — lassan dől előre — Morbor balesete ezért történt. — megszorítja a Kockát — Azt hittem, az ártatlanságot védi… — földi kabátjára pillant — Tévedtem. Monát miért védte, ha Marthában az ellenséget látta? Ez miattam van?

Elméjében egy apró zizzenés éled, de nem követi gépi hang. Csend marad csupán a kérdés után, a falak halk zúgása rezeg csak körülötte. Egy egész percig várakozik a szekrényre meredve, majd kiszáradt szája a korsójához űzi. Megmeríti a fémet, a bugyogás hangja tölti meg a teret. A felszálló buborékok képe ismét messzire repíti. A kis szolgálati lakás székén üldögél, tenyerein a habzó krémmel. A Tündér keni hólyagosra tépett kezeit, majd a sötét hálóba vezeti. A lekerülő egyenruhák után felcsapó lángok emléke még most is perzseli. Furcsa álom követi, Nomah Mona karját szorongatja, majd az ébredő Chris saját ujjai mélyednek a lány bőrébe. A bugyogás abbamarad, a korsó megtelik. Sistergő cseppek kísérik vissza foteljához. Leül, kiszáradt torkát megnedvesíti a hangos korttyal.

— Az Örök Fény nem csak Nomah emlékeit rejtegette ötszáz évig, igaz? — tekintete a néma gépre fordul — Ez egy akarat…

—  A legpontosabb definíció a tudat töredék. — hangja ismét közömbös — Az adatokat tároló memóriában szétszórt hordozói tudat elemek egyes esetekben látens hibaforrásként jelentkezhetnek.

— Költői megfogalmazás egy ártatlan ember meggyilkolására. — nagyot kortyol vizéből — Szép kis Békeharcos lettem. Védem az életet, kivéve, ha véletlenül kioltom? — korsólya hangosan lötykölődik.

—  A küldetési statisztikád jelenleg kiváló. Az eddig feltárt ügyeink és a védett szektorokban tett látogatásaink egyike sem végződött nem kívánatos halálesettel. — ismét a tréfás hang zúg fel — Első rangú Békeharcos vagy, csak ne menj többé élőlények közelébe!

Egy apró löttyintésnyi víz loccsan a padlóra. A remegő korsó körül görcsösen feszülnek az ujjak a sistergő anyag felett. Hangos nevetés rázza meg a bútorokat, beleremegnek a földön szétszórt kacatok is. Egy termetes korty fojtja el végül a kacagást, nagy sóhajtás követi.

— Látod, ezért kértem, hogy legyél egy kicsit emberségesebb. — elvigyorodik — Megőrülnék itt a remek tréfáid nélkül.

— A „Nem lesz Kocka barátom!” protokoll aktív státuszú, így folyamatosan mérem a harmadik generációs mesterséges intelligenciához kialakított kötődésed függőségi szintjét.

A széles mosoly lassan elhalványodik, a barna szemek kiüresedve néznek a fotel szélén pihenő számítógépre. Zavarodottan fordul körbe tekintete a sikló belsejében, kezében az ital hullámzik a remegésben.

— Mind így járunk, Kocka? — lehunyja szemét — A Poal tanulópolgár programjának végcélja, hogy hallgatjuk egy lélektelen gép gúnyolódását, amíg beleőrülünk a magányba?

— Az Alapító Entitás által generált energiaforrás integrációjának limitált esetszáma miatt nem tudok statisztikai adattal szolgálni az elmeállapot kóros elváltozásáról.

— Látod, ezért nem kell aggódnom az érzelmi függőségtől. — megvetően pillant a gépre — Téged nem lehet megkedvelni. — egy újabb korty csúszik le — Vajon Nomah második generációs számítógépe milyen volt? Az is csak egy cinikus vasdarab, vagy a projekciója emberibbé tette?

Ismét zizzen a gép, de beszéd nem követi. Feltűnik a csend az embernek, jobbjával felmarkolva maga elé emeli a szerkezetet. Lassan körbe fordítja, mintha csak arcot keresne a fehér anyagon.

— Csendben maradtál. Megint. — megrázogatja — Miért?

— A felügyelőpolgári javaslatok betartása alapvető direktíva a gyakorló polgárok által feltett kérdések megválaszolásánál.

— Poal azt javasolta, hogy titkolózz előttem?

— A felügyelőpolgári javaslatok iránymutatásai elsődlegesen a gyakorló polgárok mentális egészségének védelmét szolgálják.

Hangos fújtatásai felett egyre fenyegetőbben néz a számítógépre. Szűkülő pupillája tükrében fordul a Kocka, ujjai lélegzetenként szorítják erősebben a szerkezetet.

— Mutasd meg, mit titkolsz előlem Nomah gépével kapcsolatban!

— A felügyelőpolgári javaslatok ignorálásához tanulópolgári megerősítésre van szükség. Megerősíted a felfüggesztést?

— Megerősítem.

Az elme képernyője villan, előtte a tér rétegzett adattáblák egész sorával telítődik. Az érthetetlen számadatok, kódok és parancsok közt csak egy apró felület árulkodik a fizikai megjelenéséről. Fehéren keringő pöttyök zizegő részecskékként alkotják a térbeli kiterjedésének vázlatát.

— Ezt én nem értem, Kocka. — tekintetét elcsalják a gördülő számok — Miért kellett ezt eltitkolni előlem? Mit nem veszek észre?

— A Poal második generációs mesterséges intelligencia általam eléd tárt példányának személyiségmodellje Nomah tanulópolgár részleges agyi szinapszismásolatából izolált memóriaadatok alapján leképzett konkrét organizmus projektálható replikája.

A gépi hang monoton zizegése alatt a barna szemek értetlenül forognak a gördülő számok és az értelmezhetetlen parancsok közt. Homlokán verejték gördül, összevont szemöldöke nagyot rándul.

— Lehetne értelme is annak, amit mondasz?

— Nem az információk pontatlansága okozza az értelmezési anomáliát. — hangja megváltozik, laposabban zizeg — A modell eredetének ismertetéséhez a legpontosabb definíciót alkalmaztam.

Hunyorogva tekint a vibráló számokra, korsójának hintáztatása örvénnyé formálja a lötyögő vizet. Szemét lehunyva hátradől egy pillanatra. Lélegzetei elmélyülnek, a szünetek elnyúlnak köztük.

— Még most is azt csinálod, igaz? — szeme kipattan — Takargatod a valóságot, mert azt mondták neked. Több javaslat is el van rejtve.

Egy rövid zizzenés marad a kérdés után. Chris elmosolyodik, tekintetét újra a rétegzett táblákra emeli. Egyesével kezdi bezárni a lényegtelen szálakat. Egymás után olvas bele mindbe, mint egy megszállott kopó, úgy mered a remélt zsákmányra. Órákig ül helyén, bal kezében a korsó, jobb kezében a Kocka várakozik. Lassan fogynak a megtévesztő adatok, a végtelennek tűnő rétegek közt elveszve forgatja szemét. Megáll. Egy rövid sor jelre pillant, négy értelmetlen szimbólumot lát.

— Ez miért nincs lefordítva?

— Az elem nem fordítható le az adott nyelvről, mert nem hordoz tartalmi jelentést.

— Ha nem tartalmi jelentést hordoz, akkor mit?

— Az elem egy hangalakot hordoz.

A korsó emelkedik, az utolsó megmelegedett cseppek gördülnek szájába, de a fém mellett ellesve szemét nem veszi le a négy furcsa jelről. Nyelvét eléri a meleg folyadék.

— Miféle nyelv ez?

— A szöveg a Föderáció első ciklusából származó, tartományként csatlakozó rendszer, felszámolás előtti szimbólumaival íródott.

— Melyik faj? — kezében a korsó halk pattogással deformálódik.

— Otlaca.

A barna szemekben a pupillák összeszűkülnek, a forduló tekintet a részecskékként zizegő projekció térfoglalási ábráján áll meg.

— Vetítsd ki a modellt, úgy, ahogy Nomah látta.

— Az elmeprojekcióhoz a tanulópolgár megerősítése szükséges.

— Megerősítem.

A szeme előtt tornyosuló táblák mögött egy áttűnő vibráló forma apránként alakot ölt. Halk szuszogás éled az ember elméjében, de fülében csak a falak zúgnak körülötte. Szimatában érezni vél egy ismerős illatot, pedig csak a szűrt levegő veszi körbe. Térdein megtámasztja karjait, lassan előredől. A képernyő bezáródik, a pár lépésre álló alak feltárul előtte. Mezítelen talpai a padlóhoz tapadnak, térd fölé érő ruhája a giccses fodrok ellenére is sokat mutat bájaiból. Combján jobb oldalt medencéig hasított az anyaga, szegélyezésén cirádás minták futnak. Dereka hirtelen vékonyodik, keblein a kivágás többet mutat, mint azt az ember ízlése megkívánná. Nyaka vékony, álla kecses ívben formázza arcát. Chris kezében a korsó aprót roppan. Szája felfelé kerekedik, fogai kivillannak. Halk, lüktető nevetése apránként válik dermesztő vihogássá. Önkívületben zúgó kacaja lassan csillapodik. Feláll. Úgy látja maga előtt, mintha csak ott billegetné magát teljes valójában. Mellkasa minden szusszanásnál emelkedik, apró fordulatai még ruháját is lengetik jobbra és balra.

— Még hogy a Poal nem tréfál. — egészen elé sétál — Az arca, a haja, az alakja. — ismét elneveti magát — Nem mondom, Kocka, ilyen fekete humorra még tőled sem számítottam.

A számítógép nem zizzen, teljes a csend, csak a projekció kedves szuszogása tölti meg az ürességet.

— Nem tökéletes. —  elé emeli a szerkezetet — A szeme nem az igazi. A kékségben itt kellene lennie egy kis sötétebb foltnak. Ennek nincs, így nem elég zafíros. — oldalához lép — Nézd meg az állát, ez itt ennek élesebb. Az övé sokkal… Sokkal… Sokkal tündéresebb. — a háta mögé áll — A haja sem kunkorodik így a végeken. Hát miféle munka ez?

Egy percig járkálja körbe, egyre szigorúbb tekintettel. Szemei valósággal vetkőztetik, testének legapróbb eltéréseit is megszállottként kutatja. Szemben áll meg vele, egy utolsó lesajnáló pillantást vet arcára. Megdermed. A csillogó ajkakra néz, a formás kis barázdákban egy apró heget pillant. Először észre sem vette. Mozdulatlanul mered tovább, a részletek apránként összeállnak egy idegen egésszé.

— Mi volt… Mi volt az a hangalak, amit nem fordítottál le? Olvasd fel!

— Elia.

A korsó hatalmasat csattan a földön, billegve pattog, rezegve nyugszik meg oldalán. A barna szemek megszürkülve remegnek, a reszkető jobbkézben a Kocka lassan ereszkedik.

— Ha ez nem Mona… — hátat fordít — Akkor miért néz ki így?

— Az Otlaca tisztogatás után a fennmaradó domináns génállomány akár húsz generáción át is jelentős változás nélkül öröklődött.

— Akkor ez a valami… Ez… Ez Mona ük-ük-üknagyanyjának másolata?

— A rokoni szál minden kétséget kizáróan megállapítható.

Lassan botorkálva indul vissza foteljéhez. Lába a korsónak ütközve odébb taszítja. Erőtlenül rogy bele ülőhelyébe. Maga elé emeli a számítógépet.

— Kapcsold ki... Kérlek.

A lány képe szertefoszlik, eltűnik a kedves illat és a halk szuszogás is. A falak rideg zúgása marad csak a siklóban. A Kocka a fotel szélére kerül, Chris arcát tenyereibe borítja. Percekig ül szótlanul, fújtatásai lassan erőtlen sustorgássá válnak.

— Tudnia kellett... Poal tudta, már az első találkozásunkkor. — ujjai mélyen belenyomódnak homlokába — Miért… Miért nem mondott semmit? Miért mondta, hogy hallgass?

— Emberségből.

Ujjai közt a vibráló padlóra néz, ahol egy perce még a projekció állt. Nem mozdul többet, csak mered a rácsként feszülő hús között. A mező közepén álló hajó álcázása felett lassan felkel a földi nap. A vízcseppek vörösen csillognak az első sugarak fényében.

Az utolsó találkozások

A vibráló falak rideg zizegése ébreszti az embert. Minden villanás tűként böködi szemét, fejét a zúgás rezzenései baltaként hasogatják. Izmai remegnek, erei vadul lüktetnek. Szája előtt sistereg a fehér anyag, hangosan emészti kifolyt nyálát. Tenyereit a padlóra támasztja, mellkasát lassan felemeli a földről. Átfordulva visszaül, ködös tekintetével kimérten pásztázni kezd. Négy kiürült fa palack hever körülötte, a ládája aljában rejtegetett rekeszből. A Kaletusi sör illata betölti a siklót. Szája száraz, torkán a bőr cserepesen feszül.

Feltápászkodik, a víz felé botorkál, de korsója nincs a helyén. Körbenéz, a vibráló padlón pillantja. Érte támolyog, majd vissza. Többször is megmeríti. Úgy dönti magába a vizet, mintha napokat töltött volna a sivatagban. Egy hangos csattanással teszi helyére, majd a foteljához indul. A Kocka a szélén várakozik. Csend van.

Esetlen fészkelődés kezdődik, Chris helyet foglalva tekergeti magát a lebegő ülésben. Tekintete megakad, a kacatváros romjainak csak hűlt helyét látja. Eltűntek a szuvenírek, nincsenek már ott a látogatáson kapott ajándékok sem. Csak a kopott bútorok és a Védencek ágya maradt a siklóban. A padlón a négy fa palack fekszik csupán, ott, ahol nemrég még az ember is ébredezett.

Hasogató fejében töredezett gondolatok kavarognak. Egy percig mered maga elé, mire a szabadidőjelzőt megszólítja. Élettelen szemei megremegnek. Alig tizenhárom órája maradt. Ismét a kacatváros helyére pillant. Arcát tenyerébe fekteti, ujjaival végigtúrja kócos haját.

— Miért hagytad, hogy ennyit igyak? — a számítógépre néz — Rossz Kocka! Ezért te vagy a felelős!

— Jó reggelt Chris! — a vidám gépi hang késként hasít elméjébe — A mértéktartó szakrális alkoholfogyasztás jó hatással van a halogatott tevékenységeid számának redukálására.

Ismét körbe néz, a cipós láda roskadásig van a magvas étellel, az időtorzító tároló is teljes térfogattal üzemel mellette. Ismét hajába túr, homlokán fényesre nyúlik a bőr a feszítéstől.

— Elzavartál részegen szüretelni? — szájára apró mosoly szökik — Te nem vesztegeted az időt, igazi rabszolgahajcsár vagy!

Elméjében villan a képernyő, hunyorogva néz fel a vibráló listára. Körülötte a beltér még homályos, de a fényes írás penge élesen zizeg.

— A prioritást közös megegyezéssel állítottuk össze. — tréfás hangján zúg — A végrehajtást az „Aljas ital!” protokoll alapján felügyeltem.

A teljesített pontok között egy fennmaradó tételt pillant. Elkerekedő szemei alatt orrán süvítve száguld a levegő. Egy név szerepel a sorban, hosszú idő óta nem látta leírva. Könyökeit térdén megtámasztva dől előre, egy percig mered fújtatva, mielőtt szája megmozdulna.

— Hol a fenében vagyunk?

— Az iskola hátsó udvarán, a Centaco Maxim fővárosában.

— Rossz Kocka! — letaszítja maga mellől, a padlón hangosan koppan.

A lista eltűnik, zavarodott elméjében a sikló külső képét kéri. Sötét van, az idegen nap első sugarai alig színezik az égalját. A hátsó fal ablakaiban nem ég világítás. Csendes az udvar az álcázott hajó körül.

— Miért hoztál ide? Hogy gondolhattad, hogy részegen fogok elé állni? — megrázkódik — Ha meg akarsz ölni, csak dobj ki az űrbe hazafelé! — kiáltásait elnyelik a falak.

— Az úticélt te választottad ki. — közömbösen zizzen — A romboló fedélzetén az emléktárgyak közt állva azt mondtad, hogy azonnal ide jövünk. — tréfás hangja megrezzen — Egy fél egység ital után győztelek csak meg, hogy a siklóval diszkrétebb a látogatás.

Tenyere hatalmasat csattan arcán. Ujjait bőrébe vájva húzza lefelé eltorzult ábrázatán. Lassan fordul a földön pihenő szerkezet felé, kezébe veszi, majd maga mellé teszi az ülőlapra. Még le is porolja, pedig a steril anyag fehéren ragyog, akárcsak minden más körülötte.

— Jó Kocka vagy. — megpaskolja — Biztosan nem dicsértek volna meg, ha ismét egy Poal romboló keltette volna a pánikot a fővárosban.

— A Poal Tanács indokoltnak minősítette a törvényszegő atrocitást. — ismét tréfásan zizeg — Mindazonáltal a Morales Romboló tűzerejét nem lett volna szerencsés jelen körülmények közt bemutatni, egy hadüzenet a Föderációnak nem tartozna a Békeharcos sikerlistájához.

Csak egy halk kuncogás felel a fájdalomtól összeránduló ábrázat felől. Ismét a külső látképet nézi, a felkelő nap fénye elfut a sikló alatt lelapult fűszálakon. Lassan tápászkodik, léptei a nyíló átjáróhoz viszik.

— Járasd a motort. — elvigyorodik — Ha nem jönnék vissza, üzenem Poalnak, hogy tartsa meg a szuveníreket.

— Az Anti gravitációs impulzusmeghajtók mindig üzemben vannak. — közömbösen rezzen — A Békeharcos relikviái halála esetén a védett szektorok kiállítási tárgyaiként kerülnek kihelyezésre.

A kék szövet fején felkúszva elfedi az elkomorodó ábrázatot, az elé futó fehér cseppek maszkként szilárdulnak meg. Az álcázás lassan elmossa a vibráló fények közül kilépő Poal lidércet.

A fűszálak talpalatnyi foltokban fekszenek el, a formák az első kert felé szaporodnak. Egy pár lábnyom süllyed a fal tövében illatozó színes virágok mellett, a mély sóhajtás hangját a torzító szétszórja a térben.

Nem indul a kapu felé, a magas falon átugorva a fehér útra érkezik hangtalanul. Lehunyt szemei egy pillanatra fordulnak csak a távoli kórház emlékeibe, léptei az ellenkező irányba viszik tovább. A város még alszik körülötte, csak egy-egy páros őrjárat fekete sisakjai vonulnak mellette. Csend van mindenhol. A főváros némasága kíséri órákig tartó sétájában. Az idegen csillag egyre meredekebben festi árnyékait a szótlan menet körül. Elér az ismerős fehér falak tövébe, egyre rövidülő léptekkel közelíti a kétszárnyú kapu félfáját. Kezét a panel felé emeli, de visszarántja. A magas peremre fordítja tekintetét. Izmai megfeszülnek, térdeit enyhén megrogyasztja az ugráshoz. Mély lélegzetet vesz, majd ismét kiegyenesedik.

