A fénylő falak arca

A fényes melegség átszökik Chris zárt szemhéjain. A levegő első mély lélegzetei a földi kisváros nyári reggelét idézik benne, a nyitott ablakon beszökő fuvallatok illatát érzi maga körül. A puha fekhely érintése még gyengéden marasztalja, de a ködös gondolatok már mozdítják izmait. Az első pillantások a fehér homály mosásában nyújtanak biztonságérzetet az eszmélő fiúnak, a pislantásokkal tisztuló kép csak apránként engedi be a valóságot.

Felül fekhelyén, szemeit óvatosan dörzsöli meg. Fejét körbe fordítja, de nem az ismerős környezet fogadja. A falak, a padló és a plafon egészen más, mint amit az otthonától távol töltve megszokott.

— Hol vagyok? — a halk kérdés elveszik a különös zúgásban.

Lábait leemeli a furcsa ágyról, óvatosan készül felállni. Dermesztő fájdalom hasít bal combjába, amint a rostok megfeszülnek. Kezével odakap, görcsösen markolja a lüktető izmokat. Nadrágja cafatokban csüng lábáról, a hasadások mentén száradt vér éktelenkedik rajta.

— Van itt valaki?! — a kiáltás eltűnik, a hang nem verődik vissza.

Kérdése a tompa zizegésben enyészik el, mint egy sikoly a havas tájon. Ismét megpróbál felállni. Visszaesik. Az elviselhetetlen fájdalmat az izmok közül érzi, mélyen a sértetlen bőre alatt égeti és marja egyszerre. Újra körbe fordul, a békés zizegést apránként váltja fel egy gyorsuló lüktetés a fülében. Minél többet lát a szobából, annál hangosabb, annál vadabb a dobolás.

— Ez nem a Föderáció… — suttogja — A falak nem csillognak… Vibrálnak, mint a padló és a plafon…

Az ágyra pillant, a megvadult rángások rázzák mellkasát. Ugyanaz az anyag pislákol alatta is. Tenyerét belenyomja, puha párnaként süllyed, mégis combjait keményen támasztja.

— Hall engem valaki?! — száraz torka összeszorul — Felébredtem!

Újra szét néz, de a látványtól hátán végigszalad a jeges karmok érzése. Nincs sem ablak, sem ajtó, a fal körbefut, szinte a padlótól és a plafontól is alig lehet megkülönböztetni. A kavargó gondolatok közt egy szó emelkedik ki, egész testét megbénítja a görcs.„Börtön...”A levegő megszorul, a lüktetés már-már masszává olvad fülében. Összeszorított szemei előtt egy kép éled, az emlék töredékes, mosott és zavaros egyszerre. A furcsa táj szürke, a fények fakók, mintha rohanna benne, futna valami elől. A megváltozó zizegés csalja vissza tekintetét a jelenbe, a fehér fal egy darabja lassú áttűnéssel válik semmivé előtte. A megnyíló átjáró mögött egy nagyobb szoba kínálja magát, közepén két furcsa, gömbölyded forma lebeg. Az egyik tárgy fordul, felfedi alakját.„Mint egy repülő űrfotel…”

— Nem tudok átmenni! — megérinti combját — Segítene valaki?

A fal takarásából egy alak lép az átjáróba. Apró termetű, sötétkék testhezálló ruhája alól a furcsa izmok szinte természetellenesen domborodnak. Egy dobbanás kimarad. A vékonyka lény hosszúkás fején nincs arc, sem szeme, sem szája, de még egy apró nyílás sincs rajta, csak két fülgödör a szürke bőrőn.

— Ki vagy te?! — összébb húzza magát — Miért hoztál ide?!

Fejébe hasít egy érzés, ami apránként ölt formát. Nem hideg és nem is meleg, csak idegen, mégis ismerős. Villanó képeket lát, egy furcsa vadállatról. Magát pillantja, miközben a barna bundás szörnyeteg combjába mar, úgy vonszolja odúja elé. A bestia szeme fordul, valami elcsalja tekintetét a lakoma felől. Egy újabb villanásban a jószág már szalad, vacsoráját hátra hagyva tapossa le a bokrokat, még egy-egy kisebb fát is letarol a menekülésben. Már saját testét látja a levegőben, egy furcsa fehér űrhajó felé lebeg, a fal megnyílik oldalán.

