Sötétség

Chris egy rideg, egyenetlen talajt érez maga alatt. Kemény. Sziklaszerű felületet tapintanak mozduló ujjai. Nyaka lüktet. A gördülő cseppek csiklandozzák bőrét. Teste reszket, elméjében még a vízió képei kavarognak. Nem érez illatokat, csak steril levegőt.

Szemét óvatosan nyitja. Nincs fény, semmit sem lát a sötétségben. Lassan húzza maga alá térdeit, tenyerein támaszkodva emeli törzsét. Combjában fájdalom villan, a harapás nyoma egészen csontjáig lüktet. Szédül. Fejét apránként körbe fordítja, de nem lát világosságot sem közel, sem távol. Leül a sziklára. Pulzusát fegyelmezett lélegzeteivel csitítja.

Szemét ismét lehunyva fülére támaszkodik. Megfeszíti, amennyire csak tudja. Teljes némaság veszi körbe, egyedül a Japán Harcos ketyegése töri meg a monoton zúgást. Szíve ismét háborog. Aprókat sóhajt, hallja saját lélegzeteit.

Tapogatózni kezd zsebében. Egy fém szerszámot keres, kezébe veszi és messzire hajítja. A távolodó suhogását figyeli a levegőben. Nagyot csattan, majd több kisebbet is. A rezgések elfutnak a szikla felett.

Egy percet ül a visszhangot kémlelve, de sem hegyek, sem tereptárgyak nem törik meg a zajt. Bal zsebébe nyúl, a Kaedru kommunikátort veszi kezébe. Az Univerzum Sikolyait hívja. Látja az eszköz fakó fényét, körülötte furcsa, fekete köd száll, füstös gomolygás.

— Annuntian… — suttogja — A reaktor felrobbant, de még élek. Megsérültem… Nem tudom hol vagyok. Sötét van. Nem látom az Átkokat sem... Nem tudom mi történt.

Hosszasan vár a pislákoló fényre meredve, de nem érkezik visszajelzés a műholdak felől. Feszülten figyeli, közben kezét mellkasához emelve tenyerével tapogatózik. Remegni kezd. Nyaklánca eltűnt, az implantátumot rejtő medállal együtt. Nyakához kap, a lüktető fájdalom helyét tapintja. Nedves. Kezét orra elé emeli, beleszagol. Felismeri saját vérének fémes aromáját. Ismét a sebhez nyúl, széleit tapogatja.

„Nem sebészi vágás… Egyenetlen… Kitépték a fordítót is…”

Jobb zsebébe csúsztatja kezét, reszketése alább hagy. A Poal jeladó a helyén maradt. Nem indítja be, elő sem veszi, csak csendesen tápászkodni kezd. Egyet lép előre, de megáll. Combjához emeli kezét, belemarkol a megsebzett izomba. Fogai összeszorulnak, de nem kiált. A fényt szólítja. Tudja, hogy miért nem felel. Érzi testének apró remegéseit. Visszaül a sziklára, szemét lehunyva próbál emlékezni. Mona kedves mosolyát keresi magában, a kis kórházi pihenőszobát és az első reggeli búcsút. Hátában megfeszülnek az izmok, görcsösen rándul össze. A vízió képe bénítja, nem is tud mást felidézni. Szeme könnybe lábad. Ismét rátör a tehetetlenség érzése, miközben látja a lányt az Átok fogai közt roppanni. Újra átéli elölről az egészet.

— Ez nem történt meg… — leheli maga elé — Csak egy álom volt! Nem történt meg…

Zihálva keres egy békés emléket a háborús képek között. Egy érzés keríti hatalmába, kellemes melegség fut el mellkasában. A kertet látja, a Sikoly fedélzetén. Önmagát, két Kaedru Hercegnő közt eltörpülve a fűben. Együtt nevetnek. Elméje lassanként megnyugszik, pulzusa lassul. Ismét a fényt szólítja. Barna szeme fehéren izzik fel, előtte a fekete semmi szürke valamivé formálódik. Érzi a sebeinek lassuló lüktetését. Feszülnek. Apránként húzódnak szűkebbre, végül a bőr összezár felettük. Nem fojtja el az erőt, körbetekint a félhomályban, majd ismét talpára áll. A kommunikátorra pillant, de az némán pislákol csupán. Sem Annuntian sem a műholdak nem felelnek.

