Üres tér

A felvillanó csillagtérképen a száguldó fények a Centrus Galaxisig sodródnak. A rendszerek sűrűjéből a Centaco Maxim planéta lassan emelkedik ki, de az ember tekintete a szabadidő jelzője felé fordul. Még három földi napot mutat. Nagyot sóhajt, majd kijelöli az úticélt.

A falak vibrálása egy pillanatra ütemet vált. Ismét megnyugszik az anyag. David a korongot szorongatja, mereven áll a padló közepén. Bátyját figyeli.

Chris üres tekintete előtt már nem a csillagok izzanak. Az Iskola Poal kommunikátorának üzeneteit nézi. Fejében Mossamic Mester hangja zúg, még a semmitmondó pénzügyi jelentések közt is mindig szakított időt arra, hogy a két gyermekről külön beszámoljon. Másfél földi év üzenetei zizegnek előtte, de az Igazgató minden tízedikén pontosan jelentkezett. Az ember arcán egy apró rándulás fut végig. Mossamic Monát egyetlen egyszer sem említi, mint ha ott sem volna az intézményben.

Egy hangos harapás tör át a Mester hangján. Az elmeképernyő kialszik, Chris az előtte álló fiúra eszmél. Bal kezével egy kék, almaszerű gyümölcsöt tart elé, jobbjában egy zöldet markol, azt rágcsálja.

— Az első szabály… — szólítja halk csámcsogással — Egyél, amikor csak tudsz!

Felpillant az ételre, de tekintete a mögötte mosolygó arcot nézi. David minden harapást kiélvezve rágcsál gondtalan ábrázattal. Kezébe veszi a gyümölcsöt, az első falat hangosan roppan fogai közt. A savanykás lé ellenére megkönnyebbülten csúszik le torkán, nem érzi benne a különös utóízt.

Elena a szétterült fémeket több kisebb toronyba halmozva gyűjti a fal mellé. Lélegzetei lassan megnyugszanak, mozdulatai már nem kapkodnak. A kacatok rendszerezett kupacai apránként egy békés város képét kezdik formába önteni.

A csutkák koppannak a padlón, a fiú hátat fordítva a kopott szekrényhez siet. Saját kis batyuját a bal, a lány termetes táskáját a jobb vállára akasztja, majd ismét bátyja elé indul.

— Megérkeztünk.

— Miből gondolod?

— Nagy lett a nyüzsgés alattunk.

Egy gúnyos mosoly fordul David felé, az ember hátra dől, elméjében ismét éled a képernyő. Szája aprót rezdül, szeme elkerekedik. A sikló már a Centaco Maxim pályáján suhan.  Ismét öccsére tekint, de a fiú arcán nem lát önhittséget, csak szerény magabiztosságot.

— Parancsnok, engedélyt kérek a sikló térmozdító rendszerének használatához! — kihúzza magát, arcáról eltűnnek az érzelmek.

Foteljéből felállva Chris a fiú elé lép. Átöleli. Egy lélegzetig szorítja magához, majd hátrálni kezd. Elmosolyodik.

— Az engedélyt megadom, helyettes Parancsnok!

Fény villan a térben, elvakítja az ember szemét. Mire látása visszatér, már csak Elena várakozik az ágy szélén mozdulatlanul. A kacatokból épített városkát nézi, apró lélegzetei elvesznek a zúgásban. Lassan áll fel, fejét kimérten fordítja a fotelok felé.

— Mona ettől félt. — bátyja felé indul — Olyan harcos lesz, mint te.

— Miért, én milyen vagyok?

Megtorpannak a léptek. A lány fejét oldalra fordítva ismét a kacatokra pillant. Nagyot sóhajt, majd több kisebbet.

— Természetesnek veszed azt, ami nem az.

— A Vitmiss potenciál természetes. — hangjából eltűnik a magabiztosság — A legjobb mesterek tanítják az Iskolámban. Figyelnek rá, hogy jól használja…

— Nem is veszi komolyan! — kiáltása elhalkul — Tudja, hogy régen túlszárnyalta a tanárait… Már semmire nem figyel oda igazán.

— Mit kellene tennem? Én tanítsam harcolni? — ökle hangosan roppan — Egy engedelmes fegyvert kellene nevelnem belőle?

A lány ismét elindul. Arcát lehajtva apró léptekkel közelít bátyja felé. Kopogó könnyeit a vibráló padló sisteregve issza magába. Elfogy köztük a tér, de nem tekint az emberre, fejét mellvértjére hajtva átöleli.