— Nem bocsájtaná meg. — suttogja torz szóródó hangon.

A meghajló fény zizegve fedi fel a kék egyenruhát. A maszk fehér cseppekké olvadva fut le a nyakáig összehúzódó szöveten, végül a mellvért fő moduljait megvastagítva szilárdul meg újra. Keze lendül, az üveglap felett megremeg tenyere. Vár egy lélegzetet. Megérinti.

A fény villan, a hangszóró nagyot reccsen.

— Mit akarsz? — zsémbes morgás tör fel.

— A Mesterke jött látogatni. — szerény mosollyal néz a kapu felé.

Átlép a nyíló szárnyakon, szemei kérdőn fordulnak körbe. A virágos kert színes növényei a földből kifejtve apró cserepekben sorakoznak, ládákba rendezve várakoznak a kikövezett járda mellett. Tovább sétál, a kunyhó ajtaja előtt hármat koppint a félfára. Belép az árnyékba.

A sötét helyiségben a fürtös virágok illata fogadja, de pupillája remegve tágul ki. A polcok üresek, a szekrények tartalma is már ládákba rendezve pihen a padlón. A szoba túlfelén a kis széken a két fekete gombszem mered a szottyos sárga arcról. Halk cuppogása alig hallható, erőtlen lélegzetei elnyomják ajkainak pattanásait.

— Mondd, Mesterke, mi tartott ilyen sokáig?

— Tokan Mester… — lesüti szemét — Tudod… Sok volt a dolgom.

A szék nyikkan, Chris szemét összeszorítva behúzza nyakát. Nem koppan feje búbján az apró ököl, a halk csoszogás vánszorogva mozdul csak az asztalka mögül.

— Érdekes. — hangjából a megszokott gúny helyett valami más sziszeg — Mondd, Mesterke, hogy állsz a szabadságharcoddal?

— Megbuktattam a Császárt és fivérét, a hadurat. — aprót sóhajt — Mégsem úgy alakult, ahogy terveztem.

Az erőtlen csoszogás az ember elé ér. A kis termetű Merivida fekete gombszemei a magasba néznek. Göcsörtös szájára groteszk grimasz szökik, parányi kezével a fehér páncélt tapintja.

— Hitvány anyag ez, Mesterke. — koppintása alatt hullámzik a vibrálás — A Sötét Vértek az erődet nyelték el. — nagyot cuppant — Ez a lelkedet falja fel.

— Tokan Mester… — letekint a kis lényre — Költözni készülsz?

A ferde mosoly eltűnik a gombszemek alól. Lassan fordít hátat, csoszogása egy ládához viszi. Beletúr, markában szorongatva egy kis zsákot vesz kezébe. Szokatlanul hangos lélegzetei betöltik a teret.

— Elmegyek, Mesterke. — ráncos bőre aprót rezdül — Láttam felemelkedni a Zsarnokot, tanítottam lányait, majd kineveltem az utolsó szörnyetegét is, ami a bukását okozta. — ismét torz mosolya feszül — Úgy tűnik, a te szabadságodat végül én nyertem el.

A sötét szobában a barna szemek kiüresedve merednek a fehéren vibráló páncélra. Mellkas vértjei aprókat emelkednek, a kék szövet alatt halkan ropognak az izmok.

— Nem úgy festesz, mint aki utazni készül. — a ládák címkéjét kezdi fürkészni — Ezek nem egy helyre mennek. — mesterére pillant — Még csak nem is egy rendszerbe szántad őket.

— Érdekes, Mesterke. — halkan cuppog — Azért jöttél, hogy az örökösök dolgát vitasd meg velem?

— Nem. — lehunyja szemét — Megismertem az Örök Fény árnyait, de a természetét már nem tudom. Nomah mocska örökre beterítette a tudást. — arca összerándul — Penge maradtama fűszálak közt.

— Roppant érdekes. — cuppogása abbamarad — Azért jöttél talán, hogy még utolsó leckeként megtanítsalak a mocsokban olvasni?

Nem érkezik felelet, a gyorsuló lélegzetek egyre hevesebben rázzák a remegő páncélt. A barna szemek előtt a héjak ráncosan szorulnak, öklei ropognak a kék egyenruha mellett.

A csoszogás ismét az ember elé kúszik, Tokan a vértbe markolva térdére húzza, fekete gömbjeivel az arcára mered.

— Te azóta sem öltél, Mesterke. — ujjaival szétfeszíti Chris jobb szemét — A tudást, amit kaptál, csak arra használtad, hogy elkerüld mások halálát. — hátra taszítja — Hogyan érthetnéd meg azt, aki előtted használta az erőt, ha azt sem érted, mire vetemedett vele.

A padlóra lökött Harcos halkan tápászkodik, térdére visszabillenve lesüti szemét.

— Nem akarom megérteni. — tekintetük összeér — Csak szabadulni akarok tőle...

— Amikor a Zsarnok ellen indultál, azt mondtad, mindeneddel fizetsz a szabadságodért. — kaján mosolya kiegyenesedik — Most mégis a szabadságoddal fizetsz mindenedért.

— Nem lehetne most az egyszer… — lehajtja fejét — Ködös mesék és kegyetlen kérdések helyett… — szeme könnybe lábad — Hogy csak egyszerűen segítesz rajtam?!

— Már régen megtettem, Mesterke. — hátat fordít — Megtanítottalak a zöld fák alatt csörgő vizet meglelni, de a halat neked kell megragadnod benne. — erőtlenül rogy székébe — Cserébe azt kérem, add tovább az örökségem rád eső részeit. — hangja elhalkul — Gondoskodj róla, hogy a legméltóbb helyekre kerüljenek.

A szemét megtörölve Chris feláll a padlóról. A címkézett ládákra pillant, majd a gubbasztó Merividára néz. Ökle hangosan roppan, azután elernyed.

— Nem a kacatjaidról beszélsz, igaz? — egy régi kódexet vesz kezébe — Nem a buta mesekönyvek és a fényes csecsebecsék sorsa érdekel.

— Évszázadokon át érleltem, kevertem és nemesítettem a tudást. — kezében a kis zsák serceg — Szolgáltam a halált, de az élet kertjének is áldoztam. — egy sejtelmes cuppanás hangja fut el — Azt kívánom, hogy a legkiválóbb adja tovább az örökséget.

— Nem. — szemöldöke összerándul — Amit tanítottál, azért örökké hálás leszek... — hátat fordít — De nem leszek a Halál Mestere.

— Nem is azt várom el tőled. — mosolya megfeszül, markában a kis zsák lendül.

Chris elkerekedett szemmel fordul vissza a nyikkanó szék felé, de a sárga szottyos bőr eltűnik az árnyékból. Tokan Surran. A bejárati ajtó kitárul, fény hömpölyög be a szobába. A Mester már két kezével a deszkákba kapaszkodva zihál, fejével biccent csak a forgolódó embernek. Nem búcsúznak. A léptek elindulnak, a küszöbön túl a kapu felé haladnak. Az ajtó csattanva záródik, majd egy lélegzet múlva tompa puffanás követi. Nem hangos, éppen csak annyira, mint amikor egy gyermek elbotlik. Chris könnyes szemét elfedi a kék szövet, a fehér vibráló maszkja megszilárdul arcán.

A kapu még nyitva várja, de nem indul azonnal. Megáll a virágok felett, a ládák címkéjét nézi. Egy részét a központi kórháznak szánták, a másik felét az Első Harcos Iskolájába. Mindkét szállítmányon ugyan az a név szerepel. Monáé. Remegő sóhajait elviszi a szellő.

A természet csendjét gépzaj zúzza össze. Csizmák dobognak, hajtóművek dübörögnek. A nemrég még üres utcát már egész tömeg borítja. Katonai szállítók hada lebeg az út felett, egy ezred várakozik előttük. A fekete sisakok élén egy rangos egyenruha áll, a közeledő Poal lidérc láttán kezével hátra int, majd elé sétál. Sötét üvegében tükröződik a kék fehér jelenés. A szellő végigsüvít az utcán.

— Zagir Főparancsnok?

— Morales Békeharcos?

A fekete sisak lekerül, a tompa zöld szemek alatt a kék száj mosolyra feszül. A visszahúzódó egyenruha alól a barna tekintet visszanéz rá. A tenyerek magasra lendülnek, hatalmas csattanással szorulnak egymáshoz a két vezér közt.

— Remélem, már nem sokáig, Morhon.

— Magam is így vagyok vele, Christian.

— Csinos ez a fogadtatás. Bajban vagyok?

— Ők a kíséretem, hogy én ne legyek bajban.

A sisak a helyére kerül, a maszk ismét felfut a kék szövetre. A két tenyér lassan szétválik, de egyikük sem mozdul tovább.

— Jól halad az Új Föderáció alapjainak építése?

— Haladhatnánk jobban is. — kezével bal mellén megigazgatja a jelvényt — Nehéz ez a rangjelzés, fáj tőle a Dansta háta. — elereszti — Hogy halad a nyomozással? Elkapta már a hamis Kaedrukat?

— Az igaziakkal sem futottam össze mostanában. — kissé megdönti fejét — Ha végzett a fertő demokratizálásával, a Húsvéti Nyuszi rokonsága nagy hasznát venné a nyomozói képességeinek.

— Megfontolnám a dolgot, de a kék bőrömön nem mutatna olyan jól az egyenruhája. — megkoccintja a fehér páncélt — Ha megunta a Békeharcos munkáját, a tanácsban is akadna egy hely az ön számára.

A szellő felkapja a fehér út porát. A fal felett süvítő hang egy pillanatra visszacsalja a Poal lidérc tekintetét. A ládákra néz, és a kis kunyhóra mögötte. Egy néma sóhaj után halkan kezd beszélni.

— Morhon, kérnék öntől valamit. — ismét felé fordul — Egy barátunk lakott itt, talán még emlékszik rá. Szeretném, ha a megcímezett holmijai eljutnának oda, ahova szánta őket. — egy pillanatra elhallgat — Megadnám neki a végtisztességet, de alig kilenc órám maradt. Ha megtenné, hogy elrendezi, az Első Harcos privát számlájáról…

A fekete sisak oldalra billen, a Főparancsnok a nyitott kapun át egy pillanatig néz csak be a portára. Ismét kiegyenesedik, fejével aprót biccent előre.

— Intézkedem, ez ügyben nyugodt lehet.

— Köszönöm Morhon. — a tenyerek ismét összecsapódnak — Mindent köszönök.

Oldalra fordul, lassan elindul az iskola felé. Tíz lépésig jut, amikor a bajtárs hangja utoléri.

— Békeharcos, ha legközelebb erre jár, bátran használja az űrkikötőt.

Nem felel a tréfás szavakra, csak karját lendíti a magasba, majd az álcázás mögött semmivé tűnve tovább megy. Nem szalad, mint egykor a gyerekekkel kézen fogva, úgy halad át a városon. Az utca népe közt láthatatlanul mozog, felette az ellenőrzőkapuk némán szunnyadnak tovább. A hosszú séta végén a falon át érkezik a fűbe.

Kihágások

Az álcázott sikló áttetsző vibrálásában egy apró sziluett rajzolódik ki, hozzá közeledve Chris az elfeküdt fű előtt egy ismerős arcot pillant. Mossamic Igazgató áll hátra csapott karokkal, szemét lehunyva, fejét kissé a földfelé billentve várakozik. Hang nélkül csökken köztük a távolság, de a Mester jobb karja előre lendül, ujjával a lopakodó emberre mutat.

— Rossz néven veszem a láthatatlan betolakodókat az iskolánkban. — felnyitja szemét — Még akkor is, ha az a tulajdonos.

— Semmi sem kerüli el a figyelmét, Ilo? — a meghajlított fény mögül apránként előtűnik a visszahúzódó kék szövet és a fehér vért — A diákjaink dolgát biztosan megnehezíti a csínytevésben.

— Itt csak egy csínytevő van, Morales Mester! — karját leeresztve ismét háta mögé szorítja — A Föderáció Első Harcosa.

— Már Békeharcos, Ilo. — tenyerével a fehér vérteket paskolja.

— Jól szolgálja a békét, hogy elrejtőzik a baráti szemek elől? — bajusza alatt kissé felkanyarodik szája — Vagy a hatalmas békében már itt is ellenségeket remél, saját iskolája falai közt?

A barna szemek a Mester felől a második emelet ablakaira fordulnak. Nem lát leskelődő diákokat, sem két Védencét, csak üresen csillognak az üvegek az idegen nap fényében. Nem felel, nagyot sóhajt csupán.

— Mi hozta haza, Morales Mester? Az utódját jött kísérteni?

— Szívesen bemutatnám az arctalanoknak. — mellé lép — Talán a Poalok is lelkesen hallgatnák az Otlaca filozófiáját! — szája szélesre húzódik — Biztosan örömmel fejlesztenék tovább a segítségével az álcázó technológiát is. Én hasznát venném, ha legközelebb erre járok.

— Nos, mindaddig, amíg nem lebeg, nyomot fog hagyni a talajon.

— Érdekes, hogy ezt említi. — elmosolyodik — Talán szaván is fogom.

Mossamic kimért léptekkel indul a kikövezett járda felé. Fekete szemöldökében apró ősz szálak csillannak meg a fehér fal visszavert fényében. Szája kiegyenesedik, kissé lefelé görbül.

— Ilo… — egy fél fordulatot vesz — Meg akartam köszönni személyesen is… — fejét lebillenti — Mindig örömmel hallgatom a jelentéseit, különösen az utolsó záradékokat.

— Mindig örömmel állítom össze őket, Morales Mester. — homloka aprót rándul — Kivéve az utolsó záradékokat.

— David… — ismét az ablakokra tekint — Sajnálom… Én is látom, ahogy Elena és Ön is. Nem tudom, mit kellene másképpen csinálnunk.

— Talán ma magával vihette volna Tokan Mojethez. — szúrós tekintete villan — A felesége ugyan a halál mesterének hívja, de még ön is életben van, ismét túlélte a látogatását, nem igaz?

Egy apró rezdülés fut végig az ember hátán, elfehéredő ábrázatát a föld felé billenti. Csizmája orrával a fűszálakat igazgatja maga előtt, erőtlen sóhajait lassan próbálja mélyíteni.

— Miből gondolja, hogy ott jártam?

— Nálam nem járt, Morales Mester. A gyermekei sem dicsekedtek látogatásával. — szemöldöke megrándul — Másért már nem jár ide.

A színek maradéka is eltűnik Chris arcáról. A siklótól teljesen elfordulva Mossamic után kezdi szedni lábait. Az Otlaca Mester mozdulatlanul áll a járda szélén, lélegzeteinek üteme sem változik a közeledő ember árnyékában.

— Észrevettem, hogy valakit mintha szándékosan kifelejtene a jelentésekből. — mellé lépve lehunyt szemeire pillant — Mona neve egyetlen egyszer sem szerepelt, mintha itt sem lenne. Elköltözött?

— Miként az ön nem hivatalos látogatásairól sem szoktam beszámolni neki, úgy a felesége itteni ügyeit is ennek megfelelően kezelem, Morales Mester. — lassan elindul — Reméltem, hogy mindketten megértik az okát. — a saroknál élesen fordulva eltűnik a fal mögött.

— Ennyire szánalmasnak lát minket, Ilo? — suttogja maga elé.

Visszaindul a siklóhoz, megrogyott hátán a lapocka vértek, mint apró szárnyak merednek ruhájáról. A semmiből megnyíló átjáró elött léptei megtorpannak. Ütemes suhogás hasít fülébe, apró dobbanásokkal váltakozva. Lassulnak, pár méterre tőle jobbra megállnak.

— Honnan tudtad, hogy itt vagyok? — mered a vibráló beltérre — Ezt is megérezted, Árnyékharcoska?

— Már reggel óta tudom. — hátában sercegve feszülnek az izmok — Minden hajnalban kinézek az ablakon. Ha lelapult a fű, akkor tudom, hogy itt vagy. — lába előrébb toppan — Csak arra vártam, hogy az Igazgató Úr visszavonuljon.

— Mióta várod, hogy elmenjen? — gyanakvóan fordul David felé.

— Reggel óta. — vigyora megvillan — Ő is korán nézett ki az ablakon.

A szellő halkan süvít el a falak felett. A sikló alatt elfeküdt fű illata felkavarodik körülöttük. A fiú széles mosolya lassan halványodik, bátyja egyre szigorodó tekintetétől. Az átjáró semmivé tűnik, a zizegő beltér elcsendesedik mellettük.

— Elena megint el fog verni. — hátat fordít öccsének — A fél napot ellógtad, csak hogy most itt lehess... A húgom szerint nekem kellene rendre nevelnem téged. — arcát tenyerébe rejti — Néha már én is elgondolkozom, hogy egy-két tasli talán meghozná az eszed.

Ismét dobbannak a léptek, az embert megkerülve David éppen egy karnyújtásnyira áll meg előtte. Hátát kihúzza, fejét felszegi. Barna szemeiből feszült fegyelem sugárzik. Kezeit háta mögött kulcsolja össze, lábait apró terpeszre nyitja. Dermedten merednek egymásra.

— Most mit vársz tőlem? — lassan kezd hátrálni — Azt akarod, hogy megüsselek? — hangja egyre hangosabb — Ezért csinálod ezt?! Válaszolj már! — kiáltása elfut az udvaron, megrázza az üvegeket.

— Nem. — rezzenéstelenül néz tovább bátyjára.

— Akkor miért?! — vállait markolva megrázza — Miért kell neked folyton… Folyton… Ilyennek lenned?!

— Képtelen vagyok megalkudni. — szájára apró mosoly kanyarodik — Tudom, miért bujkálsz, de ettől nem leszünk biztonságban.

Görcsösen reszkető kezei eleresztik a fiút. Pupillái kitágulnak, száját lassan eltátva ismét hátrálni kezd. Remegő tekintete lassan fordul, az apró koppanások felé. A hátsó fal második emeletén sorra megjelennek a tanítványok. Ki homlokát, ki karját vagy csápjait, mások egész kocsonyás testüket tapasztják az üvegre, a hazatért Legenda és a pária összecsapását lesve. A fiú mozdulatlanul áll tovább, még tekintetét sem mozdítja a kíváncsiskodók felé.

— Mikor éreznéd magad biztonságban, David? — fejét lehajtva fordul vissza a fiúhoz — Mi az, amivel már nem lennél megalkuvó?

— Taníts meg mindenre. — sarkait hangosan koppantva összezárja — Mindenre, amit tudsz. Akkor olyan lenne, mintha te védenéd Elenát, akkor is, ha a Poal az univerzum túlfelére küld.

— Mindenre? — suttogja a föld felé — Azt sem tudod mit beszélsz. — haragos tekintete emelkedik — Mit csinálsz, ha valaki megsérül? Ha… Ha véletlenül megölsz valakit? Akár egy barátot?

