Örvénylés

A palota fényes folyosóin járnak a vezérek. A mennyezeten átszűrődő égzengések elvesznek a halk szavak erejében. Chris beszél, Annuntian hallgat. A fénykövek beragyogják körülöttük a fehér padlókat, órákig bolyonganak az ismerős falak közt. A Kocka némán tűri az áruló törvényszegést az üres tekintetű ember kezében. Mindenről mesél. Amit fontosnak tart és arról is, amit nem. Lábai lépésenként nehezülnek, vállai alatt háta apránként görnyed össze. Elfogy a mondanivaló. Csend lesz.

Az ismerős falak idegennek tűnnek. A Fénykövek mintha erőtlenebbül pislákolnának körülöttük. Az eső sistergése beszűrődik a mennyezeten. A Király halad, roskadozó árnyéka kíséri. A léptek már nem tűnnek céltalannak, Annuntian lábai gyorsabban mozdulnak. Lefelé viszi útja, a lépcsők egyre mélyebbre vezetik.

Egy fekete páncélos ajtónál ér véget a séta. Négy őr áll előtte, pedig mérete apró a többihez képest, egy Kaedru alig férne át rajta. Chris látta már, sok évvel ez előtt. Maledicto kísérte, amikor a palotában körbe vezette. A kincstár. A nép legnagyobb értékeinek helye, ezt mondta tréfálkozva. Nem mentek be, csak elhaladtak előtte.

Annuntian az őrökre néz, de azok nem a királyra tekintenek vissza. A Fényacél páncélt viselő embert nézik, mintha csak egy idegen volna. A sötét vértek közelebb lépnek, a Vezér lehajtja fejét.

— Máshogy nem lehet.

A kattogó fém felel csak a szavakra. Az őrök kulcsaikkal a zárakat nyitják, a mechanikák működésbe lépnek. Egy hosszú folyosó rejtőzik mögötte, a falon nincsenek Fénykövek, csak a beszűrődő világosság enged belátást. Annuntian kesztyűjével int az embernek, majd belépnek. A páncélos szárny nem mozdul újra, nyitva marad.

Perceket mennek az elfogyó fényben, egészen egy másik ajtóig. Nincs rajta zár nyílás, csak egy fekete kilincs. Más, mint a palota fogantyúi. Nem Fényacél, ahogy a lap anyaga vagy a zsanérjai sem. Az egészet átjárja valami ismerős ridegség, mintha elnyelné még a fényt is.

A Király benyit, sárgás-vöröses vibrálás szűrődik mögüle. Egy nyolcszögletű terem, a vezérlőhöz hasonló. Nem világítják Fénykövek, Kaedru gyertyák pislákolnak csak egy-egy kovácsolt tartón. A falak sötétek, rajtuk a kilincs fekete féme fut körbe. Zúg minden, mint az Árnyékkövek barlangjában. Chris fordul. A terem bal oldalán ülőpárnákat lát. Nem üresek. Három vén Kaedru görnyed rajtuk, a lakomán ücsörgő vének. Szemük nyitva, de élettelen. Bal kezeik összeérnek, egy fekete öklömnyi követ tartva. A Scienlapist olvassák.

— Nem hozhatod őt ide, Felség! — egy ismerős női hang zúg — Nem Kaedru polgár!

Luxfero lép elő az árnyékból. Tekintete nem haragos, még csak szigorúnak sem lehetne nevezni, az ember mégis lesüti szemét. Annuntian hátat fordít a papnőnek, egyenesen bajtársára néz.

— Igaza van, Vezér! — a Királyra pillant — Nem fogadtam el Atyád polgári ajánlatát… Mona összetört volna.

— Esküszegő vagy, akárcsak én! — mosolya megfeszül a maszk alatt — Ez nekem most is elég.

