Királyok

A Kandarott planéta nyári delelőjében a kékbőrű óriás sétál a folyosón. Géppáncélja halkan nyüszít, a motorok sikoltásait szinte elnyomja a kísérők talpainak hangja. Csak egy-egy kósza sóhajtásig néz le a barnahajú fiatalokra, szerény, de méltóságteljes mosollyal hallgat a katonák között. Az ismerős ajtóhoz érnek, a széleinél álló őrség finom biccentésekkel üdvözli az érkezőket.

— Köszönöm, hogy vigyáztak rám! — szája lassan kiegyenesedik — Innentől megtalálom a vendéglátómat. Köszönöm önöknek!

Felelet nincs. A szárnyakat tárják ki előtte, majd lélegzetvisszafojtva várják, amíg átlép a küszöbön. A szobából kiáradó különös virágillat egyszerre édes és savanykás, megcsavarja az orrát, mégis újra felgörbül a szája. Az ablakon beáramló fényben egy hozzá képest apró, sötét sziluett várakozik, hátra csapott karokkal.

— Látom, már vártál, Thartis! — tekintetét a kis asztalkára fordítja — Csak nem hiányoztam neked? — elfekteti rajta kőtábláját — Máris?

— Megint pocsékul festesz, Alestro! — leereszti karjait — Máris?

— Még rám sem néztél, barátom. — géppáncélja első rekeszét nyitja, az acélkesztyű recsegve emeli ki a fákat formázó figurákat — Nos?

— Mindig pocsékul festesz. — elfordul az ablaktól, felfedi mosolyát — A fajtád sajátossága, mint a játék. — egyet lép az asztal felé — Nos?

A székek nyikkannak, amint helyet foglalnak egymással szemben. A fiatal fiú állán már egy-egy kisebb pamacs nyomai mutatkoznak, még itt-ott vágások is tarkítják arcát. A gépkesztyűn kattan a gomb, Alestro előbb jobb, majd bal kezét szabadítja meg a fémtől. Az acél tükrében meglátja magát, megérinti őszülő szakállát, mutató és hüvelykujjával finoman dörzsölni kezdi. Kiszélesedik a mosolya.

— Nem gondolkoztál el rajta, Thartis? — megáll a mozdulat — Egy kis fenséges arcszőrzet talán idősebbnek mutatna, mint ami a valód.

— Utálom, amikor így beszélsz! — a barna szemöldök összerándul — Majdnem annyira, mint a szakálladat! Te is inkább borotválkozz meg!

— Talán megfontolom. — a bábukat a fekete körökön kezdi rendezgetni — Az én koromban már nem bűn egy kis fiatalodás.

— Azért jöttél vissza ilyen hirtelen, mert a pofaszőrömről akarsz beszélgetni? — felkapja első bábúját — Megint? — lecsapja.

Az óriás végigpillant a táblán, majd tekintete tovább szalad, egészen a fiú bal kezéig. Körmein az ablak tükre remeg, pedig az asztal nem mozdul. Alestro mély levegőt vesz, lassan fújja ki orrán. Összenéznek.

— Aggódom az öcsém miatt. — a mély hang szinte dörren — Mostanában furcsa alakokkal látják, egyik-másik veszélyes is talán.

— Én is aggódnék. — az ablak felé fordítja arcát — Mostronak ritka sunyi képe van, le sem tagadhatná, hogy Thammis.

— Az ikerfivérem. — újra sóhajt — Ha meg akarsz bántani, ettől azért jobban meg kell dolgoztatnod magad, barátom.

— Nem akartalak megbántani. — lehunyja szemét — Hirtelen jött, amit mondtál. Azt hittem, másról akarsz beszélni. Megleptél. Ennyi.

Az ajtó dörren, az őrök kiáltanak, de hiába. Egy fiatal lány szalad be rajta, nem lehet sokkal több a fiúnál. Egy hideg pillantással méricskéli csak az óriást, arca fordul, ajkai felkanyarodnak. Thartishoz hajol, a fülébe súg, majd kissé közelebb bújva próbálja rejteni tervét. Harap. Nem nagy mozdulat, elszenvedője még meg sem rándul, barna szemei is csak egy villanásig lesnek be a mutatós ruha kivágásába. Mintha mi sem történne, a lány fordul, futni kezd a folyosó felé. Az őrség hallgat, lesütött szemekkel zárják vissza az ajtókat.

— Új feleség, barátom? — megsimítja őszes szakállát — Hányadik is?

— Negyven felett már nem számolom. — gúnyos vigyor villan — Ugye most nem kell meghallgatnom a Yelaou nagybeszédedet? Szeretem őket és kész. — a táblára mutat — Te lépsz, Thammis! Gyerünk!

— Kértelek, hogy ne nevezz így. — keze mozdul, egy belső kis facsemetét tol a tábla széle felé — Én sem nevezlek Nokotonak.

— Én nem szégyellem a család nevét. — kihúzza magát — Neked sem kellene a tiedét, öreg harcos! — felmar egy lombos figurát, hidegen csapja le — Te jössz, Alestro Thammis! Mutasd, mit örököltél apádtól!

A visszhang elfogy a kőfalak között, de az óriás keze nem mozdul el szakálláról, megfagyva ül, mintha már ott sem lenne. Izmai bénultan feszülnek, egy lélegzetig messzire sodorja a csend. Visszatér.