Csuklójára néz, a csendes kattanás felé. A rugó kiengedett. Jobbjával felé nyúl, a fogantyút ragadja. Éjfélre állítja, majd elkezdi felhúzni. A halk ciccenések valósággal csattognak a némaságban.

„Nyolc tekerés, huszonnyolc óra! A Japán Harcos szolgálatba állt.”

Elindul a gomolygó ködben. Tíz lépést halad, ismét megtorpan. Dermedten áll, csak szemét forgatja körbe. A fényben elenyésző füstöt nézi. Eltűnik, mintha ott sem lett volna.

Nem indul tovább, szemét lehunyva csendesíti érzékeit. Már nem akar hallani, sem látni. Jelenlétet keres. A Yelaou faj tudását használja, az illúziók mögé próbál belesni. Szeme felpattan, hátra lép egyet. Érzi.

Átjárja valami, amit előtte sosem tapasztalt. A feketeségben nincs élet, csak sötét energia. Az Átkok és hamis Kaedruk üzemanyaga körbe veszi. Nem érzi a határait, túl messze vannak. Jóval távolabb, mint bármi bármikor. Benne áll, körülötte kering.

Egy sustorgó hang kavarog felette, de forrását nem látja, saját fényének ereje jóval a felhők előtt elenyészik a ködben. Mintha a zaj az égből törne a föld felé, sziklák roppannak előtte, tisztán hallja a kövek morzsolódását. Örvénylik a levegő, nem túl távol, éppen a látóhatár után. Érzékelése apránként elveszik. Már nincs jelenlét. Ismét remeg, arca elfehéredik. Elméjét elborítják az érzések. Szemében még izzik a fény, de már máshogy. Nincs kontroll. Csontjaiban is érzi a kellemetlen cikázást, lassan hátrálni kezd előle.

Lábai alatt a szikla remeg, körülötte a köd szabályosan pulzál, mint egy szívverés. Nyomást érez egész testén, szorító erőt, ami nem belülről jön. Hátat fordít, futni kezd. Nem száguld, annyira szalad csak, mint egy ember. Ereje fogytán, talán már csak egy pár Surranásra elég. Fedezéket keres, egy nagyobb sziklát, vagy barlangot. Léptei előtt csak a puszta szürke kő van mindenfelé. Talpai alatt felverődik a finom por. Sokáig szalad.

— Nincs sehol… — fújtatja maga elé — Ez az egész egy nagy semmi…

Lábai lassulnak. Megáll. Utoljára rápillant a kommunikátorra, majd zsebébe csúsztatja. A Japán Harcosra néz, a mutatók fél egyen állnak.

— Nem jön értem… — ökle szorul — Miért is segítene?

— Miért keresel támaszt?

Összerezzen. A szavak mögüle pár lépéssel szólítják. Nem emberi beszéd. Mint millió halálsikoly egy apró tölcsérbe szorítva, úgy zúg mögötte. Egy másik hangot is hall, lángok nyaldosását. Nincs ropogás, csak a levegő sistergése a tűz hegyénél. Valami áll mögötte.

Fejét óvatosan fordítja, pillantása szegletéből hátra les. Pupillája kitágul, lélegzete elakad. Fülében lüktet saját szívverése, verejték gördül homlokán.

Egy női alakot lát, szürke kelme fedi, mintha porból lenne. Bőre nincs, az összesűrűsödött fekete köd alkotja testét. Fején két kéken izzó lidércfény virít szeme helyén. Nincs arca, csak sötét anyaga.

„Mint az Átkok tekintete… A testet viselő árnyék.”

A jelenés mozdulatlanul áll, kékes fekete aurája békésen lobog körülötte. Testéből sötét füstcsíkok merednek fel az égre, nem vastagabbak egy hajszálnál. Lüktet belőlük az energia.

— Ki vagy te? — fenyegetően szembe fordul vele.

Megremeg a kő a háborgó erőktől. A lángok megvadulnak, szinte kitörnek az alak testéből. Hangja nem csak belőle, az égből is zúgni kezd, dermesztő erővel.

— Sok nevem van, de egyik sem kedvemre való!

Az ember hátrál, kezét ismét a nyakához emeli. A heget érinti ujjaival, a fordító helyét. Pislákoló tekintete felett a szemöldök ráncosodik, szája halk szavakra nyílik újra.

— Miért értem, amit mondasz?

A lángok visszább húzódnak, a fojtogató erő enyhül a levegőben. Csak a női alak felől érkezik a válasz.

