A Tündér útja

Szörcsögő hangok erősödnek a feketeségben. A folyadék lassú örvénylésbe kezd, haját, arcát majd egész testét simítja. Eltűnik körülötte, a fehér fényben a gépzaj váltja a csobogást. A búra emelkedik, a padlóból meredő bilincsek hangosan kattanva eleresztik. A tűk kiszakadva búcsúznak a csuklóktól. A rácsra zuhan. Csattan.

A hideg acélon remeg, tenyereit vágja az éles fém. Erőtlen, nem tudja még mellkasát sem felemelni. Látása homályos, inkább csak fényfoltokat lát, mint valódi képet. Arcának fedetlen részét puha ujjak simítják. Beleborzong. Lassan csúsznak tarkójára, ázott hajában egy kapcsot feszegetnek. Reccsen, a szorítás enyhül. Fülében a folyadék még tompítja a zajokat. Egy vékony hang szólítja, kedvesen búg.

— Ez most egy kicsit kellemetlen, de utána jobb lesz.

Arcán a lélegeztető maszk mozdul, a gyengéd kezek óvatosan fejtik le róla. Torka görcsösen szorul a kicsúszó cső körül. A zöld folyadék bűze betölti tüdejét. Köhög, fuldoklik. Lélegzete elakad, a vegyszer szagán át is beszűrődik a kedves illat. Felpillant. A Tündér mosolya néz vissza rá. Táskájából kötszert ragad, a vérző csuklókat kezdi körbe tekerni.

— Te mit keresel itt? — lélegzetei remegnek — Hogy kerülsz ide?

— Tanúskodtam. — elmélyülten dolgozik — Vallomást tettem érted.

— Mit… Mit mondtál nekik?

— Az igazat. — mosolya megcsillan — Az igazat, de nem a valóságot.

A reszkető ember a lányra néz. Űrruhában van, de nem kék fehérben. Narancssárga öltözékén pilóta jelzés villan. Leragasztja a kötéseket, majd Chris hóna alá nyúlva felhúzza a padlóról.

— Gyere. — pajkosan suttog — Elmehetünk innen. Messzire.

— Hol vannak a gyerekek? — szemét az üres laborban forgatja — Jól vannak? Elengedték őket?

— Jól vannak. — megszorítja karját — A peremvidéken vannak, Botako Tizedessel és a Bátor Tízekkel. Ők is szabadok, mint te.

— Hogyan? — zavart tekintetét még ködfátyol borítja — Mi ez a ruha, Mona? Hová megyünk?

A Tündér a panelt érintve kitárja a folyosót. Más, mint a rémálmokban. A fényes fehér falak fém burkolatai közömbösek, a Föderációs lámpák halkan zizegnek felette.

— Alkut kötöttem. — fülébe súg — Ha nem térünk vissza a fővárosba, szabadon elmehetünk. Békében élhetünk tovább, mint civilek.

— Ezt nem teheted. — tüdejéből feltör a fulladás — Neked… Neked mindened a Föderáció… Orvos vagy… Nem is akarsz elmenni.

— Most már máshol lesz a mindenem. — vidáman felkacag — Együtt elmegyünk és új életet kezdünk.

— Mi lesz a testet viselő árnyékkal? — pulzusa felgyorsul — Az eltűnésekkel? Nem… Nem lesznek biztonságban a Védencek.

A lány mosolya nem fakul, csillogó ajkai kiszélesednek. Közelebb húzza magához az embert, karjába kapaszkodva fülébe súg.

— Annuntian Király megállította. — megcsókolja arcát — A Poal és a Kaedruk megbékültek, akárcsak a Föderáció. Már nincs háború.

— Annuntian győzött? Nélkülem? Ez hogyan… Mivel?

— Féltékeny vagy a barátodra? — fejét vállára billenti — Sajnálod tőle a sikert, azután a sok áldozat után?

— Nem… Nem is a barátom… — aprót sóhajt — Csak szövetségesek voltunk… Az árnyék ellen. — a lányra pillant — De már vége.

A távozók a folyosók sűrűjében egy lifthez érnek. A fény villan, az ajtó kitárul. A kedves illat lassan elnyomja a fém falak szagát, a halk szuszogás pedig a kételyek hangját. Felfelé mennek. A lány ölelése egyre szorosabb, arcáról sugárzik az élet. Kéken ragyognak a zafírok.

A tetőn találják magukat, a torony széles fedelén egy kereskedő hajó várakozik. Nem túl nagy, nem túl kicsi, épp egy ifjú párnak való. A lány lassan a rámpához vezeti az embert, karját eleresztve szembefordul vele. Orra körül enyhén elvörösödik, bal karját dereka mögé szorítja, fejével enyhén biccent előre. Hangjában sejtelmes játékosság éled.

— Morales Kapitány, Icenhurt egészségügyi másodpilóta jelen!

A barna szemekbe könny szökik a pajkosan forgolódó lány előtt. Egy álmot lát beteljesülni, sok-sok év után most előtte áll. Szólna, de a Tündér már ismét karját húzza, lassan vezeti a fülkébe a raktéren át. Amint a fém lezárul, átázott gönceit vadul kezdi lehámozni róla. Az elvörösödő ember hátrál, de a kék szemek valósággal megbabonázzák. A felforró fém falak közt órákat töltenek, mielőtt a hajtóművek búgása elköszönne a fővárostól. Mire a gép emelkedni kezd, a két székben már két pilóta űrruhás ül, egymás kezét szorítva.

