Feltámadástól halálig

A Japán karóra mutatója apránként lép előre, szerkezetében a fogaskerekek hajthatatlanul küzdenek az idő múlásával. A megfeszített rugó még messze jár az ernyedéstől, de a fémek tánca mégis lassulni kezd, a fordulat végül megáll. A szívverés megfagy, a lélegzet elakad. Két test várakozik a csendben, de gazdáik már távol járnak, az elnyúló villanás messzire repíti őket a fehér falak közül.

Sikoltó Otlacák vetődnek hátra egy fémasztaltól, véráztatta kesztyűiket a falnak támasztva reszketnek a kitörő fényárban. Az elfutó energiák valósággal széttépik a vonyító műszereket. Sötét lesz.

A fiú a fülsiketítő zajra ébred a gyengélkedőn, az érzékei marják mindenét, helyéről lebillenve már csak meztelenül fetreng az acélpadlón. Testét tovább csavarják az elviselhetetlen kínok. Ismét elsötétül minden.

Már a békés félhomályban fekszik az ember, két könnyező nő közt beszél, megtépett húsa a gyógyulás, szelleme az egyensúly felé halad. Az őket őrző hajó egy végtelen alagútban száguld a Föderáció szívébe. A három nap alatt sok terv születik a gyengélkedőszobában, a Hercegnő az érkezésre készíti fel az Első Harcost, hamis szavait mantraként ontja magából. Alena beszél, a fiú hallgat és tanul. Mindent alaposan kidolgoz, a legapróbb részletet is ezerszer átrágja. A végtelennek tűnő napokat a gyerekek látogatásai szaggatják félbe, a keskeny ágyon öleléseik őrzik a halál széléről visszatért bátyjukat. Az éjszakák magányát a képzeletében vészeli át, Morales Pilóta távoli felfedezőútjainak meg nem történt képeivel szórakoztatja magát, amíg a Tündér visszatér hozzá a Védencek elaltatásából.

A vibráló falak közt a fiú teste izzik, vele az arctalan békésen várakozik.

A fekete vízben sok apró hal szabadul egy fémcápa szájából, a kompok elindulnak, kirajzanak a Morbor Ökle hangárjából. A Centaco Maxim légkörébe ereszkednek, az egyik a hasában a két család szövetségét rejti. A felszínre lépve a Fehér Lovag hazug intése köszönti a katonákat. Már várják. A Császár az elmúlt napok meséjét kéri, de a két új Beraddo tanítvány története félbe szakad. Másra kíváncsi, a fekete árnyékra, aki a támadást elkövette. Alena mantrái megindulnak a térdelő fiú szájából, Thammis hallgat, az Első Harcos beszél. Saját nagyságát gőgösen hirdetve az ütközet legapróbb részleteit sem felejti ki, minden csapást és rúgást bemutat, a fehér páncélról röpködnek a szikrák a félhomályban. A kígyószemű mosolya lassan görbül, az igazlátó lény balján állva csak helyesel az igazság valótlan szavaira. A Fehér Lovag sértetlenül távozhat, kint az árnyékban Alena szegődik hozzá, öt lépés távolságra, mégis szívükben összeölelkezve járják diadalmenetüket a főépület folyosóin. Osztaga a kijárat előtt várja, a Bátor Tízek díszlépésben kísérik tovább. Fejük fölött a kivetítőkön a Fehér Lovag dublőre már két fiatal Beraddoval menetel, a feliratok futnak, az Első Harcos Iskolája megnyitotta kapuit. A propaganda dolgozik, a Császár terve halad, a sisakok alatt mégis görbülnek a mosolyok. Az estét egy nagy ünnepség zárja, de a fiú és a felesége hamar eltűnik a díszhelyekről. Az első otthoni éjszakát meghittebben töltik. A reggeli lakoma után a vezér a Tizedesével a kis raktárba vonul. Felettük már oktatás zajlik, de az ásás sem marad el. A papírok szétterülnek, a rajzokon mozdulnak az ujjak. Az ember és a Pantamo hangosan nevetnek, a kígyót gúnyolják, a hibáit ekézik.