— Már ismerem nyelved és emlékeid, Fényharcos! — szemében kavarog a kék energia — Láttam életed villanástól-villanásig.

Chris egy lépést hátrál ismét. Szeme elé a sötét vízió képei szöknek. Mona sikolya süvít fülében, a recsegő csontok és a fröccsenő vér hangjától borzong. Ökleiben roppannak az ízületek. Szemében az erőtlen fény ismét éled, lassan égeti el elméjében a bénító ködöt.

— Ha képes vagy erre, miért tépted ki a fordítómat? Mi szükséged rá?

A jelenés egyet előre lép, lábai végén sötét füst terjed a sziklán. Kezét előre nyújtja, benne az összetört eszköz szilánkjai csillognak.

— Hangja szétvágja a csendet. — a rizsszemnyi törmeléket füstölgő tenyeréből a sziklára szórja — Förtelmes zaja nem kedvemre való.

— Mi vagy te? Hol vagyunk?

Az alak nem felel, légies lépteivel közelít az ember felé. Karjait lassan emeli, mint kecses lány érinti a férfi orcáját. Chris megdermed. Szeme elé egy kép szökik, de más, mint a Poal látomások. Fáj neki. Mint a hegedűhúr hangja elpattanás előtt, úgy visít elméjében a belé hatoló idegen erő. Nem villanás, sokáig tart.

Egy kékes-fekete füstöt lát a sötétségben, benne szürke kövek, apró gömbölyű kavicsok. Az egyik közeledik felé. Pupillája kitágul, szeme elkerekedik. Nem kavics, bolygó, akárcsak a többi. Egy naprendszer kiterjedésű köd kavarog. A felszínt egyre közelebbinek látja, felé száguld a kráteres planéta. Futni akar, de nem tud, szellemét elvágták testétől. Már egészen közel van, a sötétben apró fényt lát. Magukat pillantja. Egy szót hall felzúgni az ürességben, de nem az ő nyelvén szól. Nem érti. A kéz elengedi, az ember térdére rogyva zihál. Szürkülő szemei elé a medál ereszkedik, a rongybaba a nyakláncot markolva lengeti kezében.

— Ez más. — sustorog hidegen — Lágy a hangja. Kedvemre való.

Chris bal karját nyújtja érte, de a másik nem ereszti. Az ember feláll, tenyere körbefonja az ezüstös fémet. Tekintete a kék energiákra mered, szemöldöke ismét ráncosodik.

— Ez az enyém. — morog halkan — Ez az én…

— Alestro, Marco, Alena… — megrázkódik az ég — Mona, David, Elena… — sötét lángjai magasra csapnak — Halál és fájdalom, kudarc és keserűség! Ez a világod, Fényharcos!

A lánc lendül, az ember kezéhez csapódik gyengéden. A jelenés karját leereszti, lángja ismét nyugodt. Egymásra merednek a sötét tűznyelvek hangjában.

— Miért… Miért hívsz Fényharcosnak? — ropog a fém kezében — Én már a Békeharcos vagyok.

Az alak nem mozdul, de az ég megremeg. Ezer torok gúnyos kacaja rázza a sötétséget. Nem hang, inkább csak rezgés. Lábuk körül a por felkavarodik a rengésektől.

— Nálatok nincs béke, nem volt sohasem. — csendesen sistereg — Azt oda kell vinned! — szemében forrong az energia.

— Odavinni? Honnan?

A jelenés karjai ismét mozdulnak. Az ember fejét közre fogják, elméjébe törnek a képek. A látomás fájdalma gyötri, de csak sötétséget lát, lassan világosodik ki. Átkokat pillant. A bestiák mögött termetes gépek állnak, mintha kőből lennének. Félig áttetsző kamrák, belsejükben folyadék kering. Alakokat lát lebegni bennük, furcsa elmosott sziluetteket.

— Mi ez a borzalom? — hangját alig hallani — Mit tettél velük?

— Várnak.

— Mire?

A vízió semmivé foszlik, a szédelgő embert a fekete karok eleresztik. Mintha csak emlékezne, füstje másképp kavarog. Vadabbul kering. Fókuszálatlanabb.

— A fehér páncélos erejére.

A szavak hallatán Chris szeme fennakad, hátrébb lép a merengő rongybaba elől. Egy ember cipőnyit jut csak távolabb, de a csendes hang megállítja.

— Kedvemre való lenne. — a kék energia felragyog szeméből — Végre békét vinni a dögvész univerzumába.