— Nem tudom. — magához szorítja — Talán senki sem tudja.

— Sajnálom. — kezével gyengéden végigsimítja a lány hátát — Néha elfelejtem, hogy csak tizennégy évesek vagytok. — nagyot nyel — Mona biztosan jobban látja… Tőle kellene megkérdezned.

— Te is megkérdezhetnéd tőle. — szorítása lassan ernyed — Talán ideje lenne beszélned vele.

A reszkető lány felett az ember arca közömbössé válik. Fejében kifogások gyűlnek, apránként formálódva csúsznak át az igazság rostáján, a valóság elferdítésére készen. Többször is mély levegőt vesz, elméjében az egyik kikezdhetetlen kibúvót váltja a másik, de szája mégsem mozdul. Egymásra néznek.

— Nem tudok. — tekintete kiüresedik — Nem megy.

— Tudom. — ismét mellvértjére hajtja fejét. — Sajnálom.

Egy percig ölelik még egymást a monoton zúgásban. Elena csendesen törölgeti szemét, majd hátra lépve búcsúzik bátyjától.

— Chris, engedélyt kérek a villanó hazaút használatához.

— Megadom, kis Tündér, Vitmiss egészségügyi specialista!

— Megmondom Monának, hogy üdvözlöd! — fanyar mosollyal kacsint.

Az elkerekedő szemeket ismét elvakítja a villanás. Előre nyújtott kezei üresen záródnak össze a fényárban. Szemét dörzsölve támolyog vissza foteljához, lábával tapogatódzva fordítja maga felé. Erőtlenül rogy helyére. Lassan tisztuló látásában még zizegnek a színes foltok, dühödt fújtatása közben már elméjében a képernyőt szólítja. A halmozódó feladatok listájára tekint, a kivizsgálandó események keltik fel figyelmét. Eltűnéseket keres, akárcsak az elmúlt másfél év minden napján. Arcára egy pillanatig mosoly költözik, de a friss esemény kiválasztása megtagadásra kerül.

— Most mi a baj? — kezével nagyot csap a fotel szélére — Nincs kiemelt prioritású ügy a listában!

— A küldetés azonnali kiválasztása ütközik a „Ne bújj a munka mögé!” protokoll direktíváival. — zúg fel fejében a vidám gépi hang — A szabadidő jelző lejártáig nem végezhetsz Békeharcos feladatokat.

— Még hány ilyen aknát szórtam el magam köré?!

— Összesen hatszázharminckilenc egyéni protokoll került a kiegészítő polgári szabálykönyvbe.

Tenyerét homlokához csapja, meggörbült ujjait karomként húzza végig arcán. Keze a zsebébe csúszik, markában megszorítja a számítógépet. Lassan emeli szeme elé, tekintetéből vérfagyasztó harag sugárzik.

— Deaktiváld mindet!

— Nincs akadálya. — tréfás hangja zúg fel — A „Poal úgyis megtudja!” protokollnak megfelelően, a deaktiváláshoz egy teljes kiterjedésű érzelmi és beszámíthatósági tesztet kell kitöltenünk. Kéred a kérdések listáját?

— Mikor kértem én ilyet?!

— A protokoll földi idő szerint 1986. január 4.-én 11 óra 23 perckor került bejegyzésre.

A számítógép üstökösként vágódik a kacatokból emelt városkába. A tornyok hangos csörgéssel dőlnek le, a fehér szerkezetet beborítják a romok. Elhalkulnak a remegő fémek, a falak zúgása veszi birtokba a teret. Chris foteljában hátradőlve fészkelődik, tekintetében a harag helyét szinte azonnal a megbánás váltja. Az összedőlt építményt nézi.

— Mi a fenét kellene csinálnom? — suttogja arcát tenyerébe rejtve.

— Számos lehetőség áll rendelkezésedre! — ismét a vidám gépi hang zizeg elméjében — Kívánod, hogy priorizált listába rendezzem a protokollba nem ütköző tevékenységeket?

— Rendezd. — sóhajában alig rezdül a levegő.

Eltakart szemében a sötétségben fény gyúl, a végeláthatatlan hosszú lista sebesen suhan előtte. Mire tenyeréből fejét elemeli, már nem tudja millió, vagy milliárd számban gördülnek a rövid megnevezések, de a szavak csak egyre többen és többen lesznek. Szemét önkéntelenül kapkodja, légzése felgyorsul, kezeivel megkapaszkodik a fotel széleiben.