— Nincsenek barátaim. — lehajol, kezébe vesz egy apró kavicsot — Egy kicsit későn kezdenénk aggódni a véletlenek miatt.

Tenyeréből a követ magasra dobja, szemét lehunyva várakozik egy lélegzetet. Ellöki magát a földtől, egyet pördülve lábfejével a fal felé rúgja. A kavics becsapódása lövedékként roppantja meg a fehér burkolatot, a leeső szilánkok tompán kopognak a járdán. Az üvegek megremegnek a második emeleten, halk zsibaj árad szét az udvaron.

— Csináld meg újra! — a kék szövet alatt sercegve feszülnek meg az izmok — Ha még egyszer ugyanott eltalálod a falat, meggondolom a dolgot. — pupillája tűhegynyire szűkül, vérfagyasztó tekintete a hajoló fiúra mered.

David a leendő lőszerek közt válogat, de fél szemével a tűzvonal mellé sétáló bátyját lesi. Egy nagyobbacska darabon szorul meg marka. Felegyenesedik. Fejét kissé billegtetve néz a becsapódás helyére, majd feldobja a követ. Ellöki magát, megpördül és elrúgja.

Elhalványodnak a fények, a pázsit zöldje megszürkül az ember szemében. Ereiben a koncentrált energia csatarendben kezd cikázni. Az egyre lassuló lövedék kimérten fordul a levegőben, akárcsak a fegyver, ami útjára indította. Egy leheletnyit érinti ujjával a mellé érő kavicsot. A színek ismét élednek, a fény visszatér, a fal hatalmasat csattan. David talpai toppannak a földön, kócos haja célpontja elé lendül, de száján már győztes mosolya feszül. A tincsek helyükre állnak, alattuk a barna szemek elkerekedve nézik a becsapódások közti távolságot.

— Csaltál! — remegő kezét ökölbe szorítja — Surrantál! Azt mondtad nem avatkozol bele!

— Én nem mondtam ilyet. — arcára kiül a hideg közöny — Csak egy kis véletlen volt, de már későn kezdenénk aggódni miatta.

Hangos paskolás csattog az épület sarkától. Chris a zaj felé fordul. Mossamic tenyerével a burkolatot csapkodja ütemre, majd bajusza alatt gúnyos mosollyal indul az ember felé.

— Az ifjú Morales pusztításban is az apjára ütött, nem csak az eltűnésben. — kezét leporolja — Szerencsére iskolánkban a vezeklés képessége is nagyszerűen csiszolható, a hajnali büntetőmunka kiváló lehetőség erre. — ujjával a fiúra, majd az első udvarra mutat.

Hangos fújtatás veszi kezdetét. David egy pillanatra vörösödik el, de a Mesterre nézve tüdejéből elengedi a felgyűlt levegőt. Fejét lehajtja, kissé megrogyva kezd lassú sétájába. Bátyja felé aprót lendít tenyerével. Nem hangzik morgolódás, sem gúnyos megjegyzések, az Igazgató mellett elhaladva csendben kullog az előkert felé.

— A fele az én hibám, Ilo. — Mossamichoz fordul — Most akkor engem is büntetőmunkára fog?

— Az ítéletet a tanórák kihagyásáért szabtam ki, Morales Mester. Holnap mindkét kihágó megkezdi a jóvátétel gyakorlását.

— Ki volt a másik elkövető? — gyanakvóan pillant fel.

— Az Igazgató, természetesen. — mosolya kiszélesedik — Magam is elmulasztottam ma megtartani a filozófia órákat, amíg önre várakoztam. — hátat fordít — Csak olyasmit várok el a diákjainktól, amit magamra nézve is kötelezőnek tartok.

A szél fordul, az előkert virágainak illatát a sikló felé fújja. Mossamic nem indul tovább, mozdulatlanul áll, csak fekete, fonott copfja leng az éledő szellőben. Hátra csapott csuklóin az ínak aprókat rezdülnek.

— Mondani akar valamit, Ilo?

— Arra várok, hogy ön mondjon valamit, Morales Mester. — hideg hangja elhalkul — Általában kivárja az utolsó pillanatot, mielőtt a lényegre tér. Úgy vélem, ezen a szokásán ideje volna változtatnia.

A falak közt felkavarodik a por az erősödő szélben. A lobogó öltözék hátán az intézmény szimbóluma egyre fenyegetőbben mered az emberre, a Nyuszi a hullámzásban eltorzul a barna szemek előtt.

— Kevés neki, amit az iskola ad, Ilo. — lehajtja fejét — Nem érzi biztonságban Elenát… Talán, ha ön külön foglalkozna vele, segítene.

— Még mindig várok, Morales Mester.

— Magam is így vagyok vele. — hátat fordít — Én is csak várok.

Kövek sercegnek, ropogva fúródnak a talajba. A bő nadrág lengő szára süvítve emelkedik a levegőbe, a lendülő copf a feszes hát izmain puffan. Egy rúgás indul szélsebesen a fordulatból. Az ember tenyerében egy bokát szorít meg, alig egy leheletnyire arcától. Üres tekintete a hullámzó fűszálakra mered. Halk lélegzetei lassan mélyülnek, az előkert virágainak illata betölti tüdejét. Elereszti az Igazgató lábát, kezét maga mellé engedi vissza.

— Nekem ez volt mindenem, Morales Mester. — talpát a földre koppantja — Az Otlaca faj tanítójaként megvannak a határaim. —  hátat fordít — Nézzen kérem az ablakokra és mondja meg mit lát.

Fején aprót billent, Chris pillantása sarkából les csak fel a csillogó szemekre. A diákok lélegzet visszafojtva bámulnak a két mesterre, előttük az üvegtáblák már görbülnek a rájuk nehezedő nyomástól.

— Fiatalokat látok. — rövidet sóhajt — Éretlen, gyermeki rajongást.

— Úgy vélem téved. — kezeit hátra csapja — Ők az igazgatójukat látják egy félistennel viaskodni. — bajusza mosolytól sercen — Nem gondolom, hogy a valóság tisztánlátása éretlenség lenne a részükről.

— Nem vagyok félisten, Ilo. — suttogása is rezzenéstelen — Csak egy lassan foszló ember maradéka… Talán már az sem.

— Bárhogy is tekint magára, a fia Vitmiss származása ellenére is hasonlít önre. — lassan indul a fal felé — Én hálás vagyok a fiú visszahúzódásáért, ezt naponta elmondom neki. — egy pillanatra megtorpan — Ahogy azt is, hogy a képességei megfelelő gondozás nélkül éppen olyan veszélyesek, mintha a legrosszabbra tanítanánk.

A távolodó igazgató talpai a járdán koppannak. Léptei aprók, szokatlanul lassan halad előre. Lehunyt szemei görcsösen rándulnak, hátra csapott karjain nem csak a szél mozdítja ruhájának ujjait.

— Tőlem a legrosszabbnál is csak rosszabbat tanulhat. — a sikló felé tekint — Amióta velem van, óvom attól, hogy meglássa a valóságot.

— Talán éppen azt kellene látnia, Morales Mester. — befordul a sarkon — Hogyan kerülhetné el azt, amit fel sem ismer?

Az átjáró ismét megnyílik, az iskola tulajdonosa átlépi a vibráló küszöböt. Egy lélegzetig néz csak hátra, karját magasra lendítve búcsúzik a leskelődő diákoktól. Mögötte bezáródik a fal, kissé megrogyva indul a fotel felé.

Amint leül, combján szokatlan nyomódást érez. Dudorodó zsebét tapintja, egy kis csomagot húz ki belőle. Felismeri. remegő kézzel bontja meg a zsák száját. Kisebb szövet tasakok vannak benne, apró szemű bogyók válogatva. Mindegyiken írások várakoznak, nevelési tanácsokkal és a növények hatásaival. Nem mérgek. Gyógyírok, különböző fajok sebeire és nyavalyáira. Arcát a vibráló falon át Tokan Mojet birtoka felé fordítja. Elmosolyodik. A Kockát is kezébe veszi, majd a magokkal együtt a zsebébe dugja.

— Tudom, hol lesz a legméltóbb helye az örökségednek. — suttogja.

Helyéről felállva az álcázást aktiválja ruháján, azután a sikló térmozdító rendszerét szólítja elméjében. Az iskola belterei feltárulnak előtte, a pulzáló hullámok nyomán kirajzolódnak a falak és a helyiségek. A fény villan, a Poal lidérc már a földszint kis raktárában áll. A panelra pillant.

— Nyisd ki.

Az üveglapból nem villan fény, de a viharvert ajtó halk nyikorgással emelkedik előtte. Hangos zsibaj hömpölyög át a küszöb felett. A folyosó végi étkezőben már terítenek, az ételek illata elnyomja a rozsdás gépek szagát. A személyzet egymást sürgető szavai melegséggel öntik el. Ismerős hangokat hall, elméjében arcukat idézi. Egy percet várakozik a nyitott ajtó előtt, a tányérok csörgését figyelve. Kilép a küszöbön, a széles folyosón át a lépcsőház felé indul. A fel-le mászkáló diákok közt lopakodva cikázik, majd az első emeleten megáll egy pillanatra. Végig néz a katonák folyosóján. Egy lélek sem várakozik kint, a szobákból sem szűrődik ki nesz. Csend van, csak a második emelet hangos zsivaja hallatszik le a lépcsőfordulón. Egy lépést tesz előre, de a kis Tündér nevetése visszafordítja.

Elena oldalán az egyik ifjú Beraddo óriással kaptat felfelé. A békafejű behemót dübörgő hangja megrázza a padló kövét, kedves tréfái mosolyt csalnak a lány arcára. Árnyékként szegődik mögéjük a lidérc, hangtalan lépteivel követi őket a második emeletre. A gyermeteg csevegés tovább harsog a folyosón, de Chris megtorpan, fejét zavarodottan fordítja körbe. Bőre lángol, gerincében éled a pulzálás. A kedves illatot tisztán érzi a kék szöveten keresztül is. Tenyere izzad, kezei remegnek, pedig az Első Harcos ajtaja zárva fogadja.

Elena mellette elsétálva a másodikhoz lép, sugárzó mosollyal köszön el kísérőjétől, majd feltárja szállásuk bejáratát. A küszöbön át az asztala felé siet, táskáját leteszi, egy kisebb terminált vesz magához és az ágyra dobja. Bezárkózni készül, de már nincs egyedül, a lidérc a falra tapadva kúszik el mellette. A kék szövet alatt egy mosoly kanyarodik, elméjében már születőben van a parancs az álcázás kikapcsolására. Elvesznek gondolatai, a kedves hang ökölcsapásként éri szívét. A panel felé nyúló lánnyal szemben egy Tündér várakozik.

Az örökség magjai

Az összeölelkező lányok a küszöb felett szorítják egymást. Tőlük alig egy lépésre a Poal lidérc a falhoz szorulva figyel, izmait halkan megfeszítve vár a pillanatra. Surranni készül.

— Gyere be nyugodtan! — fordul vissza a szobába Elena — Én most végeztem, már csak az esti különórára kell elmennem. — tollpiheként borul ágyára.

— David nem jött veled? — a kék zafírok körbefordulnak az ajtóban — Meg akartam nézni a lábát, nemrég még elég csúnya volt.

— Semmi baja. — mosolya eltűnik arcáról — Lent van az edzőteremben. — hasára fordul — Estig biztosan nem kerül elő.

— Már napközben is oda jár? — végigpillant a folyosón — Abban maradtunk, hogy hajnalban kap kimenőt, órák után pedig veled tanul.

A lány nem felel, barna szemeit elfordítja a Tündér felől. Arca vörösödő színét végül a takaróba rejti. Halkan szuszog, mintha nem is hallotta volna a kérdést. Chris a küszöbön álló Monát lesi. Mellette a hely még éppen nem elég, hogy átférjen, de pillantásai el-el kalandoznak a tervezésről.

— Mit csinált már megint? — egy dobbanással lép a szobába, kezét a panelra csapva bezár — Elena, mi folyik itt? Válaszolj kérlek!

Az álcázás mögött a barna szemek görcsösen forognak a csattanó kijáratról a fejét lassan emelő lányra, majd a kezeit derekára támasztó Monára. Izzó bőrén is érzi a megfagyó levegőt.

— Holnap hajnaltól más elfoglaltsága lesz. — terminálját veszi kezébe, a villanó képernyő felé fordítja tekintetét — Csak ennyi az egész.

— Megint büntetőmunkára fog járni? — szuszogása kissé hangosodik.

A kék szövet alatt az ember fogai összeszorulnak. Lelkiismerete viaskodik a józan ésszel, szíve a gerincében pulzáló Örök Fénnyel. Mona egy karnyújtásnyira áll csak tőle, illata az egész szobát beteríti. Lehunyt szemei mögött is tisztán látja, még elfordított fejjel is látómezőjében marad. A Poal ruha már egész testén nyeli el verejtékét. Száraz szájában serceg a zománc a feszítésben.

— Igen. — hangja közömbös, de arca már lángol — Megint járni fog.

Mona közelebb sétál, az ágy szélénél megfordulva leül a lány mellé. Tenyerét hátára teszi, többször is végigsimítja. Lélegzetei lassan megnyugszanak, szelíd hangján szól a fekvő teremtésnek.

— Bántott valakit? — keze Elena hajára simul — Verekedett?

— Nem. Csak nem ment be a reggeli óráira.

— Fontosabb dolga akadt? — ajkai szelíden felkanyarodnak, de a kék zafírok gyanakvó pillantással merednek a gépébe rejtőző gyermekre.

— Azt mondta, várt az Igazgató Úrra.

A Poal lidérc feje aprót billen. A csinos nő mellett leskelődve húgára néz. Üres tekintettel bámul a vibráló képernyőre, de szemöldöke finom rángásait nem tudja elrejteni.

— Miért várt Ilora? — hangjában nincs kíváncsiság — Miért nem ment az irodájába, ha ennyire kereste?

— Talán nem volt ott. — pislogása hosszúra nyúlik — Ki tudja?

— Talán? — hátra simítja haját — Valóban, bonyolult ez az emlékezés dolog. — közelebb dől, fülébe suttog — Nem is emlékszem, hogy is szólt Chris negyedik szabálya a Védenceknek? — ajkai megcsillannak.

A lány tekintete megremeg. A képernyő kialszik, fejét a hozzá hajoló Tündér felé fordítja. Kezében reszket az elfeketedett üveg, arca szinte lángol. Mély levegőt vesz, majd apró szuszogásokkal ereszti el.

— Monának megmondjuk az igazat. — lesüti szemét — Első kiegészítés: Chrisnek is. Második kiegészítés: Nem kell mindent egyszerre a másik nyakába önteni, lassan, de őszintén kell elmondani.

— Talán ez az! — mosolya szélesre húzódik — Ismerősen hangzik nekem is. — felegyenesedik — Akkor hát, kis Tündér, hogy is hangzik az igazság a negyedik szabály után?

— David azért leste Mossamic Igazgatót, mert találkozni akart a látogatóval. — szeme könnybe lábad — Chrissel.

— Köszönöm, hogy elmondtad. — végigsimítja hátát — Talán most azért ilyen, mert nagyon hamar hazajöttetek. —  hangja kedves, de arca rándulásai másról árulkodnak — Chris ilyen rosszul fogadta?

A lány kezeit álla alatt összekulcsolva bámul az elfektetett kijelzőre. Csendes szuszogása mélyül, tekintete ismét kiüresedik.

— Nem került szóba. — aprót sóhajt — Én akartam hazajönni hamarabb, ez az én hibám.

— Megijedtél? — keze megáll egy pillanatra — Biztosan meg fogja érteni. — mosolya kiegyenesedik — Nagyon szeret benneteket…

— Davidre haragudtam meg! — vág közbe hangosan — Azért akartam hazajönni, mert megint önfejű volt és nagy bajt csinált! — felkapja fejét — Nem Chris hibája volt!

— Nagy bajt? — közelebb hajol — Mi rossz történhet egy űrhajón?

Egy néma lépés indul el a fal felől. A lidérc önkéntelenül mozdul, széttárt tenyerét tartja a könnyező lány felé.

— Chris megpróbálta elintézni a Poal polgárságunkat. — összébb húzza magát — Meghallgattak minket, de David elviccelte az egészet.

— Ez lett Chrisből?! — vékony szemöldöke összeráncolódik — A Föderáció Katonai segédprogramjától még eltilttatott benneteket, de már egy idegen hadseregbe is beszervezne mindkettőtöket?!

— Ők nem egy hadsereg… Azt hiszem. — feltekint a Tündérre — Az arctalanok, olyan semmilyenek. Nem háborúznak, csak őriznek.

— Nem kell mindent elhinni, amit Chris mond. Ő is tévedhet. — ajkai lefelé görbülnek — Egy jó pár már majdnem az életébe került.

Hang nélkül záródik össze a tenyér, lassan ereszkedik vissza a lidérc mellé. A kék szövet alatt megrogy a tartás, a fej lekonyul, megdermedve áll tovább egy lépésre a faltól.

— Amikor megalapította nekünk az iskolát, hogy legyen egy hely, amit otthonnak nevezhetünk, az is tévedés volt?  — a könnyes szemek fújtatva emelkednek — Amikor megkérte Zagir Ezredest a háborúban, hogy tegyen meg téged a Föderációs Védelmi Erők Fősebészének, az is tévedés volt? — remegve fordul a Tündér felé — Amikor az égen megjelent az arctalanok hajója és idehozta a megmentett katonákat a hadúr kalózai ellen, az is tévedés volt?

— Tudod, hogy nem így értettem. — gyengéden megérinti arcát — Csak azt mondtam, hogy ő sem tévedhetetlen.

— Senki sem az… — eltaszítja Mona kezét — Még te sem! Ha akkor kinyitod az ajtót… — ajkára harap, lángoló arcát elfordítja — Most ő sem az univerzum másik felén lenne, egyedül a fehér börtönben.

— Ezt te nem értheted. — lesüti szemét — Ha David újra és újra kockára tenne mindent, amitek van, csak azért, mert szerinte nem jó úgy, ahogy van… — halkan sóhajt — Ezt te nem értheted.

Elena felpattan az ágyról, terminálját a kezébe véve az asztalhoz csörtet. Táskájában elsüllyesztve az ajtóhoz indul, lángvörös arcát a padló felé fordítva. Négy lépésre torpan meg, Chris mellett. Lélegzete elakad, arca elfehéredik. Remegő tekintetét egyenesbe, majd attól egy kicsit feljebb emeli. Bőrén könnycseppek gördülnek.

— Mona, szeretném, ha most elmennél. — egyet féloldalasan előre lép, majd az ágy felé fordul — Már nincs kedvem beszélgetni. — könnyei hangosan kopognak a szőnyegen.

A Tündér feláll, a lány elé sétál. Arcát végigsimítja, de az elfordítja fejét, kezével hidegen mutat az ajtóra.

— Zárd be magad után kérlek. — lehunyja szemét — Nem várok több látogatót.