Az ember a tenyeréből lengő nyakláncra pillant. Tekintete lassan kúszik órája szíjára. Alkarja fordul, már a karcos üveget nézi, majd alatta a mutatókat.

— Milyen békét kínálsz nekünk? — szemei rezzenéstelenek.

— Az egyetlent! — Chris felé nyújtja jobbját — A végsőt.

A gesztus furcsán idegen, mégis ismerős az embernek. A Föld óta nem nyújtott felé senki kezet. Így nem. Karja ösztönösen megmozdul. Egyetlen rándulás, aztán megáll. A füstölgő lényre mered.

A kéz ott lebeg köztük, körülötte a sötét lángok csendesen lobognak. A Japán Harcos ketyegése erősödik fülében. Védencei arcát idézi, a barna szemüket és a kedves mosolyukat látja. Szívverésüket hallja fülében.

Jobb keze zsebébe csúszik, majd mély lélegzetet vesz. Kattanás szűrődik ki ruhájából. Jobbja ismét emelkedik, a fekete kéz felé mozdul. Nem áll meg mellette, a nő mellkasához emeli.

— Nem. —tekintetében éled a Fényharcos.

Ujjai szétnyílnak, tenyere megfeszül, szemében felizzik a fehér ragyogás. Karjában végigfut az erő. A koncentrált energia markából fénysugárként tör elő, a pusztító villanás a sötét testbe csapódik. Ruhája elporlik, a tömör füst süvítve elenyészik.

Az ég háborog, megrázkódik a föld, a morajlás erősödik körülötte. Ismét egy sustorgás tör a felszín felé. Morzsolódnak a sziklák, recsegnek a kövek a látóhatáron túl, a kavargó erőket érzi maga körül.

Nyakláncát a helyére akasztja. Nem mozdul. Csendesen zihál, testét próbálja megnyugtatni. Óráját nézi feszülten, fülével a távoli hangokat figyeli. Vár. Percek telnek el, de csak a ropogó zajokat hallja, körülötte mindenhol a sötét üresség pulzál. A mutatók lassan pördülnek.

„Tizenkilenc perc…”

Mozgás éled, felé közelítő gyorsuló suhogás. Kezét emeli, tenyerét megfeszíti. Nem látja a sötétben, fülével próbál célozni. Csend lesz. Elnémul a hang, csak a Japán Harcos ketyegését hallja.

Csuklóin éles fájdalom villan, karjait megfeszítve a hátára lökik. A kemény anyag bőrébe hasít, húsát marja a szorításban. Felette izzik a két lidércfény, egészen közel mered szemébe. Nem tud mozdulni, a lény szorosan tartja. Füstös kezei végén fekete karmokká sűrűsödött az anyag. Egyre jobban belevájja őket az ínak közé. Nem ereszti.

A két kék energia leheletnyire vibrál csupán Chris arcától. Nincs bennük düh, csak egyfajta felfoghatatlan, ősi üresség, amely lassan kezdi felemészteni megmaradt erejét. Az elfojtott lélegzetek felett csendesen szól újra.

— A fényed így mit sem ér. Csak elégeted az életet, ami egyben tartja.

Chris üvölteni akar, de a mellkasára nehezedő nyomás kiszorítja levegőjét. A Japán Harcos ketyegése a csuklóján most nem megnyugtató ritmus, hanem egy könyörtelen visszaszámlálás. Tik-tak. Minden másodperccel mélyebbre fúródnak a karmok. A vérének fémes szaga keveredik a steril, ózonos köddel.

„Nincs már mit beosztani…”

Izmai elernyednek, nem feszül ellen a szorításnak. Szemét lehunyja és még egyszer felidézi a gyermekek arcát. A pulzáló lángok közt hallja Elena bíztató suttogását. David méltatlankodását és nevetését. A saját gyermeteg válaszait. Érzi maga körül a gyengéd ölelésüket.

Szájára mosoly húzódik, ismét a kék energiákra mered. Egy csendes hang indul a vigyorgó fogak közül.

— Azt mondod, Fényharcos… Legyen.

Csontjai roppannak a megfeszülő izmoktól. Szemében erősödik a ragyogás. Szakadt ruháján fény szökik át, a szálak közt az egész testéből előtör az energia. A hátra sodródó jelenés elereszti csuklóit. A lökéshullám megtépi szürke rongyait, az erő anyagának nagyrészét a semmibe küldi. A maradvány elterül a kemény kövön, ott foszlik szét a kialvó villanásban.