— Ezt te csináltad? Te mentettél meg?

Az idegen lassan tipeg a fiúhoz, mozdulatai egyszerre gyermekiek és rideg magabiztossággal átitatottak. Kezét az ember felé emeli, szürke tenyerét függőlegesen tartja, békésen áll tovább egy kar nyújtásnyira az ágytól.„Azt szeretné, hogy megfogjam a kezét? Ha mégsem? Ha megsértem?”Dermedten ül tovább, csuklóján a Japán Harcos halkan ketyeg a falak zúgásában. A mutató kétszer is körbejár, mire elég bátorságot gyűjt, keze lopni kezdi a távolságot vendéglátója karja felé. Lélegzetét visszafojtva, nyakát behúzva érinti ujjhegyével a tenyeret.

—Üdvözöllek!— rideg rezgés zúg fel —Poal vagyok. Megtisztelsz az érintéseddel!

A köszöntést egy rándulás követi. A fiú kezét elhúzva billen át az ágy túlfelére, a földre zuhan, combjába belehasít a fájdalom. Nyögdécselve kúszik az ellenkező irányba, egészen a falig hátrál, onnan néz fel hunyorogva, de a lény nem követi, kezét lassan leengedve várakozik tovább.„Mi volt ez a hang? A fejemben szólt?”A padló apránként megpuhul alatta, mintha még most is az ágyon ülne, úgy süpped el kissé a meleg anyagban. A vibráló matéria zúgása körbeveszi, egyszerre rémiszti és meg is nyugtatja.

— Te beszéltél az előbb? — felnéz — Meg kell fognom a kezed, hogy halljam, amit mondasz?

—Nem.— zizzen a hang —A Poal érintéssel köszönti a vendégeit.

— Ne haragudj, Poal, csak megijedtem! Christian Morales vagyok…

A tipegés elindul, az arctalan megkerüli az ágyat, egy rövid lépésnyire áll meg újra az ember előtt. Kezét előre nyújtja, de szürke tenyere másképp áll, lejjebb is tartja, pont kapaszkodó magasságban.„Fel akar segíteni? De hát olyan kis vézna…”Hunyorogva néz végig a merev tartáson. Szeme fennakad.„És, ha hallja, amit gondolok?!”Fogai összeszorulnak a hátán átfutó jeges rándulásig.

— Belelátsz a fejembe, Poal?

—Csak ha megengeded.

Egy elkalandozó gondolatig máshol jár, elrablása után a Noraman fém falai közt érzi arcát lángolni. Protinen rideg tudománya térdig gázol önbecsülésében, a vörösödő Mona mosolya csak tovább szítja a szégyen lángjait.„A Föderáció nem kér engedélyt… Elvisznek, felvágnak és beültetnek, kérdés nélkül vetkőztetik és öltöztetik az embert… Ő vajon igazat mond? Tojásfejű, tényleg nem hallod, amit gondolok?!”A remélt hatásnak nyomát sem látja, a segítségként nyújtott kéz rezzenéstelenül várakozik előtte. Balját óvatosan emelve érinti a lény tenyerét. Finoman támaszkodik, de amint elkezdi feltolni magát, elkerekednek szemei. Mintha egy acélszoborba kapaszkodna, az idegen a teljes súlya alatt sem billen meg, csak egy-egy izomcsoport feszül meg kissé a kék ruha alatt.

—A lábadban érzett fájdalmat a Mohrax példány beletört foga okozza.— a zizegés halkul —Ha megengeded, eltávolítom.

Chris az erős tartásra támaszkodva sántikál el a furcsa ágyig. Nincs lengés, pedig a lény vele tipeg, mégis olyan, mintha egy egyenes korlátba kapaszkodna, a magasság állandó, szinte már ijesztően stabil.

— Hogyan szeretnéd eltávolítani?

—Fázisváltó kiemeléssel.