A puha léptek a panelhez mennek, a fény villan, a fém rezegve felemelkedik. A kék zafírok egy pillanatig néznek vissza, már gyémántok hullanak a lecsapódó ajtó mögött is. Csak a halk zokogás marad a szobában. Elena megfordul, átöleli a megdermedt lidércet. Könnyeit elissza a lassan előtűnő fehéren vibráló anyag.

— Sajnálom. — szorítja magához Chris — Nem akartam hallgatódzni.

— Tudom. — felnéz az elázott arcra — Én sem akartam, hogy hallgasd.

Percekig kapaszkodnak egymásba, könnyeik lassan száradnak fel az ölelésben. A lány fordul, az asztalhoz indul, táskáját letenni. Chris a lába nyomát nézi, a szőnyeg elfekvő majd felálló szálaira pillant.

— Nyomot hagyunk… — suttogja jobb talpát felemelve.

Együtt ülnek az ágy szélére, a csomag előkerül, a lány kezébe fogva kezdi bontogatni. Mialatt a kis tasakok apránként beterítik mögötte a takarót, kíváncsi tekintetéből lassan tűnik el a szomorúság.

— Ezeket honnan szerezted? — a közel száz apró csomagra néz — Ezek nagy része már kipusztult, a többi is ritka vagy beszerezhetetlen.

— A kertek mestere elment. — üres tekintettel öleli át — Ezt hagyta örökül neked... Az ősi varázslatait a kis Tündérnek.

— Honnan… — arcát a fehér vértre hajtja — Honnan tudta, hogy gyógyászati botanikával szeretnék foglalkozni?

— Tőled, azt hiszem. — végig simítja hátát — Amikor nála jártatok, minden alkalommal figyelt titeket. — elmosolyodik — David a bogarak vonulását nézte... Te a levelek erezetét és a virágok szirmait.

Az ajtón túl a zsivaj apránként elcsendesedik. A folyosó kiürül, a lakószobák megtelnek. Chris a lányra néz, tekintetében a gyászt és a bizonytalanságot felváltja a határozottság. Feláll, az ajtóhoz lép.

— Most ismét messzire mész? — utána siet, kezét a panel felé emeli.

— Még nem. — komoran mered a fémre — Még beszédem van a testvéreddel. Tokan rá is hagyott valamit…

— Már akartam erről beszélni veled… — lebillenti fejét — Mi nem úgy… — arca elvörösödik — Tudod, hogy nem is vagyunk igazi testvérek… Mi már akkor a bányában… Mielőtt értünk jöttél...

— Tudom. — megsimítja arcát — A kezdetektől tudtam, mi van köztetek. — elmosolyodik — De nekem mindig a húgom és az öcsém lesztek, akkor is, ha egy pár vagytok. — arcát elfedi a kék szövet.

A nyíló ajtó előtt a fény elhajlik, a kis Tündér még átöleli az álca mögé rejtőző lidércet. A talpak hangtalanul indulnak a lépcsőhöz. A fém csattan, a fokok fogynak. Az első emeleten át, a földszinti fordulóból az edzőtermek felé tart. A hosszú folyosó végén csak egy csarnok bejáratából szűrődik ki fény, dallamos zengés kíséri. Mona beszél, szavai lágyak, hangjában az érces zúgás mégis elárulja érzéseit. Nem kiabál, de nem is halkan mondja intelmeit. Chris lassan ér mellé.

David a gyakorló szerekből akadálypályát épített a Beraddo ütőbábú köré. Jobbról és balról, elölről és hátulról is elbarikádozta, az erőd szélénél megállva készül a támadásra. A Tündér beszél, az ember a fiút nézi. Nekifut. A ládák, zsámolyok és súlyok közt cikázva közelít, könyökével nagyot csap az ellenfél combjára. Tovább suhan.

— David, kérlek figyelj rám! — vékonyodó hangja elfut a csarnokban.

— Figyelek. — hatalmas dörrenéssel rúgja meg a magas bábu fejét.

— Azt szeretnénk, ha beszélnél róla... — kezeit háta mögött tördeli — Elena is... Nem bújhatsz mindig a hallgatásod mögé. — hangja megremeg — Nem kell ezt csinálnod. Nem vagy egyedül.

— Értem. — tekintetét körbefordítja az üres csarnokban, szájára cinikus mosoly szökik — Majd igyekszem. — ismét nekifut, öklét a behemót hasának vágja, puffanása visszhangzik a falak közt.

Mona hátat fordít, arcát görcsösen rántja össze a harag. Chris mellől az ajtóhoz lép, csak szeme sarkából néz vissza a fiúra.

— Tudod, ezzel nem leszel olyan... — hangja elhalkul — Éppen azt csinálod, ami őt is tönkretette. — átlép a küszöbön, az ajtó nagyot csattan mögötte.

David nem néz utána, barna tekintete felett a szemöldöke ráncolódik csupán. Újra cikázik, minden irányból lesújt a bestiára. Egyre gyorsabb, egyre hangosabb csapásokat mér. Percekig támadja, végül a nehéz bábu eldől, dörrenésében elveszik a fiú zihálása. Chris elsétál a verejtékező ifjú mellett, a felborult óriáshoz lép. Álcája lassan szertefoszlik, arcáról eltűnik a maszk és a szövet.

— Tokan nem használt bábukat. — felállítja — A Merivida tudás az ellenség mozgására fókuszál, nem a felépítésére.

— Még nem mentél el? — letörli homlokát — Elena biztosan örülne, ha beköszönnél neki. — kifújja magát — Rossz napja van.

— Tudom. — elmosolyodik — Tőle jövök, de most te vagy a soros.

— Én megvagyok. — öklén megigazítja a kötést — Csak gyakorlok.

A szétszórt akadályok sűrűjén átvágva az ember a Vitmiss fiú elé megy. Féltérdre ereszkedve cipőjét érinti, lábán aprót billent oldalra.

— Így haladsz. — ismét talpára fordítja, sarkát kissé megemeli — Így kellene. — felnéz arcára — Sokat vagy a levegőben... Ez szép látvány a közönségnek, de egy igazi ellenfél könnyen ellened fordíthatja.

— Nincs igazi ellenfelem. — fejét oldalra csapva felnéz — Mindenkit legyőztem itt. —  szájára mosoly szökik — Még a mestereket is.

— Erőből, nem technikából, David. — feláll, arcát tenyerével gyengéden maga felé hajtja — A Vitmiss férfiakban több a koncentrált energia, mint bármelyik másik fajban. — elkomorodik — De ettől nem lettek legyőzhetetlenek, csak önteltek.

— Én nem vagyok öntelt. — orrán nagyot fújtat — Már nem bántok senkit. Elkerülöm őket, hozzájuk sem szólok.

A barna szemek egymásra tekintenek. A magasból sütő szigorú pillantások a haraggal néznek farkasszemet.

— Félnek tőled. — közelebb hajol — Te pedig élvezed. — megmarkolja vállát — Már leigáztad az iskolát, nincs miért bántanod őket, de ez nem nagylelkűség, csak gőg és lenézés.

— Mossamic Mester hálás nekem a békéért. — dacosan hátat fordít — Ő megköszönte, hogy nem bántok senkit és elvonulok magamnak.

— Csak nem akarja temetni a diákjait. — lassan megkerüli a fiút — Ez nem hála, David, békének még annyira sem nevezném. Ez csend.

— A csend is jobb, mint a háború. —  ismét elfordul — Te tudhatnád...

A halk szavak kiáltásként vergődnek a falak közt. Az ember lábai elindulnak, a terem közepére áll. Öklei görcsösen ropognak, izmai egész testében feszülnek. Lélegzeteit mázsás súly nehezíti mellkasán. Remegő szemöldöke felett ráncosodik homloka, tekintete fellángol.

— Én a csend alatt érkeztem a Föderációba, de háborúba mentem el. — öklei elernyednek — Meddig maradhat meg a csended David? Ha új diákok jönnek, őket is legyőzöd? A némaságért akarsz küzdeni?

— Most is vannak újak. — a bábuhoz tart — A régiek mesélnek nekik.

— Ez volnál te? Egy rémtörténet? Az Iskola sötét legendája?

— Mossamic Igazgatónak megfelel így… Nekem is.

Öklét meglendítve lesújt a bestiára. Csuklóján a Surranó harcos marka szorul meg. Nem éri el a bábut, karja remeg a fogságban.

— Szerinted minek örülne jobban Ilo? — elengedi — Egy falnak támasztott néma fegyvernek, vagy egy kedves fiúnak, aki az esetlen diákokat segíti?

— Félnek tőlem. — lesüti szemét — Éppen úgy, ahogy tőled is félnek a Föderációban.

— Akik ismernek, nem félnek tőlem. — letérdel elé — Zagir, Botako, Hinvas… — megszorítja vállát — A halasboltosok sem. A szabók sem.

— Mert ők a barátaid lettek! — hangos kiáltása elfut a falak közt — Nekem nincsenek barátaim, mert… Mert… Mert…

Némaság marad a visszhang után. A remegő fiút az acélos karok bársonyként fonják körbe. Chris magához húzza, ölelését mély sóhaja, majd halk suttogása követi.

— Legyenek. Akkor továbbadhatod mindazt, amit megtanítok neked.

Megváltozik a csend a kopott falak között. A lélegzetek lassulnak, a szívek nagyot dobbannak. A két Harcos erősödő ölelésének tüzében egy új szövetség kovácsolódik. Lassan szétválva egymásra mosolyognak, ökleiket kezdőállásba emelve egymásnak rontanak. Az ütések dörrennek, a rúgások csattannak, a remegő falak megüzenik a világnak, Tokan Mojet hagyatéka végül elindult a méltó örökösök felé.

Új feladatok

Az idegen nap lassan átbukik delelőjén. A hátsó kertben két Vitmiss fiatal várakozik, összekulcsolt kézzel. David ruhája megszaggatva leng rajta, karján és lábán új lila foltok sorakoznak, de száját őszinte mosoly görbíti felfelé. Mellette a kis Tündér a sérüléseit fürkészi, arcának apró rángásai mögött már az esti programot tervezheti.

Előttük a fűben lábnyomok távolodnak, az átjáró megnyílik, az ember még utoljára felfedi arcát, amikor búcsút int. A semmivé vesző bejárat alatt a gyep lassan megmozdul, a leszorult szálak fellélegezve árasztják el illatokkal a teret. A sikló hang nélkül emelkedik.

A lebegő fotelbe ülő Chris karját, majd combját dörzsöli. Mosolyát fájdalom szülte grimaszok mozdítják, sóhajai mégis elégedettek. Elméjében éled a szabadidőmérő, már csak percek vibrálnak előtte.

— Át kéne ütemeznünk ezt-azt. — zsebéből kezébe veszi a számítógépet — Tört ciklusonként szükségem volna négy… Inkább öt… Nem. Legyen hat. Hat szabadnapra, tíz órás lebontással.

Előtte a képernyő villan, a rendezett idősávok szétszóródnak a térben. Egy halk zizzenés követi a mozgást, majd a mesterséges intelligencia tréfás hangja zúg fel fejében.

— Ha egyben helyezem el őket, lefaraghatod az utazási időket. — rövidet zizzen — Így maximalizálnád a munkakerülés hatékonyságát.

— Az utazás idejét a Poal állja. — elkomorodik — Amúgy sem hiszem, hogy nagy ügyet csinálnának belőle. — aprót fújtat — Semmiből sem.

— Kérvényezzük a kötött munkarend kezdeményezését?

— Nem kérek új pórázt, köszönöm. — elmosolyodik — Elég vagy te is.

Egy közömbös zizzenés felel, a barna szemek előtt az idősávok lassan rendeződnek új formációba. A szabaddá tett földi tíz órák kitöltetlenül várnak, de Chris szélesedő mosolya mögött már új tervei készülnek.

— Este egy friss elme letapogatást kellene végezned. — hajába túr — Az utolsó taktikai és technikai adatbázis elavult. Csinálunk egy újat.

— A Poal rendelkezik az optimális adatmennyiséggel. — közömbösen zizeg — Nincs szükség új adatbázis létrehozására.

A Kocka pajkosan megpördül az ujjak között, magasra repül, majd a tenyéren landol. Az ember kis labdaként dobálgatja feje felett, mintha csak egy apró játék lenne, amivel idejét elütheti.

— Nem is nekik szánom. — tekintete a szekrény felé fordul — Egy kis szanálás után összeállítunk egy oktatási tervet. — sajgó combjára markol — Elküldjük Davidnek, hogy ne unatkozzon.

— A kommunikátor polgárvédelmi szabályzat tizenharmadik pontja egyértelműen megtiltja a hadi célú adatok közlését.

— Ezért fogunk szanálni. — újra magasra dobja — Csak védekezés, visszavonulás és rejtőzködés kerül a tananyagba. Így megfelel?

— A tervezet ebben a formában nem ütközik egyetlen ponttal sem.

A lapos gépi hangot szúrós tekintet követi. A tenyérben megálló Kocka lassan emelkedik a barna szemek elé. A szemöldök ráncolódik, de alatta megcsillannak a fogak a vigyorgásban.

— Tudom, hogy nem értesz egyet velem, de akkor is így lesz.

Foteljában hátradől, zsebébe csúsztatja a számítógépet. Előtte az idősávok helyett már a feladatok listája vibrál, apránként kezdi olvasgatni. Szája soronként csúszik lassan oldalra, grimasza egyre inkább eltorzítja ábrázatát. Elér a végére, majd ismét az elejére ugrik.

— Mi a fene ez? — szeme elkerekedik — Hol vannak az eltűnések?

— Az utolsó lezárt ciklus után, a szektoraink feladatai újraosztásra kerültek. — tréfás hangja rezzen — Segítséget kaptunk, egy másik tanuló polgár bevonásával.

— Koloncnak itt vagy te. — kezével a fotel oldalára csap — Nem kértem segítséget, azt meg kiváltképp nem, hogy az eltűnéseket más vizsgálja ki. — felpattan helyéről — Ez megint Poal rideg tréfája, ugye?

— A feladatok kompetenciák alapján kerültek felosztásra. — közömbösen zúg — A tanuló polgár nagyobb gyakorlattal rendelkezik a megmagyarázhatatlan kolóniaesemények feltárása terén.

A léptek az időtorzító ládához viszik, szétfoszló fedelén átnyúlva egy piros gyümölcsöt mar ki belőle. Hangosan harap, arcát a fémes íz összerántja. Újra és újra tépi fogaival, egyre vadabbul rágja körbe. A csutka kettétörik kezében, a lucskos maradékot a falhoz vágja. Tenyerét nadrágjába törli, vörös arcát a sistergő maradék felé fordítja.

— Ez lett a Békeharcos? — nagyot fújtat — Kolonizáló kecskefejű lovak, csápos medvelények és szögletes gyümölcskocsonyák panaszát kell hallgatnom, mert nem esik az eső… — ökle hangosan roppan — Egy sivatagbolygón?! — kiáltásába belerázkódnak a bútorok.

— Az egy elszigetelt eset volt. — vidám hangja éled — A küldetéseidet kilencvenhét százalékban nagy társadalmi és egyéni fejlődés követte.

A sistergés elhalkul, a falak zizegése erősödik. Lábai a szekrényhez viszik, ajtaját hirtelen mozdulattal tépi fel. A gyermekek üres polcaira néz, de izzó tekintetét feljebb csalogatja a Fényacél. Placatas vértje csillog a vibráló falak közt. Tenyerét ráfekteti, finoman végigsimítja.

— Nem kértem társat. — keze megremeg a fémen — Csak egy kotnyeles bajkeverő, semmi több. — hátat fordít — Mutasd a listáját!

Elméjében rezzen a gép, de hang nem érkezik, mintha gondolkozna. A képernyő kiürül, új adat mégsem tölti be helyét. Csend van.

— Megsüketültél, Kocka? Azt mondtam, mutasd a listáját!

— Megküldtem az igénylésed a hozzáférésért, most Vella Nox Syreth tanulópolgár engedélyére várok.

— Nem az engedélye kell, csak a listája… — bezárja a szekrényt — Csipkedd magad, mert nem érünk rá.

— Amíg várakozol, javaslom tekintsd át újra a sajátodat. — felvillan a képernyő, egy elem megjelölve vibrál a többi közt — Talán akad rajta olyan, ami felkelti az érdeklődésed. — a vidám hang elhallgat.

A fotelba visszaülve Chris a különc sorra néz. Az eseményt kibontva egy jelentés fogadja. A vörös csillag rendszerében egy ércfinomító telep balesetét taglalja. Holtak nincsenek, csak sérültek és odaveszett készletek. Percekig olvassa a kolóniavezető üzenetét, szavai kuszák, többet sopánkodik, mint amennyi információval szolgál. Kétszer is átfut rajta, de nem talál semmit.

— Ez miért érdekes? — állát tenyerére támasztva dönti meg fejét — Egy robbanás, pár égés, néhány zúzódás. Nem szabotőr munka, csak üzemi baleset. — szemét forgatja — Egy frissen választott Morka tisztviselő siránkozása, mert a százból egy üzemmel leállnak tíz napra.

— Ebben az esetben megadhatom az ügyhöz való teljes hozzáférést, Vella Nox Syreth tanulópolgár számára?

— Miért adnál neki hozzáférést ehhez a semmiséghez?

— Vella Nox Syreth tanulópolgár harmadik generációs mesterséges intelligencia kiegészítője, igénylésedre válaszul az ezerötszázhúszas szektor ügyeihez kért hozzáférést. Ez az egy eset tartozik a szektorhoz.

Egy vidám mosoly villan a barna szemek alatt. Az ügyet félre tolva a csillagtérképet ébreszti maga előtt, a feltáruló vörös nap rendszerén a bolygók sorát nézi. A sikló álcázása aktiválódik, előtte a cikázó kapu lila szikrái festik meg a világűrt.

Nincs üdvözlő szignál, sem radarjel, a hajó elrejtőzve érkezik a bolygó körüli térbe. A felső légkörön áttörve azonnal megkezdi az ereszkedést. Messze a kolóniától nyugatra ér földet, a felkelő csillag fénye még nem ér el a gép alatt megsüppedő talajra. Az átjáró csak egy pillanatra fedi fel a belteret, elenyésző vibrálásában a hamuszerű por felcsap a talpak nyomán.

— Add meg neki a hozzáférést, de a helyadatainkat ne közöld, csak a baráti üdvözletemet csatold hozzá! — torz hangja szétfut a térben.

A kietlen vidéken ózonos levegő szűrődik át a kék szöveten, mégis különös illat terjed benne. Chris mélyen beleszagol, újra és újra megszimatolja. Elindul, lábai az orra után mennek. Körülötte a felszálló pernye magasra szökik, mintha csak az anyag könnyebb lenne a hamunál. Egyre gyorsabban megy előre. A vörös nap lassan kúszik a dombok mögött, első sugarai a kolónia csúcsait villantják.

— Ez a szag… — suttog maga elé — Te nem érzed?

Előtte az elmeképernyő villan, a látómező szélein a ruha és a légkör adatai vibrálnak. Az összetétel értékei lassan gördülnek jobb felén.

