Csak egy felderítés

Az elsötétült vezérlőben az ember várakozik. Némán üldögél egy sarokban, szakálla nyomát sem látni arcán. Fényacél vértjei alatt földi ruhája rejtőzik, kezei a Poal újraalkotta nadrág térdein pihennek. Halk lélegzetei közt hosszú szüneteket tart, szívverése lassú, szinte nem is érzi a vér mozgását. Régóta vár. Az ajtó lendül, a huzat eléri. Felpillant.

A Király takarásában egy Kaedru parancsnok érkezik, tekintete hideg, mozgása fegyelmezett. Az ember feláll, öklét mellkasára csapva hajol meg. Két másik koppanás felel tisztelgésére, megtölti a sötétséget.

— Fényharcos, Plagiger Parancsnok visszatért a felderítésről.

A közeledő ember egy pillanatra megdermed a mozdulatban. Tekintetét a félhomályban álló katonára emeli. Egy dobbanás kimarad. Lassan indul tovább a felvillanó burás asztal mellé. A vibráló fényben a sziklabolygó képe ölt alakot, a Király ujjait széttárva egyre közelebb hozza a kőoltár szerű képződményt. Chris a mellette álló katonát nézi. Tartása egyenes, egy rezzenést sem lát vértjein.

— Az egész planéta halott. — a Király felnéz — Nincsenek Átkok, sem technológiai nyom, ami a kapuról árulkodna.

— Nagyapád kinyitotta. — Chris nem veszi le szemét a Parancsnokról — Az Átokölő tudással, vagy anélkül, de valahogy nyitható.

— Valahogy. — a fekete maszk alatt Annuntian elmosolyodik — Valami talán rá is jöhet, hogyan.

Chris jobbja a peremről nadrágjához mozdul, zsebében ujjhegyével megérinti a Kockát. Nem mosolyog, kiüresedett tekintettel mered tovább a katonára. Pulzusában egy-egy ütem erősebben lüktet.

— Odamegyek. — elengedi a számítógépet — Kiderítem, amit kell.

— Odamegyünk. — a suttogás dörrenésként fut szét.

A zizegő bura alatt a kőoltár képe vibrál, felette a páncélkesztyű rövidet int a várakozó Parancsnok felé. Az ököl koppan, felegyenesedve az ajtó felé indul. A szárny meglendül, de nem lép át, az ember hangja megállítja.

— Plagiger Parancsnok! — mögé siet — Innocentia nem marad megtorlatlanul! — mélyen meghajol — Erre megesküszöm!

A hideg tekintet szembe fordul a felegyenesedő emberrel. Nem néz rá, felette mered a sötét falra. Jobbja lassan emelkedik, szimmetrikus ökle hangosan koppan mellvértjén. Egy lélegzetig vár. Meghajol. Hátat fordít, majd eltűnik az ajtó mögött.

Chris visszaindul, bal tenyerével az asztal peremére támaszkodik. Mereven bámul a kidőlt szikla vibráló képére. Lélegzetei ismét lelassulnak, tekintete kihűl.

— A Poal? — az ember a nadrágját simítja — Segítenek neked?

— Nincs polgáruk a Sötét Univerzumban. — suttogása halkul — Még.

Egy finom rángás mozdítja a szemöldököket, gúnyos cinkossággal nézik a másikat. Az ember jobb zsebéből előhúzza a Kockát, kettejük közé emeli. Rápillant a két vezér. A bura halkan zizeg alattuk.

— Tizenkilenc perc. — ujjai közt megpörgeti a számítógépet — Ennyi idő elég neki, hogy újra támadjon.

— Tizenöt. — a Király a burába tekint — Nem fog támadni.

— És ha mégis? — megáll a pörgetés — Akkor nincs tizenöt napom.

— Nem fog támadni! — Annuntian vérfagyasztóan néz fel. — Lesz!

A ledőlt kőoltár képe egyre hidegebben vibrál az üveg alatt. A lélegzetek elhalkulnak, a zúgás felhangosodik.

— Kocka… — rövidet sóhajt — Állítsd tizenöt földi percre az ismétlést.

Egy lapos zizzenés rezzen fejében, előtte az elme képernyő felvillan, az eszköz beállításai vibrálnak.

— Mi legyen a jelerővel? — a Királyra pillant — Ami belefér?

— Nagyokat villants, Fényharcos! — komoran mered a fénybe.

Az érték felszalad, egy pillanatig nézi csak, utána eltűnik fejében a kijelző. Sötétnek tűnik előtte a bura fénye, szinte nem is látja.