Csak a zúgás marad a lebbenő palást suhogása után. Luxfero némán hajt fejet. A Király magához inti a Fényharcost, együtt indulnak a jobb oldal árnyas falához. A gyertyák fénye fekete köveken csillan. Kender kötés van rajtuk, akárcsak Chrissén. Több száz Scielapillus pihen a falakon, alattuk a kulcsok, a Clavarisek fekszenek a kis tárolókban. Kaedru harcosok jeleit vésték beléjük.

Fennakad az ember szeme. Három ismerős karcot pillant, három király nevét. Placatas kenderre fűzött fekete köve a helyén, de kulcsa nincs ott hozzá. Maledicto nyaklánca töröttnek tűnik, maradéka nem nagyobb egy Clavarisnál. Az ő titkainak nyitja sem került a falra. Csak Annuntian sötét kavicsa várja, hogy az Árnyékharcos kincse olvasható legyen.

— Vakok vagyunk. — suttog a Vezér — A múlt homályának világtalanjai.

A sötét palást lebben a fordulatban, de Chris nem mozdul, meredten néz a fekete kövekre. Vállvértjét egy szürke kéz érinti, alig nehezebben, mint egy tollpihe.

— Ha olvashatnánk őket, akkor is Capignisi tengelyfordulók százáig tartana. — a papnő mellé lép — A Scielapillus a teljes meséjét mutatja a véneknek.

— Mona nem várt ennyit. — az ember rátekint — Órák alatt látott sok éven keresztül.

— Az avatatlan elme sodródik. Az érzelem vezeti, végül elnyeli az örvénylés. — elengedi vállát — A vének mások. Megosztják a történetet, de együtt járják végig a teljes utat.

A barna szemek nem rezzennek. A törött kő képe tükröződik bennük a pislákoló fényben. Lélegzetei lassulnak, akárcsak szívverése.

— Miért nincsenek meg a kulcsok? Hol vannak a hiányzó Clavarisek?

A papnő a Király felé fordul. Nem kérdez, az pedig nem válaszol, csak aprót roppan nyaka a bólintásban.

— Maledicto idején vesztek el. Nem tudjuk, hova kerültek. — Luxfero lesüti szemét — Talán a komor Király nem akarta, hogy bárki lássa Atyja, Placatas szégyenét.

— Nem akarta? — Chris az ajtó felé indul — Ennyi volna? Csak a Tréfás Király egy újabb csínye?

A Vezér megrogyva mozdul az ember után. Szeméből nem harag süt, valami sokkal nyomorúságosabb. A folyosóra meredő bajtársa mellé áll, maszkja alól a suttogásnál is halkabb szavak indulnak.

— Hálás vagyok. — ökle szorul — Az én szégyenem, hogy a tudást kulcs nélkül nem tudom viszonozni.

— Kulcs nélkül… — suttogja — Apád sokszor mondott valamit a kulcsokról… — szája sarka megrezdül — Nagyon sokszor… — szemöldöke felszalad — A lakomákon, az edzések után, még a kovácsműhelyben is. Soha nem illett oda. Nem is értettem, miért mondogatja… — elmosolyodik — A kulcsokat mindig a szem elé kell tenni. Ott nem keresi őket senki.

Egyszerre fordulnak hátra. A barna és a fekete szemek a töröttnek tűnő nyakláncra merednek. Megfeszülnek az izmok, mintha versenyfutásra készülnének.

— Mondott még valamit, Annuntian. — groteszk vigyora villan — A Fényharcos gyorsabb, mint az Árnyék…

A Vezér szemei elkerekednek. A fekete kesztyű lendül, a marok kitárva száguld az ember felé. Üresen záródik össze. Chris Surran, már a fal előtt áll, kezében a két nyakláncot szorítva.

— Máshogy nem lehet… — eltűnik a fény, a padlóra borul rángatózva.