A lebegő fotelben Chris szájának sarka felfelé rándul.

A napok telnek, tanárok érkeznek. Nevelők, mesterek és a gondosan válogatott személyzet. Novis közlegény főztjét a hivatásos szakácsok mesterművei váltják. A fiú a mentorát is sokat látja az Iskolában, de a kis raktár megbeszélésein Alena soha nem teszi tiszteletét. Idejének nagy részét fiával tölti, amikor Marco tanul, még Mona társaságára is ráfanyalodik. A két nő közös mosolyai egyre őszintébbek lesznek.

A földi kabát rejtette mellkasban a szív egy nagyot dobban.

A Morbor Öklét újabb tornára küldik, a család azonban külön válik. A fekete páncél a rekeszben pihen, a nyakláncokat mégis kicserélik, Chris marad a fővárosban, a Fehér Lovag elindul családjával a Kutterre. A Sötét Lidérc a köpenyével máshova megy, a négynapos csempészút egy hajtóműgyárba viszi. A stratégia más, mint előtte, a lopakodó akció nem fedi fel a szabotőr alakját, csak csendesen törnek a láncok, egyik üzemből a másikba oson. A fegyverek eltűnnek, az őrök alszanak, a lehetőségre ébredő rabszolgák megindulnak. Szinte maguktól szerveződnek, Chris csak egy közülük, mindössze halk sugdosása segít rá az eseményekre. Jóval a Fehér Lovag hazatérte előtt visszatér a csempészekkel, a többlet időt a hálával adós veremurak társaságában tölti. A család is megérkezik, három új diákkal bővül az Iskola. Amint a tudás, a nyakláncok és a páncél gazdát cserél, a fiú ismét a Császár előtt térdel, Alena szavait megismétli előtte. Thammis már nem mosolyog. Akár megküzd a Lidérc a Lovaggal, akár külön utakon járnak, a kígyószemű minden audienciáján egyre kevésbé leplezi haragját. Az Iskola telik, de a türelem fogy. Körülötte hullanak a vezetők, egyik korrupt bürokratát a másik után küldi a titkosszolgálat hiénái elé, de a fiú és a hercegnője sértetlen marad, az igazlátó bólogat, a szavak közt nincs hazugság. A Császárt lassan mérgezi a paranoia, a háború többszáz éve működő alapköveit egyesével húzzák ki alóla. Már mindenki ellenség, a fantom a nép szájában végül legenda lesz. A pletyka terjed, a szökött rabszolgák a Centrus Galaxis határán túl beszélnek, de a hírek visszajutnak, a Föderáció gépezetét a saját eszközei kezdik fojtogatni.

Az arctalanra bámuló fiú fogai kivillannak a vigyorgásban.

Egyre szemtelenebb a raktár kis párosa. Chris javasol, Podis rákontráz, együtt vihognak, miközben a göcsörtös vonalak újabb tervet formálnak a papírokon. Egy közvetlen támadás elevenedik meg, amikor a toborzás ünnepélyén csap le a Lidérc, a Fehér Lovagot kíséretével együtt alázza meg. Még Monának is dob egy távoli csókot, a vörösödő lányt a Hercegnő húzza magához, gyorsuló fejcsóválása közben rejti el a Tündér kivirult arcát. Az ütközetet ugyan elveszíti a fekete páncélos, de a rózsaszín pikkelyes nép szeme láttára lovasít meg egy ritka energiaércekkel megpakolt teherhajót. A propaganda recseg-ropog, akárcsak Thammis trónja az öklei alatt. Alena sem mosolyog már annyit, Chrissel kettesben egyre többször csak sóhajtozik. Sokat vitatkoznak, a nő szájából végül elhangzik a menekülés gondolata, újra előkerül a lista és az orvosok, akik helyére a sajátjai ülhetnének. A beszélgetés veszekedéssel zárul, napokig nem tárgyalnak egymással, a következő toborzáskor is csak keveset.

