Egy kedves illat

A hosszú fehér lépcsőkön a magányos harcos sétál. Oldalán a kékszemű rendészek kísérik, mégis egyedül érzi magát, a talpak kopogása is elveszik a szellő zajában. Nem beszélnek. Nincs is miért, a tolmács az elnökkel marad, a távozók nem értik a Vitmiss beszédet, ahogy ő sem az Otlacákét. Az építmény lábánál már az ismerős alak várja, a lépcső szinte szürkének hat a páncél árnyékában. Az őrség megtorpan. Nomah kilép, szótlanul szegődik Thartis mellé, fejével aprót biccent az egyenruhások felé, majd nem néz rájuk többet.

— Ott hagytál a kékszeműekkel. — öklével meglöki a fehér vállvértet — El sem tudod képzelni, mit kellett kiállnom az elnök irodájában.

— Sajnálom.

— Sajnálhatod is! — felmordul — Kaptunk egy vicces ajánlatot. A szomszédos csillagrendszer kolóniáin is akadna tennivaló. Valami kalózhorda kellemetlenkedik ezeknek a puhatestűeknek.

— Nem érdekel az ajánlatuk.

A halk léptek közé egy hangosabb szökik. Thartis balra sandít, végignéz harcostársán. Tartása titáni, arca rideg, tekintete mégis más, mint amit megszokott. Melegebb. Egy egész tömböt sétálnak tovább, előttük az utcáról még a lézengők is eltűnnek. A csend kihűl a szélben.

— Megérte, Nomah?

— Micsoda?

— Hazakísérni.

— Nem tudom. Talán.

Egy újabb leskelődő pillantás szalad végig a páncélon. A fiú szeme megakad. A szakállas arc napbarnította bőre más színű. Vörösebb. Thartis megemeli öklét, ismét meglöki barátja vállvértjét.

— Ezért blokkoltál le? — köhint — Ott, a Géntolvajjal szemben?

— Leblokkoltam? — szemöldöke összeszorul — Csak azért, mert nem én téptem le a fejét, már leblokkoltam?

— Gyorsabb vagy nálam. — sóhajt — Sokkal. Mégsem tettél semmit, pedig te is tudod, hogy lelőtte volna azt a büdös lányt.

— Büdös?! Egyáltalán nem volt büdös! A túszejtő volt büdös!

A kiáltás szétfut, a magas épületek falairól visszaverődve többször is körbejárja őket. Thartis ezer felől hallja barátja hangját, a zajban már-már ítéletként zúgnak a szavak. Vár, amíg elenyésznek.

— Furcsa vagy, barátom. Nem csak most. Amióta leszálltunk itt a Morbir Nomoson, mintha nem találnád önmagad. Hányat is öltél ma?

— Nem számoltam. — elfordítja arcát — Neked sem kellene!

— Pedig szoktam. — kihúzza magát — Ahogy te is. Eddig.

— Én azért szoktam, mert te szoktad! Minden csata után ez megy!

Három koppanás, majd Thartis megáll. Tekintetét baljára fordítja, a király felsőrésze könyékig tocsog a lila vérben. Körmei alatt a koszba keveredve idegen hús cafrangjai virítanak. Sóhajt, mélyebbet, mint előtte. Ismét kilép, felzárkózik a fehér páncéloshoz. Lehajtja fejét.

— Tudod, hogy nem azért csinálom, mert élvezem. Alestro azt kérte, vessek számot minden kioltott élettel. Azért, hogy emlékezzek rájuk.

— Letépted a lény fejét, Thartis. — a hang kihűl — Eliát belocsoltad a vérével, azután pedig egyszerűen otthagytad a holttesttel. Emlékszel?

— Nem volt jobb ötletem. Nem értettük egymást, a tárgyalás így esélytelen volt, de fegyvert szorított a büdös lány fejéhez. Elintéztem.

— Nem büdös! Miért hajtogatod, hogy büdös?!

Egy dobbanás kimarad. A fehér páncél körül meghajlik a levegő, a lüktető erőtérben fényes szikrák élednek, majd elenyésznek. Nomah arca láng vörös, fogai összeszorítva csikorognak szájában.

— Itt mindenki az, nem igaz, hogy nem érzed, barátom. — egészen elhalkul — A szimatod is jobb, mint az enyém, mégis én találtam meg az utolsó lényt, nem te. Az Otlacák zavarnak össze? A szaguk valóban…

— Elia nem büdös! Nincs semmi rossz a szagában! Csak… Egy kedves illat. — elhallgat.

A király sem beszél, sokáig sétálnak az üresnek tűnő városban. A külkerületre érnek, a magas épületek kisebb, családiasabb otthonokká szelídülnek, de egy lélek sincs az utcákon, csak az ablakokból csillan meg egy-egy kék szempár. A csend már nyomasztó.