Az idő, mint egy fekete massza, úgy folyik be elméjébe. Utolsó gondolata a családjának fakó képe, de az érzés elmosódik, a sötét követ már nyakában pillantja. Balján egy fiatal Kaedru lány áll, Poal ruhát visel. Thesairisnek nevezi beszédében. Jobbján a Fehér páncélos várakozik. Nomah. Aurabias palotájában állnak a trón előtt. Mély, tiszta érzelmeket érez. A barátság melege önti el, a szakállas Fényharcos láttán. Lopott pillantásokkal les csak a kék ruhás Kaedru hölgyre. Szíve hevesebben ver, szinte izzik páncélja mögött. Körben az emelvény alatt nemesek, katonák és polgárok dobolnak lábaikkal. Placatas királyt éltetik. Christ. Elmosódik az idő a feketeségben.

Már a fák között áll, a lánytól pár lépésre. A Poal tanítvány felségnek szólítja. Az arctalanok kertjéről mesél, a kupola alatti édenről, ahol a PSY tudás mellett a békéről hallgatott bölcsességeket. Chris megbűvölve nézi a Kaedru teremtést. Szinte táncolva jár a törzsek között, minden mozdulata könnyed és játékos. Izzik a levegő a lombok alatt. Ismét feketeségbe mosódik az idő.

Egy palota épül. Más, mint az Őrült Királyé. Kisebb, visszafogottabb. Mindenki dolgozik, földművesek, tisztviselők és a nemesek is. Még maga a Király is önti a téglákat. A Fundurus porába Fényköveket zúznak, fehéren ragyogó építőanyagot formáznak belőle. A levegő szinte lángol Chris körül. Nem az ásvány fűti, a földművelők öltözékét viselő Thesairis képe, aki Nomahhal tréfálkozik alig pár lépésre tőle. Versenyeznek, ki tud több téglát felrakodni. A Fényharcos nem is erőlködik, tekintete az Uralkodót lesi. Veszít a hordárok harcában, mégis mosolyog. Chrisre mutat, majd gúnyos hangon a kőformázók lassúságáról beszél. A győztest a Királyhoz küldi, erősítésként. Kezével int, majd fényét élesztve magasra emelkedik, az épülő falak tetejére. Egy pillanatra megáll a munkazaj. Mindenki a vibráló harcost nézi a levegőben, csak ketten nem figyelik a csodát. A vágytól lángoló Chris és az elé álló kendős lány. A tüzet felváltja a fekete idő ködje.

A Fundurus csillagos ege alatt sétál. Alig egy lépésre jobbján Thesairis halad. A Király megtörve beszél, Atyja, Aurabias bűnei után saját gyengeségéről is színt vall. A párbajban megölt nemesről és a tehetetlenségéről. Változásra vágyik, de nem érzi hozzá az erőt. A telepata lány hallgat. Chris megáll. Szemét lesütve végül kimondja, amit tengelyfordulókon át nem tudott. Kaedruhoz méltatlanul, szemét lesütve, fejét lehajtva vallja meg érzéseit. Nem egy uralkodó beszél, csak egy erőtlen fiú, aki békét keres a háborgó univerzumban. Megtalálja. A fekete massza elmossa az összekulcsolt szürke kezeket.

Saját palotájának hálószobájában áll, nagy szavakat mond. A felfedezésről beszél, terveit meséli asszonyának. A Kaedru nő mosolyog, érintése forró, még a fecsegés üres perceit is megédesíti. Chris a gömbölyödő pocakra pillant. Érzi a büszkeséget. A Királynő várandós, Maledicto már tréfás rúgásaival készül életét megkezdeni. A szürke kezek egymást fogják, a boldogság pillanatában mégis egy szokatlan érzés kezdi kerülgetni. Idegen.

Ujjait feszegetik, egyre erősebben, mintha csak Thesairis érintéséből akarnák kitépni. Egy hang zúg a teremben a pár körül. Nem a falakból jön. Távolabbról. Máskorról.

— Engedd el, te bolond! Beleőrülsz!

