Mona Isenhurt

Mona egy haldokló civilizáció önámításában született, a Morbir Nomos planéta fővárosában. A Föderációhoz hatszáz éve csatlakozott Otlaca nép hazája a faji tisztogatás hatásaként szinte teljesen elnéptelenedett. A lány szülei azon kevesek közé tartoztak, akik nem a Császári birodalommal való együttműködésben látták nemzetségük túlélését. Édesapja, a nyugalmazott felcser és édesanyja, az aktív státuszban dolgozó víruskutató távol a fővárostól rendezte be családi fészküket, egy kis termelői gazdaságban gyermekeiknek.

Az alig hét föderációs esztendős Mona implantátumával folyékonyan olvasott népe és az Egyesült Világok nyelvén. Szülei hivatását Otlaca szokás szerint tanulta, már egészen fiatalon tudta, mit szeretne kezdeni az életével. Amikor csak ideje volt a birtok körüli teendők mellett, a terminált bújta, tudásszomja kirívó volt, még sajátjai közt is szokatlannak számított.

Kilenc éves korában tette le első alapszintű egészségügyi vizsgáit, édesapja tanácsára hallgatva, az ügyes kezű lány a sebészi pályájára kezdte meg felkészülését. Tanulmányait a szomszéd birtok fiatal háziasszonya, a közeli település általános orvosa segítette.

Tíz esztendősen alapjaiban omlott össze megszokott élete, amikor a végzetes estén különös sötétség terjedt szét a vörös ég alatt. Mona az édesanyjukkal, bátyja apjukkal dolgozott az udvaron, amikor a ködös alkony csendjét tompa dörrenések verték fel. A távoli zajt szinte magába itta a terjedő sötétség. Fekete korom úszott a levegőben, gyorsan terült szét, bekebelezte az Isenhurt házat is. Apja felett látta meg először a kéken izzó szempárt. Egy tompa puffanást követően a férfi élettelenül terült el. Egy második csattanással a fiút is a földre sújtotta. A harmadik ütés egy lélegzet múlva érte a lányát védő anyát. Tónustalanul rogyott össze. Mona állt szemben a gigászi szörnnyel, de nem volt puffanás, egy villanás ragyogta be a ködöt, dörrenés kísérte. Beborította a támadó bestia fekete vére. Beraddo harcosok zárták körbe a köztük eltörpülő Otlaca kislányt. A gazdaságok mellett, a kisvárosban megszálló különítmény vezére, a lövést leadó Morbor volt az egyetlen, aki a szokatlan természeti jelenség mögött megsejtette a bajt. Tíz tanítványával sietett a közösség segítségére, de a támadók létszáma és a terjedő köd területe végül túlmutatott a társaság lehetőségein. A törékeny lányt felkapva visszavonulót rendelt el. A fekete anyag határán túlra vezette megmaradt négy harcosát, majd tehetetlenül nézte végig a jelenség lefutását. Az órákig tartó mészárlásban alig egy-egy félbeszakadó sikoly árulkodott csak a ködben zajló eseményekről. Napfelkelte után érkezett meg a segítség, az Otlaca védelmi erők katonái nem találtak testeket, még a lelőtt példányok tetemét is elhurcolták a támadók. Mona ürességbe menekülő elméjébe egyetlen szó vésődött be megmentője szájából: Kaedru. A harcos faj szakadárnak vélt egyedei rohanták le a környező gazdaságokat, a támadók szétszóródva a területen, módszeresen törtek rá a védtelen családokra, elhurcolták a legyilkoltakat, csak véres tócsákat hagyva maguk mögött.

