Fényben edzett

Az ember belép a füstös hátsó helyiségbe. Nem először jár a kis falu műhelyében, mégis ámulatba ejti a látvány. A középkorinak tűnő kőből rakott tűzhelyek belsejében nem lángok égnek. Fehér fény vibrál alattuk, a szabad állásokon lencsék csillannak a rácsok mögött.

— A Fény Úrnője hozott közénk, Fényharcos! — a rangidős kovács mellkasán koppan az ököl — Rászántad már magad, hogy ezt az öreg fémet végre megigazítsuk? — kopott maszkja alatt elmosolyodik.

— Nem volna illendő, Fulminos Mester! — felegyenesedik — A Vezér nem örülne, ha nagyapja gyermek páncélját magamra szabatnám.

— Akkor talán időszerű volna újat készíteni. — kalapácsa szikrát vet az asztalon fekvő pengén — Remek ércek érkeztek, illatos fémek!

— Már megszoktam a sajátomét. — tenyerével végigsimítja karvértjét — Ha Placatas Királynak jó volt, akkor nekem is megfelel.

Az öreg bólint, mosolya szélesebbre húzódik. Újra csengeni kezd a kalapács, magasra szöknek a szikrák. David a bátyját nézi, a céltalannak tűnő bámészkodást figyeli. Az ember otthonosan mozog az alvó fényhelyek közt. Körbe-körbe járkál, tekintete vándorol egyik kovácspadtól a másikig, de sosem néz rá kétszer ugyanarra a munkára. Nem csatlakozik az ifjakhoz, csak fülét megfeszítve figyeli a sustorgássá vált megbeszélést. Megáll egy pad előtt, bal szeme megrándul. A rajta fekvő fekete pengét nézi. Zúgás árad belőle, jól ismeri a hangot. Más, mint az Árnyékacél vértek, mégis szinte elnyeli maga körül a fényt is. Lassan emeli fölé kezét, ujjai hegye már csak egy leheletnyire merednek felette. Szokatlan borzongás tör rá.

— Ne fogd meg! — az öreg kiáltása megrázza a fémeket — Csak a markolatát érintsd! A pengéjét ne fogd meg!

— Sajnálom. — elhúzza kezét — Csak kíváncsiskodtam.

A kovács elfordul munkájától, az ember mellé biceg. Nem siet, éppen csak kilép. Megmarkolja a fegyvert, óvatosan megemelve indul vele vissza. A fém morajlik a levegőben, mintha a rezgéseket is kioltaná. Egy öntőhöz viszi, az aljában felhalmozott Fénykövek közé dugja. Az ásványok vibrálása lassul, egy lélegzet múlva megfakulva alszik ki.

— Árnyékpenge. — nem mosolyog a maszk alatt — Átokölő fegyver.

— Rájöttem. — jobb kezét bal tenyerével dörzsöli — Hideg.

A penge visszaindul pultjára, Fulminos óvatosan fordul, széles ívben kerüli meg az embert. Chris öccsét lesi, szája széle felkanyarodik.

— Neked is lesz ilyen, David?

A fémek hangosan bugyognak a tégelyekben, a hozzájuk kevert Fénykőpor zizegése elcsendesedik. A Moralesek egymásra néznek.

— Nem. — visszamosolyog — A Föderációban nincsenek Átkok, csak bürokraták. — fogai kivillannak — Azok rosszabbak.

Még egy utolsó pásztázásra fordulnak a barna szemek, majd az ember elindul az előtérben várakozó lányok felé. A küszöb előtt egy lépéssel húzza vissza az ifjú kovács, vállvértjét ragadva maga mellé rántja.

— Fényharcos, a méretek! — nem vár választ, kezéből kigördül a madzag, mint egy páncélos bábút, úgy kezdi méricskélni.

— Vállban hagyjál rá egy kicsit. — karjait széttárja — Eleget.

Az ifjú hunyorogva néz fel, grimasza is beszédesebb nála. Újra madzagjára tekint, leveszi a hiányzó méreteket. Davidhez fordul.

— Hány öltözet?

— Tíz.

— Mikorra?

— A Capignis keltére.

