Sötétben

Chris arcáról eltűnik az önfeledt mosoly. Öccse megfagyott ábrázata még mindig rá mered, miközben a kereskedő hátat fordítva a Kaedru kísérethez csoszog. A Beraddo is mozdul, dübörgő léptei a ládát a hordárokhoz viszik. A bámészkodó kevés nemes összesúg, a különös tárgyalási technika rejtélyeit firtatják halkan. Van, aki a hallgatás erejéről pusmog, még mások a Követ és a Király ravasz tervét emlegetik a kalmár megtörésére. Susognak az elméletek.

A trón mellől a lány elindul férje felé. Egy pillantást vet csak a Vezérre, egy bólintás engedi útjára. Alig észrevehető a mozdulat, mintha Annuntian csak fáradt nyakán rántott volna egyet. Elena nem fut, méltóságteljesen lopja a távolságot. Leér a lépcső aljára.

David nem mozdul, dermedten áll a terem közepén. Szeme sem rebben, még csak nem is pislogott, mióta bátyja szóra nyitotta száját. A kis Tündér oda ér, jobb karjába kapaszkodva mellé áll. Arcával kitakarja Christ a tömegben. Halkan szól hozzá, csak suttog az erősödő morajlásban.

— Gyere. Most a Vezér mellett a helyed.

Lassan kezdi fordítani férjét, a méltóságteljes vonulás a lépcsőhöz indul. Úgy fest, mint egy győzelmi menet, de a harcos mozgása árulkodik az értő szemeknek. Viszik, nem ő vezet.

Chris látja. Szemét lesütve áll az óriások közt az első sorban. Ökle aprót roppan, fülében feszülnek az izmok. Bár elméjében még kételyek zúgnak, szája mégis mozdul a fuvallatra.

— Hallottad, igaz? — suttogása alig rezdül — Megtanultad a Térolvasást...

— Igen.

Egy ütemet tévesztett emberi szívdobbanás követi a választ. A zúgó tömegben a feszengő testek zajai közt egy halk lehelet felel a kérdésre. Nem tudni kié, csak az irány tiszta. A vonuló pár felől érkezik.

— Hogyan? Kitől? Mikor?

A trón elől egy szokatlan hang indul a csarnokba. A Kaedru mokaszin oldala háromszor is sistereg a padlón. A Király lábfejét kissé befordítva mozgatja meg izmait, talpa helyett az öltésekkel érinti a padlót. Chris felpillant, szeme elkerekedik. Annuntian már őt nézi, a fekete maszk alatt egy mosoly feszül.

— Te aljas, jellemtelen, hitvány árnyék! — szitkozódik orra alá Chris.

— Csaltam. — még maszkja sem rezdül — Nem is utoljára.

A követ házaspár felér a trónhoz. David fordul, de bátyja már nincs a tömegben, a Kaedru sorfal mögött eltűnik a fényes folyosón. Léptei tovább viszik, fejében kavargó érzései közt a Király arca sejlik fel előtte, pedig nem vágyik most társaságra. A műholdak képét próbálja idézni a vöröslő szektorok felett, de a sötét árnyék minden gondolatára rávetül. Lábai megtorpannak. Két őr várakozik vele szemben, a vezérlő ajtaja előtt. Zavarodottan forgatja fejét, nem ide indult, mégis itt kötött ki.

— A Vezér a trónteremben van, Fényharcos! — tiszteleg felé egyikük.

— Te megvárhatod odabent. — egyenesedik fel a másik is.

Az üdvözlést viszonozva az ember egy percet gondolkodik. Arcán nincs harag, de öröm sem feszíti izmait. Lassan üresedik ki a várakozásban. Bólint. A zár kattan, a bal szárny kitárul előtte. Belép a félhomályba, de lábai nem az üvegburás asztalhoz viszik. A nyolcszögű szobában egy sarokhoz lép, térdeit a földre engedi. Nem meditál, csak szemét lehunyva várakozik. Mögötte a levegő megmozdul, az ajtó lendül. Órákat tölt ott, összezárva önmagával a sötétben.