A lány keze elhűl. Megkeményedik. Mint egy-egy fekete kő, úgy szorul a markokban. Az érzés átszakítja a teret és az időt, a jövő ködjéből zúg be mindent. A Király nem király, csak az emlékekben önmagát elvesztő ember. Érzi a tenyerében feszülő követ, csaknem elvették tőle. Belekapaszkodik, úgy szorítja, mint semmit soha azelőtt. Hidegen tekint a Királynőre. Ébredő elméjében már egészen más érzések dúlnak. Félelmét keresi. A fekete köd bekúszik szemei elé.

A vezérlőben áll, a vészjelzést hallgatja. Szörnyekről beszélnek, a semmiből megjelenő húsevő bestiákról, amik a negyedik Ékkő bolygón lerohanták a leszállókat. A bányászok riadt kiáltásai végül elcsendesülnek. Parancsot ad, a tizenkét Sikoly Fundurusi leszállására. Minden Kaedrut a fedélzetre hív, aki csak felfér. Tudja jól, az első Király hagyatékaként az összes honfitársa katona. Földműves, kovács vagy nemes egyaránt megkapta a kiképzést. Nem szállítókat küld értük, a csatahajók ereszkednek a felszínre. Kevés az idő. Maga is csatába indul a bajbajutottakért. Nomah mellette áll, de nem tart vele, hideg szavai elvesznek a semmiben. Átkokról beszél, amik ellen ő nem harcolhat. Placatast is óva inti, de az uralkodó bűntudata erősebb a józan észnél. Felfedezési vágya hajtotta a Fénykő utánpótlás felé, de népének hulló vére felébresztette Aurabias örökségét szívében. Harcolni fog. Utolsó tiszta gondolata végül még utat talál, a Fényharcost Thesairis és Maledicto védelmére kéri. Barátja bólint, néma esküje erősebb a Fényacélnál. A fekete massza ismét folyik.

A Király a Tizenkettedik Sikoly vezérlőjében áll, a Capignis tüze forralja a Fényacél vázat. Távolodnak a Fundurustól, nagy ugrásra készülnek a nép negyedével a fedélzeten. Az Ékkő bolygók felé fordulnak a hadigépek. Egy fénycsóva hasít át köztük, a zöld planétánál alakot ölt. A Tizenharmadik Sikoly hazatért. Nem üzen a többinek, csak sodródik a bolygó közeli térben. Christ elfogja a rettegés. A palotából érkezik a hívás. A szörnyek, amik a távoli rendszerben gyilkoltak, most a Fundurus felszínén rohamoznak. Több százan vannak, talán ezren is. A falvakban és a két körvárosban is ott termettek. A csatahajók fordulnak, a fekete idő hulláma ismét elmossa a teret.

Az uralkodó a kijelzőjére meredve tűzparancsot ad, az űrből ereszkedő hadigépek fedezik a Herceggel menekülő félhalott Fényharcost. Saját palotáját löveti porrá, Aurabias lövegeivel. Elsöpri az ablakban támadni készülő Átkot. Nem látja Thesairist. Felesége nem fut Nomahhal. A Kaedruk nem sírnak, nem is képesek rá, de Chris érzi könnyeit arcán gördülni. A fekete massza elfed mindent.

A vérző Fényharcos a Sikoly hangárjában áll, egy testőr kíséretében. Karjaiból Maledicto kibújik, a Király kezébe kapja a gyermekét. Nomah a padlóra rogy, a hátába fúródott Fényüveg szilánkok reccsennek. A megtört testet a gyengélkedőre viszik, az Uralkodó fiával a vezérlőbe rohan. Az Insula Primoris, az Insula Parva és a Paradisus Viridis kolóniáinak vészjelzései is elhallgatnak. A Capignis rendszerből eltűnik az élet. A Kaedru nép háromnegyede egyetlen Fundurusi éjszaka alatt a semmivé lett. Placatas parancsot ad, a csatahajók fordulnak. Arca rezzenéstelen, de Chris zokog a hömpölygő feketeségben.

