A fehér börtön szabadsága

Az ismerős melegség ébreszti az eszmélő embert. Háta alatt a puha fényes anyag érzése árulkodik számára, mielőtt sötéthez szokott szemét kinyitná.

— A Poal… — megkönnyebbült fuvallat indul — Eljöttek értem.

Kezével óvatosan hajába túr, ujjai hegyével keresi a sziklának csapódás nyomát. Szeme kipattan, akárcsak ő az ágyból. Tekintete körbe fordul a fehér szobában, szájára apró mosoly húzódik.

— Poal, felébredtem! Már jól vagyok!

Felelet nem érkezik, de arcáról nem halványul a bizakodás. Határozott léptekkel indul a ragyogó fal felé, ahol az átjáró nyílik a foteles szobába. Egy percet vár néma csendben, de nem történik semmi. Kezdeti vidámságát egy villanásnyi riadalom váltja, de az anyagot érintve azonnal elmúlnak kétségei.

„Átjáró, nyílj meg!”

A gondolat hatására az anyag előtte lassan kezd eltűnni, a félig áttetsző matérián átvágva már a szobába ér, mire az ajtó semmivé válik. Lábai a lebegő fotelhez viszik, helyére ülve türelmesen várakozik tovább arctalan barátjára. A Japán Harcosra pillant, a szerkezet még ketyeg, hét óra ötvenhét percet mutat. Az ajtó nyílik, a tipegő léptek megérkeznek. Chris kihúzza magát, karját előre nyújtva tenyérrel lefelé üdvözli vendéglátó polgártársát.

— Poal, köszönöm, hogy eljöttetek értem!

Csend marad a hálás szavak után, az ember fejében nem zeng fel válasz. Az arctalan nem ül le, meredten áll a tenyér felé fordulva. A feszülő mosoly szélesebbre húzódik, lassan vörösödik el felette az egész arc. A némaság egyre kínzóbb a szobában. A fülekben apránként elhatalmasodik a zúgás. Chris zavarában tarkóját kezdi vakarni, de kínos nevetgélése csak tovább növeli szorongását. Elhallgat.

Egy kattanás veri fel a csendet, az óra rugója kienged. A Békeharcos meglepve fordul a szerkezet felé. Nem húzza fel, csak bámul rá kerek szemekkel. Tekintetét lassan emeli a Poalra. Már nem mosolyog.

— Egy teljes nap… — suttogja maga elé — Több mint egy napot voltam eszméletlen.

A kis lény a fotelhez lép, elfoglalja helyét, fejét a polgártárs felé fordítja, utána nem mozdul. Chris a saját kezére pillant. Lassan engedi le karját, majd szemét lesütve vár tovább.

— Hogy kerültél a kerülendő térbe? — fejében felzúg a rideg hang.

— Hát… Én… Őszintén nem tudom. — elfordítja arcát — A Kutter vezérlőjébe voltam… A reaktor… Az Átok… — mély levegőt vesz — Miért nem nézel belém? Én azt sem tudom, hol voltam!

Ismét elnémul a tér a fehér falak közt. Az anyag apró vibrálása is hidegebbnek tűnik a megszokottnál. Nyomasztó a levegő, mintha feszültség szikrázna benne.

— Nem tehetem. — a hang most más, szokatlanul zavaros — A Sötét Univerzum a Poal polgárok számára kerülendő. Nem keressük az alapító entitásokkal a kapcsolatot.

— Én sem kerestem… — bele túr hajába — Vagyis igen… De nem úgy… És nem most… — foteljából felállva járkálni kezd — Tudjátok, hogy nyomoztam a testet viselő árnyék után. — zavartan fordul körbe — Hát azt hiszem, most akaratlanul megtaláltam.

Mire tekintete körbeér, a másik ülőhely is üresen várja. Az arctalan elindul, de tartása más, mint előtte, sokkal merevebben jár, apró teste Chris mellé lépdel.

— A Tanács elé megyünk. Ne mozogj, kérlek.