Háborgó elméjében képek százai törnek elő. Látja a fiú felé suhanó buzogányt a bánya árnyas tárnájában. A kis Tündér riadt arcát, csillogó könnyeit a feketeségben. Hallja a fegyver dörrenését, saját markába csapódva. Szívverésének fogyó erejét, a széteső terv súlya alatt.

A kórházban jár, kezében a kovács bilincsével. Roppan a fém, csilingelnek a szilánkok. Érzi a múlt kínjait arcán gördülni. Saját kétségbeesett dühe tépi, miközben a hazajutás képe elenyészik előtte.

Izmaiban emlékszik a változásra, a két apró gyermek közt fiúként zuhan térdre, de férfiként áll fel. Egy apa születik, báty és családfő.

Már a rombolón jár, a vibráló falak közt. David vele gyakorol, Elena közben a termináljára mered. A Védencek tanulnak, fivérük szárnyai alatt. A fiú még ügyetlen, lépéseit sokszor téveszti. Nem tartja a tempót, Chris valósággal körbe szaladja a gigászi térben. A kis Tündér kérdez, a Dansta faj biológiájának legmélyéről. A Kocka súg, az ember felel az arctalanok minden tudásából. A gyerekek csillogó szemekkel néznek a bölcs vezérre. A romboló szívében egy igazi mester áll, a Békeharcos kék egyenruhájában.

— Hat év sok idő. — suttogja a sötétbe — Nagyon sok…

A küzdőtéri pengék csengése rázza dobhártyáját a némaságban. A fiú táncol a fémek közt. Nem úgy küzd, mint egy ember, de a Kaedruk sem tudják kiismerni. Vitmissként harcol, aminek született. Mint egykor Marco, már David is a saját fajának erejét aknázza. Nincsenek feszes mozdulatok, sem rövid ütések. Bízik sebességében, testében a koncentrált energia tisztán áramlik. Nem is kell érezni az erőket hozzá, minden mozdulatában látszik az összhang. Nem Surran. Nem csal, becsülettel gyűjti a pofonokat.

Elena nevelő szitkai csengenek a sötétben. A szürke krémekkel borított fiú felett, egy igazi gyógyító őrködik. Megszidja, rendre inti, de minden szavából a szeretet zúg. A trónteremben is vezeti. A vak szemek közt ő lát egyedül. Ketten együtt vonulnak a Király elé, az alig tizenhat éves Védencek. A követ házaspár, a Kaedru híd a Föderáció felé. A Vitmiss faj példaképei.

— Mikor történt mindez? — ökle a padlóra csap — Mikor nőttek fel?

— Én azt kérdezem, mi mikor fogunk? — királyi hang dörren mögötte.

A levegő ismét mozdul, a szárny bezáródik az árnyék után. Nesztelenül indul az üvegburás asztalhoz, a felvillanó fény megtölti a termet.

— Tréfás ez egy olyan szájából, aki párszáz évvel régebb óta van itt. — talpára áll — Mióta is, Vezér? — gúnyos arccal fordul az asztal felé.

— Kétszáz Capignisi tengelyforduló után nem számoltam. — a fekete kesztyűk megtámaszkodnak a peremen — Neked sem kellene.

A zizegő üvegben a Fényacél vértek megcsillannak, a barna szemekben a Kaedru csillagtérkép tükröződik.

— Hogy ment az alkudozás?

— Kielégítően.

— Nem tűnsz túl lelkesnek. — szemében a sötét sziluett növekszik — David nem váltotta be a hozzá fűzött reményeidet?

— De. — a lendülő sötét kesztyű alatt száguldanak a fények — Ő és asszonya is.

Csak a zizegés marad kettejük közt. A fények vibrálva suhannak, majd a szétnyíló tenyér megállítja egy kék és öt fehér csillag rendszerénél. A sötét maszk felett a szürke szemhéjak összefeszülnek. Annuntian hunyorogva nézi a napok sorát, pedig a bura alatt a villódzás nem lett erősebb. Chris közelebb lép, tekintete a furcsa együttállásra fordul.