A kormos maszk fordul, gazdája a falra felakasztott csőharanghoz lép. Egy Fényacél pálcát vesz kezébe, háromszor hármat csap rá a fémre. A csengése zúgássá olvad, majd elenyészik. A hátsó udvarról megindulnak a gigászi Kaedruk, egy perc sem telik bele és minden fényhely fojtólapja kikerül. Felizzanak a lencsék, a műhely megtelik, akárcsak a rácsok az olvasztótégelyekkel. Az ércek melegszenek.

A fivérek még egy percig figyelik a helyiséget, de a gyorsuló forgatag lassan kiszorítja őket az előtérbe. A lányok már nincsenek a hordón, a díszes tárgyak közt nézelődnek. Chris feléjük indul, de öccse visszarántja. Nem finom mozdulat, erős és gyors. A fiú nem szól bátyjához, tekintete feleségére mered. A lány egy villanásig pillant férjére, mégis azonnal bólint, Monát kézen ragadva vezetni kezdi az utca felé. A Tündér értetlenül forgolódik, de végül enged a húzásnak.

Csak a két Morales marad az előtérben. Nem néznek egymásra. Mögöttük a fortyogó fémekbe a fénykő őrlemények hangosan borulnak. Furcsa illat árad szét, nem hasonlít ásványra. Hajnali pára, legalább is ahhoz hasonló. Mindent beterít.

— Nem kérdezted, miért jöttünk ide. — előrébb lép bátyja mellől.

— Valóban.

— Nem érdekel?

— Nem zavar, ha többet tudsz nálam. — mellé áll, beletúr hajába.

A fiú összerezzen a mozdulattól. A borzolás közben nyakát szinte teljesen behúzza, mégsem bújik ki alóla. Csendben tűri. Abbamarad.

— Ára van. — Chrisre pillant — Veszélyes.

— Sejtettem. — a pengékre mered — Annuntian arcára volt írva.

— Nem kell belemenned. — elhalkul — Nem kell vakon követned.

— Te is megtetted, nem igaz? — meglöki karvértjét — Mégis itt vagy.

Az ember elindul, az árnyas előtérből a fényes utcára lép. Mosolyogva néz vissza a megdermedt fiúra. Kezével int, majd a lányok hangja felé fordul. Nem katonás léptekkel halad, úgy sétál, mint bármelyik ember tenné. Fejét az épületek közt billegteti, békésen nézelődik, amíg öccse felzárkózik mellé. Mosolya nem halványul. Lélegzetei nyugodtak.

— Miből jöttél rá?

— A Térolvasás, a Fókuszkontroll és a hibátlan Surranás beszédes. — megpöcköli fülét — Magasabb is lettél. Sokat nőttél egy hónap alatt.

A falu főteréről lángoló levegő sistergése fut szét az utcán. Pyrophilus izzó Fényacél pengéjét lengeti a magasban, a gyermekek ámuldozva nézik. Nincs más hang, csak a fegyver hevülő féme serceg előttük. A Moralesek elérik a sarkot. Megállnak. A két Tündér elkerekedett szemmel nézi a bemutatót, a gyógyítók lélegzet visszafojtva bámulnak a varázslatra. Chris egy száraz kis horkantásban engedi szabadon a látvány nyújtotta érzést. Öccsét oldalba löki, halkan suttog felé.

— Elena sosem látott még a kezedben Fényacélt?

— A fegyvereket tokostól teszem az ágy alá. — mosolyogva nézi feleségét — A perzselést máshogy is… — vörösödve harapja el szavát.

Mintha öccse nem is mondott volna semmit, az ember tovább indul. A lányok mellett megállva csapja öklét mellkasára, meghajlik az emelvényen hadonászó elöljáró felé. Mélyen és sokáig csinálja. Felegyenesedik. Az öreg már rá néz, pengéjét lassan hűti meg.

— Három dobbanást a Fényharcosnak és családjának! — hangosan kiált a gyerekek felé — Az elsőt a Királyért, mert elhozta közénk! A másodikat a Legendáért, mert köztünk maradt! A harmadikat a Fény Úrnőjének a másik kettő csodájáért!

Aprók és nagyok egyszerre állnak fel a nézőtérről. A lábak mozdulnak, megrázkódik az út, a Fényüvegek is beleremegnek. Nem hagyják abba három után. Csak egy lélegzetnyi szünet marad, majd folytatják elölről. David Chris mögött elosonva ragadja magához feleségét, ők is meghajolnak a doboló gyermekek és a vezénylő Pyrophilus előtt.

