Érkezés

A földi cipők koppanásait egy óriás árnyéka kíséri. Az ember fejét hátra-hátra fordítva les a távolodó Tündérre. Bal kezét Elena fogja, halk tanácsai kedvesen csengenek a kifújt levegőről és a behúzott hasról ugrás előtt. Jobbján David szótlanul kíséri, karját finoman átfogva vezeti. Az összeérő pillantások látványa szorongatja Chris gyomrát. Mona szemöldöke aprókat rezdül, miközben a fiú kezét, majd hideg katonás ábrázatát nézi. Szája egyenes, mintha szorítaná.

— Te a tieddel, ő az övével! — a Király suttogása hideg — Fogy az idő.

— A kert mellé elférne a Sötét Üreg is a Sikolyon. — nem mosolyog — Sokkal több idő jutna mindenre.

Annuntian léptei gyorsulnak csupán, még egy morgással sem felel az ember szavára. A fényfoltok és árnyéksávok közt haladnak, Chris már jól ismeri az irányt, felveszi a ritmust. Zsebéből egy zöld levelet vesz elő, némán rágcsálja el, kiszáradt száját megnedvesíti. A savanykás íz grimaszt ránt arcára. Halkan nyeli le az apró falatot. Mélyet sóhajt.

— Nem kellene itt lenniük. — felnéz az óriásra — Nem tudjuk, mi vár.

— Egy üres szikla. — a páncélkesztyű röviden nyikkan — Semmi más.

— Ha az Átkok feljutnak ide…

— Nem tudnak. — maszkja alatt elmosolyodik — Gondoskodtam róla.

Chris megtorpan. Gerincéből egy hideg bizsergés indul, elfut egészen ujjai végéig. Nem emeli újra tekintetét, a Fényacél padló illesztéseire mered. A sötét palást lendül, az árnyék az ember felé magasodik.

— Talán megkéred őket, hogy ne használják a Térugrást? — hangja csípős, de szája egyre jobban konyul — Nem láttam Árnyékacél borítást a Sikolyon. — rövidet fújtat — Védtelenek vagyunk ellenük.

A páncélkesztyű az erszénybe csúszik, egy kis gömbölyű tárgyat vesz kezébe. Az ember elé tartja. Nem fém, üveg szerű, benne szürkés por, gyémántos csillogással. Egy lélegzetig tartja, majd eldobja. Villan.

A szétpukkanó gömb beteríti fénnyel a gigászi csarnokot. Chris égő szemét dörzsölve forgolódik, majd öt lélegzetig vakítja a hatás. Újra csak a félhomály marad. Feltekint a Királyra, de szája nem görbül fel.

— Ez a B-terv? — hátán elfut a hideg — Elvakítod őket? Ennyi?!

— Ennyi. — a palást lendül, a Annuntian tovább indul a vezérlőhöz.

Az öklök recsegve feszülnek, az ember körmei saját bőrébe mélyednek a szorításban. Egész testét átjárja a jeges marás érzése. A nyíló ajtó felé indul, léptei gyorsulnak. Izmait fojtogatják nyakán lüktető erei, maga előtt egy Átkot lát, miközben száját kitátja a családja felett. Fújtat. A hideget izzó forróság váltja.

„Azt nem… Azt biztosan nem!”

Az ajtó mellett a vértek koppannak, az őrök meghajolnak az érkező Fényharcos előtt. Chris beront a helyiségbe. Lélegzetei már nem emberiek, fújtatóként etetik az égető érzést izmaiban. Bent már a bura világítja meg a termet, a Vezér keze felette várakozik. Nem navigál, inkább mutat. Mozdulatlanul várakozik a közeledő bajtársra.

Az ember tenyerei hangosan csattannak az asztal peremén. Tekintete a Királyra mered, csak lassan fordul a fényben vibráló szerkezet képére. Egy hengert lát, végei legömbölyítve. Árnyékacél borítja, legalább is matt és porózus. Kérdőn néz újra a Vezérre.

— Mi ez?

— Nem neveztük el. — felpillant — Csak teszi, amire való.

— Mire való?

— Vakítani. — maszkja alatt gúnyosan mosolyog — Átkokat.

A kesztyű mozdul, az eszköz képét a Sikolyé váltja. Egy szimuláció kezdődik, a csatahajó oldalából a kis hengerek elindulnak a kilövő csövekből. Egymás után gyúlnak a fények, az üveg alatt zizegve vibrál a kékes-fehér kása. Eltűnik a hadigép, csak a vakítás marad körülötte.

A Vezér felnéz, háta kiegyenesedik a támaszkodásban. Apró, mégis beszédes mozdulat. Az embert figyeli, mintha várna valamire, de még lélegzeteinek üteme sem változik. A zizegés lassan halkul. Elnémul.

— Nem tetszik. — visszanéz bajtársára — Név nélkül, olyan semmilyen. — megköszörüli torkát — Olyan Annuntianos.