— Észrevetted, Nomah?

— Mit?

— Nincsenek polgári járművek. — fejét körbefordítja — Sem az égen, sem a földön nincs semmi. — talpát a kőnek csapja — Csak sétányok.

— Az én hazámban sincsenek. — a tekintet jég hideg — Ezret tudnék még, ahol szintén nincsenek. Nem minden világ a Kandarott, Vitmiss!

Egy lélegzet mélyre szalad, az ifjú királyt messzire repíti. Saját fővárosában jár, a nyüzsgő utcákon hallgatja a gépzajt. Fent és lent is zúgnak. Már mosolyog. Az utcák sűrűjében sok barna szempár néz rá, csinos lányokhoz tartoznak. A feleségeihez. Mély sóhajára eszmél.

— Menjünk haza, Nomah! A Kandarottra.

— Az csak neked haza. Nekem olyan, mint a többi.

— Ott is vannak lányok. — oldalra sandít — Nem is ilyen törékenyek.

— Volt szerencsém. — kezét nyakához emeli, majd megdörzsöli — Harapnak... Vadak... Szemérmetlenül erőszakosak!

Egymásra néznek. A szigorú tekintet sokáig mered a királyra, nem rezzen, mintha még pislogni is elfelejtene. Thartis elmosolyodik.

— Hát… — megpöcköli orrán a viszketést — Az bennük a jó, nem?

— Már értem, miért vadásztál ilyen szenvedéllyel a Géntolvajokra. — köhint — Arra játszol, hogy végül valakik csak felzabáljanak, igaz?

A léptek megállnak, a két harcos szembefordul egymással. Majdnem egy fejnyi különbség van köztük, Thartis mégis kihúzza magát, izmai ropognak a pipiskedésben. Nem pislognak. Felnevetnek. A harsány vihogás bejárja az utcákat, megrázza a falakat és az üvegtáblákat is. Majd egy Homán át kapkodják a levegőt, de valahányszor már megnyugszanak, az összeérő pillantások újra önkívületbe taszítják őket. A távolban felzúgnak a hajtóművek, a városszéli tisztáson a Vitmiss hajók már a próbagyújtásokat végzik. Elhalkulnak.

— Jól sejtem, hogy nem jössz velem, Nomah?

— Jól. A Vitmiss nyelv már kiválóan megy. Valami újat tanulnék. — körbe néz — Talán még az elnök ajánlatát is meghallgatnám tőle.

— Még mindig pocsék a kiejtésed. Nem kell nagy szavakkal dobálózni!

— Egy királytól tanultam. — szája sarka felkanyarodik — Mást sem hallottam tőle, mint nagy és még attól is nagyobb szavakat.

Nincs nevetés. Csak egy félmosoly felel a másikra, a Vitmiss vezér meghajol, majd szó nélkül fordul, elindul a rombolók felé. Öt lépésig jut, megtorpan, de nem néz vissza, csak fejét kissé oldalra billenti.

— Kirakatom a raktérből a hajódat. Majd nézz rá, hogy nem temettük-e be porral a felszállás közben!

— Ránézek. Mindenképpen.

— A Vitmiss jeladót ott hagyom neked. Ha segítségre szorulsz, hívj!

— Inkább te vagy az, akinek segítség kellhet, barátom. — köhint — Hatvanegy feleség, az nagyon sok harapás! Vigyázz magadra, Thartis!

Egy bólintás indítja tovább, száján görbül a mosoly, de öklei ropognak a görcsös feszítésben. Már nem látja maga előtt a barna lányokat, csak egy kék szempár mered rá, egyre fenyegetőbben, pedig az utca üres, már az ablakból leskelődők is eltűntek körülöttük. Már nem áll meg, fejét sem mozdítja, csak hangját ereszti ki, miközben halad.

— Aztán nehogy megbánd az Otlaca nyelvleckéket, Nomah! — szemöldöke összeszorul — Tudod, hogy nevezik őket. Génperverzek.

— Én tudok vigyázni a bőrömre. — távolodó koppanások futnak szét az utcán — Ha nagyon besötétedik, tovább állok, hisz ismersz.

— Ismerlek. — suttogja — Éppen ezért féltelek a büdös lánytól.

— Ezt hallottam! — a kiáltás megrázza a falakat — Mondtam már! Nem büdös! Csak… Egy kedves illat!

A hangok elfogynak, akárcsak az utcák a király alatt. A tisztásra ér, a gigászi hadihajók már derékig süllyedtek a talajba. A kint várakozó katonák a vezért fürkészik, majd a távolba leskelődnek, de hiába.

— Nomah nem jön velünk. Új szagot fogott. Egy kedves illatot követ…