— A levegőben zsírok hőbomlásából származó, alacsony koncentrációjú illékony szerves vegyületek, aldehidek és finom aeroszol részecskék jelenléte detektálható.

— Szalonnát sütnek? — torzítója recsegő cuppanásként szórja a hangot — Ezer éve nem ettem olyat! Vajon ki és miért süt szalonnát?

Egy lapos zizzenés felel a kérdésre, előtte a képernyőn hőjelek százai jelennek meg, jórészük a távoli kolónia területén. Kilométerekkel messzebb az építményektől jobbra egy különálló nagyobb érték is fel-feltűnik, majd elenyészik a nap fényében.

— Mit gondolsz. Van időnk kirándulni egyet?

— Eddig a Poal kivizsgálási protokoll hatvanhárom direktíváját szegted meg, beleértve az ellenséges közeledés kiegészítéseit. — egy villanásnyi szünet után a vidám hang folytatja — Ugyanakkor a küldetést nem igazoltuk vissza, így már most is kirándulunk.

— Sokat segítettél. — a kék szövet alatt elkomorodik arca — Azt hiszem, előbbre való, hogy lássuk, ki az új barátunk. Nem gondolod?

— Vella Nox Syreth tanulópolgár az Alapító Entitás harmadik keletkeztetési ciklusából származó Erenei faj példánya, létrejött földi idő szerint 1896. február 3-án. Szintén földi idő szerint huszonhárom év, száztizenhárom nap, két óra és hat perc óta rendelkezik tanulópolgár státusszal.

A léptek gyorsulnak, tekintete a fel-fel sejlő kolónia felé fordul, az ébredő csillag fénye átragyog a toronyszerű épületek közt. A vastag árnyék vonalán közelít, mögötte a hosszú fekete folt egyre gyorsabban rövidül. Magasra szökik a por körülötte, lépteitől a felcsapódó anyag ezüstösen csillog a sugarakban. Eléri az első épületet. Nem fémet lát, még csak nem is követ, apró, egymásba fűződő, tekeredő gyökerek alkotják. Tövébe érve közel hajol hozzá.

— Kilencvenegy éves? — kezével megpaskolja az anyagot — Akkor nagyon öreg… — benyúl a szálak közé, kezével feszegetni kezdi — Vagy középkorú. — egy vékony darabot kifordít — Vagy fiatal. Már semmin nem lepődnék meg. — orrához emeli, megszimatolja — Lehet, hogy ezer évig is elél. Ezer évig nyomozhat az eltűnések után. — talpával nagyot dobbant — Miért nem tudott várni még egy párat?

Hátrébb lép, orrával ismét beleszagol a levegőbe. Hátat fordítva megismétli.

— Itt gyengébb… Sokkal erőtlenebb, mint odakint. — léptei a sűrű tornyok közé viszik — Nem itt sütötték a szalonnát.

— Üdvözlő szignált fogtam. Vella Nox Syreth tanulópolgár belépett a csillagrendszerbe, megkezdi az ereszkedést.

— Jelöld meg nekem az utat a baleset helyszínéig. — maszkja alatt széles mosolya villan — Előbb szeretnék odaérni, mint a polgártárs.

Szeme előtt a kék vonal elfut a távolba, a kisebb-nagyobb gyökértornyok közt végül elfordul. Elindul, lábait szedi, de tekintetét jobbra-balra forgatja. Percekig követi a nyomvonalat, körülötte útját a felszálló ezüstös hamu kíséri.

— Hol vannak az itt lakók? — lassítani kezd — Nem láttunk senkit, amióta megérkeztünk. — megáll, hátat fordít — Bujkálnak?

— Nincs kellő mennyiségű fény, hogy a Hirai faj egyedei mozgásképesek legyenek. — tréfásan zizeg — Túl korán jöttünk.

— Sosem lehet elég korán odaérni valahova. — ismét lábait szedi a vonal mentén — Majd ott megvárjuk őket.

Elér az út végére. Egy gyökértorony ágaskodik az ég felé, ugyanolyan, mint az összes többi, de alján egy termetes lyuk éktelenkedik. Szélei megégtek, a furcsa szálak elhamvadva hevernek a hamuszürke porban. Ismét beleszimatol a levegőbe, fejét megrázza.

— Itt már szinte nem is érezni. — suttogja — Nem itt sütötték.

A csillag narancssárguló fénye lassan elfut mindenfelé. Az árnyékok halványodnak, a tornyok gyökerei halkan sustorogni kezdenek. Chris belép a lyukon, tekintetét körbefordítja. Az épületnek nincs padlója, ugyanaz a homok van bent, mint kint. Rajta tojás formában, a fal gyökérzetéből álló bokrok meredeznek, egy fejjel is magasabbak az embernél. Felette a hosszú toronynak nincs teteje, csak összefonódott indák futnak el benne gerendaként. Szája kérdésre mozdul, de kintről mozgás hangja szűrődik be. Nekifut, a falon megkapaszkodva felfelé mászik, egészen a második sor merevítőig.

Másik nézőpont

Az átfutó indák tetején, az álcázott Poal ruhában az ember lélegzet visszafojtva várakozik. A sercegés közeledik az égett szélű nyíláshoz, egy puha zizegés hangja kíséri. Chris lehunyt szemei elkerekednek. Egy gyökerekből összefont pókszerű lény csattog be, halk remegése adja a különös zaj forrását. Nincs egyedül. Egy fehéren pislákoló alak követi. A Poal vibráló anyaga szinte egész testét beteríti, a kék szövet csak hajlatainál villan ki, egy-egy apró helyen. Két lábon jár, két karja végén négy-négy ujjat számol. Nem nagyobb egy arctalannál, de mozgása mégis különösen gépies. A száj mozdul, de ajkára harap, csak gondolataival szólítja meg a Kockát.

„Ez egy robot… Úgy néz ki, mint egy japán képregényfigura.”

— Vella Nox Syreth tanulópolgár páncélzat technológiája teljesen megegyezik a tiéddel, csak az intelligens vértelemek arányai térnek el az általad viselt, Nomah polgár számára tervezett verziótól.

Nem figyel a válaszra, fülét hegyezve az eseményeket lesi, mégsem hall beszédet, csak a gyökérpók rezeg halkan, kisebb megszakítássokkal. A polgártárs pattogó léptekkel indul körbe, fejét nem fordítja, egész testével áll irányba. Megérinti az egyetlen elszenesedett tojást, kísérője másképpen zizeg utána.

„Te tudod, mit beszélnek, Kocka?”

— Természetesen. — vidám hangja zúg — A Poal telepatikus csatornák mindegyikére teljes rálátásom van. Mindazonáltal, szolgálaton kívül kihallgatni egy másik tanulópolgár nyomozati munkáját, nem tartozna a Békeharcos erényes tettei közé.

Az álcázott szövet alatt elvörösödik az arc. Szemöldöke összeszorul, szabályozott lélegzetei kimaradoznak. Leguggol, fülében megfeszíti az izmokat, de csak a sercegő hangok járják be a kolóniát. A felnyílt tojások közepén üregek nyúlnak le mélyen a föld alá. Nem látja a lyukak végeit, pedig a maszk elméjében nappali fényben rajzolja a torony belsejét.

A páncélos elindul, utoljára körbe fordul, majd elhagyja a tornyot, sarkában a lábaival csapkodó gyökérpókkal. A zajok távolodnak. Chris még egy percet vár, majd lassan leereszkedik, a homokon lopakodva az égett tojásszerű bokorhoz megy. A göcsörtök közt átszivárgó szag más, mint odakint. Felpillant, szélében megkapaszkodva mászni kezd. A lyuk fölé hajol, beleszippant a kiáramló levegőbe. Tiszta és párás.

„Mi a fene ez?”

A néma gondolatra az ébredő képernyő felel elméjében. A gyökérfalak mélyen a földbe fúródva egy vízérig futnak, szétterjedt ágaik egy fémmezőt fonnak körbe.

— A Hirai faj szerves finomító technológiája közvetlenül a forrásterületről vonja ki a számára értékes ásványokat. A folyamat nagy mennyiségű vizet és erős fényt igényel.

A falazat ágaiban megkapaszkodva halkan engedi le magát. Lassan indul a kihasadt nyílás felé, de léptei megtorpannak, ismét a tojásokra néz.

„Vízpára és fém… Ezek nem égnek, robbanni végképp nem tudnak.”

Átlép a falon, a zaj megelevenedik szeme előtt. A gyökérpókok a tornyok oldalán fel le cikázva kapkodják lábaikat, a felső nyíláson át hangyaként vándorolnak. Nincs náluk eszköz, üres csápokkal jönnek és mennek. Az ember a homokra tekint. Sajátjain kívül nem lát más lábnyomokat, csak a bent remegő lény túrta apró gödröket, de gazdájuk már nincs ott, ahogy a fehér páncélzat sem. Ökle roppan.

Lábujjhegyen indul vissza, saját nyomait követve. Óvatos léptei alatt megsüllyed a por, egy kevés a levegőbe emelkedik. A falon sürgő-forgó lények ügyet sem vetnek a talajmenti elváltozásra, rendezett soraikban mozognak egyik toronyból a másikba. A Poal lidérc lassan halad. Lehunyt szemei mögött minden mozdulatot átgondol, a belátható területet kémleli. A páncélt nem látja. Egy óra, talán több is, mire a zaj halkul, az épületek sűrűjéből kiér a hamu sivatagba. Léptei gyorsulnak, talpával magasra veri a port. Az orra után indul, de a dűne mögött megtorpan. Előtte tíz lépésre pillantja polgártársát, háttal áll, éppen a távolban várakozó álcázott sikló felé. Megfordul.

A gépies mozdulatot újabb követi. Jobb karját kinyújtva Chris felé emeli. Tenyerét merőlegesen tartja, mintha csak megálljt parancsolna az álcázott embernek. A rejtőzködés véget ér, az előtűnő kék szövet visszahúzódva felfedi a barna szemeket. Pupillái tűhegynyiek, összevont szemöldöke felett homlokán valóságos kanyonok görbülnek. Óvatosan indul oldalra, egy pillanatra sem veszi le szemét a mozdulatlan páncélról. Körbejárja, hangos fújtatásával egyre kisebb íveket ír le. A fehér tenyér tovább mered a levegőben.

Már alig pár lépés távolságra szűkül a kör. A haragtól elködösödött tekintet úgy mered, mint aki ölni készül. Izmai ropognak, csontjai feszülnek az acélos hús szorításában. Megáll a tenyér előtt. Jobbja lassan emelkedik. Ujjai görcsös markolásra készen, karomként meredeznek, alkarján a kék szövetből kiállnak az ínak. Elfogy a tér.

— Megtisztelsz az érintéseddel, Polgártárs! — hangja a fehér anyagból árad, mégsem gépies, kristálytiszta, mint a jég hasadása.

Egy szívdobbanás kimarad. Chris nyelvén szólt, a földi szavak mégis idegenként hatnak az ember fülének. A különös beszédet a fehér kéz ereszkedése követi. Nem lágy mozdulat, darabos, szinte akadozó. A barna szemek nem fordulnak utána, a szögletes sisakra merednek.

A sivatag szúrós levegője a lassuló fújtatáson át a tüdő legmélyére hatol. A felverődött pernyék szállingózva ismét megpihennek sajátjaik közt. Csend marad, néma mozdulatlanság. Egy lélegzetig tart.

— Miért vagy itt? — Chris hangja hideg, nincs dallam a kérdésében.

— Megadtad a hozzáférést. — a vibráló páncél egész felülete zizeg, a rezgés mégsem gépies, inkább szellős — Ezért vagyok itt.

— És mit találtál, Polgártárs? — szájára mosoly szökik, de tűhegynyi pupillái nem rezdülnek.

Egy gyökérpók lépésnyi idő telik el. A vért nem mozdul, csak az anyag kezd gyorsabban vibrálásba, rezgései lassan hangot öltenek.

— Számos anomáliát.

— Nofene. — mosolya tovább szélesedik — Mifélét, ha nem titok?

Nem zizzen újra a vért, Chris fejébe szökik a zúgás, mintha a kommunikátora jelezné az érkező üzenetet. Előtte a képernyő villan, a finomító képei mellett lassan felsorakoznak az adatok. Vegyi elemzések, a törmelék helyzete, a detonáció szimulációja mind elétárul. Elkerekedő szemeiben kitágulnak a pupillák.

— Miért mutatod ezt meg nekem? — a szétszórt kemikáliák értékeit nézi — Ez a te nyomozati anyagod… Az egész.

— Nem értem a kérdést, Polgártárs. — másképp zizeg, a tiszta hang zavaros, mintha a beszéd is összekavarodna.

A képernyő kialszik, ismét a sisakra pillant. Tekintete megváltozik, gyanakvóan néz végig a robotszerű jelenségen.

— Nem félsz, hogy megelőzlek?

— Nem értem a kérdést, Polgártárs.

Egy lépést hátrál a pislákoló vérttől. Összezárt ökleire, majd remegő mellkasára pillant. Kezei elernyednek, fejét kissé előre dönti.

— Miért érdeklődsz a szektor iránt?

— A Hirai faj tervezett terjesztése ebben a szektorban folytatódik. — ismét összeszedetten zizeg — A társ szektorban egy ciklus alatt hat alkalommal történt balesetnek azonosított szabotázs akció, a közös paraméter ezen a kolónián is felfedezhető.

— Közös paraméter? — hátra tekint a tornyok felé — Mi volna az?

— Az érintett kolóniák mindegyikén új fényforrást teszteltek az ércfinomítóban. — a képernyő villan, a kép megjelenik — A magas energiakoncentrációjú ásvány sajátossága, hogy a fehér csillagok kibocsájtásának megfeleltethető fényt sugároz, ami optimalizálja a termelést, függetlenné teszi a rendszer központi csillagának elhelyezkedésétől.

— Fénykő… — szelíd mosolya éled — A Kaedruk így nevezik.

— A Hirai faj terjesztését végző Morka civilizáció ezzel az ásvánnyal gyorsította fel a kitermelést, de az utolsó ciklusban minden érintett ércfinomítóban balesetnek álcázott szabotázs akció történt. — határozottan rezdül — Minden esetben csak a fényforrás tűnt el.

A zizegés abbamarad, csak az ember elméjében visszhangoznak az elhangzottak. Fejét a tornyok, a távoli hegyek és a fehér páncél közt forgatja. Percek telnek el a hallgatásban, mielőtt a páncél mozdul, tenyerét ismét az ember felé tartja.

— Megtiszteltél a bizalmaddal, Polgártárs.

Éppen csak ujjai hegyével érinti, az idegen leengedi karját, gépies járásával elindul a tornyok felé.

— Ennyi, Polgártárs? — utána fordul — Végeztünk?

— Az adatokat begyűjtöttük, a szenzorok nem érzékelnek a Hiraitól eltérő életjelet. — rezgése megváltozik — Elkéstünk.

A barna szemek a távolodó alakot nézik. Mozdulatai darabosak, mintha több száz kiló vergődne a ruhában, nyomot mégsem hagy a puha porban. Talpai siklanak a felszínen, minél messzebb ér, annál tisztábban látja lebegni. Ismét magára tekint. Könnyű vértjei ólomsúllyal nehezednek mellkasára, kék ruhája feszítve fojtogatja egész testét. Mély levegőt vesz, tenyerét az idegen felé emeli.

— Várj! — lesüti szemét, kezét maga mellé engedi.

A hang elfut a kietlen tájon, a páncél fordul. Teste merev, mégis lépése közben vesz fél fordulatot. Nem hezitál, azonnal visszaindul a lassan megrogyó ember elé. Egy karnyújtásnyira áll meg előtte, de hallgat.

A csend bekúszik Chris fülébe. Apró remegései mögött szíve reaktorként zakatol. Visszafogott lélegzetei nem csillapítják, tovább fűtik körülötte a maró lángok érzetét. Lenéz a kis termetű idegenre.

— Hő jelet találtunk. — halkan beszél, szája görcsösen formálja a szavakat — Mikor megérkeztünk, a kolóniától messze, a hegyekben volt egy kiugrás. Tűz lehetett. Életjel nem volt, de forróság igen.

— Ez minden, Polgártárs? — zúgása üres, mégis tisztán rezeg.

— A levegőben is találtunk valamit…  Alhaides dolgokat, meg aero zsír izéket… — arca elvörösödik — Sült szalonnát vagy húst, na! Ennyi.

A páncél mozdulatlanul áll tovább előtte. Ismét csend telepszik rájuk, kellemetlen nyomásként elterülve szinte összepasszírozza az embert. Összefolyik az idő a dermedt vibrálásban.

— Most mire vársz? — fejét elfordítja.

— A rögzített adatokra, Polgártárs.

A kéz a zsebbe csúszik, tenyere erőtlenül markol rá a számítógépre. Tekintete lassan kiüresedik, a vibráló páncél képe tükröződik benne.

„Mutasd meg neki!”

A kocka zizzen elméjében. Az idegen nem mozdul, csak az anyag fényjátéka vált ritmust egy pillanatra. Ismét megnyugszik.

— A detektált hő jel messze van a jármű nélküli megközelítéshez. —  hangja nyugodt — Az idő szűke miatt nem volt lehetőségem a számomra biztosított mark hetes sikló energiautánpótlására. Használhatjuk a számodra biztosított mark kilences sikló téráthelyező rendszerét?

A barna szemek kigúvadva néznek a nyugodt kérdés felé. Chris megremeg, arca elvörösödik, kaján mosolyát hangos nevetése kíséri.

— Elfelejtettél tankolni indulás előtt? — könnye csordul a kacagásban — Annyira siettél, hogy végül itt is ragadtál?

— Elegendő energiatartalékkal érkeztem a visszatéréshez a kék csillag rendszerébe. — hangja zavarosabbá válik — De a téráthelyező rendszer használata felemésztené a készletet, a vörös csillag fénye légkörön belül nem biztosítja a szükséges utánpótlást.

Az ember tenyere nagyot csattan a gépies vállon, görcsös vihogását magába fojtva megragadja a vértet.

— A vendégem vagy, Polgártárs.

Elméjében éled a célzórendszer. A hő jel rögzített koordinátáitól alig párszáz méterre, a sziklák takarásában villan a fény, benne a két páncélossal. Chris szorosan fogja, de az Erenei nem fordul a gesztus felé, mintha észre sem venné, hogy megragadták. A tenyér elengedi.

— Nincs életjel, Polgártárs. — halkan zizeg — Ennek ellenére azt javaslom, hogy együtt közelítsük meg a koordinátákat, támogató formációban. — rezgése megváltozik — Én megyek elől, te három önhosszal lemaradva kövess, kérlek.

— Miért te mész előre? — szemöldöke összeszorul.

— Fizikai vagy pszichikai támadás esetén is kisebb a polgári sérülés kockázata. — vibrálása gyorsul — Így megvédelek, Polgártárs.