A vibráló fehér falak közt térdel a félszemű Nomah mellett. Tenyerei a meleg padlónak feszülnek, hontalanná vált népéről és az Átkokról beszél az arctalanoknak. Nem pusztán kér. Könyörög. Hideg, közönyös hang zizeg válaszul fejében. A kék ruhások elfordulnak tőle. Nomah üvölt, a Poal polgárok után szalad. Vérfagyasztó kiáltásaira nem érkezik felelet. Fehér fény villan, a bolygó körül várakozó Sikoly padlóján állnak. A Fényharcos térdre rogy. Megmaradt szeméből hullanak a könnyek. Önkívületben üvölt, a Poalt átkozva. Megtagadja őket, újra és újra vesztükért hörög, miközben a sötét massza elfedi.

Saxumor tanácsnok fia áll a Király előtt. A bűntelenül száműzött Saxeus, akit Placatas küldött el, felfedezni a Tizennegyedik Sikoly parancsnokaként. Chris gyűlölettel néz az ifjú Kaedrura. Atyjára hasonlít, ez volt minden, amiért mennie kellett. Az Uralkodó még most is halott barátjának arcát látja benne. A Parancsnok beszámol utolsó útjának helyszínéről. Fénykövet kerestek, de mást találtak. Egy sziklabolygón jártak, ahol sosincs teljes sötétség, de fény sem igazán. Beszélt valamivel. Egy távoli világ Istennőjével. Egy fényes kapun át köszöntötte őket, szövetséget kínált a felfedezőknek. Chris reményt érez. Hosszú idő után először lát fényt a sötétben. Mellette Nomah némán várakozik, amíg az ifjú beszél. Ismét elmos mindent a feketeség.

Egy kies szürke sziklán áll, kezében a gügyögő Maledictoval, oldalán a Fényharcossal. Testőrei körülöttük várnak, fegyvereiket markolva. Egy kő oltárra merednek, egy ledőlt hegy darabjára, ami asztalként pihen. Felette lila lángok lobognak körbe egy sötétbe vesző korongot. Két kéken izzó szem ragyog benne. Chris hozzá beszél. Az otthonában várakozó Átkokról és a tehetetlenségéről. A lidércfény erősebben izzik fel a szörnyek említésétől. Felel a rettegő szavakra. Erőt és lehetőséget ígér. A jövő tudásának nevezi. A bestiák tetemét kéri érte cserébe. Alku köttetik. A kék szemek hátrálnak, utat engednek az átlépő vendégeknek. A Fényharcos, a Király és a Herceg is a sötétségbe indul. Az őket körbeölelő ködből melegség árad, miközben a füst pengeként hasít, kifakasztja a Kaedruk vérét. A kőzetet lilára festi alattuk, az elhulló cseppek a sötét világban maradnak, helyükre a gomolygó anyag áramlik a húsba. Attól talán több is. Izmaik megfeszülnek, csontjaikban is érzik a változást. Fekete szemeikben kék vibráló fény éled. Többek már puszta életnél, a vak sötétségben is látnak, elméjüket betölti az Átokölő Tudás. Nem hálálkodnak, visszatérnek a kapun, az Árnyékharcosok vezérét követve. Nomah még nem távozik, az Istennő marasztalja. Hosszasan beszélnek, egyre indulatosabban, végül a Fényharcos hátat fordít neki. A Király után indul. A szállító jármű falai közt ismét elmosódik az idő.