Az Otlaca hatóságok az árván maradt lányt nem tudták begyűjteni a gigászi Morbortól. Az önkívületben rekedt gyerek apró karjaival úgy kapaszkodott a Beraddo lábába, mintha az őket körbevevő honfitársak kék szemei a fekete ködből ráleső bestiák lennének. Az óriások mellett eltörpülő katonák nem mertek erőszakot alkalmazni, a kedves szavak pedig kevésnek bizonyultak. Az eltávolítási kísérletek félbeszakadtak, amikor a parancs megérkezett, a túlélő társaságot a Morbir Nomos fővárosába vitték kihallgatásra. Az eljárást diplomáciai fogadás követte. A nyolc napos kényszerű vendégeskedés alatt a lány egy szót sem szólt sajátjai előtt, még egy lépést sem tett Morbor nélkül, pedig az elhúzódó politikai színjáték közben traumaszakértők, orvosok és elmegyógyászok próbálták magukhoz édesgetni a gyermeket. A nyolcadik napon megérkezett a Császári udvar válasza. Hősök lettek. A propaganda működésbe lépett, a túlélő harcosakat az Elnök nyilvánosan tüntette ki. Mona tízezer honfitársa előtt állt a fehér lépcsők tetején, az óriás egyenruhájába kapaszkodva. A Beraddo Mester rövid beszédének utolsó mondata üdvrivalgások között fagyasztotta rá a politikusok arcára a mosolyt. „A kis tanítványomat is magammal viszem!” A Császári Felső Ház frissen kinevezett harcosának szavait senki nem merte megkérdőjelezni, még maga az Elnök is csendben tűrte a túl sokat látott polgáruk távozásának hírét.

A tíz éves kislány Morbor neveltjeként hagyta el a Morbir Nomos planétát. Nem vihetett magával személyes tárgyakat, mentora még a szülői házba sem vitte vissza. Amint az ünnepség véget ért, a parancs szerint azonnal elindultak a Föderáció szívébe, a Centaco Maxim fővárosába. A leszálló padon már küldöttség várta az érkezőket. A propaganda dolgozott. A négy harcosból helyőrség parancsnokok lettek, Morbor pedig kiemelt pozícióban találta magát. Évekig rángatták parádéról-parádéra neveltjével. A hontalanná vált Mona lassan megszokta a folytonos változást, egyetlen stabil állandója az óriás lett, utolsó kapaszkodója pedig a tanulás maradt. Miközben családi tragédiája az állandó kérdések kereszttüzében lassan torzult el egy nevetséges hőstörténetté, zárkózottságát apránként elfedte a kényszerű mosoly maszkja. Egyetlen szórakozásaként, két utazás közt leendő pályájára fordította minden erejét.

Mire betöltötte tizenötödik föderációs esztendőjét, szinte minden nagyobb civilizáció fővárosában megfordult mentorával. A lassan felnőtt korba lépő Otlaca lány már megszerezte minősített felcseri vizsgáit, de nem állt meg, továbbra is a sebészeti pályára készült, amikor az események újabb fordulatot vettek életükben. A Thammis Hadúr vezette kalózok támadásai új hőst teremtettek a birodalomnak. A Dansta származású tiszt egymaga csalt tőrbe és semmisített meg egy hatszáz fős rajtaütő hordát. A reflektorfény fordult, a gépezet elfelejtkezett a Morbir Nomos párosáról. Morbornak egy tartalékos taktikai tiszt státuszt ajánlottak, a szerény juttatásokat tovább kurtítva, míg Monát egy megelőlegezett Központi Kórházi sebész praxissal kecsegtették, az éveken át tartó szolgálatért. A Beraddo óriás nem akarta elfogadni a kinevezéseket. Távozni készült a fővárosból, de amikor tervét a lány elé tárta, két világlátás ütközött egymásnak. Amíg Morbor a rendszer részeként tudni vélte az okokat, Mona csak a Föderáció nagylelkűségét látta a lehetőségben. Mit sem tudott a mögöttes költségekről, vagy a bürokraták valódi szándékairól. A békés beszélgetés szavanként fajult kiáltásokká, a lány öt éve visszatartott zokogása és egy lecsapódó ajtó zárta a vitát. Először vesztek össze. Mona szégyellte könnyeit, egészen reggelig nem bújt elő rejtekhelyéről. Utolsó mentsvárába menekülve ismét a tanulásba fojtotta érzéseit. Mire a nap felkelt, már nem találta mentorát a kis bérlakásban. Morbor korán ment el, üzenetet sem hagyott. A magára maradt lány összetörve állt a szürke falak között. Egy egész napot töltött szoborként a kopott kanapéra meredve. Az ajtó alkonyatkor tárult fel, a gigászi harcos új katonai egyenruhájában tért haza, tartalékos rangjelzéssel, mégsem szóltak egymáshoz.

