Egy Vitmiss ítélete

A sikoltozó nők hangos hálószobai kacagása bejárja a folyosót. A király száján a megszokott mosolyával közelít, a fényes faldíszekben többször is ellenőrzi ábrázatát. Barna hajába túr, kissé még fel is borzolja, miközben sóhajai lassítják a lüktetést mellkasában. A függöny meglebben, pedig a fák levelei nem mozdulnak. Már nem mosolyog, a tükörképben maga mögött megpillantja a fehér páncélt, felette az izzó szempárral. Nem fordul meg, csak köhint.

— Ez még barátok közt is aljas, Nomah.

— Nem jöttél el a tárgyalásra, Thartis. — közelebb lép — Egyikre sem.

— Azok nem tárgyalások voltak, barátom. — megigazítja ruháját — Üres ítélethirdetések. Azokra nem vagyok kíváncsi, főleg tőle nem.

— Nem veszekedni jöttem, barátom.

Egy pislantás elég és az Első Harcos már nem áll mögötte. Hátán rándulnak az izmok, pedig nem ért hozzá semmi. Óvatosan fordul, nem is kell sokat, a fényes szempár egyenesen rá mered jobbjáról.

— Abbahagynád? — hátat fordít — Ijesztő vagy. Komolyan. Nagyon.

— Thartis, ez már nem játék. — megérinti vállát — A fejedet akarják.

— Az enyémet? — hátra sandít — Akkor, miért van még a helyén?

A kérdés elfogy, de sokáig csak a távoli lányok nevetése marad a falak közt, apránként olvad monoton zúgássá a király fülében. Nincsenek légzéshangok mögötte, mintha a férfi ott sem állna, pedig ott van. Halk sercegés töri meg a hallgatást, egy kis tekercset nyújt előre.

— Kérlek.

— Mire, Nomah? — lepillant, a hét alapító királyság címere néz vissza a papírról — Tudod, hogy hiába jöttél. Nincs itt, de nem is adnám ki.

— Csak egy gyilkos féreg. — a papír nem ereszkedik — Megölte a Császár örökösét, de még dönthetsz. Ha elfogadod Alestro ajánlatát…

— Mostroét! — hörögve fordul — Nem az én barátom a gyilkos! — nyála fröccsen — Akit Császárodnak hívsz, az ölte meg az ő családját!

Már nem nevetnek a nők, a tompa toppanások az ajtóhoz közelítenek. Halk nyikorgás, majd a sok barna szempár kiles a folyosóra. Thartis ellazítja álkapcsát, a vicsorgásból felocsúdva kihúzza hátát.

— Mond meg a trónbitorló kékbőrűnek, hogy a Vitmiss király nem…

— Meg fogsz halni, Vitmiss király.

Egy hangos nyelés akad meg Thartis torkán. A lányok hallgatnak, az ajtó is apránként bezáródik, mintha nem is hallották volna. A zár kattan, azután néma csend lesz. Az uralkodó fordul. Hátra hőköl. Már nincs köztük egy fél lépésnyi távolság sem. A papír újra elé emelkedik.

— Megtennéd? — bal ökle halkan roppan — Annyi elég, ha elolvasod.

— Ha nem teszem, akkor mi a parancsod, barátom? Megölsz?

A fény kialszik a szempárban, az Első Harcos titáni tartása megrogy. Tekintete fordul, már nem néz a királyra, mintha csak az ablakban keresne valamit, de az ég fekete, nincsenek rajta csillagok.

— Egyszerűbb lenne, ha elolvasnád.

— Kinek?

— Mindkettőnknek.

— Igen. — kimérten elmosolyodik — A Császárnak és neked biztosan.

A papír nem mozdul. A csillagtalan ég morajlani kezd, felfedi a sötétsége okát. A távoli eső illata behömpölyög az ablakon.

— Mi legyen, barátom?

— Nem fogom elolvasni.

— Biztos?

— Biztos.

A papír ereszkedik. Az égen egy sávban megvillannak a felhők. A dörrenés megrázza a palotát, Thartis pislant, de már nincs előtte senki. Körbe fordul, hiába. Nomah nincs ott, csak a fülébe kúszó lüktetés, ami elnyomja az eső zaját is. Elindul. Nem áll meg a hálószobánál, az őröknek sem mond semmit, csak sétál, egészen a trónteremig. Egy dobbanás kimarad. Tudta, hogy ott lesz, mégis remegni kezd. A fehér aura lángokként lobog az Első Harcos körül, az izzó szempáron már nem is látja igazán, hova néz.

— Itt rendezzük? — köhint — A gazdád nagy felhajtást kért, Nomah?

