Hódítók

A kisváros szélén járnak, az utolsó kereszteződés sarkán. Az egyre göröngyösebb úton a körömcipők sarkai meg-megbillennek, gazdájuk szorosabban kapaszkodik a rendíthetetlennek tűnő támaszába. A sor végén már látszik az otthon, ahol egykor Peter töltötte mindennapjait. Az ablakokon át nem szűrődik ki világosság, csak a köztéri lámpa elhaló fénye derengeti falait. Az eső illata erősödik körülöttük, a süvítő szél hátukba kapva nagyokat lök rajtuk előre.

Az első cseppek elérik a földet. Martha válláról táskáját a kezébe veszi, hangos kotorászással kezdi kulcsait keresni. A fiútól eltávolodva előre siet. Megcsörren kezében a karika, a kiskapu zárját sebesen próbálja kinyitni. A koppanó hangok sűrűsödnek. A szárny kitárul, a lány a fedett teraszra szalad. Fejét oldalra fordítva nyitja száját, de hangja elakad, kísérője nincs mellette.

A szemerkélő eső alatt Chris lassan ér a nyitott kapuhoz, de a kerítés vonalát nem lépi át. Barna haja apránként lapul le a víz súlyától. Mint egykor a fővárosban, kezét maga mellé emelve készül búcsút inteni, de a lendülő kart megragadva Martha a féltető alá ráncigálja.

— Gyere már! Megázol!

A kopogás apránként sistergéssé, az elszórt cseppek vízfüggönnyé válnak az ereszen túl. A fiú dermedten áll, jobb kezét a lány még erősen szorongatja. A szélvédett kis zugban lassanként élednek érzékei. Hő mozdul mellette. Martha testének melege közeledik hozzá. A visszafogott parfüm keveredik bőrének illatával. Fülében erősödik a remegő szív lüktetésének hangja. A néma szuszogás felgyorsul.

— Azt mondtad, egy kiürült tündérmese. — suttogja pajkosan — A mesék véget érnek.

Az esőre meredő barna szemeket egy pillanatra felfedi a fehér villanás. A dübörgő égzengés elfut a város felett, halk szavak követik.

— Véget érnek… A Császárok elbuknak, a Királyok odavesznek. — lehajtja fejét — A Tündér és a Harcos külön válnak.

— A Harcos hazatér. — elengedi kezét — Haza a valóságba. Egy meghitt kis teraszra, a csészével és a lánnyal, aki talán régóta várta.

Chris közelebb lép a korláthoz. Elvesző tekintetével bámul az egyre vadabbul hulló cseppekre. Nincs a teraszon, de máshol sincs.

— Milyen volt a kávé? — kezével gyengéden végig simítja a fiú hátát.

— Mint a valóság. Sötét és keserű.

— Tudok édesebbet...

A gerincvelő legmélyéből elindul egy hullám. Újabbak követik. Az Örök Fény háborog, pulzáló lüktetése szétárad a húsban és a vérben. Fenyegetés közelít, valami riasztó van készülőben. A barna szemek önkéntelenül pásztáznak a cseppek között. Elméje formákat keres, támadó alakokat kutat a beláthatatlan térben. Izmai acélkeményre feszülnek. Tüdeje kitágul, szíve pattanásig tölti ereit. Teljes harckészültségben várja a rejtőzködő borzalmat.

A másodperc elnyúlik az időben. Tekintete minden falatnyi területet bejár az esőverte térben. Semmit sem talál, de az Örök Fény egyre intenzívebben pulzál benne. A Yelaou nép technikáját idézi. Bőrén a mozduló energiákat figyeli, szinte a város határáig érzi az erőket, de csak a felhők közt cikáznak a töltések, a felszín békés körülötte. Oldalra fordul. Pupillája kitágul, lélegzetét visszafogja.

Martha áll vele szemben, szemeit lehunyva lopta el kettejük közt a távolságot. Csillogó ajkai kerekre formálva közelednek az elnyúlt pillanatban. Arca enyhén vörös, szívverése gyors, de erős, még keblei is beleremegnek. Szemöldöke aprókat rezdül. Egész testéből árad a hő és bőrének édeskés illata.

Új hullám indul. Nem vészjelzés. Parancs. Mintha a Kaedru hódító királyt fejétől megszabadító Nomah hörgő üvöltését hallaná felzúgni, úgy árad szét húsában a rezgő fény mindenfelé. Ellenség áll előtte.