A tizenhetedik életéve előtt pár nappal szerezte meg a gyakorló sebészi okiratát. Tanulását abban a Központi Kórházban folytatta, ahol leendő irodájára és pihenő szobájára már évekkel azelőtt felütötték titulusát az ezüstös táblára: „Mona Isenhurt vezető sebész.” A gúnyos megjegyzések és az üres cím sem tartotta vissza szándékától, minden erejével azon volt, hogy megszolgálja a kinevezést. Az első évében egy szépkorú Otlaca neurochirurgus specialista, Doktor Yodsi vette szárnyai alá a fiatal doktornőt. Az idő telt, de az összesúgások nem halkultak a kedvesség álcájában rejtőzködő lány mögött. Minden hazatéréskor, amikor mentora a történtekről kérdezte, a válasz ugyanaz volt: „Egy újabb dicső nap a Föderációban!” Morbor egyre komorabb lett. A kiadások nőttek, az ingyen gyakorlatozó orvospalántát mégsem terhelte a pénzügyekkel.

A tizennyolcadik föderációs évét töltő lány végül apránként építette fel magát kollégái körében. Ha a szükség úgy kívánta, napokat töltött a kórházban, műszakokat cserélt bárkivel, sokszor saját kényelme kárára is. Lassan változtak mögötte a hangok, a kiváltságos kegyeltből állandó problémamegoldó lett a suttogásokban. Nem bánta. Bár sokszor érezte, hogy javuló megítélése inkább szakmai haszonlesés, mint valódi kapcsolatok, a kényszeresen bizonyítani vágyó doktornő mosolya sosem halványult munkahelyén. Morbor egyre kevesebbet kérdezett a kórházról, egyre sűrűbben őrizte a csendet.

A tizennyolc éves Monának udvarlója akadt a munkahelyén. A huszonegyet töltő Otlaca belgyógyász rendszeres legyeskedése újabb suttogások forrása lett. A megoszló orvosi társaság férfijai a fiú sikeréért szorítottak, a lánnyal egykorú nővérek a kibontakozó viszony méltatlanságát ekézték, míg az idősebbek hallgatás mögé rejtették véleményüket. A tanuló doktornő első párkapcsolata rövid életű lett, alig fél év elég volt hozzá, hogy a hízelgő hazugságokon és a megjátszott jellemen átlátva újabb életre szóló sebet szerezzen. Bár mosolya töretlen maradt, kék szemei kihűltek a korabeli orvosi egyenruhás férfiak között. Bizalmatlanná vált, minden felé mutatott kedvességet óvatosan terelt vissza a szakmai irányba.

Egy újabb jelentős változás formálta világát. A húszat éppen csak betöltő Mona föderációs vizsgái után szinte azonnal új helyre költözött nevelőapjával. Morbor bérleményét a tulajdonosváltást követően, a megemelkedett költségek miatt kényszerültek elhagyni. Az öreg Beraddo a szolgálati lakások közt talált két apró, egymással szemközti odút maguknak. Mona a folyosó egészségügyi, míg mentora a rendfenntartás oldalán vette birtokba szállását. A kis otthonok együtt is alig voltak nagyobbak, mint a lány régi hálószobája, de egyetlen egyszer sem panaszkodott a kényelmére, egymásnál töltött esti beszélgetéseik mégis sokszor fulladtak hangos veszekedésbe. Morbor amikor csak tehette, győzködte fogadott lányát, hogy a kudarc ellenére is ideje volna megállapodnia.