Az ember leül, tekintetét az arctalan felé fordítja. A két szó nem üzen semmit, de elméjében a föderációs orvostudomány emlékei lassan előtörnek. A kések, a hideg asztalok és a remegő kezek ügyetlensége összerántja izmait. A mutató lépked, az analóg acélszerkezet számlapján egy teljes kört tesz meg, mielőtt csuklójára néz. Sóhajt.

— Fájni fog?

—Nem jobban, mintha az izomszövetben marad.

Chris széttépett nadrágjára pillant, az átázott, majd kiszáradt földi ereklyére. Szeme előtt látni véli a kegyetlen eljárást, ahogy az arctalan lény éles fémekkel csontig hasít húsában. Egy rideg ágyon vergődve érzi magát szenvedni, saját szétfolyt vérében reszketve.

— Eltávolíthatod.

A vendéglátója egy lépést tesz hátra. A zizegve vibráló falakból vékony fénysugarak törnek elő, combjának égő pontjában kereszteződnek. Egy parányi, kellemetlen űrt érez a hús mélyén, azután a fájdalom elenyészik. Bőrét sértetlenül hagyva emelkedik lábából egy félig áttetsző, sárgás hegyes forma, a plafonig lebeg, abban tűnik el.

— Ennyi? — megmarkolja lábát — Se vér, se kések? — elmosolyodik — Köszönöm! Jól felszerelt az űrhajód, nem is fájt ez a fázisos dolog.

— Félre érted a helyzetet. A beavatkozást nem a sikló végezte.

— Akkor… — hunyorogva néz fel — Hol vagyunk?

—A Poal Rekreációs Központ épületében vagyunk. A Poal Galaxisban.

Egy dobbanás kimarad. A hírszerzés jelentései és Zagir Ezredes halk szavai egyszerre kavarodnak fel benne, mint egy örvénylő tornádó. Nem tudja hol van pontosan a Poal Galaxis, egyetlen szó lebeg csak róla a homályban.„Messze…”Újra megtépett nadrágjára, majd ketyegő órájára pillant. Elfogja egy rossz érzés, a két gyerek és a lány képe villan, majd elsötétül előtte. Összeszorítja szemét, de nem képes felidézni újra, a fekete sistergés mindenre árnyékot vet benne.

— Nem tudom, mi történt… — suttogja — Csak azt tudom, hogy valami rossz… — megsimítja tépett nadrágját — Nem emlékszem rá…

—Szeretnéd látni, mi történt?— a zizegés furcsán meleg —Ha megengeded, végigvezetlek az eseményeken, amik ide hoztak téged.

— Szeretném… Azt hiszem.

Poal hátat fordít, apró léptei a másik szobába viszik. Az egyik lebegő fotel mellé áll, a szerkezet fordul, ő helyet foglal. A mozdulatsortól a hideg kétszer is végigszalad a fiú hátán, szemét mégsem tudja levenni a kozmikus ridegség furcsa táncáról. Lassan áll fel az ágyról, hármat lép, majd megtorpan. Combjából eltűnt a fájdalom, a bizsergés is apránként elmúlik belőle. Újra az arctalanra pillant, ő mozdulatlanul várakozik, de egész lényéből sugárzik valami sürgető melegség. Chris teleszívja tüdejét, lábai mozdulnak, áthalad a semmiből nyílt átjárón. A zizegés ugyanolyan, a falak vibrálása sem más, mint a túloldalon. Óvatosan közelít a másik fotelhez, kétszer is körbenézi, mielőtt megpróbál ráülni. Az ágy puhasága fogadja, a szerkezet mégis stabil, meg sem rezzen az acélos test súlya alatt. Előtte Poal keze kisimul, tenyérrel felfelé nyújtja közéjük. Az ember is emeli sajátját, de félúton belefagy a mozdulatba. Lehajtja fejét, remegését mély lélegzetekkel próbálja csillapítani. Mellkasa lüktet, a szabálytalan dobbanások szinte vészjelzésként rázzák izmait.

— Mi fog történni? — felnéz — Mit fogok látni?

—Mindent.

A ketyegés hangosodik, akárcsak a falak zizegése. Újra magába néz, de sem a Tündért, sem Védenceit nem találja. Egy lélegzetig vár, mielőtt keze reszketve mozdul, rásimul a szürke tenyérre.