Nomah futása

Nomah a kisded Maledicto szobájának folyosójához ért. Mindent átjárt a halál bűze. A bestiák már közel jártak. Kifújta magát, majd végigtekintett az előtte álló úton. A monumentális Kaedru építészet hátrányai még a Fényharcos erejét is próbára tették.

„Minden olyan messze van. Sok lépésre…”

Tekintete megakadt, karvértjei alatt a szőr égnek meredt. Egy Átok várt, pont a folyosó közepén. Szimatolt. Szagot fogott, de nem Nomah felé fordult. Vörösen izzó tekintete az ellenkező irányba meredt, a hatalmas fényár felé leskelődött. A félig nyitott ajtón át már prédáját méricskélte.

Thesairist látta karjában a pöttöm Maledictoval. Szürke markában egy Fényacél tőrt szorongatott, reszkető kézzel az ajtó felé fordította. Szíve hevesen vert, megrázta a csillogó falakat. Arcára már kiült a rettegés, amit csak egy anya érezhet. Látta a szörnyet, miközben feléjük fordult.

Nem zúgott kiáltás, a Fényharcos hamarabb odaérhetett hangjánál. Az Átok vágtába kezdett, hatalmas karmai mélyen belevágódtak a kemény padlóba. Apró kövek pattantak a levegőbe döngő léptei nyomán. A szörny még akkor is vérfagyasztó, ha az ellenkező irányba lohol. Halk fújtatása lassanként vált riasztó süvítéssé, miközben zsákmányához közeledett.

A verejtékkel borított Nomah hangosan zihált, a levegő szinte elfogyott körülötte. Értékes vére apró tócsákban száradt szerte a palotában, de a barátja veszélyben volt. Nem maradt több idő.

Keze ökölbe szorult. Izmai megfeszülve ropogtak egész testében, szemei izzását már vékony szürke fátyol lepte be. Alig maradt ereje, mégis újra szólította magában az Örök Fényt.

Száz lépés volt hátra. Elindult, minden mozdulatát apró rángások követték. Tudta, hogy nem győzhet, de futott. A színek lélegzetenként megfakultak, talpának dörrenő hangjai lassan elmélyültek mögötte.

Kilencven lépés. A Fényharcos vére szerte szállt a levegőben, mint egy vörös köd. Az átok hátsó izmos lábát nézte, vastag bőrén a rostok kirajzolódtak.

„Egy csapás talán megbénítja… Nem! Ezek a szörnyek még három lábon is harcképesek. Más megoldás kell!”

Nyolcvan lépés. A gerincet takaró tüskéket vizsgálta, a hegyes kinövéseket a fekete bestia hátán. A Fény Úrnő teremtésének csúcsát egyetlen érdemi gyengepontján is egy áthatolhatatlan védelem fedte, Nomah mégis utána vágtázott.

„Egy teljes erejű ütés... De erő már nincs!”

Hatvan lépés. A vadállathoz közeledve egyre tisztábban látta a keserű valóságot: a támadás nem segít, a gyorsaság a kulcs. Egy ravasz taktika és a meglepetés ereje. Pupillája összeszűkült, a megfáradt izmainak adott kétségbeesett parancs rázta testét, de Nomah száguldott. Az Átok fogai közül dögszagú lehelet áradt a folyosóra.

Negyvenöt lépés. Apró kövek és vércseppek szerte várakoztak a levegőben. Első lábnyomai még csak éppen repedeztek. Az Átok közel karnyújtásnyira vágtázott megdermedve, de már nem számított. A Fényharcos tekintete Thesairist fürkészte, a keskeny résen át a szobát térképezte.

„Egy ablak, a legjobb helyen!”

Harminc lépés. Fej-fej mellett a szörnnyel, de a Fényharcos már csak a Királynő páncélját nézte. A szilánkok elleni védelmet látta benne. Szeme alig rezdült, már Maledictot leste. A mellvértbe kapaszkodó gyermek könnyen védhető, ha kettejüket átölelve kitörhet a díszes üvegen.

„Milyen békés… Mennyire alantas… Olyan gyáva… Annyira Poal!”

Egy utolsó pillantást vetett a száguldó bestiára. Szájára mosoly feszült, tudta, hogy onnan már félgőzzel is lehagyja. Megmenekültek. A vágtató szörnyeteg még észre sem vette, hogy üldözik.