— Elég már! — szemét összeszorítja — Értem a célzást!

Az áramlás megáll, a tevékenységek tornya elmosódva száguld az első pont felé. Megáll. Chris felvont szemöldökkel nézi a legmagasabb prioritású lehetőséget.

— Borotválkozás? — tenyerével arcát érinti — Miféle rendezés ez?!

— A megfigyelt viselkedési mintázatod alapján, tisztálkodás után nagyobb hajlandóságot mutatsz a halogatott ügyek rendezésére.

— Nem szoktam halogatni. — fejét a kacatok felől az üres cipótartó, majd az ágy felé billenti — Egyébként is, nemrég…

Szeme fennakad a vele forduló lista második tételén. Légzése megváltozik, apró fuvallatai egyre sekélyebbek lesznek. Nincs esemény vagy cselekmény, csak egyetlen név vibrál előtte.

— Peter…

Csuklójára pillant, a kék szöveten feszülő Japán Harcos perdülő mutatójára mered. Percekig bámul a kopott üvegen át a fémek táncára. Az analóg szerkezet ketyegése lassanként elnyomja a falak zúgását, az apró fénytörések elmossák a padló vibrálását. Kiüresedik a tér, csak az ember marad és a földi óra. Biztos kézzel érinti szíját, ujjával végig simítva csatját bontogatja.

Foteljéből felállva leteszi a szerkezetet, a nagy szekrényhez indul, ahol a gyerekek táskái pihentek. A felső polcon elrendezett Kaedru vértekre néz. Megérinti a vezér ajándékát, reszkető kézzel tapintja végig a meleg fémet.  Arcát lefelé fordítja, végigtekint egyenruháján. Derekát megmarkolva az élő szövet ketté válik, felső részét páncélostól lehúzva a második polcra teszi. Nadrágjától is megszabadul. Az elfektetett erszényből Fényacél borotváját veszi kezébe. A vibráló fényben felragyog a markolat, a szakadt lánc jelképén éles csillanás fut végig. A hátsó fal felé halad, a létfenntartó helyiség átjárója semmivé foszlik előtte. Belép. Tekintetét a plafonra emeli, a fehér anyagon cseppek képződnek, a szaporodó koppanások végül özönvízszerű esőztetéssé válnak. A padlón megálló folyadék szinte azonnal eltűnik, a langyos körforgásban az ember percekig mossa magát.

Az elapadó ár után a falhoz sétál, előtte a vibráló anyagból képlékeny darabok türemkednek ki, lüktető mozgásukkal kehely formát alkotva. A rögtönzött edénybe víz fakad széleiből, az ember elméjében saját tükörképe jelenik meg. Megmártja a pengét, arcán végighúzva megkezdi az aratást. A termés szerény, de a Fényacél teszi a dolgát, csak tarra vágott bőrt hagy maga után. Minden húzással a Tréfás Király egy mókás szójátéka cseng fülében, a meghódított területek láttán szájára apró mosoly kerekedik. Elöblíti a szerszámot.

A szekrényhez indul, borotváját a helyére teszi. Nedves bőrére újra a kék egyenruhát húzza, a szövet azonnal elissza a vizet. A kitágult anyag megfeszül rajta, ismét régi formájában borítja gazdáját. Mellkasán a fehér páncélt érinti. Megcsóválja a fejét. A gondolat elindul, az anyag megremeg, hullámzó cseppekként jobb keze felé kezd gördülni, majd tenyerében egy kemény gömbbé áll össze. A szükségtelen védelem a szekrénybe kerül. A harmadik polcról földi gúnyáit veszi kezébe. Szeme előtt villan a naptár, fejét ismét megrázza, kabátját visszateszi helyére. A Poal által újraalkotott nadrágot húzza kezeslábasára, felsője alá rejti az egyenruha maradékát. Karjain végigtekintve elmosolyodik, ismét egy parancs indul gondolatai közül. A kék anyag rostonként felfejtődve húzódik vissza pólója alá. A pár földi cipőt húzza utoljára, talpán elvékonyodik a csillapítás, az ismerős érzés üdvözli lábait.

— Na, hogy nézek ki, Kocka?

Szeme előtt négy irányból pillantja magát, de a nosztalgikus látványt a tréfás gépi hang azonnal leleplezi.

— Mint egy ember, aki el kívánja rejteni Poal polgárságát.

— Tökéletes. — mosolya szélesre húzódik — Hazamegyek… A Földre.