A hideg gondolat azonnal megállítja az embert. Száját sem meri kinyitni, megfagyva áll polgártársára meredve. Egy erős fény villan, olyan, mint a sikló térmozdítója. Szeme elvakul, de talpa alatt azonnal érzi a változást. Puhább a padló, még lábbelijén keresztül is érzi a sugárzó melegséget. Szeme lassan szokja meg az erős fényt. Egy hatalmas terem közepén állnak, falai szinte vakítják. Ragyog az egész, lent is, fent is. Körbe kék ruhás arctalanok ülnek, nem látni a különbséget köztük és a másik közt.

— Hát… Üdvözlöm a Tanácsot! —körbe fordul, jobbját magasra lendíti — Restellem, de nem készültem rá, hogy ide jövök. — ujjai ismét hajában sercegnek tarkóján.

Egy lélegzetnyi csend elég, hogy Chris lesüsse szemét. Lassan magába nézve apránként kezdi szorítani a légkör. Keze remegését végül vendéglátója állítja meg, sajátjával átfogva megnyugtatja az embert.

— A Tanács tagjait még nem hallhatod. — zizeg fejében — Egy független elmekör részei, de már vizsgálják, amit magaddal hoztál.

Chris nem szól többet, csak némán bólint. Szemét lehunyva vár, megmentője kezébe kapaszkodva. Szívverése lassú, egyenletes, akárcsak lélegzetei.

A percek múlnak. A várakozás feszültsége még tartja benne a lelket, de a steril ragyogás egyre kellemetlenebb szemének. A plafon fehér egyneműsége pillantásonként kebelezi be térérzetét. Fülében a kellemes vibrálás észrevétlenül nyomasztó zúgássá torzul.

Órák telnek el. A békés csend a hang hiányából egy lüktető sűrű masszává válik. A fizikai kontaktus, ami az egyetlen horgonyként tartja lelkét, az újabb eltelő percektől teherré változik. Szorítása ernyed, szinte már csak fekszik a tenyér a tenyéren.

Elveszik az idő és a tér. Napoknak érzi lábaiban a csarnok közepén töltött várakozást. A hőmérséklet kellemes, mégis egész testén gördül a verejték. A levegő tiszta és friss, de minden lélegzet szúrós szagként mar a kifinomult orrába. Szívverése harci dobokként lüktet fülében.

— Mire várunk? — suttogja, kísérőjének kezét eleresztve — Meddig tart még? Lassan többet vagyok itt, mint a sötétben.

A néma Poalok mozdulatlanok maradnak, a támogató tenyér is megdermedve mered tovább a levegőben. A zúgás és a lüktetés végül már elviselhetetlen, Chris hátat fordít, elméjéből egy gondolat indul.

„Átjáró, nyílj meg!”

Tőle jobbra a félköríves emelvények közt áttűnik a fal, túlfelén egy sötétebb, meleg fényű folyosó képe fogadja. Elindul felé. Öklei recsegve remegnek, szeme előtt a két gyermek arca lebeg, akiket az Iskolában hagyott. A kijárattól egy lépésre torpan meg. Fogai összeszorulnak, szemét lesütve vár egy lélegzetet. Hátat fordítva indul vissza polgártársa mellé, izzadt tenyerét ruhájába törli, majd ismét megragadja a támogató kezet.

— Sajnálom… — szinte csak rezzenéstelen levegő hagyja el száját — Ez nagyon nehéz így…

— Döntöttünk. — zúg fel fejében egy erős, rideg hang — A rendelkezésre álló információk alapján, Christian Morales Tanuló Polgár harminchárom nap technológia megvonását javasoljuk.

A remegő marok megszorul a szürke kéz körül. Az ember arca elfehéredik, bőrét a forró cseppek jeges karmokként marják. Lélegzeteiből eltűnik a fegyelem, üteme szétesik, akárcsak pulzusának.

— Harminchárom nap? — ropognak fogai — Ez a válaszotok?

Egyet lép előre, lába alatt dobban a vibráló anyag. Nagy levegőt vesz, testében megfeszülnek az izmok. Szája nyílik, de a fehér fény villan. Ismét a lebegő fotelek közt állnak, haragos kiáltását elnyelik a melegen sugárzó falak.