Huszonkilenc lépés. Amint a hatalmas álkapocs fölé nézett, megremegett. Vörösen izzó szemei Nomahra meredtek. A Fényharcos életének leggyorsabb futása zajlott. Az idő körülötte szinte megállt a hatalmas folyosón. Az apró kövek még nem is értek lendületük csúcsára, de az Átok egyenesen ránézett. Tudta, hogy ott van.

Gerincén ezer jeges tüskeként futott végig a felismerés. Dicsfénytelen diadal érzetét felváltotta a zsigeri rettegés. Tekintetét a szobában reszkető anyára és gyermekére szegezte. Egyetlen terve és fegyvere egyszerre lett semmivé. Nem volt már meg a meglepetés ereje.

Huszonnyolc lépés. Nomah tervezett, ötletelt, töprengett. Fejében cikázó gondolatok millióit, tanult technikáit, félelmeit és haragját próbálta rendbe szedni. Tudta jól, hogy Thesairis Kaedru nőként kiválóan használta a telekinézist, de csak ha nyugodt volt. Stresszhelyzetben azonnal lefagyott, így nem volt képes harcban hasznosítani. Nomah fejében ezerszer elátkozta az arctalan faj tanításának hanyagságát.

Huszonhét lépés. A Poal nem segített. A nemes élet védelmezői cserbenhagyták a Kaedrukat. Nem válaszoltak a jeladó hívására. Nomah szíve összeszorult, amint megértette, elárulták.

„Ugyan mit tanulhatnak a halálból?! Egy Poal egyetlen mozdulat nélkül megállíthatná a fenevadat. Nyakát kitekerhetné, szívét összeroppanthatná, lábait apró darabokra törhetné. De itt nincsenek arctalanok, csak az Átok és a prédák.”

Huszonhat lépés. Nomah szeme könnybe lábadt. Fogai ropogtak állkapcsa szorítása alatt. A sok tudás, az ideológiák, az élet szentsége csak önámításnak tűnt a vágtázó bestia kegyetlen árnyékában. Nem maradt más csak a nyers erő. Egy végső csapásra készült.

„Milyen élő… Olyan kétségbeesett… Annyira Kaedru!”

Huszonöt lépés. Nomah karja kimozdult. Már nem fénylő vágtáját segítette. Erőt gyűjtött a támadáshoz. Lendületet vett. Az Átok még mindig őt nézte. Nem rezdült, csak vágtatott megfagyva a groteszk lendülete homályában, a gyermeklelkű Thesairis felé.

Huszonnégy lépés. Elfogyott az idő. A Fényharcos minden megmaradt energiájával lesújtott. Teljes erejű ütése körül felizzott a levegő. A szörnyeteg nyaka is jól védett volt, apró, hegyes tüskék borították, de felkészült a fájdalomra. Tudta, hogy keze szilánkosra zúzódik, az éles kinövések húsát apró cafatokra vágják. Fejében felzúgott a jövő képe, csapása után harcolni sem tud többet. Torz nyomorultként vakíthat ostoba népeket, mint hazug, álszent vallási szimbólum. Nem számított. Már semmi sem számított, csak a kedves lány, aki hatalmas ereje ellenére játékos és szeretetteljes maradt. A Királyné, aki jámbor és belátó volt. A pöttöm Herceg, aki megrángatta Nomah rövid szakállát. Az ígéret, amit Placatasnak tett, hogy bármi áron megvédi családját.

Huszonhárom lépés. Öklében nem érzett fájdalmat. Hatalmas erejű csapása még harcos szemét is elvakította. Kőszilánkok és por borította a levegőt. Fogain a hófehér zománc megroppant. Viharvert páncéljának szétszálló darabjai fúródtak a falba, lábait még sodorta a lendület. Mellkasa remegett, karja körül vércseppek ezrei várták a megpihenést a padló hűvösén. Arca már csak a kíntól ráncosodott.

Nem maradt több lépés. Ahogy a por oszlott, könnyes szemei kiüresedtek. Pupillája kitágult, szívverése felgyorsult. Ökle a kemény padló széttört kövezetébe fúródott, mialatt az utolsó kétségbeesett próbálkozása is elbukott. A bestia már nem volt ott. Térugrott.