— Miféle csillagok ezek? — valósággal megbabonázva bámul lefelé.

— A Fény Úrnőjének kincsei. — ökle halkan roppan — Fénykő planéták. — hangja elhalkul — Placatas átka. Népemé.

— Azt hittem, nincs több Fénykő az univerzumban. — suttogja elkerekedett szemekkel — A Capignis körül learattátok az utolsó kavicsokat is…

— Csak töredékek voltak. — morog a maszk alatt — Innen érkeztek a Fundurusra, és a többi planétánkra. Egy becsapódó üstökös lökte át ide őket, tengelyfordulók millióival ezelőtt.

A fénylő gömbök közt egy csonka képe emelkedik ki, egy darabka mintha letört volna belőle. Nem sok, talán egy század része hiányzik, a körülötte vibráló aurás fény szinte el is rejti hibáját.

— Ha tudtok erről, miért beszélt Atyád a Fénykő válságáról? — gyanakvó tekintete már nem a burát nézi — Ez rengeteg. Sokkal több, mint amit valaha is felhasználhatnátok.

Az üveg kialszik. A fényhez szokott szem a sötétben találja magát.

— Mi az, amit meg kell tenned? — dörren a feketeségből.

— Láttam az anomáliákat. Több lett. Sokkal több. — kezével az asztal szélét tapintja — A Poal nem tesz semmit, de a testet viselő árnyék egyre sűrűbben pusztít. — tenyerével combját simítja a harapás helyén — Már nem a másolt Kaedrukkal támad. Átkai vannak, azokkal bábozik.

— Nem válaszoltál, Fényharcos.

— Te sem.

Csend lesz. Nem zizeg a bura, a lélegzetek is elhalkulnak. Fojtogatóvá dermed a sötétség körülöttük.

— Az Átkok otthona. — suttog a maszk alól — Nagyatyám innen szabadította népemre a dögvészt. A Fény Úrnő kincstárának őrzői voltak. Aludtak, tengelyfordulók milliárdjain át. Placatas ébresztette fel őket, az első bányászok érkezésével.

— Hogy kerültek a Fundurusra? — szemöldöke sercegve feszül meg — Az Átkok szörnyek, de csak állatok. Nem építenek hajót, még csak nem is vezetnek.

— Nem. — hátat fordít az asztalnak — De Térugranak. Megérzik az életet a Fénykövek körül. Egy űrbe emelkedő csatahajón is ott teremhetnek.

— A menekülő bányászok hozták ide őket? — ökle összeszorul — A futás éjszakája, amikor Nomah Atyádat megmentette.

Annuntian csendben kerüli meg az asztalt, léptei az ajtó felé indulnak. Tartása nem egy Királyé, még csak egy Árnyékharcosra sem hasonlít. Egy egész nép bűnének súlya görnyeszti hátát. Egy vert faj bukott uraként suhan.

— Ezek nem azok az Átkok, Vezér. — utána fordul az ember — Ezeknek kék lidércfény izzik a szemében, nem vörös. Nagyobbak és erősebbek. Nem oktalan szörnyek, engem is életben hagytak. — elkiáltja magát — Ez nem a te bűnöd, még csak népedé sem!

— Honnan is tudhatnád. — kitárja maga előtt a szárnyat — Vak vagy, akárcsak a korábbi Fényharcosok.

Az izmok hangos ropogással rendeződnek. Megszürkül a sötétség, Chris Surran. Annuntian fekete mellvértje tenyerének ütközik az átjáróban.

— Akkor segíts látni, Vezér! — nagyot lök rajta — Én a Sötétség ellen vonulok! — egészen a szoba közepéig taszítja — Az Átkok és a többi förtelem ellen, de tudnom kell, mit nem mondtatok még el nekem?