Mona mozdulatlan marad, kék szemeiben a penge lassan elenyésző fénye tükröződik. A mellette felegyenesedő ember kezét ragadja. Hirtelen mozdulat, tekintete nem is követi. Aprókat szorít rajta, akár egy csodát látó gyermek. Chris a meleg érintésre, majd a lány arcára néz. Nem mozdul, csak bámulja, mint a zafírok a fémet.

Az öreg maszkja mögött szélesen mosolyog, fejével a falu határán járó Védencek után biccent. Chris bólint, Mona kezét óvatosan húzni kezdi. A lány követi, azonban pillantásai még sokáig ragadnak a doboló Kaedru ifjúságon. A fa maszkok felett mosolyogva néznek vissza a különös látogatóra. Nem kiabálnak.

David és Elena jóval túlvannak a látóhatáron, a dombról lefelé tarthatnak. A sereghajtók a kis közösség határán járnak, de lábuk alatt még mindig remeg a kő. Lassan csendesedik el minden. A Tündér ajkai felfelé görbülnek, bőre szinte ragyog. Mellette az ember üres tekintettel mered maga elé. Öccse szavai visszhangoznak fülében, fejében már a másnap hajnal gondolatai gyűlnek.

— Aggódsz miatta? — kezén a puha érintés nagyobb fogást vesz.

— Mi miatt? — bal keze tarkójához emelkedik, haja sercegni kezd.

— Amit Elena mondott. — szúrósan pillant rá — A veszély miatt.

Egy lélegzet kimarad. Mély sóhaj pótolja. Chris az előttük álló dombra mered, a mögötte elképzelt kis Tündért égeti pillantásaival.

— Miért mond neked ilyeneket? — suttogja — Ez olyan gyerekes.

— A negyedik szabályod. — pajkos mosollyal kacsint — Monának megmondjuk az igazat. — érintése szorul — Csak egyszer szegte meg, azon az éjszakán, amikor elmentél a pilótáért.

A madarak felreppenve rikácsolnak a mező szélén körözve. A szellő megmozdul, a Tündér illatát az ember felé sodorja. Csak egy hajszálnyit fordít fején a lány felé. Könnyeket lát arcán végig gördülni. Már előre néz, mintha nem is figyelné. Jobb kezén ujjai lassan szétnyílnak. Az átsüvítő szellő helyét melegség tölti ki. A kezek összekulcsolódnak. Elmosolyodnak.

Az ökölnyi bogarak helyett már kisebbek zümmögnek. A Fundurus vöröslő naplementéjében emelkednek ki a kalászok közül. Körbe-körbe szállnak, egy-kettő még össze is koccan a levegőben. Aprót koppannak, majd a termésre érkezve megrázzák a kalászt.

Elérik a körváros szélét. Nincs dobolás, csak az őrök üdvözlik a visszatérőket. Chris mellkasához emeli jobb kezét, Monával együtt hajol meg. A fehér lépcsőig sétálnak, megállnak egy pillanatra.

— Milyennek látod most őket? — a zafírokra néz — A Kaedrukat?

— Nem szörnyeknek. — ajkai megcsillannak — De a Királyt nem kedvelem. — elkuncogja magát — A hajtépő Hercegnőt még kevésbé.

Tovább indulnak. Lábuk alatt a fehér fokokat a vöröslő fény színezi át. A fundurusi szellő hozza-viszi a szagokat. A távolban eső hullik. Az érett termés helyenként már cefrésedik a fákon. A Teher Sivatagjából kis hőhullámok szöknek be a városba. A palota főkapuja előtt aprót lök rajtuk befelé a meleg szél. Mona ujjai kiegyenesednek, óvatosan mozdítja kezét. Chris nem ereszti, együtt lépnek a csarnokba. A lakosztályok felé mennek, a kettőzött őrség egységei fel-alá masíroznak, de csak egy-egy rövid meghajlásig állnak meg. Felérnek. Oria lakosztálya előtt megtorpannak, két mély sóhaj emelkedik. Egymásra néznek. Az arcok elvörösödnek, a szájak felkanyarodnak, végül a lábak tovább indulnak. Eltűnnek a másik ajtó mögött.