Rossz időzítés

A rendvédelmi eligazító mosdójában Ompos Őrvezető megmártja kezeit a csobogó kútban. A hideg cseppeket arcához nyomva öblíti le magát, szemhéjait is megdörgöli, elkenve a fáradtság nyomait. Tekintetét emeli, az acél tükrében megpillantja kék bőrén a táskákat.

— Egy újabb dicső nap a Föderációban. — suttogja, tompa zöld szemeire meredve — Pandi, a lusta mindenedet, mozdulj már!

— Kihez beszél, Őrvezető? — az egyik rekeszből egy Pantamo tiszt lép elő — A magában motyogó Dansta tisztes nem jó előjel, nem tudta?

— Elnézést, Hadnagy! — hátát egyenesbe rántja — Csak magamat biztatom, hogy nekikezdjek a szolgálati útnak. Nehezen indul a nap.

— Nekem mondja? — a másik kúthoz áll — Még ki sem világosodott, de már variálnak. — felmordul — A Császári utasítás borít mindent.

Pandi oldalra sandít, a tiszt kezeit figyeli. Sikálja és dörzsöli, szinte nyúzza a sárga bőrét két mártás között. Egyre görcsösebben csinálja.

— Felveszem a szolgálatot, Uram! Dicső reggelt a Föderáció…

— Hogy van a felesége? — a kezei elmerülnek a vízben — Jól boldogul a kis Danstafiókával? A fiával is annyi nyűg van, mint magával?

— Elboldogul, Uram! — egy kis mosolyt lát tükörképén — Nyűg az van, de nem panaszkodik... Nekem sem kéne. Ma a hetes körzetbe megyek, majd séta közben kipihenem az éjszakai…

— A hetesbe? — a sárga kezek megdermednek a dörzsölésben — Miért osztották a hetesbe? Maga és Vopaka az ötösbe tartoznak.

Egy mély lélegzet tölti meg a tisztes tüdejét, szűk orrlyukain apránként ereszti el, figyelve, hogy a fuvallat ne süvítsen a fémfalak közt.

— Nem tudom. — kesztyűit ragadja zsebéből — Vopakát a nyolcasba osztották, engem a hetesbe. — elrejti kék kezeit a fekete anyagba — Nem is kaptunk másik járőrpárt, de ahogy láttam, sokan vagyunk így.

— De magát miért, Pandi? — a cseppek finoman hintázni kezdenek a sárga bőrön — Maga nem is… — a hang elszakad — Mind egy!

— Ki tudja. — a mosoly kiszélesedik — Talán a Százados úgy gondolta, jót tesz a változás. Talán… Nem kérdeztem, ő pedig nem mondta.

— Kerülje a bajt, Őrvezető! — az acélos szavak rázzák a falat — Kérem!

Egy néma bólintással felel, fekete sisakját a polcról felmarva a fejére húzza. A mosolyt elrejti a sötét üveg, fordul, kilép a folyosóra. Egyenes háttal halad, de fejében felkavarodnak a gondolatok.Nem keresem a bajt. A hetes nem is rossz környék… Keleten van, ott sosem történik semmi.Tovább halad. Nem a járműtár felé megy, a főcsarnokon át az utcára siet. A felkelő nap fénye már narancssárgára színezi a fehér tornyokat, a sötét árnyékok élesen takarják a világos út szakaszait. Nekiiramodik, szedi lábait. Oldalán a pisztolytáska hozzácsapódik combjának, kezét finoman a szíjhoz csúsztatva meghúzza kissé. Előtte az első járókelők már kapkodva jönnek mennek, de a beszélgetések csak morajlásként jutnak be a sisak alá. A tornyok tetején vibráló óriási kivetítőkre bámulnak, szinte nem is néznek a lábuk elé. Pandi eloldalaz közöttük, egyik-másik csaknem el is csapja menet közben.Szép… Ezért nincsenek árkok a fővárosban… Gödrök sem.A sötét üveg rejtekén kiszélesedik a vigyor. Egy rövid fuvallatig merül el a hátrahagyott otthon emlékében, de a fű fedte tájak képét hamar újra átveszi a fehér város valósága. Nekiütköznek. Nincs szabadkozás, még csak egy kocsányos pillantás sem, a lény, ahogy jött, úgy megy tovább.