Fél éven át harsogott a folyosó az éjszakai eszmecseréktől, mégis minden szabad este felváltva látogatták egymást. A Thammisok áldozata ciklus nyitónapján azonban a dübörgő óriás nem nyitott ajtót a lányának. Csend volt a lakásban. Mona Umákon át próbálkozott, de a vastag fém ajtó nem emelkedett. Rosszízű megérzésétől nem tudott szabadulni, végül viszolygása ellenére segítséget kért a sor végén lakó századostól. A katona kérdés nélkül nyitotta ki kollégája ajtaját. Az óriás békésen feküdt kis asztala mellett a padlón, csak akadozó lélegzetei árulkodtak a baj méretéről. Ketten sem tudták megmozdítani. A tiszt egy kisebb hadsereget rendelt, katonai szállítóval vitték kórházba. Mona először érzett valódi rettegést a fekete ködös éjszaka óta. Nem doktornőként ült a járműbe, éppen úgy kapaszkodott ruhájába, mint a Morbir Nomos fővárosában. Morbor az első vizsgálatok előtt tért magához. A kíváncsiskodást elutasítva, állapotát bagatellizálva a Kaletusi sör túlzásba vitt fogyasztását nevezte meg helyzetének okául. „Egy átmulatott este, semmi több.” A fiatal kezelőorvos együttérző nevetéssel fogadta el a magyarázatot. Távozása után csak egy kék szempár maradt a szobában. Monáé. Jól ismerte a gyilkos nép italát, még a szagát is gyűlölte, mint a hazugságot. A harcos nem mondott igazat, a lány mégsem szólt, csak nézte. Egyre hidegebben bámulta. Morbor hallgatott. A párolgó álca helyére harag szökött, de továbbra is csend maradt a kórteremben. A lány mozdult, egyik műszert vette kezébe a másik után. A vizsgálatokat korábban elutasító óriás némán nézte a gépként dolgozni kezdő teremtést. A hangszórók csipogtak, a kijelzők villogtak. A dühtől vörös arc mérésenként fehéredett el, végül zokogva borult rá mentorára. Nem került kórlapra, csak ketten tudták, amit másnak nem volt szabad.

Mona megváltozott. Az utolsó vizsgák után, a kevés társasági élete eltűnt a napirendről. Bár munkáját továbbra is odaadóan látta el, az önkényes cserék korszaka lejárt, amint a műszak véget ért, a lány rohant a kis lakásába. Morbor előbb hideg távolságtartással, majd haraggal, végül csípős humorával próbálta megállítani az elkerülhetetlennel dacoló lányát. Eredménytelenül. A fiatal életmentő nap-nap után, minden este megjelent munkahelyéről kölcsönzött felszerelésével. Mért, ellenőrzött, reagált. Egész éjjel a terminált bújta, amiben egy kicsit is reménykedett, azt gondolkodás nélkül megtette. Első valódi ciklushonoráriumát három nap alatt szinte teljesen felemésztette. A kis lakása megtelt a varázsszerekkel, csodagyümölcsökkel és furcsa szerszámokkal. Morbor tehetetlenül nézte a kórházzá alakuló parányi otthont. Nem szólt. Saját bérleményét lemondva ismét egy fedél alá költözött lányával. Fél évig viselte hősiesen a meggátolhatatlan elleni küzdelmet. Nem panaszkodott, napközben csendben végezte munkáját, de az egykori mester minden este szófogadó gondozottá változott.

A huszonegyet betöltő doktornő egy este hamarabb ért haza a megszokottnál. Az óriás a földön ücsörögve várta, de gyötrelemhez szokott közönyös ábrázata helyett valami más fogadta. Morbor a terminálját szorongatta, a termetes fémszerkezet szinte elveszett hatalmas markaiban. Nem kellett mondania semmit, a lány mégis reszketve ejtette el táskáját. A Beraddo harcos guvadt szemében a császári címer hét bolygója tükröződött. Parancs érkezett. A lány tajtékzott, alkudozott, majd zokogott, de a könnyek hiába hullottak. Morbor ismerte a törvényt, pontosan tudta, a tartalékos taktikai tiszt nem jelenthet beteget, ha behívót kap. A Föderáció szemében az eltitkolt betegséggel felvett szolgálati honorárium nem bocsánatos bűn. Csak azt tette, amit tehetett. Nyugtatta a lányát. „A Föderáció nem áll hadban. A Noraman Cirkáló sem háborúzik senkivel. El sem hagyta még a Centaco Maxim pályáját.” A lány sírása nem csendesedett, végül apja ölében nyomta el a keserű álom.