— Az energiafoltok meggátolják a Térugrást. — suttog, mégis valami szokatlan zúg benne — Ennyi a dolga, névvel vagy anélkül.

— Ezért vásároltad a Fényköveket, Vezér? — hunyorogva méricskéli — Ez volt az a nagy titok, amiről mindenki hallgatott?

A páncélkesztyűk ujjai hangosan karistolják az asztal peremét. Az egyenes hát újra meggörbül, a fekete maszk lejjebb billen. Nem mond semmit, lélegzetei mégis feszesebbé válnak, mintha erőlködne. Chris kimérten egyenesedik fel. Arcáról elrejti érzelmeit, de mellkasában a vákuumként feszülő üresség szinte ropogtatja bordáit.

— David tudta? — kezeit karba fonja — Neki elmondtad, mire készülsz, Vezér? Tudja hova megyünk és miért? Igazából?

— Csak annyit mondtam, amennyit tudnia kell. — fejét lejjebb hajtja.

— Többet, mint nekem, igaz? — hangja karcosabb lesz — Két évig emésztett minket a Sötét Üreg. Két évig, de egy szót sem szóltál erről.

— Nem kellett tudnod. — suttogása elhalkul — Nem a te dolgod.

A földi cipők hangosan koppannak, az ember hátat fordít az asztalnak. Egy mély sóhaj emelkedik. Karjai egyre szorosabban feszülnek egymásnak, a mellkasát szaggató vákuum feketelyukként vonzza őket.

— Annuntian Tréfája. — elmosolyodik — Az Átokvakító fegyver neve.

— Magad is hadvezér voltál, Fényharcos! — a hang dörren, mégis erőtlenül zúg — Neked is megvoltak a titkaid!

— Én mindent elmondtam neked, Vezér. — elhalkul — Poal polgár létemre Kaedruként állok itt. Barátodként.

— Nem vagyunk barátok! — a páncélkesztyű az asztal peremére csap — Nem vagy Kaedru sem!

A visszhang elenyészik a sötét falak közt, akárcsak a vákuum Chris mellkasában. Az űr lassan feltelik, a szaggató érzést lüktető nyomás váltja. Torkában bizsergés támad, de sem lenyelni, sem kiköpni nem tudja. Fojtogatni kezdi a hűvös levegő. Arcát belülről marja, mégis elmosolyodik. Elindul az ajtó felé. Talpai már máshogy kopognak.

— Érkezés után várlak a hangárcsarnokban, Fényharcos!

— Felnőttél az elődeidhez, Király! — nem néz vissza — Ott leszek!

Átlép a küszöbön. Nem fordul a tisztelgő őrök felé, lábai döngve viszik tovább a fémfalak közt. Izmait feszegeti az égető érzés, minden mozdulatában apró rángások kísérik. Egyre kényelmetlenebbnek tűnik földi kabátja, a vértek szíjai mentén dörzsöli bőrét. A Fényharcos lakosztálya felé tart, jöttét nem rejti el, robajló fémhangok futnak el körülötte. Az ajtó előtt David várakozik. Lehunyt szeme felett homloka megrezdül a döngés hangjától. Karba tett kézzel támaszkodik a falnak.

Chris megtorpan előtte. Tetőtől talpig végignéz rajta. Már nem ezüstös fémet visel, Árnyékacél vértjei isszák magukba a fényt.

— Összevesztetek? — felpillant bátyjára.

— Miből gondolod?

— Hallom. — elmosolyodik — Mint mindenki a Sikoly fedélzetén.

— Csak tisztáztuk a helyzetet a Királlyal.

David szemei elkerekednek. Azonnal hunyorít, lélegzeteit visszafogja. Újra hidegen néz maga elé. Szája sarka megrándul, de nem szól semmit, csak karjai szorulnak össze mellvértje előtt.

— Csinos az új szerelésed, Árnyékharcoska. — elmosolyodik — Más is jár hozzá? — elfordítja fejét — Nem is tudom… Némi titokzatosság?

— Csak egy felderítésre vettem fel. — szúrósabban néz vissza — A bátyám legalábbis ezt mondta nekem.

— Mit mondott róla a Király? — mély levegőt vesz, mellkasát kidülleszti — Veled úgy tűnik beszédesebb a titkait illetően.

— Azt mondta, kérdezzem meg a Fényharcost. — szeme sem rebben — Ő volt az, aki szemtől szemben állt azzal, amit fel akarunk deríteni.

Az ember öklében halkan recsegnek az ízületek. Tüdejéből lassan szökik el a többlet, a levegővel együtt tartásából is eltűnik valami. Elindul az ajtó felé, de lábait már erőtlennek érzi, a vértek szíjai szinte egész testét összeroppantják. Egy villanásig néz csak öccsére. Üresen.

— Már értem, miért érzi Mona, hogy a Kaedruk elvették a családját.

