Engedély nélkül

A mező túlfeléről hangos beszéd szűrődik be a nyitott átjárón. Elena hullámzó csicsergése elfut a fű felett, csapongó csacsogásában egymást váltja az öröm, a csalódottság és a dac. Közelednek, már a csattogó papucsok hangja veszi át a főszerepet. A lány még utoljára hátra fordul, többször is int a fehér városnak, mintha csak búcsúzna egy távoli baráttól, mielőtt elindul egy nagy útra.

David megdermedve áll a küszöbön, szeme fennakad a feketés rongyokba öltözött bátyjának képén. Homlokára egy furcsa barkácsolt szemüveg van feltolva, egyik fele sötétzöld, a másik mélyebb kék csillogású. Nyakán egy kendő leng, anyaga vékony, de termetes mérete többet sejtet színezeténél.

Elena fordul, férjét átölelve arcán nagyot cuppant ajkaival. A fiú egész testén átfut egy rándulás. Nem apró, kedvesének is azonnal feltűnik.

— Időben visszaértünk! — pajkos suttogása után bátyjukra les.

Csend lesz, csak a sötét köpeny lebbenése kavarja fel a levegőt. Chris megköti maga előtt a fekete nyakzsinórt, majd csuklyáját fejére húzza.

— Beszélnünk kell. — az időtorzító ládához lép, szétfoszló fedelén át zsebeit kezdi megtölteni — Akadt egy kis dolga a régi barátotoknak. Visszamentek a siklóval a rombolóra, ott vártok, amíg értetek megyek.

— Milyen barát? — a lányt eleresztve elé siet — Kiről beszélsz, Chris?

— A Sötét Lidércről, David. — arca üres, de pupillái tűhegynyiek.

A fiú egy lépést hátrál, majd újabbak követik. Barna szemei egyre kerekebben néznek a szedelőzködő bátyjára. A gyümölcsök mellé két föderációs kommunikátor és a Poal jeladó is a zsebbe csúszik, de nem indul a széken pihenő Kockáért, a kis fiókokból furcsa szerszámokkal tölti a másik oldalt. Mozdulatai gyorsak, mégis pontosak.

— Nem. — karjait széttárja az ember előtt — Ha ezt azért csinálod, mert elmentünk Monához, nem is láttuk! A műtőben volt és…

— Hagyd abba, David! — ismét fordul, csuklóján kattan a Japán Harcos csatja — Semmi köze nincs hozzá. — egyre hidegebb tekintete.

— Akkor miért? Egyáltalán hová készülsz így?

— Mondtam már. A Sötét Lidércnek dolga akadt.

Elena megkerüli férjét, Chrishez sétál, gyengéden átfogja üres kezét. Felnéz az eltökélt ábrázatra. Szemei nem remegnek, hangja is tisztán szól, halk szavai megtöltik a siklót melegséggel.

— Nem állítunk meg, de szeretném, ha elmondanád, hova mész.

— A Minris Concellora.

A meleg tenyér egy pillanatig ernyed az ember kezén. Ismét megszorítja. A barna szemek egymásra néznek, a lélegzetek lassulnak.

— Új Védencekért mész? — hangjában nem zúg gúny — Helyettünk?

— Nem. — megérinti a lány arcát — Egy adósságot fizetek meg.

— Kinek tartozik a Sötét Lidérc? — még jobban szorítja.

— Manto Tikkasnak.

Elhalkul a szuszogás, elereszti az embert. A lekonyuló ajkak mellé az ifjú harcoska áll, tekintetét kérdőn emeli bátyjára, átkarolva feleségét.

— Mi dolgod neked a Pilótával? Évek óta nem láttad.

— Ma láttam. — lassan felhúzza óráját — Egy rabszállítóval vitték oda, ahonnan benneteket elhoztalak. Elmegyek érte, ennyi az egész.

— Mi is veled megyünk! — ökle arca elé emelkedik — A siklóval vacsorára már mind a rombolón lehetünk! Miért kell ez a felhajtás?

— Azt nem lehet, David. — tekintete a Kockára fordul — Nem kockáztathatom a Poal haragját azzal, hogy így használom a hajót.

A Japán Harcos halk ketyegése elindul. Chris karjait széttárva átöleli a két gyereket, egy percig szorítja magához őket. Elena remegése erősödik, David tartása egyre görcsösebb lesz az acélos izmok alatt.

— Miért? — lassan emeli tekintetét — Miért tartozol neki?

— A Morbor Ökle utolsó útján szökni akart, amikor megtudta, hogy Alena odaveszett. — lehajtja fejét — Én kértem, hogy maradjon, amíg beszélek a Császárral. Ő volt a póttervem, ha kudarcot vallok.

— Milyen pótterv, miről beszélsz?

— Hogy titeket és Monát magával vigyen, ha engem kivégeznek.

Elena ajkai közt elszökik a levegő. Hangtalan fuvallata sikolyként fut szét a térben, reszkető sárga ruháján a cseppek nyomán átvillan a Poal szövet kéksége. Chris elereszti Védenceit. Felegyenesedik, lassan indul az átjáró felé, de a sötét köpeny zsinórja megfeszíti mellkasát. David nem ereszti. Üresen mered maga elé, bal karja feleségét tartja, jobbjában a fekete szövetet fogja. Szája aprókat rándul, hang mégsem jön ki rajta. Együtt reszketnek Chris mögött, mint akkor a bányában.