Ketten viaskodnak a mozdulatokért. Az Örök Fény pusztító csapásra készül. Jobbjában az izmok csatarendbe feszülve már az elhárításra készen várnak. Egy apró mozdulat volna csupán, a törékeny testet végleg ártalmatlanná tenni. Az ember megdermedve áll a pillanatba zárva. Húsát az idegen erő ellen feszíti. Ereiben a koncentrált energiát szólítja, a rendszertelen cikázás kisimul, átjárja minden sejtjét. Már csak egy vízcsepp férne az ajkak közé. Surran.

A megszürkülő térben elindul a kapu felé. Félig egy másik létsíkon rohan a levegőben megdermedt esőben. Arcának csapódva a vízgömbök robbanásként szakadnak szét, körülötte apró porrá válva, megtöltve az ürességet. Három háznyit fut, mielőtt a hulló eső ismét megmozdul körülötte. Megáll. Egy fémes csengést hall háta mögül. Visszapillant. Martha reszketve áll, előtte a kiüresedett teraszt nézve. Kulcscsomója a deszkán fekszik mellette. Zöld szemei remegnek a félhomályban.

— Sajnálom! — kiáltása elfut az utcán, égzengés kíséri.

A lány a hang felé fordul. Elkerekedő szemei alatt száját eltátva mered az esőcseppek közt elmosódó távoli alakra. Reszketése erősödik, kezeit maga előtt összeszorítva tördeli ujjait. Chris lesüti szemét. Fülében tisztán hallja az erőtlen szívveréseket és az szabálytalan lélegzeteket.

— Nem hazudtam neked… — suttogja a cseppek közé — Az én valóságom sötét és keserű. — hátat fordít.

Elméjében felzúg a parancs a Poal egyenruha felé. A kék rostok elfutnak alkarjának bőrén, egymást átszőve elfedik ujjai végét is. Földi gúnyáját is bekebelezi a terjedő élő szövet, nyakán felkúszva feje búbjáig beteríti egész lényét. Elindul. Az álcázás megkezdi működését, a fényt lassan meghajtva semmivé válik az esőben. Nem néz vissza, lábai a köves út felé viszik, a gazdaságok mellett a sikló felé.

Az erősödő szélben apró lökéseket érez csupán, bőre körül a kellemes melegség már felszárította cseppjeit. Szemei vakok a ruhában, elméjében mégis nappali fényben látja a világot. Gondolatai elvesznek kavargó érzései közt. Mellkasát minden lépéssel egyre jobban tépi a benne feketelyukként lüktető üresség.

— Miért? — suttogása mindenhonnan zúg körülötte — Miért akartad megtámadni? Én ezt nem akartam… Nem volt veszély…

Elér a kereszteződéshez, ahol nemrég még a kék autó várakozott. A pocakos férfi térdeinek nyoma helyén már csak két pocsolya hullámzik összefolyva. Egy pillantást vet rá, de nem áll meg, tovább halad. Thomas gazda földje mellett jár, a rozsdaszínű traktor is hazatért a munkából. Az eső hullik a süvítő szélben. Talpai felcsapják a sarat, de mintha ott sem volna, az élő szövetről legördülve elterül a földön. A Poal lidérc nyomtalanul szeli át a vidéket. Elér a foghíjasan vibráló lámpák alá. Földi cipőjének első lábnyomait már elmosta az eső. Arcát ballra fordítja, a letaposott növények felé. A távolban vibrál az álcázott sikló, de nem kanyarodik el, fejét ismét egyenesbe rántja. Az út végén várakozó házakra pillant. Kezét zsebéhez emeli, a szöveten át megérinti kulcsait.

— Haza indultam… — sóhajtása zizegve szóródik szét körülötte — Haza megyek!

Tovább indul a köves úton. A három ház sötét sziluettje meg-megvillan a villámok fényében. Néma léptei közelednek. Elsétál a Kapitány fehér kerítése előtt. A verandán, a kovácsolt horgonyra akasztott csüngő eprek lengenek a szélben. Szájában elfut a múlt íze. Az öreg tengeri medve dörmögése búg fülében, miközben a szomszéd kisfiúnak szedegeti a vöröslő gyümölcsöket. Neki. A fiatal barna szemek áhítattal néznek fel az ősz hajú férfira. Az algák és a kagylók átkos takarítása valóságos hőstörténetként elevenedik meg előtte.