A tisztes az út széléig húzódik, egy kis fújtatás után néz fel a kivetítőre. Egy furcsa párost lát rajta a feliratok alatt elveszve.A Legenda a Föderáció szolgálatában… Az Első Harcos elhozza az új kor dicsőségét…Prüszköl, párája Dokomákig elhomályosítja az üveget, apránként tisztul ki újra a kép. A fehér páncélos alak idegen a tisztes szemének. A vajszínű bőr puhának tűnik, feje tetején, szemöldökén és szája körül fekete szőrt lát. A tekintet is merőben más, mint amit otthon megszokott. A szeme csillog, a sötét korongok körül fehérség van. A vért, amit visel, nem a Föderációé. A rangjelzés helye nincs kialakítva, inkább csak olyan, mintha rátákolták volna. A mellette álló alak is hasonlít rá, bár jóval törékenyebb és alacsonyabb is az Első Harcosnál. Látott már hozzá hasonlót, a feje tetejét fedő hosszú szőrben a kékes csillogás arra az orvosra emlékezteti, aki az alkalmassági vizsgálatot elvégezte érkezésükkor. Az ő szeme is fehér, benne a kék korongok inkább színes kövekre hasonlítanak, mint bármi másra. A bőre világosabb, már-már fehér, de az orra körül enyhe vörösség színezi. A rózsaszín ajkak felkanyarodva vibrálnak a kijelzőn.Furcsa jószágok…Tovább indul, az üzletek üvegei előtt jobbra leskelődve nézi magát. A fekete-fehér egyenruha felett a sisak teljesen elrejti kilétét. A Dansta alkat is elveszik a szabásban, ha nem tudná, hogy magát látja, fel sem ismerné, kit, vagy mit rejt az öltözéke.

A Homák Umákká nyúlnak, a fény egyre sárgább lesz, végül a fehér tornyok visszanyerik eredeti színüket. A sisakban melegszik a levegő, a ruha szövetében is rázkódni kezd a hús a bőr alatt.Ki találta ezt ki? Kitenném a napra az illetőt…A hetes körzet határához ér, a főút szélein két befelé hajló oszlopon dolgoznak a munkások. Drótokat, furcsa paneleket és fekete gömböket szerelnek benne. A lábazat burkolata fehér, épp, mint az út és az épületek. Egy készülő boltívnek tűnik. Pandi biccent feléjük, de a csápos építészek rá sem hederítenek, csak csörögnek, csattognak és slattyognak egymásnak. Tovább halad, de amint a félkész szerkezet alá ér, vörös fény gyullad a gömbökben, bal oldalt nyakában egy rándulást érez, pont ott, ahova a rendvédelmi fordító implantátumot ültették. Szétnéz, de a dolgozók nem is figyelnek rá. Hátat fordít, újra elmegy a két fél között. Megint rezzen, a fények is villannak.Beléptető kapu? Nekünk? Itt?Prüszkölve indul tovább, az üzletek kirakataiba bámészkodik. Egy-egy szebb előtt meg is áll, a fából készült kis kézműves apróságok láttán mellkasában egy dobbanás nagyobb a többinél. Egy lélegzetig az éjjel üvöltő apróságra gondol, a sisak rejtekén az izmok mozdulnak, felgörbítik szája szélét. Nem bírja megállni, betér, egy kis faragványra mutat és a zsebébe nyúl. A csápos kiszolgáló kiemeli a figurát, a márványlapra teszi. Egy panel emelkedik, pedig Pandi a Dansta Greppeket számolgatja. Sisakja mögül rápillant az üveg fedte gépre.

— Acéllal rendezném, ha nem bánja.

— Bánni nem bánnám, de nem lehet! — rövid bugyborékolás követi — Már a Thammisok áldozata időszak negyvenharmadik napja van. Lejárt a türelmi határidő. — a panelt feljebb emeli — Így is kéri?

— Persze. — sisakja lebillen — Elnézést! Elfelejtettem, pedig az asszony szólt is. — megérinti, a fény villan — Ezeket majd beváltom, ha lesz egy kis időm. — a fémlapkákat zsebébe csúsztatja.