A vibráló falak közt egyenesedik a száj, a fogak összeszorulnak.

Az ötvenedik sikeres szöktetés és az újabb látványos ütközet estéjén a Morbor Ökle a Morbir Nomos felett ringatózik a fekete űr hullámain. A tűz fellángol, a fiú egyenruháját a Tündér valósággal leszaggatja, az Első Harcos álcája a földön marad, amíg gazdáját a lány az ágyra dönti. A diadalünnep után a békés szuszogás tölti meg az acélfalú szobát, de az ember nem alszik, már a híreket olvassa. Gúnyos köhintései felelnek a kapálózó mentegetőzésre, a propaganda sorai a veszteséget lekicsinylik, a fekete harcost terroristának bélyegzik. Megakad a szeme. Egy halott orvos nevét látja, az előző helyszínről.

A lebegő fotelben végigfut egy remegés az ember hátán.

A régebbi hírek lábjegyzetei apránként fedik fel az árulást. Minden este, amikor a fiú ünnepelt, a nagy házak sebészei egymás után vesztek oda szörnyű balesetekben. Ahol csak a Morbor Ökle járt, egy-egy implantátum adminisztrátor élete ki is hunyt. A menekülés szavai új értelmet nyernek, az ember leteszi a terminált, a táskájából földi göncei kerülnek elő. A lidércköpenyt kabátja zsebébe rejti, a szuszogó tündért magára hagyva a Hercegnő után indul. Nem találja. Sem Marco, sem Alena nincs a szobájában, a kantinban és a gyengélkedőn sem leli őket. Mire a felső szint vakfoltjához ér, már nem lát tisztán, izmai ropognak, szemöldökei remegve szorulnak össze. Az ajtó feltárul, a két sikló helyett csak egy fogadja. Nem több egy villanásnál és összerakja a képet. Alena megszegte esküjét, Marcot Üressé téve elvitte magával, vele végezteti a piszkos munkát: A kivégzéseket.

A szürke tenyéren pihenő kéz ujjai görcsösen rándulnak ökölbe.

A Lidércpáncél nincs a helyén, a pilóta is eltűnt a pihenőből. A tartalék siklóhoz szalad, begyújtja a motorokat. A hajtóművek visítanak, a gép visszajelzőrendszerei felvillannak. Egy fél sóhajig tart a reszketés, az utolsó három útjára gondol, amikor már egyedül jött és ment, pusztán baráti felügyeletként ült mellette a négykarú repülésoktató cinkosa. A zavaró villan, a levegő sikoltva távozik a nyíló ajtók között. Elindul. A hangárból kilőve száguld a felszín felé, mellette a lidércfényű kijelző vibrál, a halálraítélt orvos nevével, beosztásával és a kórház címével. A légkörön áttörve, mint lángoló üstökös érkezik a sűrű hűs levegőbe, az őrjöngő hajtóművek panaszos sirámait meg sem hallva száguld a bűncselekmény felé. A város szélén teszi le a gépet, a motorok még meg sem állnak, amikor lábai már a távolban verik fel a port. A megszürkült térben száguld, a lelassult környezet fakó fényei között. Az Otlaca nép a föderáció egészségügyének szíveként pazar kórházat üzemeltet, a központban éktelenkedő monumentális kőépületet a száguldó düh könnyedén megtalálja. Az üvegajtón berontva a nővér pulthoz lép, útbaigazítást kér, de a kék-fehér ruhás lányok nem ismerik fel a jelképet a fekete csukja maszkjában. Nem segítenek, de az űrcsavargó kifejezés sokszor elhangzik, mielőtt az ember a márványpultba kapaszkodva akaratlanul is kiszakít belőle egy darabot. A roppanást reszketés követi, amint az ökölnyi vastag kő a szemük elé emelkedik. Már nincs vita, csak az emelet és az ajtó. A tér megszürkül, az ember vágtázik, a lépcsőkön cikázva száguld felfelé. Az erejének negyede már elfogyott, de nem is méricskéli, harmadik tanítványának lelkét rohan megmenteni. A tizedik emelet folyosóján már levegője fogyóban. Nem lassít, apró kortyokban nyeli a dermedt közegből az utánpótlást. A számok növekednek, a doktor úr ajtaja nyitva fogadja. Talpai visítva fékezik, a földi cipőben a varrás is recseg, mire meg tud állni. Éppen benéz, de szeme fennakad.