Reggel a kórházban nem vette fel a szolgálatot, Doktor Yodsi irodájába ment, segítséget kérni. Nem kibúvót keresett apjának, módot, hogy vele tarthasson. Az idős orvos mindent megpróbált, hogy lebeszélje tervéről, de Mona hajthatatlan volt. Egyetlen szabad poszt maradt még a cirkálón. Az Egészségügyi Tiszté, de egy másik orvost szántak a feladatra. Az öreg doktor elmondta, mivel jár és azt is, hogy ez más, mint az utazó kabaré, amivel a bürokraták éveken át lefoglalták. Nem számított. A könnyek közt könyörgő lánynak már semmi sem számított.

A felszállás hajnalán a két űrruhás a kompkikötőben várakozott. Morbor a fekete fehér katonai, Mona a kék fehér orvosi szerelésében. Egy termetes fekete táska húzta a lány vállát, benne a kevés holmi alatt a műszerek lapultak. Egy kisebb a harcosét, de az életmentő nem cserélt vele. Egymás kezét fogták, mint egykor a múltba veszett hazaúton. Még a felszínen felesküdtek a szolgálatra. A hosszú procedúra után az érkező társaságok a saját szállítóik felé mentek. Az orvosi komp előtt Mona két kolléganője is integetett, de a lány apjával a katonák felé indult. Az óriás lába alatt dübörgött a fém rámpa, a bent várakozó sisakosok összébb húzták magukat a Beraddo vezér láttán. Nem kérdezősködtek a törékeny lány felől, a Taktikai Tiszt kíséretét senki sem firtatta. Némán emelkedtek fel a vergődő géppel.

A fedélzet valóban más volt, mint amihez előtte szoktak a kék szemek. A rideg fém burkolatok megkoptak, a monumentális hadihajó hangárjában az új siklók mellett ősrégi roncsok porladoztak. Az eligazító egy pillanatig nézett csak a furcsa párosra, bal alsó karjával jobbra, jobb felsővel balra mutatott, majd tovább lengetett a többi érkezőnek. Morbor csípős megjegyzése dörrenő visszhangként maradt a csarnokban.

Közel húsz napon át várakoztak, de ahogy Morbor mondta, a Noraman nem ment sehova, békésen ringatózott a külső pályán. Mona hamar összeszokott új kollégáival. Ők, akárcsak a régi ismerősök, mind segítették tervében. A Taktikai Tiszt napi vizitje rutinszerűvé vált, az Egészségügyi Tiszttársa pontosan összeszinkronizálta az elfoglaltságaikat. A lánynak nem volt sok orvosi tennivalója. Egy-egy kisebb karbantartói sérülést leszámítva az egész kórház részleg látszatmunkát végzett. Az adminisztráció nem fogott ki a fiatal elöljárón, akárcsak az űréletbe, abba is hamar beleszokott. Néha még a Promodi Kapitány is benézett, a veterán pilóta szokásához híven visszafogottan csapta a szelet a fiatal egyenruhás hölgyek örömére. Mona is megkedvelte, a humorát sokszor túlzásba vivő vezető egy szempillantás alatt képes volt háborús komorságot magára erőltetni. Sosem kérdezősködött a fekete egyenruhás vendégről, ha össze is futottak, egy-egy tisztelgésen túl, pár jó szót váltottak csak. Tudta.

Egy különös reggelen, Mona hiába várakozott kis műszereivel. Morbor nem jött, pedig már három nővér és két orvos is leskelődött a modul bejárata felé. Csend volt a fém falak közt. Rázkódás törte meg. Tudták mit jelent, mind jártak már az utazótérben. A Noraman elindult.