— Siessen vele, mert annak is lejár a türelmi ideje! — már fortyogva bugyog — Az értéklapokat is cserélni akarják, azt beszélik. Nemsokára mindenki ezt fogja tapogatni. — lecsapja a panelt — Ilyen lett a világ.

— Azt nem hiszem! — egy kis gúnyos mosoly görbül a fekete üveg mögött — Nem fog minden polgár ilyet kapni. — megsimítja nyakát a bal oldalon — Nálunk is volt, aki inkább nem jött ide, pont emiatt.

Válasz már nincs, a fekete kocsányos golyók belső szemhéjai kétszer is záródnak a búcsúra. A tisztes biccent, a faragványt felmarva az utcára lép. Nem nézegeti sokáig, mégis a rideg kesztyűn át is melengeti tenyerét. A kedves gügyögést hallja és a felesége dalolását, pedig kint a csattogó munkazaj már-már őrjítő. Végignéz az úton, szeme megakad. Minden kereszteződésnél boltívek épülnek, egyenesen és oldalra is. A léptek nehezülnek, hátán a hőség ellenére is felkúszik a hideg, félkész átjárókként egy rántás húzza a nyakát. Zsebében megszorítja a faragványt.Pakari sem akart idejönni… Inkább maradt otthon…Körbenéz.Hát, valamit-valamiért…Tovább sétál, de talpai keményebbnek érzik a köveket a csizmán át is. Tíz lépésre előtte egy üvegajtó nyílik, egy alak lép ki, egy másikat félig takarva. Szürke polgári ruhákat viselnek, fejük tetején szőrrel. Ők is arra mennek, ketten összeölelkezve. A nagyobbik kobakbundája rövid, vállai szélesek, már-már majdnem Dansta alkat, csak kicsit alacsonyabb a tisztestől. A másik törékenyebb, az ő fejszőre elfedi a csenevész nyakat. Nem beszélnek, csak ritmusosan haladnak. A nagyobbik vajszínű keze a vékony derékról lejjebb csúszik a hátsó combvégek gömbölyded formáira, az ujjak bele is süllyednek a markoló mozdulatban. Egy rándulás fut át a vékony jószág ruháján, fejét előbb balra a másikra, majd jobbra hátra fordítja. Az arca egy Fetrotomáig látszik, azután elkapja tekintetét, előre billen. A kékes csillogású fekete szőr kileng a lendületben. Olyan, mint az orvos, a fehér gömbökön a kék kövekkel, de a bőre más, rózsaszín, már-már vörös is helyenként. A vékony hang elfut az úton.

— Nomah, ne csináld már! — kapálózva löki el magáról a kezet.

— Ti Otlacák borzasztóak vagytok, Elia! — a mély hang karcosan nevet fel — Éjjel felégetitek az ágyat, de amint felkel a nap…

— Nomah! — sikoltva csapja apró kezét a másik arcához — Ne itt! Bámulnak és hallják is! Ez olyan kellemetlen! Ne csináld már, kérlek!

— Kik? — a nagyobbik oldalra dönti fejét — Ez egy Dansta. Nem néz, nem hall, csak van. Szolgáltam velük, ezek inkább gépek, mint élőlények.

Pandi mellkasában félrecsap a dobbanás. Nem a hang és nem a szavak okozzák, a látvány felelős a hibáért. A nagyobbik alak szája körül ott a rövid bunda, vajszínű szemöldökbőrén a két prémcsík és az a szigorú, Danstán túli tekintet, ami egyenesen rá néz, mintha átlátna a sötét üvegen. Az Első Harcos sétál előtte, alig tíz lépésre. Őt lesi. Egyre vérfagyasztóbban bámulja, pedig az arcon egy szőrszál sem rezdül, mégis fenyegető minden lélegzetvétele. A vajszínű kéz újra mozdul, ismét a törékeny jószág gömbölyű formáira markol, majd hidegen bólint oldalra, mielőtt előre fordul. Már nincs sikoly, a vörösbőrű kékszemű visszafehéredik olyanná, mint a kivetítőn, leskelődése is elfogy, csak magát kicsit összébb húzva simul a legendához. A tisztes lassítja lépteit, a köztük lévő távolságot a duplájára, végül a triplájára növeli. Összerezzen. Egy újabb bólintást lát, aprót, éppen csak észreveszi az Első Harcos mozdulatát, pedig ő nem néz hátra, mintha pusztán a hangból tudná, hogy hol van az őrvezető. Sokáig mennek egyfelé, a Dokomák a koppanások visszhangjában Umákká nyúlnak. Az épületek már alacsonyabbak, egyik másik pont olyan, mint amiből reggel Pandi is elindult az ötös körzetben. A két lény hirtelen fordul, egy bejáratig mennek, majd eltűnnek mögötte. A tisztes a jelzésekre pillant, egy dobbanás megint méltatlanul teljesít mellkasában.Ilyen nincs…Megáll, körbefordul és kifújja magát. Kommunikátorát ragadja, a vibráló üvegen kiválasztja felettesét. Teleszívja tüdejét, süvítve engedi el a többletet orrán át.