— Ez kedves tőled. — görcsös mosolya mögött nyakán kidüllednek az erek — Ha így szeretnéd… Akkor csináljuk így.

Az Erenei nem felel, hangtalan léptei előre indulnak. Chris a vezető nyomtalan haladását nézi, de háborgó elméjében a Kockát szólítja.

„Mi a fene az az önhossz?”

— A térbeli kiterjedésed legmeghatározóbb dimenziója. — tréfás hangja zárja mondandóját — A magasságod.

A növekvő távolságra pillant. Szemével méricskél, oszt, szoroz, majd utána indul. A lábakat figyeli, a mozgás apró rezdüléseit lesi. A föld felett álló talp aprókat csúszik vissza, minden előre haladáskor hátra siklik egy leheletnyit. Lassan kerülik meg a különös sziklákat. Felületük égett, a kisebb kövek olvadt formákat mutatnak. Nem friss, még csak nem is pár napos, mintha évszázadokkal előtte égették volna porig a felszínt. A kopogó talaj elhalkul, a hamuszerű por mélyebben terül el.

Egy ezüstösen csillogó tisztás rejtőzik a kanyar után, száz lépés hosszú, legalább olyan széles is. A sziklacsúcs tövében egy sötét üreg fordul a hegy gyomrába, mélységét nem látni, csak lejtős bejáratát. Az ember bokáig süllyed a porba, a finom szemcsék némán futnak szét talpa alatt. Egy kemény foltra ér, majd újra és újra érzi a változást. A fennsík közepe felé megváltozik az érzet. Letérdel, kezével elsöpri a pernyét. Fekete lemezt talál alatta. A vezető halad, köztük a távolság egyre nő. Szokatlan, mégis ismerős érzés fogja el, a fémet érintve próbálja felidézni. Melegszik keze alatt, gyorsabban, mint ahogy azt tenyere engedné. Lehunyja szemét, a Yelaou technikát ébreszti magában. Érzi a távoli kolónia sürgés-forgását, de máshol nem érez életet, csak valami mást. Üreget az energiákban. Maga alatt egy hatalmasat, a fehér páncél előtt egy kisebbet. Szeme kipattan, karját a barlang felé nyújtja, széttárt tenyere a páncél felé néz. Kiáltása elfut a por felett.

Különbségek

A barlangból fény szűrődik ki. Nem sok, éppen csak megvillantja a fehér páncélt. Egy csillogó penge lendül, az Erenei bal karját átszelve oldalába hasít. A végtag aprót koppan a földön. A fegyver ismét emelkedik, egy fekete páncélos alak forgatja. A lemezről felugorva az ember izmai megfeszülnek. Ereiben a koncentrált energia felgyűlik, rendezett mozgása átjárja sejtjeit. Surran.

A megszürkülő térben lábai nyomán megdermed a por a felszín felett. A fehér páncél kiszakadó darabja megáll, nem zuhan tovább a földet ért karhoz. A fénylő fegyver tükröződése még a lelassult időben is vakítóan ragyog, de az ember szemét az ismerős páncélzat magához csalja. Nem rá való, emberszerű termete elveszik a gigászi vértben. Az illesztéseket figyeli. Nyakán egy pontot keres, amit nem fed fém. Megtalálja. Keze lendül, tenyérélén Tokan Mojet altató csapása célba ér. Visszatérnek a színek, a por felfut, a vibráló anyag a kar mellé csapódik, akárcsak az orgyilkos.

A félig másik létsíkról visszaérkező barna szemek rémülten fordulnak, Chris térdére vágódva csúszik a sérült bajtárs elé. Kezét kapkodva csapja a csonka karhoz, eszét vesztett kiáltása megrázza a hegyet.

— Kocka, hívj… — szava elakad, tenyere a megvágott fehér anyag közt egy üres hengerbe süllyed.

Nincs hús. A fehér vért felkarja üreges, akárcsak a levágott alsó fele. A reszkető ember feláll, a fehér sisakra néz.

— Mi vagy te?

— Erenei, Polgártárs. — kobakján a vibráló anyag megfolyik, széttárja a szögletes formát.

Egy zöldes füstöcske gomolyog a fejrészben, kékes fények cikáznak benne. Nem tölti ki a helyet, az ember akár markába is vehetné. A cseppek mozdulnak, a sisak bezárja magát.

— Te… Te… Te egy felhő vagy?

— Erenei vagyok, Polgártárs. Gázok és energiák alkotta létforma.

A levágott kar megremeg a földön, felemelkedve a helyére fordul. A fehér illesztés képlékennyé válik, a vágás helye összeforr.

— Ezt hogyan csinálod? — önkéntelenül rámarkol a bal karvértre — Hogy mozgatod, ha benne sem vagy… Vagyis de, de… Érted, nem?

— Telekinézis, Polgártárs. — lassan elemeli talpait a földtől — Fajom jellegzetessége, a mezők és erőhatások manipulálása.

Chris hátat fordít, zavarodott tekintetét az elterült merénylőre veti. Mellé térdel, kezébe veszi a leejtett pengét. Belenéz fényébe. A markolatot megszorítva saját energiájával izzítja fel. Messzire dobja, majd a fekete fémet kezdi el lefejteni a rongyos idegenről.

— Miért kell rád ez a maskara, Vella… Vagy Nox? Syreth esetleg? Azt sem tudom, hogy szólítsalak.

— A Polgártárs megfelelő, Polgártárs. — zizegése megváltozik — A szilárd életformák könnyebben teremtenek kapcsolatot más szilárd életformákkal.

A fekete maszk marad a végére, a magára tákolt vért utolsó darabjaként. A megfeszülő fém mögött a szíjak engednek, hangos pattanással a kapocs megadja magát. Egy négyszemű vartyogó torz arc bűzölög alatta, ködbe veszett szürke golyói minden irányba kifordulva. Orra helyén egy közös nyílás, szájszerű, vagy ahhoz hasonló, fogai sárgásak, de nem hasonlítanak csontra. Chris óvatosan felültetve a kőfalnak támasztja, tenyerével pofozgatni kezdi.

— Szükségtelen az újabb felesleges agresszió, Polgártárs. — zizzen mögötte a közeledő Vella — A szabályzat szerint időtorzító mezőben kell elszállítani és átadni a védett szektor felügyelő szerveinek.

— Ez Árnyékacél. — fejét kisé elfordítja — Alattunk a hajót is abba csomagolta. Elnyel minden kimenő jelet és energiát. — keze nagyobbat csattan a bűzös pofán — A pengéje Fényacél volt.

— A technológiai felszereltsége irreleváns, Polgártárs. — rezgése erőteljesebb — A szabályzat egyértelműen kimondja az eljárás rend…

— Hogy lenne már az?! — hirtelen feláll, egészen közel hajol a sisakhoz — Ez Kaedru technológia. Nem árulják a vegyesboltban, az Árnyékvérteket különösen. — ujjával megböki a fehér vállat — Tudnom kell, hol szerezte.

Arcán egy tenyér érintése simítja. Meleg, puha érzés, akár egy nőé is lehetne. Fejét félre kapja, de nem áll mögötte senki. Zavarodottan nézelődik körbe, majd ismét a vibráló társára pillant.

— Polgártárs, a személyes érintettséged gátolja az objektivitásod. —  halkan zizeg — A pozitív kapcsolatod a Kaedru néppel befolyásolja az ítélőképességed. Kérlek tartsd be a szabályzatot.

— Ezt ne csináld többet! — tenyerével arcát kezdi dörgölni — A barátságomnak Annuntiannal ehhez semmi köze! — szája megrándul — A Fény- és az Árnyékacél, de még a Fénykő is a Kaedru nép tulajdona. Ne akard megtudni, mit tesznek, ha rájönnek, hogy ez a békahörcsög egy Árnyékharcos páncéljában lopja az energiaásványt!

— Polgártás, a Kaedruknak megvan a joguk panasszal élni a Morka konzulátuson a vitatott tulajdonjog kapcsán. — zúgása hangosabb lesz — Nekem viszont kötelességem átadni az elkövetőt a Morka illetékes hatóságnak.

— Viheted. — ismét térdére dől, tenyere nagyot csattan a zöldes bőrön — Amint elmondta, amit tudni akarok.

Lendülő csuklóján fogást érez, nem szoros, de ereszteni sem hajlandó. Nem kéz szerű, inkább egy hengeres, bő bilincs, csak akkor nyomja, ha mozdulni akar. Egyre jobban feszegeti, de nem szabadul.

— Eressz már, ember… Felhő… Gázfejű! — arca egyre torzabbá válik — Ez az én szektorom, az én bolygóm, és az én békahörcsögöm.

— Polgártárs, beszámíthatatlanul viselkedsz. — zizegése zavarosan zúg — Az ügyet én igazoltam vissza, a szabályzat szerint nekem kell az elkövetőt átadnom a védett szektor illetékeseinek.

Az izmok elernyednek. Chris lehunyja szemét, egy mély lélegzetet vesz, több, sekélyebb követi. Kimérten áll fel, csuklóját lazán tartva.

— Azt tudod, hogy a sikló térmozdítójával bárhova ledobhatnálak, ugye? — elhúzza kezét az engedő szorításból — Ezt a nyomorultat magammal együtt is elvitethetném innen, te meg mehetnél gyalog, vagy repülve, vagy ahogy csak jól esik.

— Emlékeztetlek Polgártárs, hogy az a tanulópolgárok közti ellenséges technológiafelhasználás esetének minősülne.

Chris lehajtja fejét, nem szól, csak elindul vissza a tisztás közepére. Az Árnyékacél borítást kezdi puszta kézzel kiásni, a könnyű hamu a hegyről elszállva kering a magasban. Vérteket lát, több száz apró darabkát, szedett-vetett tákolás nyomait. Nincs a géphez rögzítve, mint egy álca háló, úgy vannak szíjai összefűzve és ráterítve.

— Nem beásta. — suttogja — Elsüllyedt. A bolond azt hitte stabil...

Megmarkolja az egyik vértet, megfeszítve húzni kezdi. A pernyék magasra emelkednek, a fém burkolat feltárul előtte. Nem ismeri fel a formát, sem az építés jellegzetességeit, csak azt látja, hogy nem Föderációs, Kaedrura sem hasonlít. Nincs rajta üveg, sem bejárat féle, az egymásra fekvő pikkelyszerű burkolat felső részén még egy szellőző, vagy hűtőmodul sincs.

— Polgártárs, ha végeztél… — vibrálása intenzívebb, mint előtte — A siklóm időtorzító mezőjének tartalék energiára van szüksége. Ennek begyűjtése időbe telik, a körülményeket figyelembe véve.

— És? — a hang felé fordul — Az enyémből akarsz koldulni?

— Szükségtelen. A vörös csillag fénye ellátja ezt a feladatot. — zizegése elmélyül — Mindazonáltal a keletkező időmennyiség alkalmas lehet egy erőszakmentes kihallgatásra, a jó tanulópolgári együttműködés jegyében.

A szótlanul tápászkodó ember a felfedett fémen átcsattogva a különös ajánlattevő mellé áll. Arcára felfut a kék szövet, fehér maszkja megszilárdul rajta. Egy csendes bólintás követi. A lassan ébredező szerzet kocsányos szemeibe apránként tér vissza az élet. Előtte már a két fehér páncélos áll, alig egy lépésnyire.

— Mit akartok? — szájnyílásából habos sárga lé fröcsög — Nem csináltam semmit. Csak vagyok. — bal szélső szemét lassan kifordítva a szétdobált vértek felé leskelődik.

— Egy Poal által védett szektor kijelölt felügyelő polgárának megtámadásával vádoljuk. — zizzen fel halkan.

— A Poal vagytok? — fröcsögése elhalkul — Akkor ez egy félreértés, barátaim! — szeme tovább kutat, a fényacél penge felé fordul — Én csak egy bajba jutott kereskedő vagyok. — habos nyála ölében toccsan — Kalóznak véltelek, hisz ti is tudjátok, milyen időket élünk.

A kék szövet alatt az izmok hangosan ropognak, de az ember száját összeszorítva csendesen figyel. Elméjében a Kockát hajtja, a hamuba süllyedt hajó feltérképezését sürgeti. Mellette vibráló társából árad a nyugalom, a Föderáció bürokratáit idézi benne.

— Seramuni polgár, a védett szektorokra vonatkozó törvények egyértelműek. A rendszerbe történő belépéskor minden kommunikációs platform megkapja a figyelmeztetést.

— A kommunikátorom meghibásodott az ugrás előtt. — rojtos ruhája alá nyúl groteszk kezével — Nézzétek csak meg, Poalok. — egy törött föderációs adót dob eléjük — A hajón nincs más, a Seramuniak nem szeretnek társalogni. — fröcsögése gúnyos nevetésként locsog.

Chris szeme előtt villan a képernyő. Szája sarka felfelé kanyarodik, fehér fogai kivillannak a kék szövet alatt. Lassan indul el a hajó mellé, kezébe veszi a Fényacél szablyát. Nem a markolatát fogja, pengéjét megcsípve viszi vissza, majd a lénynek nyújtja.

— Úgy tűnik, tévedtünk, kereskedő uram! — hangja határozott, de hangszálait visszafogja — Egy félreértés csupán, ahogy ön is mondta. Mint látja, sérülés nem történt, minden rendben van.

A lény a pengéért nyúl, egy pillanatra visszahőköl, de végül a kezébe fogja. Chris ismét hátat fordít, társához lépve tenyerével a fehér sisakot simítja, majd tovább halad a vértek felé.

— Akkor elmehetek? — tápászkodik prüszkölve — Rendben vagyunk?

— Még szép. — fejét hátra billenti — Egy kis üzletben reménykedtem, de egy törvénytisztelő kereskedőt nem tartok fel ilyesmivel.

— Miféle üzletben? — a fehér vértet megkerülve az Árnyékacélt szedegető Chrishez siet — Miről beszélsz, Poal?

— Nem vagyok Poal. — arcán szétfut a maszk — Csak egy ügyeskedő, divatosan öltözve. — egy vállvértet vesz kezébe — Van egy barátom, aki szép summát fizet a Kaedru csecsebecsékért. Bolondul a barbárok szemetéért. — hátat fordít — De nem érdekes. Jó utat, Uram!

A lény egy fröccsenésnyit áll megdermedve, négy szeme négy felé fordul, kezében a kender markolat aprókat reccsen. Előtte az ember barna haját borzolja, derekát jobbra-ballra hajtogatja.

— Milyen hajóval jöttél, ügyeskedő barátom? — spriccel a kérdés.

— Egy M osztályos teherhajó hozott a rendszerbe, de jómagam és a barátom, egy Föderációs siklóval jöttünk ide.

— Csakugyan? Azok nagyon tudnak sietni, főleg, ha kergetik. — egy tócsa csobban alatta — Csak a jeladó tud sok fejfájást okozni.

— A mienkben nincs. — vigyora villan — Az első dolgom volt a négyes hajtómű hűtőcseréjénél egy darab ércet a helyére tenni.

Lábai ismét mozdulnak, a vértek halmát a földre teszi, polgártársához lépve átkarolja a fehér páncélt. Lassan tolja maga mellett, egyre szélesedő szájából végül ismét megindulnak a szavak.

— Gyere felhőfej! Ha visszaérünk időben, meghívlak egy sörre. — megrázza — Az sem baj, ha többre sikerül.

Nem érez ellenállást, a páncél lábaival kalimpálva siklik mellette. A barna szemek többször is a sisakra néznek, hamis mosolyában egy csipetnyi őszinteség mutatkozik.

— Hová mész innen? — utánuk trappol — Mi az úticélod?

— Visszamegyek a Centaco Maximra! — vidám kiáltása elfut a hegy felett.

— Mi vonz oda egy ügyeskedőt?

— A nők! — hangszálai majd bele szakadnak az üvöltésbe — Az Otlaca lányok, az univerzum tündérei, de egy kis sör és tiéd az éjszaka!

Nem néz vissza a habzó szájú lényre, társát szorosan magához húzva elindul a sziklaforduló mögé. Egyre elvadultabb ötleteit nem rejti véka alá, egymás után harsogja őket önkívületben. Hangos fémcsörgés, majd puffanó léptek indulnak utánuk. A prüszkölő zihálás végül eléjük ront.

— Ügyeskedő Uram, innen hogyan indulsz tovább? A teherhajó még itt várakozik?

— Dehogy. — elfordítja fejét — A Kuttert várjuk, egy régi kalózhajót. A hadurat szolgálta, de már az enyém. — mellvértjét megdöngeti — Egy igazi csoda és a legénység sem mindennapi.

— Esetleg egy kis kitérőt is tennél vele? Talán a Kék Perem felé?

— Ne légy bolond! — nagyot köp a földre — Ne tévesszen meg a csinos ruha, nem vagyok senki jótevője. Én a barátomhoz megyek, megválok a csecsebecséktől és a villogó kövektől.

A négy szem egyszerre mered a barátját taszigáló emberre. Lassan újra megkerülik, tovább indulnak lefelé a kanyargós lankán. Nem telik bele sokba, már ismét előttük áll a lény, groteszk arcáról valami új süt.

— Ügyeskedő Uram, aztán mennyiért veszi barátod a fényes köveket.

— Nem mintha közöd lenne hozzá, de jól fizet. A kisebbekért hűtőtekercsekkel, a nagyobbacskákért már energiacellákkal. — egy villanásra elkomorodik — Ami akkora, mint a fejed, azért egy reaktorbelsőt is megad.

— Becsap téged! — hangos prüszkölése felszórja cseppekkel a hamut — Az én vevőm jobban fizet! Tiszta ércrudakkal, de akár Föderációs valutával is a sokszorosát adja. Mehetnénk egy felé, bemutatnálak neki. — szemei fordulnak — Cserébe az útért is, sokkal jobban járnál.

— Aztán hol lenne a te híres vevőd? A Kék Perem egy rabló örvény, nem vinném oda a Kutterem, már az űrben szétszednék a zsiványok. — ismét nagyot köp — Nem csapsz be! Az Otlacák már várnak!

Elindulnak, de a groteszk kar kicsapódik előttük. A remegő lény szörcsögve fújtat, egy pillantást vet a mélybe, azután mind a négy szemével az emberre mered.

— A Funduruson. — szinte csak lehel — Ott az én vevőm.

— A Funduruson? — hátában ropognak az izmok — Sosem hallottam róla... Messze van? Mik élnek ott? Biztonságos?

— A Kaedruk otthona. A biztonság garantált, maga a Király veszi a Fénykövet. Dupla díjat fizet, ha megmondod honnan szerezted.

— Hazudsz. — suttogja — Hazudsz! — üvölti társát eleresztve, torkon ragadva a Seramunit.

Acélos karjában megfeszülnek az izmok, a lényt a keskeny szirtről a mélység felé emeli. Tűhegynyi pupillái alatt a fogak összeszorulva recsegnek, eltorzult ábrázatából feltör a fújtatás.