A rémületet újabb követte. Egy kopogó hang közelített, ismerős dobbanások kísérték. Tonemo Kapitány érkezett, egy különös páncélt viselő nő társaságában. Mona a kis kórteremből figyelte a nemesként tetszelgő idegent. Halkan beszélt, mégis mindenki összerezzent. A jelentéseket kérte, az adminisztrátor kezéből kérés nélkül marta el a terminált. Morbor neve is elhangzott. Többször, minden alkalommal fenyegetőbben, mint előtte. A lány szíve egyre vadabbul vert. Nem látott rangjelzést, de a kapitány homlokán gyöngyöző cseppek többet mondtak bármelyik kitűzőnél. Habogott egy keveset, majd a fémfalnak dőlve felvette a pilóta figurát. Karba tett kézzel, halkan kezdett hazudni. Egy percig csinálta, de üres fecsegése félbeszakadt a mellkasának koppanó termináltól. Csend lett. A nő egy lélegzetet várt, majd egyenesen a kórterem felé fordult. A nyitott ajtó előtt állt meg, a reszkető kék-fehér űrruhás lányra nézett. Mona csupán egy villanásig látta csak a zöld szemeket. Egyetlen szót mondott. „Befejeztétek!” Elviharzott, nyomában a szétesett tekintélyéért kapkodó kapitánnyal.

A nő a Föderációs Vezető Megbízott volt. Alena. Többször is megfordult még az út alatt a modulban. Árnyékként mozgott, a levegő is megfagyott körülötte. Mona félelme napról-napra vált valami egészen más, zsigeribb érzéssé. Ha csak megérezte a parfümöt, gyomra görcsbe rándult. Sokáig nem látta Morbort, de nem merte a kommunikátoron hívni. Rettegett, de a néha arra tévedő Kapitány egy-egy néma bólintásával jelzett felé, hogy minden rendben. A híreket azonban a zöld bőrű Tudományos Tiszt szállította. A Dikave kutató apróbb sérülései rendszeres vendéggé tették az egészségügyi részlegen. Sajátos stílusa és kapkodó mozdulatai ellenére Mona megkedvelte a különös vendéget. Morbor is sok időt töltött a laborjában. A hadaró jelenség lett a híd a szétszakadt család között.

A kitörés hajnalán az egész hajót riadóztatták. Mona a központi pultnál várakozott, a mobilizált egészségügyi személyzettel. Senki nem tudott semmit, még azt sem, hová indult a hajó és miért. A feszült figyelem négy Umán át tartott. Rémület követte. A kommunikátorok egyszerre szólaltak meg a kék fehér űrruhákon, a hangárba kérték a mentőegységet. „Egy halott, egy eszméletlen.” Ennyit mondtak. Mona életének leghosszabb visszatartott lélegzete volt az, amit a kompok szintjén a lezárt páncélajtó előtt töltött. Hallotta a szivattyúk zúgását, majd az elfogyó szél süvítését. Nem remegett, komoran állt kollégái között, de szíve már nem találta a helyes ütemet. Újra zajok szűrődtek ki, a hangár megtelt levegővel. A fém nyikorogva emelkedett, a kék-fehér ruhások berohantak a gigászi helyiségbe. Mona önkéntelenül elmosolyodott. A páncélos nő és a Kapitány lépett ki a gép mögül, de a dübörgő léptek már rázták a csarnokot. Morbor sértetlenül vonult, hátán a hatalmas fegyverrel, karjaiban egy Vitmiss kinézetű fiúval, furcsa ruhákban. Éppen úgy fogta, ahogy a lányt is, a fekete köd éjszakáján. A harcos visszamosolygott, majd katonái közt megállva letette az idegent a lány elé. Mona egy pillanatig nézte dermedten, a vérző kezeket és a furcsán kócos barna hajzatot. Nem Vitmiss volt. Valami más. Valami elveszettebb.