Nem várja meg a felé mozduló fiút, bezárja maga mögött az ajtót. Amint csattan a cirádás fém, már Elena áll vele szemben az előtérben. Bordó követi ruhájában feszeng, zavarodottan billeg bátyja előtt. Mögötte a fémcsarnokból a csobogó medence hangja árad. Chris megkerüli húgát, a kedves illatot követve az egyik hálószoba felé indul. Megtorpan. A kis Tündér kezét érzi sajátján. Nem szorítja, de nem is gyengéd a mozdulat, inkább csak hirtelen.

— Van mondanivalód, nagykövet asszony? — nem fordul felé — Esetleg megosztanál velem valamit a férjed titkaiból?

— Hallottam mit beszéltek. — elengedi kezét — Nincs igazad. David…

— Titkolózik. — tovább indul — Méltó tanítványa a Királynak!

— Csak egy felderítés. — vékony hangja vádlóan zúg — Te mondtad!

Nem áll meg, nem is kopog, belöki maga előtt a hálószoba ajtaját. Mona az ágy széléről felpattanva mosolyogva üdvözli. Összenéznek.

— Ezt vedd le! — remegő kézzel mutat a lány űrruhájára — Most!

A zafírok alatt elvörösödik az arc, kezeit maga előtt összekulcsolva kezd forgolódni. Lesüti szemét, háromszor sóhajt, mielőtt megszólal.

— David azt mondta, hamar odaérünk. — suttogja — Van még időnk?

Chris szótlanul dönget tovább, a fürdőbe rontva megmártja kezét a csobogó vízben. Megmossa arcát. Sokszor merít, egyre erősebben dörzsöli. Minél vizesebb, annál idegenebbnek érzi saját bőrét. Álkapcsában az izmok megkövülve szorítják össze fogait. Hátrébb lép.

„Mi a fenét keresünk mi itt?”

Arca lángol, saját ujjainak nyoma marja kívülről, a lüktető nyomás belülről feszíti. Visszaindul a szobába, a lendülő szárny felkavarja a levegőt. A kedves illatot erősebben érzi. A lányt újra az ágy szélén pillantja. Hátán a föderációs intelligens szövet már szétnyílt, egészen dereka aljáig felfedte bőrét. Keblei felett keresztbe tett karjaival tartja szemérmesen magán, pironkodva vár, lesütött szemmel.

— Nem szoktál ilyen heves lenni. — ajkain megcsillan a mosoly — Nem félsz, hogy elfáradsz a felderítés előtt?

Chris rá sem néz igazán, csak elsétál az ágy mellett. Kezét a hálószoba ajtajára teszi, csupán fejét fordítja oldalra.

— Nem kell az a gönc. — hidegen beszél — Itt maradsz a hajón.

— Ezt már megbeszéltük. — felpillant — Én is jövök…

Egy hangos roppanás hangja fut szét a szobában. A lány kitátja száját, de beszéd nem indul belőle. Karjai feszesebben szorítják az űrruhát, hátán a szétnyílt anyag finoman himbálózni kezd a remegésben. Az ember meglöki a szárnyat, átlép a küszöbön. Tovább halad, rá sem néz az ülőpárnákon várakozó testvéreire. Kiront a folyosóra. Lángokat érez maga körül, kínzó, maró hőséget. Futni kezd előle. Cipői felverik az acél csendjét. Mindent beborít a csattogó visszhang, de nem lassít. Tovább rohan. Elmosódnak előtte a falak, a fényfoltok összeolvadnak az árnyékos sávokkal. Nem figyeli a környezetét, talpai mégis céltudatosan dobbannak egymás után. A sötét csarnokokon át halad, a szűkülő falak legvégéig. Már nincsenek fénykövek, csak a félhomály.

— Nyissátok ki! — megáll a fekete fal előtt — Most!

Az Árnyékharcosok megelevenednek a sötétből kilépve. Ökleik koppannak, tenyereik megérintik a lemeznek tűnő elemet. Hangos dübörgéssel emelkedik a fém, a rejtett lépcső fénye szinte elvakítja a barna szemeket. Elindul felfelé. Minden fok után egy kicsit könnyebbnek érzi mozdulatait. Minden dobbanás a Tréfás Király egy kacagása. Felér a tetejére, de nem lép a Fényüvegek elé, csak egy pillantást vet a fordulatban az elnyúló csillagok képére. Leül a második fokra, ahova egykor is leült, amikor Maledicto hellyel kínálta. Erszényébe nyúl, megragadja a tekercset. Nem bontja ki. Sóhajt.

— Ezt is előre láttad, Felség? — suttogása visszhangzik az acélok közt.

Leteszi a levelet, pontosan oda, ahol egykor a Király ült mellette. Kiüresedve tekint a hosszú lépcsőre, lélegzetei elmélyülnek. Arcát kezébe temetve hajtja le fejét, halkan sóhajtozik percekig.

— Végül magamra maradtam. — kezébe veszi a papírt.

Kitekeri. Némán mered a címzésre, szíve megdobban a göcsörtös sor láttán.