„A fehér sapkás kalóz a zöld mocsári szörnnyel küzd…”

A kék szövet alatt szája mosolyra húzódik. Megáll a barna kapu előtt, de tekintete jobbra fordul. A cipész házára néz. Megvető pillantásait látja maga előtt, amikor a kézzel készült fekete lábbeli helyett, egy fehér műanyag csónakban lépett az utcára. Az intő, de mégis kedves hang éled emlékeiben. A ragasztott talpak és a díszvarrások hátrányai elvesznek a süvítő szélben.

Arca előre fordul. Lenyomja a kiskapu kilincsét. Nincs bezárva. A fém aprót nyikkan, az út megnyílik előtte. A keskeny járdán át a verandára sétál. Tekintete a deszkákra vetül. Új festék virít rajtuk. Az ajtóhoz lép, zsebéből kezébe veszi kulcsait. A semmiben lebegő acél nekikoccan a réz betétnek. A lyuk nem ereszti tovább. Hátra lép egyet, tekintetét kérdőn fordítja körbe. Egy idegen labda pihen a korláthoz gurítva, mellette egy fa platóskocsi várakozik, kavicsokkal megtöltve. Szemöldöke összerándul.

Megkerüli az épületet, hátul a ferde pinceajtó felé közelít. A lánc rátekerve szorítja a markolatokat, de a régi lakat csillan rajta. Kikeresi kulcsát, a fül csendes kattanással üdvözli a látogatót. Az ajtók nyikorogva tárulnak fel előtte. Egy lélegzetet vár a beton lépcsők előtt. Egy pillanatra megremeg. Emlékeiben a sötét hely képe tárul elé, ahová sosem mert belépni. Nincs sötét. A kék szövet nappali fénybe festi előtte a világítatlan helyiséget. Elindul az árnyékba.

A Poal lopakodó talp nesztelen léptei leérnek a göcsörtös aljzatra. Fejét körbe fordítva csak kacatokat lát, a szunnyadó kazán körül. Szeme megakad. Egy dobozt pillant ismerős tárgyakkal, oldalára az „Iszkoló” feliratot írták. Felismeri saját kiskori gúnynevét. Egy képkeret porosodik legtetején, benne a néhai Morales család utolsó megörökített közös pillanata várakozik. Kezébe veszi. A megsárgult fotón alig ér apja derekáig, markában a kis bábuját szorongatja, tengerészruhában. A ház ura aggódó tekintete feleségét lesi, pedig a fiú édesanyja mosolyog. Egy széken ül mellettük, vidáman sugárzik, mégis arcát már a fájdalom apró görcsei húzzák. Chris egy percig nézi a remegő képet. A lezárt szemhéjai alatt átszivárgó nedvességet a kék szövet azonnal elnyeli. Visszateszi a kupac tetejére.

Arca a kacatokról a belső lépcső felé fordul. A kovácsolt vas felett a fokok fái már igencsak hordozzák az évek nyomait. Lassan indul felfelé a barna ajtóhoz. Lenyomja a kilincset, a nyelv csúszik, a szárny apró nyikorgással mozdul az ember felé. A lambériával burkolt folyosó szegeire új képeket akasztottak. Egy kisfiú és egy kislány mosolyog vissza a fényes üveglapok mögül. Az öregedő lakk illata az egész házat belengi. Csend van körülötte. Nem hallja az ingaóra kattogását. A szerkezet áll, a folyosó végi konyhában. Megfeszíti fülét, Térolvasásba kezd. Zúgó horkolás és halk szuszogás keveredve szűrődik ki szülei hálószobájából. Az emeleten két másik, erőtlenebb hang szivárog le, két különböző irányból.

A Poal lidérc elindul a folyosón. Talpai hangtalanul haladnak előre, de a szövet rejtekén feszülnek az izmok. Minden lépéssel egyre gyorsabban fújtat. Mire a kilincshez ér, már vörösbe borul előtte az otthon képe. Hang nélkül nyit be, majd átlép a küszöbön. Szülei ágyában egy pár fekszik meztelenül. Takarójuk éppen csak rajtuk átlökve fedi őket. A nő párját ölelve szuszog. A férfi arcát nem látja, a másik irányba fordulva horkol hangosan. Fiatal, pár évvel lehet csak idősebb a ház eredeti gazdájánál.

— Szóval ti vagytok a hódítók. — suttogását a torzító szétszórja a szobában.