— Visszajövök. — sóhajtása mélyre szalad — Megígérem. — csak arca fordul kissé oldalra — A Kocka elvisz benneteket a rombolóra. Ha végeztem, ide jövök és a jeladóval elhívom a siklót.

— Megvárunk az Iskolában. — suttog a lány a föld felé — Otthon…

Az utolsó szó hallatán a sötét köpeny egy pillanatra megrándul. Nem erősen, éppen csak annyira, amennyit a megemelkedő mellkas előre tol a zsinóron. Tekintete az átjáróba néz, a fehér tornyok közé meredve. A pupillák kitágulnak, a barnaságban szinte észrevehetetlen hullámzás fut át. Egy villanásig látja maga előtt a távoli épület képét, ami sok éven át jelentette a szót, amit a romboló nem tudott pótolni.

— Otthon. — bólint a Lidérc — Ott megvárhattok.

A Japán Harcos ketyegése tölti ki a csendet. David kezéből lassan kicsúszik a köpeny, remegő tenyere oldalához ereszkedik, de bal karjából egy leheletig sem engedi kedvesét.

— Legkésőbb tizenhat nap múlva jövök. David, te vagy a Parancsnok!

A Lidérc elindul, csizmái halkan érintik a vibráló padlót, mégis a pislákolás kihagy léptei körül. A szövetre préselt Árnyékkő már teszi a dolgát, akárcsak a lény, ami viseli. A kendő az arc elé feszül, az idegen nap fénye megcsillan a helyére került fémbe foglalt színes üvegeken. Jobb keze a fekete kesztyűbe csúszik, majd intésre emelkedik az átjáróban. Egy erőtlen suttogás indul utána, de már nem állítja meg.

— Félek, hogy nem tér vissza.

— De visszatér! — David szavai acélosan zúgnak — Megígérte!

A Kocka a fotelban várakozva teljesíti a ki nem mondott parancsot. Az átjáró bezáródik, az álcázott sikló némán emelkedve indul az Iskola kertjébe. Chris még utoljára zsebeibe nyúl, a Poal jeladó és a Fénykommunikátor köré lassan fonódnak tenyerei. A kendő alatt arcára mosoly szökik, színes üvegein át a távolba pillant.

— Megígértem.

Némán várja tovább a naplementét, majd a Sötét Lidérc elemét, az éjszakát. Az utolsó felhők is elvesznek az égen. Futni kezd. A fénytelen pusztán szalad a fehér út felé. Összehúzza magán a köpenyt, nem is lassít a boltív előtt, csak átsuhan alatta. Nincs búgás, a vörös lámpa békésen alszik. Az Árnyékkő dolgozik, a barna szemek egy leheletig látni vélik Elena apját, az öreg Stocis kovács mintha rámosolyogna a fekete égről. Bokortól bokorig, árnyéktól árnyékig száguld, elkerülve a katonai konvojokat. Óvatosan közelíti a kikötőt, szemei minden ellenőrző kaput figyelnek, amin csak áthalad. A rideg lámpák fényében is kígyóznak a narancssárga ruhák, a megláncolt lelkeket még éjszaka is szállítják. Nem megy az utcán várakozó őrökhöz, a kikötő falán átugorva a belső udvaron közelíti meg a rabszállítót. A gigászi rámpa előtt négy fegyveres katona közt vonulnak az elítéltek. Alaposan körülnéz, mielőtt cselekedne. Mellkasán egészen hasáig fogja össze a fekete leplet, izmai megfeszülnek, a koncentrált energia átjárja sejtjeit.

Megszürkülnek a színek, a fények pislákolása elnyúlt vibrálássá torzul. Surran. A megdermedő térben, félig egy másik létsíkon vágtat a kikövezett úton, a sorban megfagyott utastársakhoz. Elsuhan a katonák közt, a hajó belső terében egy egészségügyi csomagot kap magához, majd a keskeny lépcsőn a lövészek közt szalad. Egészen az elejéig fut, a légcserélő átvezető szellőzőjénél tör ki újra a szürkeségből. Egyetlen mozdulattal tépi ki helyéről a rácsot, majd a fekvő aknába mászik. A fémet helyére visszafeszegetve zárja rejtekét. Nem sok a hely, de egy Lidércnek éppen elég az út hét napjára.

Csendben várakozik, az órákon át tartó beszállás végét a rámpa csattanása jelzi felé. A fém rázkódni kezd, a remegést elviselhetetlen csörgés követi, mintha minden csavar és szegecs egyszerre akarna kiszakadni helyéről. A gép felemelkedik, az őrjöngő hajtóművek panaszos sikolya kiáltozik a néma lelkek helyett. Lassan csendesedik el a tér, a vákuum hidege még órákig ropogtatja az acélhéjat, mielőtt a bárka belép az utazótérbe. A remegés abbamarad, csak a váz halk pattogása ébreszt az emberben nosztalgiát. Lehunyja szemét, első éjszakáját mozdulatlanul tölti. A fémes pára bejárja tüdejét, a csendes kattogásban végül utoléri az álom. Elrablásának éjszakája és a fehér cella fogadja a túloldalt, az acél szagát a Tündér kedves illata váltja. Sokszor látja a kék zafírokat a hét éjjel alatt. Nappal sem mozdul ki, csak ha a szükség szólítja, a váltások közt elosonva kölcsönzi ki a szolgálati helyiséget észrevétlenül. Nappal a rabok halk sóhaja, éjjel az őrök fecsegése tölti meg a teret, mit sem tudva arról, hogy valaki árnyékként jár köztük. Egy fekete kísértet, a Sötét Lidérc.