— Kitépné a szívedet, ha meglátna a vértjeikben… — markában serceg a fulladozó nyak — Fényacél pengéstől vágná le a kezed… — ujjai belevájnak a bőrbe — A lopott Fényköveiddel etetne meg…

— Polgártárs, kérlek. — halk zizzenése alig hallható.

Az ember egész testében remeg, de karja rezzenéstelenül tartja a szakadék fölött fuldokló lényt. Vállára egy tenyér súlya nehezedik, melegségét érzi, pedig nincs ott semmi. Lassan húzza vissza a bűnözőt, egy heves mozdulattal a falhoz löki.

— Hazudik. — visszaindul a fennsíkra — Annuntian nem tenne ilyet.

Elméjében egy parancs indul. A térmozdító célzórendszere éled előtte, a fuldoklásból tápászkodó lényt a szitok közepén villantja át a polgártársa siklójába. Visszaér a vértek közé. A letett kupacra pillant. A pernye felszáll körülötte, szeme elé fut a szürkeség. Hatalmasat rúg a halomba, az Árnyékacélok repülnek mindenfelé.

Tiszta helyzetek

A szálló pernyék közt kiüresedve merednek a barna szemek. Arcán apró rángások futnak át újra és újra. Az Árnyékacél vértek szerte szét hevernek a fennsíkon, köztük néma léptekkel a fehér páncél közelít.

— Az utolsó aktust leszámítva, eredményes voltál, Polgártárs.

— A nevem Chris… — aprót lehel a pernyék közé — Nem voltam az.

— A mesterséges intelligencia asszisztensem fogadta az adataidat, az eltűnt energiaásványok jelentős része megkerült. — zizegésében egy halk szünet után folytatja — A szabotőr begyűjtése megtörtént, a bizonyítékok itt vannak alattunk. A kihallgatásod is eredményes volt…

— A Fénykövek nem maradnak itt. — tekintete a barlang felé fordul — Tolmácsold a Hirainak, hogy bár együttérzőek vagyunk a fényhiány ügyében, de a veszélyre való tekintettel keressenek más forrást.

A páncél vibrálásában átfut valami szokatlan. Nem fenyegető, de nem is megnyugtató hullámzás töri meg ütemét. Közömbös, akár a rideg anyag. Az ember elé lebeg, de lábai nem imitálják a járást.

— A Hirai nem autonóm faj, telepítésük és létfenntartásuk a Morka civilizáció hatáskörébe tartozik. — rezgései elmélyülnek — A Poal törvények értelmében az övék az energiaásványok tulajdonjoga.

— Érdekes megközelítés. — lehajol, belemarkol a hamuba és maga elé emeli — Rájöttem, hol vagyunk. Ez párszázezer éve még nem volt védett szektor. — elmosolyodik — Egy fejlődő faj otthona volt, egészen addig, amíg az első generációs Poal mesterséges intelligencia nem minősítette fenyegetésnek. — elengedi a pernyét — A lelketlen gépek hamuvá égettek mindent és mindenkit, a törvényt követve.

— Az egy más kor volt, Polgártárs. — zizegése töredezetté válik — Már nem dönthet a mesterséges intelligencia polgári jóváhagyás nélkül.

— A Poal évmilliók, talán évmilliárdok óta játssza a kozmikus békefenntartó szerepet… — szeme megremeg — Mégis, alig százezer éve a gép még porig égetett világokat, a törvény szavait kijátszva.

A páncél fel-fel villan, zúgása hullámzik, de hang nem hagyja el a rezgő anyagot. Chris elindul a néma társ mellől, lábai a barlangba viszik. Egy percet tölt bent, majd kezében egy termetes ládával tér vissza. Árnyékacél vérteket szíjaztak külsejére, elején biometrikus zár védi. Ledobja a hajó tetejére.  Szemében éled a harag, ujjaival a fedélre markolva leszakítja a gyenge zsanérokat, majd tartalmát egy rúgással teríti el a fémen. A ragyogó kövek közé szárított hús és Kaedru zsemlék csapódnak. Egy szerkezet is felfedi magát, földi serpenyőre hasonlít, alá egy energiatárolót és egy hevítő modult tákoltak.

— A hasa árulta el. — arcán nincs öröm — Azt hiszem, a hajón lévő Fénykövekkel együtt megvan minden eltűnt kavics, hiánytalanul.

— A törvények egyértelműek, Polgártárs. — hidegen zúg fel — A Kaedruk benyújthatják igénylésüket a sérelmezett javakra.

— Az igénylésüket? — az eldobott pengéért nyúl — Tudod, két féle bolond van, Polgártárs. Az egyik azt hiszi, hogy a Kaedruk vaskardokkal futkosó barbárok. — kezében felizzik a Fényacél, lángol körülötte még a levegő is — A másik, amelyik azt hiszi, az Univerzum Sikolyai csak díszként hordozzák Aurabias legendás lövegeit. — a hajó hátába szúrja, erőlködés nélkül vágja körbe vajként az idegen fémet.

A bezuhanó vastag héjkarika hatalmas csattanással éri el a padlólemezt. Chris a lyukon át beugrik a hajótestbe, az izzó fémmel maga előtt világít a sötétben. A középső üregben áll, körülötte három árnyékolatlan láda pihen, mellette egy kifeküdt szemétkupac bűzölög. Éppen egy embernyi fekhely, kacatokból, puha szemétből felhalmozva. A helyiség oldalán egy szűk nyíláson a befolyt hamu képez lankás dombot, elől egy fém ajtó vezet a pilótafülkébe. Nem elektronikus, mechanikus karok nyitják, zár nincs rajta. Hangos nyikorgással fordulnak a marokban. Belép. A vezérlés alszik, a különös kezelőfelületen nem ég fény, zúgás sem hallatszik.

— Igazat beszélt, Kocka? — halkan szólítja — Nincs kommunikáció? Helyzetjelző vagy menetnapló esetleg?

— A Seramuni privát járművek felszereltsége eltér a Föderációban vagy más közösségi civilizációkban használt működési elvektől. — tréfásan zizzen — Éppen csak a tengelykart nem kell fogni az úton. — hangja ellaposodik — Ha a Fundurusi kapcsolatra keresel közvetlen technológiai bizonyítékot, a raktér szervesanyagai közt megtalálod.

— Hallgatóztál?

— A „Chris úgyis elfelejti!” protokoll aktív státuszban van. — vidám hangja felzúg — Mindent hallok és mindent rögzítek a privát táradra.

Némán fordul ki a szűk fülkéből, lábai a szemétkupacágyhoz viszik. A bűzölgő rakásban furcsa bogarak szaladgálnak, a penge fénye elűzi őket a szétszórt morzsákból és zsírfoltokból álló lakomájuktól. A barna szemek megakadnak, hangos ökölroppanás visszhangzik a fémfalak közt. Egy Fénykommunikátor pihen a szemétben, éppen olyan, mint amit ő is őrizget a siklón hagyott erszényében. Kezébe veszi, majd bal zsebébe dugja. A rögtönzött bejárat alá áll, a pengét, majd a ládákat is a felszínre dobálja. Mire ő maga is kiér, körülötte az Árnyékacélok összeszedve tornyosulnak, funkció szerint válogatva. Külön a kar és lábvértek, a mell és hátlemezek is rendezetten várakoznak. Egy-egy darabon még sötétlila foltok éktelenkednek.

— A holtakról vette le… Azt hiszem. — közel hajol a Kaedru vérhez — Ez az Árnyékharcosok felszerelése. Kaedru elitkatonák, a legjobbak.

— Talán túlbecsülöd őket, Polgártárs. — meleg zizegése elhűl — Ha egy magányos merénylő ilyen számban vetett véget az életüknek…

— Kaedru szokás! — nyakán megmarkolja a kenderzsinórt — A holtakat ott hagyják, ahol elestek. Nem szedik össze sem a vérteket, sem a fegyvereket. — előhúzza a fekete kövét ruhája alól — Csak a Scielapillust viszik magukkal… A felszerelés a polgároké, de az egyén az emlékeket és a tudást a Kaedru népnek gyűjti.

— Magad is a polgáruk vagy, Polgártárs?

A fekete követ visszaengedi öltözéke alá. A szövet ismét megfeszül rajta, a fehér vért kiegyenesedik. Komor pillantással fordul a szokatlanul vibráló kolléga felé.

— Nem lettem a polgáruk. — hangjából felcsap a közöny — Én a Fényharcosuk lettem, rövid ideig velük is éltem, mint egykor Nomah.

— Ezért foglalkoztatnak az eltűnések, Polgártárs? — vibrálása megnyugszik — A Kaedru népnek tulajdonított atrocitások tisztázása érdekében végzed ilyen kimagasló teljesítménnyel a feltárást?

— Nem… Nem csak… — arcát elfordítja, szemét lesüti — Egy sokkal szánalmasabb okom is van rá. — apró kacagást hallat, de szája remegve görbül lefelé — Nem rabolnám vele az idődet. Haladjunk!

— Egy hatékony Polgártárs motivációjának megismerése megéri az időt. — rezgése megváltozik, tisztábban szól, mint eddig bármikor — A megkérdőjelezhető módszertan és a szabályok figyelmen kívül hagyása ellenére is példaértékű a szolgálatod. Érdekel az indikátora.

A szaggatott lélegzetekkel percekig küzd, remegése múlni nem akarva rázza egész lényét. Üresen tekint a sötét barlang felé, de előtte csak a kéken csillogó zafírok és az árnyak lebegnek.

— Mona… A feleségem… Illetve nem az… — zavarodottan billeg — Kaedruk mészárolták le a családját. Izzó kék szemekről mesélt, puszta kézzel harcoló szörnyekről. — csendben vár egy lélegzetig — Nem bocsájtotta meg, hogy közéjük álltam, pedig a Kaedruk nem ilyenek.

— A fajfenntartási ösztön motivál, Polgártárs? Úgy véled, ha bizonyítod, hogy egy szélsőséges csoport az elkövető, a reprodukciós szükségleteid is kielégítésre kerülnek a státuszod tisztázása után?

— Nem és nem! — elvörösödve felé fordul — Ez nem erről szól és nincsenek szélsőséges csoportok sem! Ez valami más! — kifújja magát — Másolatokkal bábozik, azokkal mozog… Éjszaka támad, elhurcolja a testeket. Nincs űrhajó, kapukkal közlekedik, akárcsak a Poal.

— Ez a statisztikád sikerének elve, Polgártárs? A fel nem tárt eseteket alaptalanul összekapcsolva egy megnyitott ügyként kezeled?

A rezzenések elfogynak, a vibráló páncél hangja elveszik a szálló pernyében. A barna szemekből eltűnik a harag, bőréről a vörösség köddé válik. A ládákhoz lép, fedelüket feltépve kiönti a köveket.

— Nem érdekelnek a statisztikák. — hidegen beszél, hangját sem emeli fel — A Poal is csak kibúvónak használja őket. A számok jók, az eredmények nagyszerűek, látszólag minden rendben. — szavai suttogássá halkulnak — Közben éjjelente védett kolóniák tűnnek el, nyom és értelem nélkül. — elmosolyodik — Nektek ezek elszigetelt események. Üres anomáliák, amik elrontják a statisztikát, rondítják a szép eredményeket. Amíg ezeket írogatjátok, valahol vér folyik és húst rabolnak.

— Nem vádolhatod a szövetséget közömbösséggel, Polgártárs. A megalapozatlan elméleteid is megkapták a kellő időt és az erőforrást.

— Megalapozatlan? — hátat fordít — Már több tízezer éve is feljegyezték a jelenséget. A kiveszett kultúrák leírták, a fennmaradók még most is csak suttogva beszélnek róla. A Kockával mi úgy hívjuk, a testet viselő árnyék. — a pengére pillant — Már jóval a Kaedruk előtt is létezett. Talán mindig... Mégis, ha a jelentéseimben erről üzenek, a Poal hallgat, pedig másfél éve hajtom azt a valamit, bármiféle eredmény vagy bizonyíték nélkül. Nincs tiltás, sem bíztatás, az univerzum bölcsei végig némák maradtak. — visszanéz — Eddig.

— Biztosíthatlak Polgártárs, nem a hátráltatásodra rendeltek át.

Egy parányi köhintés követi a zizegést, inkább tűnik egy cinikus krákogásnak, mint valódi torokköszörülésnek. Szélesedő mosolya felett megvető pillantásai néznek csak a sisak felé.

— A látszat csal, azt mondod? — céltalan járkálásba kezd — Egy véletlen volna, hogy éppen az eltűnések ügyeihez kaptam… — szájából karcos hang tör fel — Segítséget?!

— Nem véletlen, Polgártárs. — rezgése nyugodt — Tudatos döntés volt, hogy a szektorhoz rendeltek.

— Most, hogy ezt tisztáztuk, végeztünk, Polgártárs. — a felhalmozott Kaedru kincsre mutat — A siklódba kéred, vagy begyűjtők viszik el?

— A szabályzat szerint szállítom el, Polgártárs.

Az elme képernyő éled, a célzó rendszer apró jelei lebegnek a kövek, a penge és a vértek felett. Villan a fény, csak a kifosztott hajó tetején álló két polgár marad a síkságon.

— Megvolnánk. — kezét leporolja — Ez minden, Polgártárs?

— Van még valami, Chris.

A halk zizzenésre hunyorogva néz le az ember. Közelebb lép, megtorpan, majd ismét előre mozdul.

— Igen, Polgártárs? Mi volna az?

— A kezdeményező felügyelőpolgári javaslat értelmében a közös adat- és feladat kezelés része a tesztelési átszervezésnek. — zúgása lassul — Szándékomban állt teljes megosztással kezelni az általam kiosztott ügyeket. — tenyere lassan emelkedik az ember felé — Előtte azonban fel kívántam térképezni a leendő partnerünk módszertanát és viselkedéskultúráját, mielőtt visszaigazolom a segítői státuszát.

Elméjében megmozdul a riasztó érzés, de nem a gyermekektől érkezett üzenet, a feladatok listája gördül előtte. Lélegzete elakad, pupillái kitágulva merednek maga elé.

— Ez nem az én szektorom. — suttogja — Ez a teljes Poal galaxis minden eltűnéses esete. Ezt most nem értem? Miért?

— Mint a megmagyarázhatatlan kolóniaesemények szakértője, én vezetem a teljes munkacsoportot. Sikerrátánk példás, de a teljes elnéptelenedés ügyeiben nincsenek eredményeink, így segítséget kértem a felügyelőpolgáromtól. — zizegése egyre melegebb — Christian Morales tanulópolgár ajánlásai felkeltették a figyelmem.

— Most neked fogok dolgozni, Polgártárs? — szája sarka felkanyarodik — Egy megszállott árnyékvadásszal bővíted a csapatot?

— A szektor ügyeit továbbra is te menedzseled, amíg a Poal kijelöli az utódodat. — felhangosodik rezgése — Vezetőként a megszólításom Vella, Nox vagy Syreth Parancsnok. A választást rád bízom, Chris.

A szélesedő mosolyt elégedett szuszogás követi. Egy pillantást vet saját kék egyenruhájára, majd a meredő fehér kéz elé sétál. Jobbját lendíti, tenyerét hozzácsapva tartja ott egy keveset.

— Majd váltogatom. Megtisztelsz a bizalmaddal, Nox Parancsnok!

— Megtisztelsz a segítségeddel, Chris!

A fény villan, ki-ki a saját hajóján eszmél az utazásból. Chris a lebegő fotelokhoz lép, zsebéből az elcsent zsákmányt a szomszédos ülésre teszi. Szekrényéhez vonul, sajátját felkutatni. A Fényacél vértek alatt megbújó Kaedru bőrtáskából elé kerül a szerkezet. Visszatérve helyéhez, egy hangos puffanással pihen meg, markában a Királytól kapott Fénykommunikátorral. Elméjében felzúg a parancs, a sikló felemelkedik a hamuból, magára hagyva a kolóniát gyökérpókjaival.

Messzire menő üzenetek

A vibráló falak közt egy Fénykommunikátort markol az ember. Foteljában hátradőlve lehunyt szemmel várakozik, elméjében felidézi az Árnyak Vezérének vendégszeretetét. Szája önkéntelenül elvigyorodik, a Hercegnőkkel töltött kerti éjszaka emléke melengeti, egész lényét nyugodtsággal önti el. Szeme felnyílik, a gomb kattan, az egyetlen nyelven szólal meg, amit fordító nélkül megtanult az űrben.

— Annuntian, itt a barátod! Beszélni szeretnék veled. Van valami, amiben a segítségedet kérném, egy félreértés ügyében.

Ujja elereszti a gombot, de a küldést nem indítja el. Meredten néz a várakozó üzenetjelző fényére. Vigyora mosollyá fakul, majd újra kezdi.

— Vezér, itt Christian Morales! Egy félreértés kapcsán beszélnünk kellene, a Kaedruk jóhírnevét koholt vádak fenyegetik.

Ismét kattan a gomb, de hang nem indul el a műholdak felé. A mosoly kiegyenesedik, az elvörösödő ember még egyszer nekifog.

— Annuntian, itt a Poal Békeharcosa beszél! Súlyos vádakkal illettek. Tisztázd magad, mint a Kaedruk Királya…

Arcát összerántja a grimasz. Szájában a savanyúság íze elfut, bőrén érzi a maró forróságot. Korsólyához siet, leöblíti az egészet. Visszaül.

— Árnyékharcos, itt a Fényharcos! A Poal hatástalanított egy merénylőt, beszámolója alatt felbujtással vádolta meg közösségünket.

A kattanást egy elégedett pillantás követi. Mély levegőt vesz, de tekintetéből eltűnik a bizakodás. Többször végiggondolja. Újra kezdi.

— Felség, itt Atyád egykori csínytársa! Egy rablás kapcsán felmerült a Kaedru nép cinkossága, az elhangzottak szerint te is részese vagy a galád latoroknak. A Tréfás Király emlékére, mond, hogy ez is csak vicc!

Egy percig mered a villogó fényre, de az üzenetet nem indítja tovább. Arca elvörösödik, görcsösen markol rá a szerkezetre. Kattan.

— Miért kell a Kaedru királyoknak mindig sejtelmesen, meg fennkölten beszélniük?! Miért nem lehet csak simán egy üdvözlés után elkezdeni a mondanivalót?! Dicső uralkodók egy fenét! Az egyik mindig bohóckodott, a saját legyilkolását is elhumorizálta… A másik meg olyan, mint aki már most is halott. Csak a keserű végről, meg a sorstragédiákról tud beszélni! Botrányos ripacsok ezek, nem királyok!

Kezeit karba fonva vágja hátra magát foteljében. Szemöldöke remeg, egész fején düllednek az erek a vörös bőrön át. Hangosan fújtat, a szerkezetet maga mellé téve pufog remegve. Felpattan, az időtorzító ládához siet. A fedelén átnyúlva egy marék bogyót markol, a szájába gyűrve vadul rágni kezdi. Ajkáról állán át a fehér vértig csurog a fémes gyümölcslé, csak a sokadik nyelés után veszi észre, hogy a fás szárat is felfalta dühében. Arcáról lassan elszivárog a harag. Visszaül helyére.