Az arctalannal szemben az ajkak remegve válnak el egymástól.

A nyitott ablak sötétjében egy árnyalak karja nyúl befelé, alig egy leheletnyire a kedves arcú doktortól. Chris rámutat a páncélra, szája elkerekedve nyílik a kétségbeesett kiáltásra.

— Marco, ne csináld!

A mozdulat megáll, mintha az Üres hallgatna a szóra. Egy apró rezgés fut végig a fekete vérteken, recsegő súrlódás cseng mellette. A bajszos doktor fiókjából egy fegyvert ránt elő. Arcát a harag torzítja. Lendül a föderációs pisztoly, a fémek közé furakodik. Csőre a fekete szövethez ér a húsnak szorulva, a Lidérc mégsem mozdul.

A lebegő fotelben az egész test reszketni kezd.

Eldörren a fegyver. A páncél hátra billen, a párkányról leborulva zuhanni kezd. A fiú rohan, elrúgja magát, utána ugrik tanítványának. A távolság nem fogy köztük, csak a fehér járda közeledik egyre gyorsabban. Nem éri utol. Ütköző mezőjét éppen csak éleszti maga körül, mire az első csattanás megtépi fülét. Szinte szünet nélkül dörren a következő alatta, saját páncélja mellé zuhanva töri darabosra a köveket. Az erőtér kiteljesedetlenül foszlik szét körülötte, nyögve tápászkodik, oldalán recsegnek a bordák. A mozdulatlan másikra, majd az ablakból bámuló fegyverével kapkodó orvosra pillant.

— Gyere! Nem maradhatunk itt!

A suttogás elenyészik, de válasz nincs. Nem vár tovább, a vállára veszi, futni kezd vele. Tüdeje szúr, látása is homályosodik, de nem áll meg, a mögötte felbúgó sziréna hangja morajlássá nyúlik a megszürkülő térben. Átrobog a városon, mégsem ér el a siklóig, egy erdő szélén fogy el a lendület, a páncélost elejtve ő is a földnek csapódik. Egy percet is zihál, mielőtt újra talpra tud állni. Köpenyét kioldja, a földre teríti, tanítványát ráfekteti, úgy kezdi pofozgatni a sisakot.

—Marco, ne hülyéskedj! Estünk ettől már nagyobbat is!

Nincs felelet, szeme mégis megakad a mozdulatlan vérten. A mellkas furcsán domborodik, de nem emelkedik. Egy rossz érzés ragadja torkon, hátán is végigfutnak a jeges karmok. A sisakhoz kap. Mozdítja.

A vibráló falak közt könnyek gyűlnek a fiú szemében.

A sisakot szorongató ember a halállal néz farkasszemet, de nem Marco fekszik előtte. Elmosódó pillantásában Alena arcát látja. Vörös vére beteríti hamvas orcáit. Szemei kihűlten, megszürkülve merednek a semmibe. A Sötét Lidérc sisakja koppan a porban. Az erdőben egy pár földi cipő száguld, eszeveszett vágtáját könnyek öntözik. A pusztában egy földi nadrág rohan, a cseppek a porral keveredve sározzák szövetét. A hegyek közt egy kabát suhan, alatta egy szétszakadó szív már alig csapkod. Egy barlang közelében az ember összeesik, utolsó pillantásait egy sötét üregből előtörő barna fenevadra fordítja.

A vibráló falak közt egy mutató indul útjára. A remegő csuklón a Japán Harcos végzi tovább állhatatos munkáját. Az arctalan lénnyel szemben könnyek gördülnek az arcon.

— Az én hibám… Én tettem.