— Itt Pandi Ompos Őrvezető! Hakaro Százados, jelentkezzen!

Az utca hallgatása beszökik a sisak alá. A boltívek félkészen várnak, de a környéken nem zajlik munka, egy-egy polgár szállingózik csak el, a némaság már-már fülbántó. A szerkezet reccsen.

— Itt Hakaro Százados! Hallgatom, Őrvezető!

— Százados, elfoglaltam a kijelölt őrhelyemet… — száraz torkában megakad a nyelés — Van valami oka, hogy éppen itt…

— Vettem, Őrvezető! Eredményes szolgálatot a Föderációban!

Újra csend lesz, csak a távoli fák levelei susognak a mozduló szellőben. A város egy lélegzetig megdermed. Az eszköz kijelzője tizennégy Umát, tíz Homát és Huszonegy Dokomát mutat, majd elsötétül a villanásban. A halk morajlást recsegő ropogás váltja. Pandi füle eldugul, mintha víz alatt lenne. A sisakon koppan valami. Újabbak követik. Tompa csengések, azután eléri a forró szél is. Ruhájába markol, mellkasának feszülve olyan könnyedén borítja hátára, mintha a Dansta test falevelekből lenne. Elfut a dübörgés, a fény a sisakon át is vakítja. Dokomákig nem kap levegőt, mellkasán egy Beraddo teljes súlyát érzi, attól talán többet is. A homályos kép lassan tisztul, a por beborítja a sötét üveget. Tenyerével letörli, nyögve próbál talpára állni. Megdermed a mozdulatban. Előtte az épület második szintjétől a hatodikig eltűnt a fal és az ablakok. Tűz ég odabent, egy fehér fény pislákol a harmadik emelet környékén. Nem biztos benne, mindenből kettőt lát maga előtt. Szédül és fullad. Első mély lélegzete alatt fülébe szökik a hadnagy hangja.Kerülje a bajt!Eltűnik, saját szavai nyomják el, az eskütétel szövege, amit a Hét Alapító Királyság címerére tett kézzel mondott el.A polgárok védelmében, amíg csak élek…Újra felnéz a lángokra. Alig áll, de futni kezd az épület felé. Az üvegezett ajtón a zár automata, egyetlen lökéssel törik össze a tisztes vállától. Felfelé megy, a feketeségben szalad a kommunikátorba kiabálva.

— Központ, itt Pandi Ompos Őrvezető! Vészhelyzet! Detonáció történt a Volgis Thammis főút kétszázhetvenegyes épületében! — krákogása füsttel tölti meg tüdejét — Segítséget kérek! Katonai és civil sérültek is lehetnek!

Válasz nem érkezik. Felfelé rohan, kezével a falat tapintva kanyarodik a fordulókban. Mellette szaladnak lefelé, sokan, sokfélék. Sikoltoznak, üvöltenek, kattognak és recsegnek. Nem látja köztük a fehér páncélost, sem a törékenyt. Hörögve kiált, magának utat törve.

— Kifelé, gyorsan! Ne lökdösődjenek! Vigyázzanak a szilánkokkal!