— Engem várnak a Védencek! — szeme összeszorul — Ez nem igazság… — térdére rogy — Nem csináltam semmit. Most nem…

Az összetört ember a meleg fehér padlóra szorítja tenyerét, ujjait önkéntelenül feszítve próbál belemarkolni az anyagba.

— Ez nem igazság, Poal… — fújtat egyre halkabban — Nekem vissza kell mennem… David és Elena azt sem tudják, hogy hol vagyok!

Felelet nem érkezik, az arctalan apró lépteivel a lebegő fotelhez indul, kozmikus ridegségével foglal helyet hangtalanul.

— Hát te sem mondasz semmit? — öklével lesújt a vibráló matériára — Szerinted is így helyes? Bezárni a nyomorult embert?!

Ütése nyomán a meghajló padló lassanként hullámzik, majd rezgő lüktetésében ismét kiegyenesedik. Chris feláll, a fallá vált átjáró felé pillant. Kezében recsegnek az ízületek, nyakán kidüllednek az erek. Nem szól, ziháló lélegzetei lassan csillapodnak. A fotel felé indul, polgártársa mellé ül.

— A rongybaba a dögvész univerzumának nevezett minket… — suttog maga elé — Azt mondta, békét hoz… Egy hónap sok idő. Túl sok!

Kezeivel zsebébe nyúl, tekintetét megrázza az üresség érzése. A jeladó és a Kaedru kommunikátor is eltűnt belőlük, a kocka pedig a siklón maradt.

— Elvettek mindent… — az arctalanra tekint — Egy hónap börtön a semmiért?!

A szürke tenyér emelkedik, a föld felé fordulva mered köztük a levegőben. Chris rápillant, karja görcsösen mozdul. Csapni készül, de megáll félúton. Szemét lesüti, kezét a másik alá teszi óvatosan. Elméjében megjelenik siklójának beltere, a széken pillantja nyakláncát és eszközeit.

— Nem megyek vele sokra… — leereszti karját — Ezt az ajtót sem tudom kinyitni, nemhogy odáig eljutni.

A fehér falak békés zúgása marad csak a szobában. Az ember összezárva saját kétségeivel, némán őrlődik gondolatai közt. Keze ökölbe szorul, majd ismét elernyed. Újra és újra megfeszülnek az izmok, a hullámzás apránként a pánik felé sodorja.

— Hát nem küldtem el minden átkozott jelentést? — térdeit felhúzva gubbaszt foteljában — Nem mentem el minden listás világba? — ujjai belemélyednek lábszárába — Nem tettem meg mindent, amit csak kértetek? — fejét ismét az arctalan felé fordítja — Most mégis azt mondjátok, egy hónap börtön!

Billegése megáll, lábait a padlóra ereszti. Hangtalanul áll fel, a bezárt átjáró elé sétál. Teste merev, mozgása egyre fenyegetőbb. Karjain lüktetnek az erek.

— Betéve tudom a Poal törvénykönyvet. Minden apró szabályt és kitételt. Újra megtanultam… — szemében már az áttört fal képe lebeg — Nem is zárhatnátok be! — kiált a vibráló anyag felé — Nincs börtön! — lesújt az átjáróra — A Poalnál nincs börtön… — ráborul a hullámzó felületre.

Percekig nyomja homlokát a támaszkodó alkarjához. Szemét összeszorítva, kiüresedve vár mozdulatlanul. Szívverése lüktet fülében. Légzése apránként halkul el, remegése csillapodik, végül mozdul, kiegyenesedik tartása.

— Nem is zártatok be, igaz? — mered a vibráló anyagra — Azt mondták, javasolják… Nem azt, hogy így lesz.

Tekintete ismét az arctalan felé fordul. A lény a székből felkelve mellé sétál, szürke kezét a polgártárs felé nyújtja. Egymásnak szorul a két marok. Chris végig simítja a vibráló anyagot, majd a vezényszóra gondol. Az átjáró megnyílik. Némán indulnak a végtelennek tűnő folyosóra. A bátortalan emberi léptek egyre határozottabban haladnak előre, a lassú, erőteljes lélegzetek mélyülnek.