A nő felnyitja szemét. A függöny mögül csak egy-egy villanásra fut fény a szobába. Körbe fordul. Ködös tekintete keresztül néz a Poal lidércen. Chris kezében roppannak az ízületek, bütykei megfeszítik a kék anyagot. Ismét felemelkedik a fiatal arc, elkerekedett szemei a nyitott ajtóra merednek.

— Mi volt ez? — kezével a férfit kezdi lökdösni — Hallottam valamit!

Az égzengést elnyomja a sistergő eső. A horkolás abbamarad, halk mocorgás kezdődik a nő karja alatt.

— Vihar van, Theresa. — arca fordul — Az esőt hallod! Aludj már!

Az ismerős hang felfedi kilétét. Chris unokatestvérét látja, gúnyos mosolyával fordulni. Sunyi róka szemeit csak egy pillanatra nyitja fel, a nőt homlokon csókolja, majd átkarolva visszafekszik. A kék szövet mögött előtörnek az emlékek. A kevés találkozás szurkáló szavai felzúgnak fülében, a vékony hang kárálása túlvisítja az égzengést. A gúnyos név zizegve rázza elméjét. Izmai önkéntelenül ropognak egész testében, fújtatása kontrolját vesztve hevíti tovább a lángokat.

— Valami mást is hallok. — arca egyre rémültebb — Valami pattog.

— Biztos az Iszkoló az. — halkan hümmög — Eljött, hogy megjavítsa a kerti csapot.

A szőnyeg szálai foltokban ellapulnak. A nyomok megkerülik az ágyat. A békésen fekvő test fölé hang nélkül emelkedik a feszülő ököl. Az összeszoruló fogak közt süvítve száguld a levegő. A tűhegynyire szűkült pupillák mögül eltűnik az ember.

— Bár úgy lenne. — végig simítja a nő karját — Akkor legalább tudnánk, hogy jól van az a szerencsétlen.

Chris hátrálni kezd. Remegő léptei valami keménynek ütköznek. A fal melletti komód megbillen, egy váza fordul le róla. Hangos csattanással törik szilánkokra. A pár felkapja a fejét, vakon forgolódnak a sötétben. Az éjjeli lámpa kattan, de csak a törmeléket látják szétterülve a szőnyegen. Az ajtó egy leheletnyit mozdul az elsuhanó levegőtől. A pince lépcsője megreccsen, majd a fém apró rezdülésével elcsendesedik.

A kulcscsomó nem mozdul a levett lakatban. A tócsák felcsapódnak a ház körül, a kerítés felett a hulló cseppek elmosódva sodródnak a semmiben. A felszórt úton a kövek foltokban megsüllyednek a sárban. A kaszáló növényei egy sávban ketté nyílnak, kígyózva terülnek el a vizes földön. A semmiben feltárul egy átjáró, a beltér melegen vibrál mögötte. A folyó vízfüggönyön egy üres alak suhan át, a fények áttűnve belevesznek az éjszakába.

A padló felett egy lassan kékülő egyenruha vágódik térdre. A visszahúzódó kék szövet alól barna hajtincsek bukkannak elő, a megjelenő arcon a szemek és a fogak görcsösen szorulnak össze. Recsegő ökleit újra és újra a padlóhoz vágja. A vibráló anyag hullámzik az ütésektől. Sisteregve issza el a hulló cseppeket, a falak elnyelik az önkívületben üvöltő ember hangját. Oldalára borul. Felhúzott térdeit magához szorítva percekig zokog a meleg vibrálás felett.

Egy impulzus terjed szét idegrendszerében. A zúgás lassan erősödik körülötte, kezeit lábszárairól elkapva fülére tapasztja. A zaj nem szűnik. Mellkasában a növekvő vákuumszerű érzés feketelyukként tépázza azt, ami megmaradt belőle. A zizegés apránként sistergéssé, majd éles sípolássá válik fülében. Gerincéből az Örök Fény pulzálása gyorsul, magatehetetlen vergődésében acélos izmai görcsösen rángatóznak.

Csend lesz. Hátára fordulva borostyán színben izzó szemei a plafonra merednek. Egy lélegzetet fekszik mozdulatlanul, majd felállva a kacatváros romjaihoz sétál. Beletúr a fémek közé, kezébe veszi a magára hagyott számítógépet. A lebegő fotelekhez viszi. Leül, a jobb kezében szoruló Kockát izzó szemei elé emeli. Megszólítja.