A tömeg ritkul, a füst sűrűsödik. Fuldoklása apránként teríti be nyálával az üveget. Az ajtók sorra nyitva várják, az alsóbb szintekről menekülők nem zártak be semmit. A harmadikra ér. A fekete ködben egy nyíláson világos csík hasít át. Napfény. Mellette a kiszakadt ajtó a folyosó túlfelén fúródott a falba. Éppen csak benéz, de meg is áll azonnal. A fekete fejszőrű lényt pillantja, hason fekszik, hátán a ruha cafatokra szakadva, a vajszínű bőr alól a hasadásokon át piros folyadék csepeg. Egy vékony nyögés szól a test alól, mintha valaki erőtlenül szólítgatná. Pandi beront, a mellette lángoló bútormaradványok közt botladozva szalad hozzá. Karon ragadja.

— Első Harcos! Él még?! Eszméleténél van?

A válasz nem tőle érkezik, a görcsösen letámasztott karok közül szól a vékony hang, a törékeny jószág tompa kiáltása.

— Még lélegzik! Segítsen neki, kérem!

Mire az erőtlen fuvallat véget ér, a tisztes már a nagyobbik lény karját ragadja. Egy rezdülésig áll meg. A rideg kesztyűn át is érzi, mintha nem is húst fogna, még csak nem is valami követ, acélt, annak is a legjavát, sodronyba tekerve. Nekifeszül, húzni kezdi. Fogai egymásnak feszülve ropognak, a tőle kisebb test irtózatos súlyába majd megszakad. Nem tudja felemelni, csak lehúzza a másikról. A kék szemek alatt átlátszó folyadék csillan. Sok. a Kormos arcon két fehér csíkot mos a törékeny lény bőrén. Pandi felé nyújtja kezét, óvatosan húzza fel az égett padlóról. A teremtés azonnal a térdére esik, a másik megtépett hátát nézi, majd megérinti a nyakát, vékony ujjait ott tartja egy kicsit. Vállát markolva kezdi rázogatni, a hang hol éles, hol erőtlenebb a semminél.

— Nomah, kelj fel! Ébredj! Kérlek!

Egy rándulás mozdítja az Első Harcost, nyakán fut végig, feje kissé oldalra billen. Pandi letérdel hozzá, ő is megmarkolja vállát. Lélegzete megakad. A kicsapódó kar torkon ragadja, a szorítás úgy ropogtatja, mint egy gép. A törékeny teremtés felsikolt. A furcsa szemek felnyílnak a padlón. Fehéren izzanak, alattuk a fogak görcsösen sercegnek. Úgy áll talpra, mintha nem is e-világi lenne. Magasra emeli a fuldokló Danstát. A fény halványodik, megjelenik a két fekete karika.

— Sajnálom… — az acélos hang elhalkul, miközben leereszti Pandit — Az Örök Fény reflexe... — elengedi — Jól van, Őrvezető?

— Prímán… — a sötét üveget beteríti a felköhögött nyál — Remekül.

A fuldoklás lassan enyhül, de a torkán akadó levegő sem jobb érzés. Az Első Harcos fordul, a törékeny teremtés arcát érintve letörli a nedvességet. A tisztes szeme más felé néz. A lény hátán a remegő izmok felett a bőr apránként összehúzódik, a kifolyt vörös cseppek alatt hegeké forrnak a vágások.

— Biztosan jól van, Őrvezető? — tovább törölgeti a másikat — Nagyon gyorsan ver a szíve. Ha gondolja, Elia megnézné. Orvos.

— A háta… Uram… A hátán a bőr…

A kékszemű kiszökik a két kar közül, a harcost megkerülve a hátához lép. Tenyerével elkeni a vörös folyadékot, ajkai furcsán felkanyarodnak. Nem kérdez, csak tovább halad, a tisztes sisakjához kap és álla alá nyúl a kioldóhoz.

— Szabad, Őrvezető? — kérdez, de már emeli is — Lassúak a pupilla reflexek. — röviden köhécsel — A füst. Ki kell mennünk a levegőre!

— Menjetek! — az izmok hangosan ropognak — Én kiderítem, mi a fene történt itt!

— Uram, az épületet biztosítani kell, amíg…

— Az épület üres! — az arcszőr között felkanyarodik a száj — Menjen, Őrvezető, kísérje ki a Doktornőt!