— Miért harminchárom nap? — megszorítja a szürke kezet — Bármit mondhattak volna.

Felelet nem érkezik, csak az apró érintkező felületből áradó melegséget érzi a vendéglátója felől.

— A Kaedru börtön, igaz? — elmosolyodik — A közös fogságom Annuntiannal a bezáratlan cellában. Tudják… Látták, hogy maradtam.

Az arctalan megáll, kezével az embert visszatartva húzza magához.

— A Tanácsnak időre van szüksége a döntéshez. — fejében felzúg a megszokott hang — Látták, amit a polgári elmekör nem látott.

— Már döntöttek. — tekint végig a hosszú folyosón — Harminchárom nap önkéntes száműzetésre ítéltek. Tudták, hogy maradni fogok.

A szürke tenyérből eltűnik a melegség, a puha bőr, mint a jeges acél sugárzik az ember felé. Chris nem mozdul, tovább mered a végtelenbe.

— Már nem rólam döntenek, igaz? — marka enged — A rongybaba a fehér páncélosról beszélt, Nomah erejéről… Ez kell neki. Ettől fél a Tanács.

Az apró léptek elindulnak, de Chris nem követi, még egy percet áll emlékeibe temetkezve. A sötétben lángoló jelenés vízióit idézi. Lábai mozdulnak, a kék egyenruhás után szalad. Mellé szegődve ismét kezét nyújtja felé. A markok összeszorulnak, együtt sétálnak tovább némán.

A fehér egyhangúságban órákat mennek, a folyosóról újabb nyílik, majd még egy és még egy következik. Az ember szemében a Poal építészet labirintusa egyre átláthatatlanabbá válik. Az utolsó megnyíló átjáró után egy ismerős érzés keríti hatalmába, bár a vibráló falak nem különböznek a többitől, a padló és a gömbölyű plafon sem más, mint előtte. Valamiért mégis bátrabban indul előre, a vezető kezet lassan húzni kezdi maga után. Először a pára illata csapja meg szimatát. Kellemes, finom nedvesség terjeng a levegőben. A csobogás hangja is fülébe ér, egyre erősebb a csattogó cseppek hívása. A keskeny falak elfogynak mellőlük, egy szélesedő körcsarnokba érnek.

Chris megtorpan. Fejét körbe fordítja, szemei elkerekednek. Járt már itt előtte, pedig lába nem érintette még a puha fűszőnyeget. A kertben állnak, ahol egykor a kiválasztott Kaedruk tanultak. A zöldellő fák, a gördülő patak és a kis lankás dombok mind olyanok a fehér kupola alatt, mint emlékezetében. Egy dolog változott csupán, a vendégek.

Színes fajokat lát, nála nagyobbakat és apróbbakat. Kettő, négy és hatlábú lények szerte a kertben, de akad olyan is, akinek egy sincs. Mintha csak egy galaxis lakóinak példányából egy-kettő lenne összeterelve a gigászi épületrészbe. Egy közös azonban van bennük, mindegyiken Poal egyenruha feszül.

Egyet hátra lépve Chris végigtekint magán. A szakadt űrvándor ruháját nézi, rajta helyenként száradt vére és mocsok éktelenkedik. Szája lekonyul, tartása kissé megrogy. Nem görnyed, éppen csak annyira ereszti el magát, mint egy ember, amikor először áll egy tömeg elé.

— Idegen vagyok itt… — csendes szavait szinte teljesen elnyomja a kiáramló zsivaj — Akár csak máshol…

— Mind azok voltak. — zúg fejében a rideg baráti hang — Most tanuló polgárok, akárcsak te.

— Én más vagyok… — nyakán megérinti az eltűnt heg helyét — Még a beszédüket sem fogom érteni.

Tenyerén újra a melegséget érzi a szorításban. Az arctalan lassú léptekkel indul előre, ismét vezeti maga mellett az embert. A puha füvön sétálnak hosszasan, egészen a patak partjáig kíséri.

— Mire van szükséged? — fejében felzúg a régi kérdés.