A Fényharcos ott remegett, groteszk kicsavart testtel, öklét a föld törmelékének szorítva, miközben az Átok elhozta a végítéletet. Nomah sokszor használta erejét. Nem harcolt. Gondolkozott. Nem úgy, mint egy Kaedru, gyorsabban, szinte felfoghatatlan sebességgel. Bölcsessége illúzióját ez segítette elő, pedig nem volt bölcs, csak volt ideje átgondolni a tetteit. Aki ezt értette, irigyelte érte. Áldásnak tartották, de számára ez egy kegyetlen átok volt, egy borzongató képesség, ami életét gyötörte.

Egy csata vérfagyasztó. Közelről szemlélni a halált szívszorító és fájdalmas. A Fényharcos sok halált látott, de nem úgy, mint mások. Az Ő megélése a legszörnyűbb volt mind közül. Az apró rezdülések, a finom részletek minden csontját átjárták. Látta és hallotta őket. Emlékezetében az elnyújtott pillanatok milliói tépázták a lelkét.

Könnyáztatta tekintetét az ajtóra emelte. Tudta mit fog látni, volt ideje átgondolni, mégsem tudott rá felkészülni. Fejében még cikáztak a gondolatok, minden apró mozzanat, ami a folyosóig vezetett. Mindenki hibás volt, mégis mindenki ártatlan.

Szívét hasogatták az emlékek. Thesairis játékos kacaja zúgott fülében. Maledicto kezeit érezte, ahogy a Fény Népének gyermekét szorongatták. Placatas aggódó szemeit látta az árnyékban, miközben arra kérte, védje meg fiát és asszonyát.

A résnyire nyitott ajtó nem volt sehol. Parányi darabkái, mint millió szikra szerte szálltak a levegőben. A ragyogó fény hömpölygött a folyosó sötét kövére.

Maledicto zuhant. Anyja ölelő szorításából kiszakadva tartott a kemény padló felé. Az Átok választott. Thesairis megtört teste roppant a gigászi vadállat fogai közt. Nemes Fényacél páncélzata, mintha csak hitvány pergamen volna, átlyukadt a borzalmas harapástól.

„Vége van... Nem szenved... Már nem fáj neki… Az Átok gyilkolásra teremtetett. Sosem hibázik és nem kegyelmez. Öl, mert ölnie kell!”

Nomah futni kezdett, bár már maga sem tudta miért. Nem maradt ereje. Mozgása bizonytalan lett, látása egyre homályosabb.

Tizenöt lépés. Thesairis lila vére szétfutott a levegőben, amint élettelen teste ereszkedni kezdett. Elengedték. Az Átok fordult, vörösen izzó tekintete a zuhanó Herceget célozta. A Fényharcos könnyei a levegőben megfagyva kísérték útján a legendát.

Tíz lépés. Az átok megnyitotta véráztatta álkapcsát. Hatalmas fogai közt Thesairis húsának maradéka remegett. Meredő tekintete egyre fenyegetőbbé vált. Új prédát választott.

Öt lépés. Nomah arcának ütköztek az ajtó szilánkjai. Szeme tágra volt nyitva. Koncentrálnia kellett. Mindent látnia. Beosztani a kevés erőt, ami nem maradt. Pontosan mozdulni.

Az Átok szája kitátva várt, mintha csak egyben akarta volna elnyelni az aláhulló Herceget. Lába nyomán felgyűrődött a kemény kőzet, mint Kaedru terítő a tányér alatt. Már lendületben volt, prédáját pontosan megcélozta. A Királynő szétmarcangolt teste még éppen csak zuhanni kezdett.

A Fényharcos megérkezett. Anyja vére lassan körbe folyta a Herceget, miközben az Átok hegyes fogai fölé magasodtak. Maledicto nem kiáltott. Csendben figyelt, mintha értené mi történik. Gyermek volt, még nem beszélt, járni sem tudott. Védtelen maradt a kegyetlen világgal szemben, mégis fegyelmezetten szemlélt. Nomahra pillantott. Az érkező legenda bámulatos sebességét nézte, miközben vérző karjai óvatosan körbe fonták a kisdedet. Szorosan mellkasához ölelte, sebek szaggatta kezeivel takarta fejét. Elrúgta magát.

A gigászi állkapocs bezáródott. A tűhegyes fogak hatalmas csattanása megrázta a termet. Az izzó vörös szemek a lassuló, elmosott harcos után fordultak. Nomah az ablakhoz ért. Nem takarhatta arcát, hiszen kezei Maledictot ölelték. A monumentális üveg egy halk, méltóságteljes recsegéssel jelezte, hogy megadja magát. Szilánkok repültek szerte a szobába és a palota udvarára. A Fényharcos szörnyű fájdalmat érzett bal szemében, látása elsötétedett, arcát a kín rántotta görcsbe.