Még fel sem fogja igazán, de a furcsa nő már bele is karol. A meleg érintés puha, mégis határozott. Az elöljáró parancsát végül ő hajtja végre, kivezeti a tisztest a szobából, a kormos lépcsőházon át a tömegbe. A sisakot visszaadja, egy kis mosoly is társul hozzá.

— Még ne vegye fel! — suttogja — Csak lélegezzen mélyeket!

Tovább halad, a ház lakóit egyesével kérdezgeti, ki, hogy van. Neveket mond. Az övével felelnek. A másikról is kérdeznek, Nomahnak nevezik, mintha csak egy kedves szomszéd lenne. Pandi Danstás tartása eltűnik a hátából. Reszket. A ház falán tátongó lyukra mered, mögötte az Első Harcost nézi. A lény szeme ismét izzik, fehérebben világít, mint felettük a napkorong. A Homák telnek, de a rendvédelmisek nem lepik el a környéket. Senki nem is megy fel egészen addig, amíg egy lebegő jármű meg nem érkezik. Fekete, nincs rajta azonosító. Egy cingár alak száll ki belőle, sötétszürke egyenruhát visel, a rangjelzése csillan, de az implantátum az ügyosztályt valamiért nem fordítja le, csak a beosztást. Egy őrnagy. Nem visel sisakot, zöld bőre kráteresnek tűnik, fekete szemeiben nem lát semmit. A tiszt szétnéz, a tekintete üres. Elindul felfelé, egyből Nomah mellé sétál. Pár szót beszélnek, de a harcos már fordul is, tovább kutat. Az Őrnagy is nézelődik. Egy hirtelen, mégis óvatos mozdulattal nyúl a zsebébe, valamit kihúz, talán egy darab égett fém lehet. A földre teszi. Elsétál onnan, egészen a lyukig. Nem látni, hova néz, Pandi mégis érzi magán a fürkésző tekintetet, mintha látná, hogy meglátta. A tiszt fordul, visszasiet, de már későn. A csillogó valami a legenda kezében emelkedik. Megforgatja. Olyan, mint egy darab acél, de mégsem egészen. A fény kialszik a szemében, újra beszélnek két szót, azután lefelé indulnak. A tiszt megáll az ajtó előtt, Nomah a Doktornőhöz sétál. A törékeny teremtés még egyszer a tiszteshez lép, rámosolyog és megérinti vállát. A hangja még a Dansta füleknek is szinte zenél.

— Köszönöm, Őrvezető! Maga egy hős!

Nomah odaér. Már nem izzik a szempár, mégis valami irtózatos süt belőle, a nő is összébb húzza magát, kérdőn néz fel a harcosra.

— Thartis volt... — bal ökle roppan, jobb tenyerében felemeli az égett fémet — Ez a válasza a Császárnak és nekem. A fővárosban tucatjával robbantottak Vitmiss bombákkal. Alestro megmondta… — felmordul — Háborút akar, mint az apja! — lehunyja szemét — Megkapja!

A hang, ami feltör, riasztóbb, mint az összehajló marokban deformálódó fém. A tisztes rá sem mer nézni, pedig a felé lendülő bal tenyér éppen csak megszorítja karját. Egy kis rázás és el is engedi.

— Köszönöm, barátom! Maga egy remek Dansta! Sajnálom, azt, odafent. — elmosolyodik — Szólok az érdekében az Ezredesének.

Nem várja meg a választ, a nőt átkarolva elsétál vele. Hátán a széttépett ruha leng, bőrét az elkent, száradó folyadék barnítja, mégis úgy megy, mintha éppen csak egy kellemes ebédre indulnának. Pandi is apránként összeszedi magát, sisakját emeli, de belefagy a mozdulatba. Az Őrnagy hozzá sétál, fejét közte és a távozó legenda között forgatja. A városban újra felcsendül a munkazaj, a lakások gazdái is már egyre hangosabban mondják a magukét. A lény odaér. A fekete szemek hálója mögött két kék karika fordul, mint lámpák a rácsok mögött. A civil kérdések záporoznak, de ő csak a tisztest nézi.

— Pandi Ompos Őrvezető, velem fáradna, kérem?