— Ha mégis észreveszi… — zsebébe csúsztatja a számítógépet.

Annuntian felnéz a félbehagyott gondolat hallatán. Jobbján a páncélkesztyű lemezkéi halk nyikorgással összeérnek. Bólint.

— Mikor akarsz indulni, Vezér? — elengedi az asztal szélét.

— Capignis keltekor. — a fekete kesztyű lendül a bura felett — Három Sikoly, töltött lövegekkel.

— Csak egy csatahajó! — órájára pillant — Ha mégis lennének Átkok.

— A Tizedik Sikoly megy. — kialszik a fény — Százegy Árnyékharcossal.

Egy szempár villan fehéren a feketeségben. A Fényharcos aurája fókuszáltan ragyog fel, megtölti a termet pulzálásával.

— Ez még csak egy felderítés. — zsebében megérinti a Kockát — Semmi több.

— Semmi több, Fényharcos.

Hátat fordít az asztalnak, néma ragyogásában sétál az ajtóig. Kihuny az erő, mosolyogva néz vissza a Királyra.

— Találkozunk hajnalban a keleti padnál. — szája kiegyenesedik — Most, ha megbocsájtasz, szembe kell néznem egy Calignisnél is veszedelmesebb erővel. — megigazítja mellvértjét — A családommal.

Átlép az ajtón, az őrök előtt meghajolva indul a lakosztályok felé. Arcáról szokatlan nyugodtság sugárzik, mozdulatai határozottak, mégsem kapkodóak, csendben sétál, földi cipői halkan kopognak. Az órás menet végén a felső folyosón lassít csak le. A két ajtóra tekint, a gyerekek lakosztálya előtt dobbant hármat. Nem nyit be. Vár.

Nincs lépéshang, csak a kitáruló szárnyak huzatja mozdítja a levegőt. David áll mögöttük, furcsa ábrázatával. Szemeit kapkodva fordítja, lélegzetei egy-egy ütemet félre csúszva szuszognak. Erőtlenül szól.

— Gyere! — hátra fordul — Gyere be!

— Csak egy gyors látogatásra. — a sötét üvegekre pillant — Késő van.

A fiú, mintha nem is hallaná, a nagy helyiség ülőpárnáihoz sétál. Mezítláb jár, nem ad ki hangot, mégis van valami feltűnően merev abban, ahogy halad. A válla kissé felhúzva, a mozdulatai kimértek. Bátyja halkan követi, szemben ül le vele. Chris tenyerén megtámaszkodva tekint le. A párnája még meleg, nem rég használták.

— Baj van, David?

— Baj van, Chris?

Egymásra néznek. A fiú pillantásai szinte vádlóan merednek fivérére. Lélegzetei nem gyorsulnak, mégsem hatnak természetesnek.

— Hajnalban elindulok Annuntiannal.

— Hova?

— Csak egy felderítésre.

— Akkor veled tartok.

Mélyen öccse szemébe néz. Nem pislogott, amióta leültek, csak fuvallatait fojtja vissza, egyre látványosabban.

— Nem kell velünk jönnöd. — elfordítja fejét — Száz Árnyékharcos lesz a kíséretünk a Királlyal.

— Száz egy. — hangjából eltűnik a nyugodtság — Én is jövök!

— Felesleges. — fejét rázza — Unalmas felderítésnek ígérkezik.

— Nem mondasz igazat! — elkiáltja magát.

A gyerekek hálószobájából egy tompa koppanás szökik át az ajtó alatt, az ágy nyikkanása követi. Eltűnnek a zajok, csak a visszhang marad.

— Az igazat mondtam, David. — az üvegen át a csillagokra tekint.

— De nem a valóságot. — újra halkan beszél — Ismerlek.

— A valóságot még nem ismerjük. — egy sóhaj mélyebbre megy a többinél — Amit tudunk, az szinte semmi. Ezért kell odamennünk.

— Az Átkok közé?!

A hálószobából tompa koppanások hangja árad. Egyre sűrűbb, mégsem hangosodik, nem közelít az ajtó felé. Nem léptek, kisebbek.

— Mit mondtál Elenának? — öccséhez fordul.

— A valóságot. — hidegen néz vissza — Én mindig azt mondom neki.

A párna hangosan szisszen, az ember feláll, szótlanul indul a gyorsuló hang irányába. Hármat koppint az ajtóra, de csak erőtlen szipogás felel, mégis belép. A fénykövek fakón pislákolnak a könnyező lány felett. A kis Tündér az ágy szélén gubbaszt, cseppjei némán potyognak a padlóra. Nem pillant a közeledő emberre, üresen mered maga elé.