„Miért kell a Kaedruknak mindenbe fénykövet keverni?!”

A fémeik, a köveik, de még az üvegeik is így készültek. Ez roppant látványos, hiszen csodásan ragyog, minden gyönyörű, de veszedelmes. Az így elért masszív keménység páratlan, az élek, mint a borotva.

Ketten zuhantak a testekkel borított, lilás vér öntözte udvar zöld pázsitja felé. A legenda és a gyermek magatehetetlenül száguldottak a közelgő végzet ölelésébe.

Nomah szíve lassult, légzése is akadozott. Réges-régen átlépte korlátait, már nem volt terve sem. Életében először csak zuhant a semmibe. Fülében ezernyi ütésként csengtek a földet érő hegyes szilánkok. Testét gyötörte a kihűlő áldozatok felszálló melege. Orrában érezte a halál üdvözlő illatát.

A mellkasára szorított Hercegre nézett. A gyermek tekintetében nem volt félelem, bizalommal pillantott a furcsa idegen lényre. Szürke kőszerű ajkai felfelé görbültek. Mély fekete szemei Thesairis ártatlanságát tükrözték.

A Fényharcos érezte, ahogy arcán végigfut a hideg nedvesség. Jobb szeméből a könny, bal szeméből a vér tört elő. Miközben fordult a szélben, homályos tekintete a kitört ablakot kémlelte. Az Átok vetődni készült. Fogait villogtatva prédáit nézte, de már nem volt jelentősége.

A Fényharcos ereje elfogyott. Nem tudott küzdeni tovább, az Örök Fény nem engedelmeskedett. Lassítani sem tudott, nemhogy lebegni. A föld már nagyon közel volt, semmit sem tehetett. A terv véget ért. Egy tompa, kellemes simogatást érzett végig futni a hátán.

„A Fundurus fűszálai olyan lágyak...”

A kellemes üdvözlést parányi nyilallások szaporodása váltotta. A földbe fúródott Fényüveg szilánkok felszaggatták páncéljának maradékát. Bőrét átszelve húsába fúródtak, valósággal felnyársalták a testét. Hallotta izmai szakadásának apró sercegését, majd a rostok szétválásának reccsenéseit. Érezte törhetetlennek hitt csontjai repedését.

A Fundurus felszíne kemény. A Kaedru mezőgazdászok igazi harcosok, nap mint nap megküzdenek a szikár, masszív talajjal. Nomah érezte kemény munkájuk okát, pedig nem is estek nagyot, csak tíz emeletet. Ez Kaedru szemmel kevés. Nem monumentális, vagy fenséges. Szolid és mértéktartó, mint Placatas Király.

A harcos épen maradt szemével a gyermekre pillantott. Maledicto sértetlen volt, a Kaedru babák szívósak. Ahogy tekintetük összeért, kellemes melegség járta át. Belefelejtkezett a pillanatba, mint egykor a kis labdába a trónteremben.

„Olyan gondtalan és békés... Az élet maga…”

Reccsenés rázta fel a csendet. Az Átok az ablak keretébe kapaszkodva megfeszítette magát. Hatalmas karmai széthasították a díszes fát. Mint a Paradisus Viridisi csata izzó fegyvercsövei, kilövésre készen várt. Nomah elméje felzúgott, elnyomta a támadó lény zajait is.

„Rohanj! Indulj! Menekülj már!”

A teste nem mozdult. A rideg szilánkok ezer helyen sebezték idegrendszerét. Már levegőt sem igazán vett. Egy félvak nyomorult maradt a legendából, aki saját vérébe hűlve várta a megváltó halált.

Hatalmas fény szelte át az eget. Minden világossá vált, mintha nappal lett volna. A sugarak az ablakban keresztezve egymást, az Átok sziluettjét is elmosták. Hangos robbanás rázta meg a palotát. Szilánkok repkedtek mindenfelé. A fénycsóvákat újabbak és újabbak követték.

„Milyen gyönyörű!”

A sötét éjszaka nappali díszbe öltözött. A fényjátékot dübörgő morajlás követte, mialatt a fel-fel villanó sötét égboltot áttörték a viharvert csatahajók. Fenséges megjelenésük mit sem vesztett az űrben szerzett sebektől. Oly dicsőn és magasztosan ereszkedtek alá, mint ítéletet hozó hatalmas Fényacél titánok. A robajló hajtóműveik energiája elenyészett a lövegek káprázatos villanásaiban.