— Persze… Őrnagy, de a lakók… A százados…

— Jöjjön! — rámarkol karjára, húzni kezdi — A kollégái már úton vannak, intézkednek a lakók elszállásolásának ügyében. Jöjjön!

— De… Őrnagy, nekem meg kell várnom a felettesem…

Nincs válasz, csak az erősödő rángatás. A fekete jármű ajtaja magától nyílik, a tisztest az elöljáró másik három szürkeruhás közé tolja. Ő is beül, éppen szemben vele. Nem mond semmit, Pandi hiába kérdez bármit. A meleg fülkében is jegesnek érzi a levegőt. A sötét ablakokon nem lát ki, de a gép remegése árulkodik neki, hogy már nincsenek ott. Négyen bámulnak rá, síri csöndben.

— Mondjanak már valamit, kérem! Hová visznek?

— A körzeti központhoz.

A tekintet üres, a kék karikák rezzenéstelenül merednek előre. A gép megrándul, a búgás elhallgat. Csak az Őrnagy mozdul, feltárja az ajtót. Pandi szíve megdobban. Meleg. Három sarokra vannak a körzeti központjához, egy széles út mellett ereszkedett le a gép.

— Köszönöm! — remegve szorongatja sisakját — Innen odatalálok!

— Elkísérem. — kilép a fehér kőre — Beszélni szeretnék magával.

Eltűnik a meleg érzés a hideg hangtól. Már nem mozdul olyan könnyen, de a négy másik közt sem maradna szívesen. Közel a központ, a kollégái talán még a környéken is járőröznek. Kiszáll. Sisakját a fejére húzza, a sötét üveg mögé rejti tekintetét, de a lény rá sem néz, csak menni kezd, békésen sétál. Oldalán egy laza táska leng, Pandi észre sem vette, mikor és hogyan került oda. Ő is elindul. Az út szélén jár, pedig nincs ott egy lélek sem. Fel-felpillant a kivetítőkre.

— Mit gondol, Őrvezető? — a séta lassul, hagyja, hogy felzárkózzon — Az Első Harcos komolyan megsérült a merényletben?

— Én nem tudom, Uram. — egy villanásig látja a lehetetlent maga előtt, a bőr összezár, a hegek düllednek — Azt hiszem nem. Nem.

— Mit gondol, Őrvezető? — fejét balra billenti — Nomah volt a célpont, vagy Elia Nisenmar Doktornőt akarták a Vitmissek kiiktatni?

— Én nem tudom, Uram… — a levegő megakad — Azt sem tudom, mi történt odafent, vagy miért. Csak valaki robbantott…

Nem beszél többet, mégis érzi, hogy valami megváltozik. Két sarok marad, de előttük a teljes útszakaz le van zárva, balra fordulnak, majd jobbra az első sikátor felé. Újra megfújja a hideg, pedig a levegő nem mozdul. Megáll, alig három lépés után. A tiszt sem megy tovább, csak ugyanannyival. Fordul. A kék karikák élesebben látszanak az osztott szemben. A zöld bőrön az erek kidüllednek. A táskába nyúl, egy szürke szerkezetet húz elő, megforgatja, még meg is rázogatja kissé. Nem fenyegető, üres, mint a tekintet, de a hang jeges marad.

— Tudja, mi ez, Őrvezető? — megáll a mozgás.

A fém furcsa, nem látott még előtte ilyet. De, látott. Egyetlen egyszer. Nomah kezében az utcán. Hátra lép. Megbánja. A fekete szemekben megváltozik a tekintet, a tisztes lélegzete megakad. Habogva felel.

— Nem... — Keze lassan ereszkedik pisztolytáskájához, de a szíj feszes, ahogy az előírás megköveteli — Talán valami fegyver… Azt hiszem.

— Vitmiss kézilöveg. — sisakjára emeli — Maga jó tisztes, Őrvezető! Kár az újabb Vitmiss merényletért az Első Harcos barátja ellen.

— De Őrnagy, én nem csináltam semmi rosszat! Kérem!

— Tudom, Őrvezető! Csak rossz volt az időzítés.

Egy nagy dörrenés. Csend lesz. Nem az a fülnek kedves, a Danstafióka szuszogásaival megtöltött, meleg tér. Vákuum. Sötét, hideg és üres.