Ismét sötétség borít be mindent. Chris nem mozdul, mellkasa is alig emelkedik. Már nem látja a Japán Harcost, csak csendben számolja a másodperceket. Minden rezzenés a csuklóján egy utolsó megélt pillanat. Nem maradt ereje harcolni, csak halkan zihál és hallgat.

A távolban elindul az örvénylés. A sziklák kövekké törnek, azokból por őrlődik. Az ember mozdulatlanul fekszik tovább. Némán számol, sokáig tart. Nem tudja, mennyi idő telt el, csak a másodpercek szaporodnak fejében. Minden tik és tak egy pillanat az erő gyűjtéshez.

„Ezeregyszáznegyvenhét… Ezeregyszáznegyvennyolc…”

Megmozdul a levegő, de valami más, mint másodjára. Nincs száguldás, csak csendes suhanás közelít felé. Pár lépésre tőle balra abbamarad a sustorgás. A női alak megáll.

— Kerested a létezésem. — zúg fel a tömör sikolyok hangja — Megtaláltad.

Felelet nem érkezik. Lassú lélegzetei mögé bújva koncentrál összegyűlt erejére. Nem lett sok, szinte semmi sem.

— Láttál mindent, azt mondtad. — halkan suttog — Tudod, hogy miért kerestelek. Csak oktalanul pusztítasz. — felkiált — Gyilkos vagy!

Az ég úgy robajlik, mintha rá akarna szakadni a földre. Rázkódik a kő, még a levegő is. A köd is másképp mozog, apró szemcséinek hullámzása töredékessé válik. A jelenés lángjai magasra csapnak fel, a kék izzás szinte megpörköli a levegőt. Nem szól többet.

A távolban sistergő hang erősödik. A feketeségben lilás fény gyúl, egyre erősebb, égett szag kíséri. A felszín ködbeveszett részletei lassanként előbukkannak, éles árnyékok feszülnek a kráterekben. Távoli dobogás tör át a sercegésen, egyre közelebb szól, egyre erősebben.

Chris oldalra billenti fejét, a lilás fény felé néz. Pupillája összeszűkül. Egy Kaput pillant, a hamis Kaedruk átjárója ég tőle nem messze. Fakuló csillagokat lát a túloldalon, alattuk egy ismerős, letarolt tájat. A nap már kelőben van, bíborosodik az égalja. Lélegzete elakad, apró rángás fut át testén. Egy Átok lép a sziklára, majd még egy és még egy. A bestiák vonulnak, visszatérnek a sötétbe. Szájukban megannyi égett holttest szorul, de a szörnyek közül alig egy kettő fekete bőrén látszik csak sérülés. Horzsolások, egy két apró vágás csupán, amit elszenvedtek a pusztító robbanásban.

„Sértetlenek… A reaktor mit sem ért…”

Torka összeszorul, szíve facsarodni kezd. Érzi, hogy lassan könnyek szöknek a szemébe. Nem sír, nevetni kezd. Halk kacaja közben fordul át hasára, térdét felhúzva apránként kezd felállni. Az Átkok döngő léptekkel haladnak tovább, mintha ő ott sem volna.

A feltápászkodó ember egy utolsó pillantást vet a lényre, az csendes lángolása mögül néz vissza rá. A Japán Harcos mutatója megáll, a lilás fény elszürkül, akárcsak az Átkok kéken izzó szemei. Chris Surran. Billegve rohan a hullámzó kapu felé. A mozdulatlan horda utolsó átkelő példánya mellett fut. Hatalmas fogai merednek szájából, jobb első mancsa megdermedve lóg a levegőben.

Chris a kapuhoz ér. Léptei egyre bizonytalanabbak, erejének utolsó szikráit használja a sebesség fenntartásához. Tudja, hogy nem szabad, de nem bírja ki. Hátra néz. Ereiben megfagy a vér. A jelenség nem a hűlt helyét nézi, feje elfordult, egyenesen utána mered a távolból.

„Ez, hogy lehet…”

Koncentrációja kihagy, egyensúlya cserben hagyja. A fénylő körön átborulva a kormos talajnak vágódik. Magatehetetlenül pörög a mocsokban, végül egy égett sziklának csapódik. Elterül a földön. Fejét hátra feszíti, de látása elhomályosul, csak a lila széleket látja a felkelő nap erőtlen fényében, mielőtt szeme elé bekúszik a sötétség.