„Mint egy tűzijáték…”

Az Univerzum Sikolyai ágyúztak, mintha csak az Eszelős Király lövegeivel akarta volna elpusztítani fia örökségét, de nem Aurabias tért vissza halottaiból. A fedélzeten már Placatas parancsolt, látta az ablakot, a szörnyet és a menekülő hőst gyermekével. Visszafordult a mentőhadjáratból. Már tudta jól, ami népéből a fedélzeten megmaradt, annyi lesz csupán birodalma. A követ újra lehet rakni, az üveget önteni, a fát faragni, de a halált nem lehet visszafordítani.

A fénycsóvák csapkodtak, a palota ropogása túlharsogta a gépeket. A díszes folyosókon a Fénykövek lángolva izzottak, a hatalmas energiától a túltöltődés határáig sodródva repedezni kezdtek. Alig volt már idő. Nomah tudta, mi fog történni. Érezte a körülöttük pulzáló határtalan erőt. Elméje egy utolsó kétségbeesett parancsot adott haldokló testének.

„Fuss!”

Az Örök Fény felelt, de szeme már nem izzott. Lassan ült fel, a hátába fúródott szilánkok tovább hasogatták húsát, mintha csak fészkelődtek volna benne. Lábaiban nem érzett erőt. Már nem is volt, mégis felállt. Hasadt csontjai recsegve tartották az ingó harcost, vérző karjai görcsösen szorították a gyermeket. Alig állt, de futni kezdett a hatalmas csatahajók felé.

Fájdalmas botorkálása végül megsemmisítette a dicső Fényharcos szellemének maradékát. A legendás lény nem lett több, mint önmaga árnyékának foszladozó emléke, ami eltűnik a lövegek fényében.

Egy szállító ereszkedett le az előttük fekvő tisztáson. A nyíló rámpa mögött egy Kaedru képe rajzolódott ki homályos szemében. A Kaletusi sör katonája volt, akivel ölelkezve serleget ürítettek a kínos lakomán. A testőr a fém koppanása után eltűnt a pilótafülkében. Nem ért rá tisztelegni. Nem volt idő üdvözlésre, baráti gesztusokra vagy méltató szavakra. Másodpercek voltak hátra.

A rámpán fellépve Nomah egy utolsó pillantást vetett a lángoló palotára. Placatas építészeti reformjainak omladozó maradványai lassan elenyésztek apja pusztító fegyvereinek tüzében. Az emelkedő szállító záródó ajtaján még látta, ahogy az Átok hordák a palotából kirontva feléjük csörtetnek.

„Ebben a hatalmas energia kavalkádban nem tudnak Térugrani.”

A kis bárka emelkedett. Az ajtó halk dörrenése jelezte, hogy indulásra kész, de Nomah nem ült le. Sziklaszilárdan állva szorította a kisded Maledictot. Az ablakokon át egy vakító villanás égette a Harcos szemét. A palota fénykövei elég erőt gyűjtöttek. Kitörtek. A hatalmas energia beragyogta az árnyékos helyiséget. Mint félig földbe ásott labda, úgy formált testet az elszabadult pusztítás. Egyre nőtt, egyre fényesebb lett. Elsöpörte a rohamozó Átok falkát. Megállíthatatlanul kúszott szét a felszínen, letarolta a Kaedru város díszes középületeit is. A felpattanó szilánkok kopogtak a szállító burkolatán. Egy szempillantás alatt felperzselte a földeket és a polgárok szerény, de méltósággal épített otthonait. Hamuvá égette a holtakat is. Gyönyörű volt és irtózatos, mintha csak a Fény Úrnője hatalmas öklével seperte volna tisztára az asztalt dühében. A szállító megremegett, erős rázkódása jelezte, milyen távol is érezni azt, ami alattuk történik.

Nomah sziklaszilárdan állt, mereven előre nézett. Üres volt. Nem hallotta Maledicto gyermeteg gügyögését, nem látta a pusztító fényt sem. Valahol máshol járt, egy békés helyen, a piciny labdával a kezében.