— Csak azt kérte, hogy olvasd el azt az átkozott papírt!

— Tudom mi áll benne. — közelebb lép — Megküldték előtted.

— Ti Vitmissek ragaszkodtok a formaságokhoz! — felmordul — Papírok, meg pecsétek, mintha bármit is számítana, min kapod.

Thartis megáll. Tekintetével körbeles apja csarnokában, a századok díszes kacatjai borítják a falakat. Nincs használható. Ősöreg kardok és páncélok, más fajok halottjaitól begyűjtött trófeák. Egymásra néznek.

— Te mihez ragaszkodsz, Első Harcos? — öklei roppannak — A zsoldodhoz? A gazdádhoz? A kékszemű asszonykád…

Nyála a levegőben marad előtte. Nem kiáltott. A gyomrát érő gigászi nyomás már billenti lábairól, mire feleszmél. Elkezdődött. Talpai felemelkednek, magatehetetlenül sodródik, de már arcát éri a következő ütés. Lefelé tolja. A padlónak csapódik, a kő roppan alatta.

— Elolvasnád? Kérlek!

Válaszolna. Nem tud. A forró fémes massza tör csak elő szájából a hang helyett. Sokáig küzd, amíg mellkasát fel tudja tolni. Nomah előtte áll, az izzó szemek már nem is hasonlítanak néhai barátjára. Feláll, magát egyenesbe húzva támolyog, a falak meg-megpördülnek körülötte, mégis felemeli ökleit. Koncentrál, érzéseit elfojtva fókuszál haragjára. Az erőtér megmozdul körülötte. Lesújt.

A kő roppan talpa alatt, a recsegő levegőben sodorja saját ütése lendülete, a fehér páncél azonban nincs ott. Hátában villan a fájdalom. Csúszik, pedig fékezni próbál. A bordái ropognak, a húsa sercegve rándul. Térdére zuhan, arcát beborítja a verejték.

— Hagyjuk abba, Thartis! — a hang megrázza a csarnokot, pedig nem kiált — Olvasd el! — elé dobja — Essünk túl rajta végre! Unom!

— Pont… Kezdtem… Jól szórakozni.

— Mulattat a halálod? — megragadja a ruhát mellkasán — Tényleg?! — felhúzza a padlóról, magasra emeli — Ezt akarod?! — felhördül.

— Ezt!

Thartis két ökle jobbról és balról lendül, a legenda halántékait célozva. Egymásnak csapódnak. Az erőtér szétfoszlik, még mielőtt elérné a földet. Újra csattan valami. Nem is érzi, csak elsodorja. Apja trónjáig repül, de az ütköző mező sem éled körülötte. A fa szilánkjai szétszállnak a becsapódástól. Már nem is nyög, szinte alig lélegzik.

— Te sem vagy jobb, Thartis! — a kövek ropognak a közeledő léptek alatt — Katonákat adtál neki. Hajókat. Fegyvert. A Föderáció ítélete jogos, egy kalóz terroristát támogattál!

— Te pedig egy trónbitorló gyilkost… — nem áll fel, csupán ülésbe billenti magát — Csak az keserít el, hogy te nem vagy hülye, Nomah. Jól tudod, hogy Mostro ül a trónon, az igazi királyt pedig elüldözték.

— Nem érdekelnek a kalóz mesék, Thartis! — a fehér aura magasra csap testéből — Nekem az kell, aki a társaimat megölte! Semmi más!

— Akkor nézz tükörbe, Első Harcos!

Az emelvény lépcsőiről recsegve szakad a burkolat. A fehér páncélos közelít, a vibráló fényben a trón szilánkjai is lángra kapnak. Már nem ökölben szorítja kezeit, jobb tenyere lassan fordul kimeredve a király felé. Az erőtér összehúzódik, a fókusza egy fényes gömbként izzik.

— Van még mondanivalód, Vitmiss?

Thartis felpillant. Túlnéz a tüzelésre kész tenyéren, a fénylő szemek alatt a vicsorgó fogakra bámul. Könnyek gördülnek mellettük. A király elmosolyodik, majd lebillenti fejét. Nem áll fel, menekülni sem próbál, csak lehunyja szemét. A hálószobából kiszökő hangokra gondol, a lányok kedves nevetésére. A feleségeire. A fény villan. Nem több egy negyed lélegzetnél. Nem érez fájdalmat, pedig felkészült rá. Nomah nincs ott. A két megsüllyedt lábnyom füstöl csak a kőbe égve. Elment.

— Találkozunk még, barátom. — nyögve tolja fel magát — Addigra felkészülök. Így, vagy úgy, de felkészülök rá.