Chris harcol, vállvetve Nomahhal. Együtt száguldanak a megfagyott időben, a száz fekete füstkén gomolygó testőrrel. Nincsenek pengék, csak öklök és az Átkok. Puszta kézzel tépik el a legyőzhetetlennek hitt bestiák torkát. A Fény és az Árnyékharcosok együtt küzdenek a Fundurusért. A szörnyek újra és újra a semmiből érkeznek, a szomszédos bolygókról Térugorva, de csak mint oktalan barmok, úgy menetelnek a vágóhídra. A Kaedruk lélektelen fegyverként ölik le az állatokat. Mire az utolsó fekete démon elterül vérében, Nomah is térdre zuhan. Barátját hívja, a segítségét kéri. A Fényharcos Chrisre támaszkodva tér vissza Aurabias palotájába. Lakosztályában egy ezüst ládát vesz kezébe, a Királynak adja. A valaha élettel telt Harcos bőre már szürke, mint a Kaedruké. Szeméből eltűnik az élet. Elmondja, hogy meg fog halni, az Időtágítás felemésztette lényét. Placatas könyörög barátjának, bíztatja, hogy csak pihennie kell a dicső csata után, de a roskadozó test már alig hallat szívverést. Egy kérésre adja fogyó levegőjét, megesketi a Királyt, hogy az Örök Fényt visszaviszi Nomah népéhez. Kinyújtja karját, tenyerében egy vakító fehér energia formál gömböt. A felnyitott láda felé gördül a levegőben, az összeeső Fényharcos utolsó leheletének kíséretében. „Sajnálom.”

A fekete köd betemeti a gyászoló Christ. Már máshol jár, más időben. Ismét Átkokkal harcol, az ötödik Ékkőbolygó felszínén. Nincs már meg száz Árnyékharcosa, csak a sereg kilenc tagja küzd a végsőkig. A többiek halottak. A kék erőt elhasználva egyszerű Kaedruként vesztek el az utolsó planétáért vívott csatában. Placatas ereje még kitart, az összes bestiát holtan akarja látni. Mire a nap fénye alábukik, a Fénykő felszínt vér borítja. Csak a Király marad állva, szemében a pislákoló kék erővel. A vakító fehérség a fekete ködbe vész.

Megnyílik a lángoló kapu. Nem a túloldal tárja ki, a Király maga ébreszti az átjárót. Mögötte Kaedru földművesek ezrei hordják a testeket. A fekete bestiák tetemeit, mint a zsákolt terményt, úgy halmozzák fel a túloldalon. Az Istennő nincs ott, csak a kapu serceg az ürességben. Jussát így is maradéktalanul megkapja, Placatas betartja ígéretét. Az emlékörvény újra pördül.

Chris Aurabias palotájában áll, kezében a szürke ládával. Eszét elvevő félelem dúl benne, halálos rettegés mérgezi elméjét. Nomah otthona ellen készül vonulni, a Fény Népét az utolsó szálig kiirtani vágyik. Víziókról beszél, a végítélet látomásáról. A Sötét Istennő a jövő tudását ígérte, de amit lát, az csak a végső pusztulás kapuja. Utolsó parancsot ad, mielőtt a négy Sikollyal hadba indul. Nomah nevét megtagadja, ketté szakítja történetét. Aki az Átkok ellen halt dicső halált, az Nomsimah, a Kaedru Fényharcos. Szobrot emeltet neki, az eljövendő nemzedékek tanítását is eszerint követeli. Senki nem emel szót a háborgó Uralkodó ellen. A Ládát és nyakából a Scielapillust a tanács elé teszi. Elhalványul minden, csak egy gyötrő tudat marad.

Chris a feketeségben is érzi izmainak feszülését. Benne az Örök Fény háborog, Nomah lenyomata lázad a becstelen végzetén és az abból kovácsolt hitvány hazugságon. Egy másik erőt is érez. Kívülről érkezik. Kezeit szorítják a fém kesztyűk, teljes erővel. Annuntian üvöltése szűrődik át a sodródó kettősségben, miközben az ember markában próbálja összetörni a követ. Egy roppanást hall. Szilánkok tépik húsát jobb tenyerében, a kavargó semmi örvénye szétfoszlik előtte. Csak az üresség marad.