— Fárasztó lehet. — egy újabb csemetét fog, de rá sem néz a táblára — Negyven feleség hozza magával negyven Vitmiss nő gondjait is. — egy kis mosolyt enged szájára — Már értem, miért nem háborúzol.

— Neked mi a kifogásod, Alestro? — egy vaskos kopasz fát tol előre — Csak nem az az egyszem Yelaou feleséged lopta el a harci kedved?

— Az asszonyom páratlan teremtés, szerencsés vagyok, hogy őt nevezhetem a fiam anyjának. — keze lassan ereszkedik, három rönk fölött hezitál, végül egy negyedik kicsivel lép — De nem kéne még egy.

Thartis felnevet. Harsányan vihog, térde az asztalnak csapódva megrázza a bábukat is. Az ajtó nyílik, a két őr beront. Fegyvereiket az óriásra fogják, lélegzetekig tart, amíg leeresztik és távoznak.

— Ezért ne hívj Thammisnak! — suttogja — Te talán nem, de ők örökké emlékezni fognak rá, mi volt a Vitmissek és a Yelaouk között. — a sóhaj mélyre szalad, dörren, pedig nem erőlteti — Kérlek!

— Az az ő bajuk. — a vigyorgás mosollyá szelídül — Én nem vagyok Varda Nokoto, te pedig nem vagy Andaris Thammis. Mások vagyunk.

— Szokatlanul bölcs ez a beszéd, Thartis. — felnéz — Ha nem tudnám, hogy milyen fiatal vagy, azt hinném, hogy egy öreg király szólalt meg.

— Ha nem tudnám, hogy milyen vén vagy, szóvá tenném, hogy nem léptél. — megcsillan az ablak fénye fogain — Így csak várok, Alestro.

A géppáncél alatt érzi hasát megrándulni. A rostok ropognak, feszíti magát, de a rekeszizom nem adja fel, kitör belőle a hangos nevetés. Az üvegtábla megremeg, a bábuk is finoman odébb csúsznak, pedig nem ér az asztalhoz. Sokáig kapkodja a levegőt, mosolya széles marad.

— Ezért jöttem ide, Thartis Nokoto! — tenyere a tábla fölé emelkedik — Az öreg Varda örökségében fürdőzni. — lép és figyel.

— Apáink másban fürdőztek. — köhint — Egymás vérében, utoljára.

— Mások vagyunk, mi, mint ők. Egy bölcs Vitmiss királytól hallottam.

— Mégis ezt a királyt marod, mert szereti a csinos nőket, Alestro!

Az óriás lép. Nem néz a táblára, mégis visszahúzódó tenyere alatt érzi a szellő gördülését a bábuk felett. A fiú már ádáz szemekkel bámul a kis fákra a fekete körökön. Egy rövid kacaj, épp egy köhintésnyi, azután felkapja a nagy tuskót, lecsapja a tábla közepére. Csattan a kövön.

— Nem tudtam nem észrevenni a ritmusod, öreg. — feláll, az ablak elé sétál — Ötször csúnyán elversz. Nagyon. Kegyetlenül. — ökle roppan — A hatodikra kikapsz, bármelyik feleségem jobb lenne nálad.

— Csak egy játék, fiú. — érzi mosolyát elenyészni a rándulásban — Van az életben fontosabb is, mint megnyerni egy játszmát, ugye?

— Már nem rólunk beszélsz, ugye? — nem fordul hátra, tovább bámul kifelé — Mostro? Ennyire nagy a baj nálatok, Alestro?

— Nem tudom. — lehajtja fejét — Amikor utoljára beszéltem vele, a Vitmisseket már nem kiírtatni akarta. Attól is rosszabbat kért nektek.

Az ablak fényében elvesző fiú sokáig nem mozdul, csak mellkasa emelkedik egyre magasabbra. Nincs hangja a lélegzeteinek, mégis a körülötte vibráló erőtér hője már átszökik a géppáncélon is.

— Szerencse, hogy nem ő a királyotok. — visszafordul, a táblához sétál és rendezgetni kezdi — Így a népirtást lerendezhetjük veled itt, ezen az asztalon. — köhint — Legalább a fák nem panaszkodnak ránk.

— Szerencse. — felnéz, de már nem tud rámosolyogni Thartisra — Szerencse, hogy a ti királyotok pedig egy önfejű kamasz, aki még a háborúval szemben is lázad. — megsimítja a táblát, ujjai megrándulnak a mozdulatban — Hatalmas szerencse.

— Ha gondolod, legközelebb én megyek el hozzátok. — arcát összehúzza a grimasz — Elbeszélgethetek az öcséddel is. — felemeli öklét, a pulzáló erőtér meghajlítja körülötte a levegőt.

A mező elenyészik, amint öreg barátjára pillant. Lesüti szemét, újra a bábukat kezdi rendezgetni, pedig már minden a helyén van.

— Amíg én ülök a Yelaouk trónján, egy Thammis sem árthat nektek. Az öcsém sem. — már nem fogja vissza dübörgő hangját — Talán van pár békés nyarunk. — elmosolyodik — Egy kevés biztosan, barátom!

— Hiszek neked. — viszonozza — A párszáz éved meggyőző, barátom!