— A mi bűnünk. — elfordítja fejét — Placatas alkut kötött Calignissel, amikor az arctalanok cserben hagyták. Az Átokölő Tudásért húst ajánlott. A bestiákét.

— Atyád ereje? A lidérckék szemei… — ökle nagyot roppan — A Sötétségtől kapta... A Tréfás Király legnagyobb vicce.

— Akkor még karon ülő gyermek volt. — hangja még erőtlenebb — Placatas magával vitte a sötét kapun át, akárcsak száz testőrét. Ők lettek az első Árnyékharcosok.

Egy hatalmas dörrenés rázza meg a termet. Chris teljes erejével vágja be az ajtót. Izmai feszülnek, erei düllednek. Légzése is egyre vadabbá válik, szemében nem a fény éled, valami sokkal sötétebb.

— Miért? — hörgő kiáltása egyre fenyegetőbb — Mit akart a hitvány Király? Még több Fénykövet? Még nagyobb hatalmat? Még több Sikolyt a flottájába? Mit?!

— Visszakapni az otthonát.

A fújtatás abbamarad. A barna szemek a szoba falai felé fordulnak. A kőbe Kaedru vésetek egész sorát ütötték, nevek pihennek a barázdákban. Nem királyoké, vagy nemeseké. Az első hajó minden utasáé, akik a Fundurusra léptek az őrült király vezetésével. Rabszolgák nevei, akik szabaddá lettek.

— Népünk ide menekült, nem tudjuk honnan, csak azt, hogy egy kapun át érkeztek a hajóval. Aurabias lépett elsőként a felszínre. Azt mondta, ez lesz az otthonuk.

— Dédatyád a Fénykövek megszállottja lett. Beleőrült a harácsolásba. — már halkan szól, nincs hangjában indulat — Maledicto sokat mesélt róla. Mind megvetitek, mégis mindenetek tőle maradt rátok. A palota, a város, a falvak és a technológia...

— Az Univerzum Sikolyai. — elindul az asztal felé — A Kaedru vadászok és a Fényvetők is. — az üveg villan, a Fundurus egyre apróbbra zsugorodik alatta — Ő törölte el a Capignis rendszer ötödik bolygóját. — mélyen az aszteroida mezőbe mered — A Caelum Album teljes pusztulását okozta lövegeivel. A Paradisus Viridis felszín alatti lakosságát is puszta kézzel irtotta ki. Dédatyám egy mészáros volt.

— A néhai uralkodó vérszomja most jól jönne a Sötétség ellen. — nem fordul a Király felé — Talán Átkot is tudna ölni. Nálam biztosan jobban.

Ismét csend marad közöttük. Az ember tekintetéből lassan eltűnik minden élő, csak egy apró írás tükröződik benne. Aurabias neve a falba vésve. Nagyot sóhajt, fejében már fogalmazódik egy gondolat. Megelőzik.

— Az Átkoknak nem árt a Fénykő energiája. Elnyelik, vagy visszaverik. — az üveg mögött több idegen hajó képe ragyog fel — Sem a lövegek, sem a Fényacél nem tesz bennük komoly kárt. A Fény Úrnője közel tökéletesnek teremtette őket.

— Közel? — Annuntian felé fordul — Mire gondolsz, Vezér?

Csak egy keserű mosoly rezzen meg a maszk mögött. A bura alatt a kékes fényben a déli kikötő képe izzik. Föderációs hajókat rakodnak. A színes népek Kaletusi hordókat és Fényacél eszközöket pakolnak a rakterekbe. A Kaedru gyalogok ládákat visznek a dokk fedett részébe. Nem látni tisztán mi van bennük, csak az üvegben zizeg kásásan.

— Árnyékkövek… — az ember az asztalra támaszkodik — Ez rengeteg, egy hadseregnek is elég…

— Csak százegy Árnyékharcos pengéinek és egy követ vértjeinek.

A barna szemek a vibráló fényből a sötét maszk fölé pillantanak. A két Vezér összenéz. A mosolyok megfeszülnek. Csak csend marad, mégis beszédesebb minden kiáltásnál.