Az ember nem felel azonnal, tekintetét a fák lombjára emeli. Gyümölcsöket lát, de ismeretleneket. A víz felé fordul, mélyén halakat pillant. Körülöttük már gyülekeznek a lények a közelből, feléjük fordul utoljára, majd szája szóra mozdul.

— Tudásra. Tudni szeretném, mit ehetek és mit nem. — egy aprót sóhajt — Egy fordítóra, hogy értsem, mit beszélnek és engem is megértsenek.

— A tudást megkaptad. — az arctalan magára hagyja— A fordítódat a harmadik nap estéjén megkapod.

Egy utolsó pillantást vet a távozó Poalra, szája még beszédre rándul, de a levegő hangtalanul halad át rajta. Szemét lesüti, az érkező társaság felé fordul. Nagyjából két emberi lépésnyire állnak meg tőle. Van, aki nézi, más szagolgatja, de valaki tapintásra emeli végtagját.

Lassan lopják a távolságot felé. Ruháján mozgást érez, többen is érintik karját, vállát és hátát. Nincs erőszakosság a mozdulatban, nem erősebb, mint a polgártárs érintése. Chris némán tűri. Rezzenéstelenül áll a kíváncsi lények közt.

Egy különös hangot hall, halk kerregést. Egy kocsonyás kreatúra csúszik elé, újra és újra ugyan azt az ütemet kattogja felé.

— Nem értem, mit szeretnél. — tekint a zselészerű testre — Azt sem tudom, beszélsz-e, vagy valami mást csinálsz.

Léptei elindulnak, a szaporodó tömeg egy kis hasadékán át a sűrű fák közé szökik. Gyomra már korog, szája repedezik a szomjúságtól. Az összegyűltek nem követik, ki-ki a maga dolgára indul.

A levelek közt a magasba pillant, méricskélni kezdi az ennivalót. Már tudja, mit ehet és mit nem, szája mégsem görbül felfelé. Magasra ugrik, egy ágban megkapaszkodva löki tovább magát. Szüretelni kezd, a leszakajtott gyümölcsöket a földre dobálja. Egy halmot képez, majd körbe járja a szomszédos lombokat is. A kupac egyre nő, a színes falatok gyűlnek. Az utolsó szemet markában megszorítva rúgja el magát a magasból, nem messze az első fától ér földet. Gyomra nagyot kordul ismét, de a törzset megkerülve csak munkájának hűlt helyét találja.

A kupacot egy kétlábú, hüllőszerű lény egy harapással eltűntette. Nem sokkal kisebb, mint egy Beraddo, talán egy fejjel, Chris mégis elé áll, szúrós pillantásait a furcsa zöldes szemekre szegezi.

— Azt magamnak szedtem! — kiált rá, markában lengetve az utolsó szemet — Nem kéne megenni azt, ami… — szava elakad, a kicsapódó ragadós nyelv kezéből kirántja az utolsót is.

Hangos recsegéssel tűnik el szeme elől a sárga gyümölcs. A fekete bőrű teremtmény ropogó nyelése után egy halk morgást hallat, de nem indul felé, csak békésen lefekszik a fa tövébe, farkát feje alá teszi, majd lehunyja szemét. Az összegömbölyödött lény már nem is hasonlít önmagára, úgy fekszik előtte, mint egy bájos kiscica.

Az éhen maradt ember ökle összeszorul, fenyegetően maga elé emeli, de a különös jószág rá sem hederít, békés lélegzetei fújtatnak csupán táguló orrlyukain.

— Nem is érti… — suttogja maga elé — Én sem értem… — hátat fordít.

Elindul az erdő sűrű mélyébe, halk fújtatása lassan csillapodik. Parányi rovarok zümmögését hallja, különös rikácsoló kiáltások kereszttüzében. Madárféléket lát, de nem tollakkal szálnak. Mint felfújt luftballonok lebegnek, bőrszárnyaikkal kalimpálva tolják előre magukat. Szimata tovább viszi, édeskés illatot érez maga körül. Nem a magasból árad, a földön szürkés gombaszerű gombócokat lát.