Percek teltek el. A szállító leszállásra készen várt. A Tizedik Sikoly hangárajtaja feltárult, mintha csak egy hatalmas Klümoszi cet kapna be egy apró bajszos Némusz halat. A kísérő folyosó után, a leszálló csarnok záródott. A néma csendet a hajtómű süvítő ropogással verte fel. Megérkeztek. A testőr az utastér felé indult. Nomah kiüresedett tekintettel a semmibe bámult, szoros karjaiban Maledicto feszengett.

A Kaedru nép nem az együttérzéséről híres. Nem érzelegnek sokat, a bajtársiasság és a mindent legyőzni vágyás a kultúrájuk alapja. Mulatnak, verekednek, nevetnek. Harcos faj.

A testőr meglátta a gyermeket. Egyből tudta ki az, a díszes kelmékbe csavart apróságot elárulta a sok pompa. A Király fia megmenekült. A nyíló rámpa mögött megtört katonák álltak. Ők is felismerték a Herceget. Megszólították a Fényharcost, de az nem reagált, csak meredt a semmibe. Óvatosan megpróbálták kezéből kivenni a gyermeket, de a szorítása erős volt. Miközben karjait feszegették, a repedezett csontok hangot adtak tűréshatáruk végének, mégsem engedett, a Herceg maradt.

Egy intés lendült a küszködő őrök felé. Mialatt a katonák kihátráltak, a Kaedru tiszt Nomahhoz fordult. Tudta, hogy a szavak mit sem érnek, de remélte, hogy egy baráti gesztus, egy apró lökés még segíthet. Mind vesztettek el valamit, de talán egy pici reménysugár, hogy nincs minden veszve áttöri a falat. Bajtársára tekintett. Összerezzent. A nagy sietségben észre sem vette, min mehetett keresztül. A testét fürkészte. Egyetlen pontot sem talált, ahol megérinthetné, az egész jelenés maga volt a halál. Hátából véres Fényüveg szilánkok álltak ki, bele-bele tördelve az eleven húsba. Páncéljának eltorzult darabjai mélyen bőrébe fúródva feszültek, mintha csak kapcsokként tartanák össze a széthulló harcost. Bal szemhéja zárva volt, alóla vér bugyogott. Arca összevagdalva, néhol nemes csontjai is kilátszottak.

— Ilyen egy Fényharcos? — suttogta hátrálva — A céltudatossága erősebb a halálnál is?

Nomah a rámpa felé fordult, de tekintete üres maradt. Lassú léptekkel megindult a csarnokba. Csontjai minden lépésnél, mint egymásnak csapódó pengék, recsegtek és csörömpöltek. Parányi lélegzetei a tüdejében felgyűlt folyadéktól hörögtek. Megmaradt vérének izzó cseppjei sisteregve égették a Fényacél padlózatot. A dokk belső ajtaja dübörögve felnyílt, Placatas és maroknyi testőrsége rontott át rajta.

— Maledicto! Hála az Istennőnek! — megkönnyebbülve rohant a botladozó harcoshoz — Megtartottad, amit ígértél barátom! — a Hercegért nyúlt, de Nomah nem engedett, szorította a pöttöm Kaedrut — Biztonságban vagytok! A legendás Fényharcos ismét győzedelmeskedett! Add hát ide gyermekem!

A test nem mozdult. Kiüresedett tekintettel nézett a Királyon túl. A testőrökön át, a Fényacél falakon kívül, az űr feketeségébe.

A Herceg a kelméket letekerve, kicsusszant a szorításból. Nomah véres szakálla felé nyúlt, de Placatas elrántotta fiát az önkívületben álló barátjától, ahogyan az Átok marta el édesanyját Maledictotól.

A Fényharcos nem szólt, semmibe vesző tekintete elszürkült. Lábaiból elfogyott az erő, tónustalanul rogyott a földre. A hátába fúródott fényüveg szilánkok megroppantak a hangár padlóján. Azt ígérte bármi áron megvédi őket, de a kettőből csak egyet sikerült.

„Nem is rossz arány... A Kaedru nép rosszabbul járt, négyből csak egy élte túl.”

A toló hajtóművek munkához láttak. Ugrásra készültek. A hatalmas hajótest beleremegett, amig a Fényacél fúvókák elég energiát koncentráltak a lökéshez. A felszíni hullámok csillapodtak, az Átok hordák már újra érezhették a fedélzeten megmaradt élet kisugárzását. Menni kellett. A gyengélkedőre vonszolt harcos körül elnyúlt a tér, a Kaedru civilizáció maradéka, a megtépázott nemzet a tizenhárom Sikoly fedélzetén elindult a messzi űrbe.