— Beszélnünk kell!

Elereszti a gombot, majd elégedetten bólint. Tekintete fordul, a célállomások felett középen áll meg hüvelykujja. A palotára mered, de keze nem mozdul.

— Ott kéne lennie… Mégiscsak ő a Király. — körme lassan oda kúszik — Nem… Egy percet sem ül a trónon! Biztosan megint osztja az Árnyékharcos igazságot valahol. — a Sikolyok felé rándul — De ha mégsem? Ha ezzel azt üzenem, hogy neki a csatatéren lenne a helye?

Perceket vitatkozik magával. A két gomb között alig van távolság, mégis már karja is belefárad a rángatózásba. A palota mellett dönt, majd megnyomja a másikat. A kristály vibrálva felragyog, benne szinte látni véli a fényben manifesztálódó üzenetet, ahogy elnyúlva a térben elindul a műholdak felé. Megkönnyebbülten sóhajt fel, úgy dől hátra, mint aki egy nehéz nap után végre megpihenhet. Villan a visszajelző, az első műhold megkapta és továbbította a jeleket.

Szeme előtt az elme képernyő nyílik, egy galaxisnyi eset tárul elé. Lassan kezdi fürkésző tekintetét forgatni a vibrálásban. Nem kapkod, megérzéseit, meglátásait sem tettek követik. Békeharcosként először fordul vele elő, hogy csak megfigyel, ha érdekeset lát, gondolatait az ügyhöz fűzi. Az első tíz után szíve lelkesen zakatol, pedig a testet viselő árnyék fel sem merül bennük. Személyi eltűnések sincsenek, apró készlet anomáliák és eltévedt egyedek csupán a történetek főhősei. A második tíz tovább fűti a tüzet, képzelete el-elkalandozik, Nox Parancsnok és a Békeharcos nyomozásai egyre vadabb csatajelenetekké mosódnak előtte. Mire az ötvenedikhez ér, már intergalaktikus háborúkat akadályoznak meg, mialatt feltárják a nagy Fénykőrablás Föderáció méretű bűnhálózatát. Elnyomja az álom.

Messze kerül a Poal rideg világától, egy ismerős helyen jár, saját csarnoka falai közt. David áll vele szemben, az Első Harcos színeiben várakozik. Öklei előtte feszülnek, elrúgja magát, támadásba lendül. Nem gyakorol, ütései pontosak, minden találat megrázza az ember húsát. Szeméből süt a becsvágy. Gyorsul. Lába lendül, Chris arcába belehasít a fájdalom. Saját iskolájának kövén csattan. Egy sikolyt hall. Elenát látja maga felé szaladni. Könnyei csillognak a levegőben, de az ember már nem képes felállni. A fiú eltaszítja a lányt, nem engedi segíteni. Újra és újra a földre löki, végül öklével arcon üti. A törékeny nyak roppan, a kis Tündér vére befolyik a barna szemek elé.

Rémült kiáltása ébreszti a verejtékben úszó embert. Kezében a kommunikátor ropog, apró visszajelző fénye pirosan villog arca felé. Válasz érkezett. Fejét zavartan fordítja körbe, szíve még rendszertelen ritmusban jár, zihálása csak apránként csillapodik.

— Kocka… Mennyit aludtam?!

— Jó reggelt Chris! — vidám hangja felel — Földi idő szerint tizenegy óra huszonhét percet. Az ütemezett feladat elkészült, a teljes letapogatás eredményét a feldolgozó adattárba töltöttem, a kért paraméterek alapján megkezdtem a szétválogatást.

Ködös tekintete elszürkülve néz maga elé, szemével hunyorog, marja az izzadság. Szája száraz, torka szinte ropog a zihálás után. A vízhez indul, négy korsóval is legurít, mielőtt ismét a kommunikátorra pillant. A pislákoló vörös fény három rövidet villan, majd hosszú szünet után ismét hármat. Az ötödik kör indul lefelé, mikor a gomb kattan, de nem a Király hangja felel, a kedves csengés máshoz tartozik.

— Barát, Christian Morales, A Poal Békeharcosa, Fényharcosunk és a Tréfás Király csínytársa! — a dallamos szavak megakasztják torkán az italát — Itt a barátod, a Kaedru Király leánya, a Magvak Őrizője, Innocentia Hercegnő, a Harmadik Sikoly Parancsnoka. — szája feltelik vízzel, de szeme a szerkezetre mered — Üzeneteiteket megkaptam, a műhold hálózat gyorsan idefújta, úgy tűnik, nem vagyunk messze egymástól. — gyengéd hangja lassan fordul át hideg dorgálássá — Bár szerető Nagyatyám mindent elkövetett, a diplomácia nemes tudományában továbbra sem brillírozol, dacára a Capignisi Tengelyforduló tanításnak. Ha üzensz valakinek, mondj többet ügyéről, kiváltképp, ha vádakkal illeted. Kérdésedre válaszul, a Kaedruk éppen csak annyit és úgy beszélnek, amit és ahogy a társaság megkívánja. Nem csak királyaink, polgáraink is figyelnek szavaikra, mondandójuk átgondolt és összeszedett, tudják kinek és mit üzennek.  Talán tőlük is tanulhatnál. Úgy illendő, ha válaszoltam, én is feltehetek egy kérdést. A Királyainkat becsmérlő ítélet kihez tartozott? A Barát, Christian Morales, a Poal Békeharcosa, a Fényharcosunk vagy a Tréfás Király csínytársa ragadtatta el magát annyira, hogy a néhai Maledictot és az Árnyékvezér Annuntiant is ilyen bárdolatlan szavakkal illesse?

A földre hulló korsó felett a víz fröcskölve locsolja fel a vibráló padlót. A folyadék sistergésének hangját elnyomja az ember fulladozó köhögése, görcsös ujja ismét kattintja a kommunikátort.

— Chris, itt Adulcentia! Te teljesen megőrültél? Ezt mindenki hallja! A Hatodik Sikoly továbbította a palotába az üzenetedet, az egész tanács rajtad nevet, az ifjak és a vének is! Ha Atyámat utolérik ezek a szavak, nincs olyan sötét hely az univerzumban, ahova elbújhatnál ökle elől!

A feldúlt Hercegnő hangja vörösbe borítja a légszomjjal küzdő arcot. Remegő tekintetét a pislákoló fényre mereszti. Egy villanást, majd hosszú szünetet lát, az utolsó üzenet várakozik. Szíve még zakatol, lélegzeteit kapkodja, de reszkető ujja megérinti a gombot. Az ismerős hang zúg fel, Annuntian suttogása megrázza a kristály szerkezetet.

— Beszéljünk. — a fény kialszik.

A vörös arcról eltűnik az élet, bőre a sikló vibráló falánál is fehérebbre fakul. Szédelgő léptei a foteljához viszik, karján megtámaszkodva borul be helyére. Elszürkült szemei az elnémult kommunikátorra merednek. Lassan ereszti le maga mellé, felszabadult kezével a Poal számítógépet emeli, de csak ötödik fuvallatával tudja megszólítani.

— Kocka… Hallottad ezt?

— Természetesen. — közömbösen felel az erőtlen kérdésre.

— Most mit csinálunk?

— Elkészítjük a kommunikátorszabályzat kompatibilis oktatási tervet David Morales védett egyén számára. — tréfásan zizzen — Mialatt a Poal Békeharcos nevében tett fenyegető hadüzenetre adott Kaedru válaszcsapást várjuk. Kívánod, hogy mozgósítsam a Morales Rombolót vagy a teljes flottát riadóztassam az összecsapáshoz?

A bal keze hatalmasat csattan az ember arcán. Önkéntelenül lehel bele tenyerébe, a vibrálásban megvető fekete szemeket látja a sötét maszk felett. Lábait felhúzza, gyermeki ábrázatát térdei mögé rejti.

— Nem fog támadni… — suttogja combjai közé — A barátom…

— Az ügy mérete túlmutat a közös traumán alapuló szociális kapcsolaton. — zúg hidegen — A Kaedru kommunikációs egységből elhangzó üzenetek a királyi udvar teljes érintettségét igazolják.

— Akkor sem fog háborút indítani... — suttogása egyre bizonytalanabb — Annuntian tudja, hogy nem úgy gondoltam…

— Kaedru jogi értelemben nem is kell háborút kezdeményeznie. — ismét megjön tréfás zizegése— Azt te már megtetted, a saját hálózatukon keresztül. — újra közömbös — Javaslom, kérj segítséget a kijelölt felügyelőpolgárodtól az ügy gyors rendezése érdekében.

Megint csattan a tenyér a ráncos homlokon, a rázkódó fejben felkavarodik az elme is. A kis szobát látja, Poal hideg bölcsességét hallja fülében, meleg rezgéseit érzi hullámozni maga körül. Már a csillagtérkép villan, a galaxis közepén a fehér kupolák bolygóját nézi.

— Nem. — kialszik a városplanéta képe — Nem fogok elbújni Poal mögé, mert egy félresikerült üzenettel megharagítottam a barátaimat. — a Kocka ereszkedik, a Fénykommunikátor kerül a marokba — Az lenne csak a hadüzenet… A jótevőimnek az arctalanok üres magyarázkodása. — hangosan kifújja magát, lábait leereszti.

— Emlékeztetlek, hogy az általad birtokolt Kaedru kommunikátor nem alkalmas privát titkosítás használatára. — lapos zizegése hangosodik — Bármit töltesz fel a hálózatukra, azt minden érintett hallani fogja.

— És a másik? — tekintete a fotelra fordul — Az a kétgombos, amit elcsentem a hörcsögfejű béka hajójáról? Az is ilyen?

Egy néma zizegés követi a kérdést. A Kocka, mintha csak elakadt volna a szava, a megnyitott csatornát fenntartva zúg fejében, de a mesterséges hang percekig hallgat, mielőtt újra megtöri a csendet.

— Az elkobzott eszköz egy rögzített kódolást használ az üzenetek titkosításához. — ridegen rezzen — A Kaedru hálózat közös, de a dekódoláshoz a nyitóérték ismerete szükséges a fogadó oldalon.

— Gondolom nem írták rá, kinek a házában fog csörögni. — lehajtja fejét — Akkor másképp kell megközelíteni a beszélgetést…

A zizegés nem felel, csak a falak zúgnak körülötte. Tekintete a saját eszközére fordul, mély levegőt vesz, majd a gomb kattan kezében.

— Adulcentia, itt Chris! Sajnálom… — az üzenet elindul.

Kifújja magát. Vállait megrázza, ismét maga elé emeli a kommunikátort. Szája nyílik, szemeiből a melegség árad szavai felett.

— Innocentia, itt az ember! Emlékszem, hogy nagyatyád, atyád, te és a húgod is, időt és erőt nem kímélve segítettetek utamon. Sosem fogom tudni megszolgálni azt, amit köztetek élve tanulhattam és amit magammal hoztam. — tekintete fordul, a néhai Placatas Király vértjét rejtő szekrényre pillant — A Tréfás Maledicto is rendszeresen megdorgált, akárcsak most te. Nem mondhatok mást a kérdésedre, mint amit akkor neki is feleltem. Sajnálom, csak egy ember vagyok egy idegen világban, de őszintén igyekszem felnőni hozzá.

Ujja elengedi a gombot, lassan odébb csúsztatva elindítja az üzenetet. Egy lélegzetet vár, kiüresedett tekintettel, emlékeiben az Árnyak Vezérét idézi. Mosolya felkanyarodik, mélyről jövő nyugalom önti el.

— Vezér, itt a Fényharcos! Nem fogom üres szavakkal és ostoba próbálkozásokkal tovább ásni azt, amibe bele sem kellett volna kezdenem. Ha úgy kívánod, örömmel meglátogatlak. Ismét megöntözhetjük lila és vörös vérünkkel a Sikoly padlóját, mint egykor atyád izzó szemei előtt. — újra a szekrényre néz — Nem lettem több, mint amikor nagyatyád gyermek vértjét nekem adtad, csak abban bízom, hogy azt mondhatom, talán kevesebb sem lettem, mint akkor.

A fény villan, a harmadik üzenet is elindul.  Mosolya elhalványul, tekintete az elkobzott eszközre fordul. Sajátját leteszi, a másikat veszi kézbe. Hosszasan nézegeti, nem lát jelölést, csak két gombot.

— Mit kéne mondanom? — marka megszorul a készüléken — Az igazat? Hogy elvettem egy bűnöző kommunikátorát és érdekel, ki van a túloldalt? — megrázkódik — Vagy hazudjak? Mondjam azt, hogy egy egész rakomány eladó fénykövem van? A zsákmány azé, aki jól fizet?

— Semmit. — üres zúgása alig rezdül — A Kaedru kommunikátort át kellett volna adnod az ügyet visszaigazoló polgárnak, vagy a Morka hatóságoknak. Javaslom, jelentsd a mulasztást a parancsnokodnak.

— Úgy tűnik, se ezt, sem azt nem tettem meg. — arca elkomorodik — Se ezt… Sem azt… Se ezt… Sem azt… — ujja alatt kattan a gomb, rekedtre torzított hangján, a Föderáció alapnyelvén kezd beszélni — Üdvözletem. Hozzám került ez az eszköz… Úgy hallottam fénylő követ vesznek, jó áron. — mély lélegzetet vesz — Az is a fülembe jutott, hogy a forrás feltárása külön díjazást érdemel. Igazak a szóbeszédek?

Elengedi. A kristályban villan a fény, az üzenet elindul az ismeretlenbe. Remegő kézzel teszi maga mellé, lehunyt szemmel dől hátra. Kavargó gondolatai közt csak negyedszerre sikerül megszólítania a képernyőt, saját harcos tudatának feldolgozás alatt lévő három oszlopára pillant.

— A Surranás… — szemei kereken merednek előre — A Surranást a védekezéshez soroltad, pedig… — elharapja szavát — Jól csináltad, de az Altató csapás rossz helyre került. Az védekezés, nem támadás.

— A koncentrált energia alapú kinetikus kontaktusok felhasználási módtól függetlenül támadási technikának minősülnek. — unottan rezeg — Ezzel szemben az organikusan gerjesztett időtorzító mezőben végzett helyváltoztatás nem jár fizikai agresszióval. — egy tréfás zizzenés zárja mondandóját — David dönti el, hogy üt, vagy nem.

Lélegzetei egyre ritkábbá válnak, mialatt a védekezési mozdulatok és a bénító módszerek sovány oszlopai mellett a halálos praktikák végtelennek tűnő listája egyre csak bővül előtte. Ajkai remegnek, emlékeibe kapaszkodva mantraként zúg fejében, amikor Tokan Mojet előtt állva újra és újra elmondja, hogy nem akar ölni tanulni. Látja a Merivida Mester gúnyos mosolyát, csuklóján és bokáján érzi a parányi markot, miközben a jelentéktelennek tűnő mozdulatokat mutatja. Nincsenek hangzatos nevek, sem ködös intelmek, csak az eszköz és a célfeladat. Elhűlve figyeli saját tudásának objektív gépi ítéletét.

— Szinte csak ölni tanított… — elfordítja arcát, de a képernyő vibrálva fordul át tekintetével — Én pedig megtanultam.

Lehunyja szemét, de az oszlop csak hízik, minden új sor ólomsúllyal nehezedik mellkasára. Mélyeket sóhajt, ritmustalan szívét próbálja megnyugtatni. A feladatok listáját szólítja, de háborgó elméjében még hallani véli a rövid zizzenéseket, amik ismét hizlalják a gyilkos tömböt. A fotel széleiben megkapaszkodik, görcsös feszengéssel kezd hozzá félbehagyott munkájához. Lassan halad, nem érzi a korábbi lángolást, monoton szemlélésében alig egy-egy esethez adja saját meglátásait. Az idő telik, a percek órákká mosódnak, de sem az árnyék, sem a Kaedru válaszok nem mutatják magukat a sikló belterében. Testtartása a kommentárok felvitele közben ügyenként egyre jobban görnyed, a némaság és a bővülő torony bűze fojtogatja ülőhelyén.

Egy üzenet érkezik a Poal hálózaton át, Nox Parancsnok sorai vibrálnak előtte, tiszta hangja megszólal elméjében.

— Köszönöm az értékes javaslatokat, Chris! — a meleg szavak mosolyt csalnak arcára — A kétszázharmadik eset, nevezetesen a Peksin rendszer harmadik kolóniájának rejtélye, az eltűnő élelem és a töretlen zárak kapcsán, Gospani tanulópolgár hálás üdvözletét ezúton továbbítom. Észrevételed, mi szerint „A gyíktestű gödörásó őshonos lények lopják a mézet az alagutakon át!” megoldotta az ügyet, az őrszolgálat elleni bűnvádi eljárást azonnali hatállyal megszüntették.

Egy villanásig húzza ki magát, de jó kedve elillan, amint tekintete az ellopott kommunikátorra fordul. Arcát tenyerébe temeti, hangos sóhajtását prüszkölő fújtatása, majd néma suttogása követi.

— Nem jó ez így…

Ismét az ügyek listáját éleszti maga előtt, de az apró vörös fény átragyog a zizegő képernyőn. Fénykommunikátora választ töltött le a hálózatból. Némán veszi kezébe, a pislákoló jelzést nézi. Egy rövid villanás, majd hosszú szünet követi. Remegő ujja a gomb fölé emelkedik, mély levegőjét visszatartva lenyomja. Kattan.

— Nincs elég kendő a fedélzeten.

Dermedten nézi a suttogó gépet. Orrán át a felgyűlt levegő szusszanásonként szökik el mellkasából, szája felkanyarodik, végül veszett vihogása betölti a teret. Fotelját csapkodva nevet percekig.

— Tudtam, Vezér! — kacag elégedetten — A barátom vagy!

Ismét villan egy vörös fény, a másik eszköz is befogott valamit. Elcsendesül a sikló. A kéz érte nyúl, a lejátszás gomb kattan.

— Igazak a hírek, a királyi udvar felvásárolja a Fényköveket, ellenében azonos tömegű érccel, vagy annak megfelelő értékű Föderációs valutával fizet. A forrás felfedéséért kétszeres árra számíthat.

A halk beszéd nem ismerős a füleknek, de a kőfogszerű ajkak ropogó hangja felfedi Kaedru származását. Leteszi a szerkezetet, felhúzza térdeit, majd átkarolja lábait. Arca kiüresedik, üveges tekintete a vibráló falra mered, szuszogása közben halk szavakra nyitja száját.

— Jelentsd Nox Parancsnoknak az ellopott eszközt és a válasz tartalmát! Üzenem, hogy kezdeményezem a fegyelmi eljárásomat. — lehunyja szemét — Írj Poalnak is. Csatold az ügy teljes leiratát, a Kaedru kommunikátor hanganyagait és a bocsánatkérésem. — konyuló ajkai mellett könnycseppek gördülnek — Tévedtem.

Ha idáig eljutottál, dobj egy véleményt: hello@fenyharcos.hu