Már tudja, hogy ehető, ráveti magát. Az enyhén kesernyés íz ellenére könnyen csúszik a gyomorba. Szinte meg sem rágja, a puha anyag azonnal szétmállik szájában. Percek alatt degeszre eszi magát, majd a patakhoz indul szomját oltani. A vízhez közeledve léptei lassulnak, egy kis csapat várakozik nem messze tőle. Őt nézik. Mintha nem látná a figyelő szemeket, a parton letérdelve gombaleves kezét öblíti, majd tenyeréből inni kezd. Percekig önti magába a vizet. Mire ismét talpra áll, a társaság már közelebb merészkedett hozzá. Nem néz rájuk, csendesen indul vissza az erdős részbe.

Egy terebélyes fa alatt ül le, hátát a törzsnek támasztja, szemét lehunyva várakozik. Fülében feszülnek az izmok, hallása kiélesedik. Térolvasásba kezd.

„Vízcsörgés… Levelek suhogása… Slattyogások… Kattogás… Idegen szavak…”

Szeme felpattan, léptek közelítenek felé. Nem lopakodás, közelebb áll a döngetéshez, mint a járáshoz. Egy halk reccsenéssel ér véget, jobb oldalán. Fejét kissé elfordítva les a zaj forrására. A fekete bőrű hüllő fekszik tőle öt lépésre, összegömbölyödve.

— Minek jöttél utánam? — szólítja halkan — Itt nincs több ennivaló! — feje előre fordul, szemét ismét lehunyja — Ha megint elveszed az enyémet, én komolyan mondom… — szavát a jövevény különös horkolása szakítja félbe.

— Csodás napok jönnek… David és Elena mit sem tud rólam, engem meg üldöz egy gyümölcslopó aligátormacska…

Komor arca egy pillanatra megremeg, egy önkéntelen kacaj hagyja el száját. A Védenceire gondol, a kis ragadozókra az első napok alatt.

A távolban fény gyúl, egy fehér villanás ragyog be a kupolán, erősödő hangok kísérik. A csarnokban megmozdul az élet. A sok lény mind felbolydul, de Chris nem indul feléjük, akárcsak a mellette horkantó hüllő, ő is megmarad a fa tövében.

A távolban vad szörcsögés, csámcsogás és heves slattyogás keveredik a már egészen beszédhez hasonló hangokkal. Gyümölcshéjak roppannak, a húsok rostjai szakadnak a fogak alatt. Az illatok is beszűrődnek az erdőbe a zajokat követve. A fekete lény orra megremeg, fejét felemelve a mozdulatlan emberre pillant. Egy halk fújtatás után ismét összegömbölyödik, majd békés szuszogásba kezd.

A népek elcsendesednek, a szagokat is lassan felváltja a fák párás levegője. A fehéren ragyogó kupola elszürkül, a fény alább hagy, de nem borul teljes sötétség a zöldellő dombokra. Chris ébersége is lankadni kezd. Fáradtan fekszik oldalára, fejében a tiszta gondolatok apránként ködös álomképekké mosódnak.

Verejték cseppek gyűlnek homlokán, a puha fűben nyugtalanul forgolódik. Egy fénytelen helyen jár, a fehér páncélos szemével látja a sötét világot. Az entitás beszél hozzá, de Nomah hátat fordít neki. Már mást lát. Maga előtt a vibráló kék szemeket. Csuklóiba hasít a fájdalom, a jeges karmok mélyednek húsába. Felüvölt kínjában.

Egy lökést érez hátán, erőset, de nem ütést, csak nyomást. Eltűnik előle a lángoló bestia képe, szeme a sötét erdőre ébred. Arcára fűszálak ragadtak az izzadtságba, egész testén átázott ruhája. Ködös tekintettel ül fel, hátát a fának veti. A száraz levelek ropognak mellette, a fekete hüllő ismét visszafekszik helyére, mintha ott sem lenne. Csak egy rövid pillantás fordul utána a barna szemekből, egy halk suttogás kíséri.

— Köszönöm… Megpróbálok csendesebben álmodni.