— Az öcsém csak fecseg. — leül mellé — Azt sem tudja, miről beszél.

Elena szótlanul ül tovább, mintha még mindig egyedül lenne bánatával. Chris lassan emeli jobb karját, óvatosan átöleli. A lány összerezzen, arcát eltakarja kezeivel. A szipogások közt nő a szünet.

— Nem jössz vissza, igaz?

— De! Csak egy felderítésre megyek el. — elhalkul — Semmi több.

— Hallottuk a Királyt beszélni! — szinte felsikolt — Azt üzente a Parancsnoknak, hogy az Átkok bármikor ott lehetnek!

— Nem voltak Átkok. Plagiger sértetlenül tért vissza. Beszéltem vele.

Egy pofon csattan. Arca összerándul, pedig bőrén alig érezte az apró tenyér csapását. Lebillenti fejét, üresen sóhajt húga mellett.

— Nincs más, amit mondani szeretnél? — feláll, bátyja elé lép.

— Nincs. — nem néz fel — Csak egy felderítés.

— Akkor veled megyünk!

Már nem kopognak a könnyek. Az erőtlen szipogás helyét a szigorú fújtatások veszik át. A lány nem remeg, keze megfeszülve vár.

— Nem jöttök velem!

Újabb pofon csattan. Erősebb. Helyén egy piros folt rajzolódik a fehéredő arcon. Ismét összeszorulnak az ujjak, megfeszül a tenyér.

— Arra tanítottál minket, hogy védjük meg azokat, akiket szeretünk!

— Engem nem kell megvédeni. Csak egy felderítés…

A kis Tündér lesújt. Nincs csattanás, törékeny csuklóját az ember marka szorítja meg. Lassan emeli tekintetét, a barna szemekből valami szokatlanul idegen sugárzik. Rövidet fújtat. Elereszti.

— Nem megvédünk. — elhalkul — Csak elkísérünk a felderítésre.

— Nem kísértek el! — szinte felmordul — A Vezér úgysem engedné!

— Annuntian tartozik nekünk. — hátat fordít — Nem fog ellenkezni.

Nem várja meg a sóhaj végét, bátyját magára hagyja, a nagyszobába indul a párnáknál várakozó férjéhez. A roppanó öklök hangja kíséri. Chris feláll, mégsem megy utána. Hosszan fújtat, reszketését próbálja feszességgel elfojtani. Nem sikerül. Szemében ébred az Örök Fény, auráját visszafogva lépdel az ajtó felé. A két ücsörgő Védencétől egy karnyújtásnyira áll meg. Fogai csikorognak, tekintete nem emberi.

— Én vagyok a Kaedruk Fényharcosa! — halkan beszél, mégis megrázkódnak a falak — Azt mondtam, nem jöttök velem!

— A Kaedru nép követei vagyunk. — David kezében a szakadt láncos Fényacél bross csillan — Nemesek, nem csak polgárok. Megyünk.

— Nem jöttök! — aurája fényesedik — Csak egy átkozott felderítés!

— A Harcos és a Gyógyító, emlékszel? — Elena tenyerében a levélmintás kitűző veri vissza a lángoló jelenés tükörképét.

Kialszik a fény az ember szemében, aurája elenyészik a körülötte. Öklei elernyedve ereszkednek vissza mellé. Nem mond semmit, erősödő remegése beszél helyette. A gyerekek felállnak, ketten kétoldalról fogják körbe. Némán percekig tartják az ölelésben.

— Akkor a szabályok… — Elenához fordul — Te a Sikoly fedélzetén maradsz! A kis Tündér ott készül a gyógyításra! — Davidre néz — Te velem jössz a felszínre, de ha baj van, Surransz! Nem vársz rám! Nem harcolsz! Rohansz, ahogy csak bírsz! Beszállsz a Nyusziba és eltűnsz!

— Ugyan mi baj lehetne? — bátyjára mosolyog — Csak egy felderítés.

— Igen… — suttogja lehajtott fejjel — Csak egy felderítés.

Még sokáig várakoznak hárman összeölelkezve. A fénykövek békésen pislákolnak felettük. Chris lassan fordul, léptei a folyosóra viszik, Mona ajtaja előtt még megáll egy lélegzetre. Kifújja magát, megrázza fejét, a mozdulat végigszalad egész testén. Megmarkolja a fogantyút. Belép. Csend fogadja, mintha üres lenne minden.