A hajó áttör a légkörön, Mona már a célállomást keresi. Sejtelmes mosolya felett csillognak szemei. Az irány villan, a Kapitány fordítja a gépet. Belépnek az utazótérbe. A napokig tartó száguldásban a Tündér nem mesél, hova mennek. A cseles kérdéseket ajkaival még cselesebben csitítja. Összefolyik az idő a kedves illatban, az acél falak ropognak az űr hidege és a párocska lángja közt. Megérkeznek.

Az ereszkedő gép egy birtok méretű udvaron landol. Növényzete gondozatlan, de egy takaros kis kupolás ház vár az előkertnél. A nyíló rámpán a barna szemek értetlenül forgolódnak.

— Hol vagyunk, Mona? Mi ez a hely?

— Itthon. — belekarol — A szolgálati lakáson megspórolt otthonunk.

A bizonytalan léptek lassan követik a határozott Tündért. Az ajtó kitárul, új fészkük felfedi titkait. Körbejárnak mindent, a sugárzó arcon a csillogó ajkak mesélnek. A félreeső birodalom egy kolonizált bolygó kisvárosa mellett húzódik. A Föderáció kevert népei békében élnek egymás társaságában. Szavai lágyak, de élettel teliek. Chris hallgat. Fejében gyűlnek a kérdések. A hálószobában az ablakon kinézve a tájra tekint. Akár a Földön is lehetne. Gyümölcsösök, kaszálók és gabonatáblák. A távoli hegyek csúcsai túlérnek a felhőkön. Szája nyílik a halk kérdésre.

— Mi lesz a gyerekekkel? Ők is ide… — egy pajkos tenyér mellkasába kapaszkodva az ágynak löki. A kék szemek szemérmetlenül nézik.

— Még az űrruhát sem vetted le, de máris aggódsz?

Az önfeledt kacagást a kételyeket felemésztő forróság követi. A kérdések elégnek a lángokban, a pillanat órákká, azután napokká nyúlik. A kevés holmijuk gyorsan a helyére kerül, a ház belakása után a kertet kezdik rendezni. A napok tovább nyúlnak, hónapokká válnak. A gaz eltűnik, a bokrok formára vágva díszelegnek. A fákon az első gyümölcsök már éretten lengenek a szélben. Csak az otthonuk szépítése maradt rájuk. Chris a nap első sugaraival kel, de Mona már reggelivel várja. Bár a kisvárosban van kórház, a lány nem vállal munkát, csak hajnalban megy az ennivalóért, máskor nem hagyja el a házat. Mint egy megvalósult tündérmesét, úgy élik mindennapjaikat. Chris lassan elfelejti az árnyékot. Gerincében az Örök Fény is hallgat, mintha a sötét rémmel együtt az is eltűnt volna. Sokszor jut eszébe Tokan Mester története a gazda két leányáról. Magát az eltelő évek alatt lassan győzködi. Minden meseszép. Egy apró emlékeztető veszi csak el néha jó kedvét. Csuklójáról már régen lekerültek a kötések, mégis a fájdalom vissza-visszatér. Mint egy ketyegő óra, újra és újra emlékezteti a zöld folyadékra, az örökké elkerült beszélgetést sürgetve. Már nem számolja az éveket, a boldog Tündér látványa elhozta neki a békét. De a fájdalom visszatér. Azon az estén is.

A nyárias idő hűvösebb napja után a központi helyiségben üldögélnek. Chris hátradőlve karosszékében némán mered a plafon fényeire. Az ablakon túl a fák levelei hangosodnak, az erősödő szél elsüvít köztük. Mona terminálját szorongatja, félrehúzott ajkai felett szemöldöke össze-össze szorul. Csendes szuszogása nyugodt, arca mégis mást sugall. Olvas.

— Megint érzem. — csuklóit maga elé emeli — Furcsán lüktet.

— Keressek neked rá valamit? — a kék szemek felé fordulnak.

— Tudod, hogy nem használ. — aprót legyint — Csak mondtam.

— Talán van megoldás. — a gépet az asztalra téve feláll — Ha elterelem a figyelmed, az segíthet. — ölébe ülve megsimítja arcát.

A barna szemek a kéken ragyogó zafírokra néznek. A csillogó ajkak sejtelmesen görbülnek, a kedves illat körbelengi őket. A tenyér érintése egyre forróbban simítja, a komor tekintet mégsem enyhül.

— Rég láttam Davidet és Elenát. — elfordítja fejét — Utoljára az iskola kertjében, sok-sok éve. Nem üzentek semmit? Nem hiányzunk nekik?

— Felnőttek, Chris. — arcát tenyerével gyengéden visszafordítja — Megvan a saját életük. — homlokon csókolja — Ahogy nekünk is.

A fészkelődő lány mozdulatai egyre inkább válnak dörgölőzéssé. Mint egy hízelgő macska, úgy bújik az emberhez, derekán aprókat rázva, kebleit hozzá érintve. Ajkai halk cuppanásai vörösítik az arcot.

— Nincs kedved felmenni? — mosolya megcsillan — A csuklóid…

— Nincs. — tekintete az ablak felé fordul — Elvagyok velük.

A szél viharossá válik, a sötét udvar felsejlik az egy-egy fehér villanásban. A lány lassan áll fel, puha léptei a lépcsőhöz indulnak, de nem lép rá, előtte megállva kezét kecsesen nyújtja Chris felé.

— Biztos? — hangjában éled a pajkosság — Nem lennél csalódott.

— Tudod, sokszor eszembe jut a tartály. — szeme nem mozdul az ablakról — Az út, ami oda vezetett. Emlékszem egy levélre. Neked írták, de úgy vélem nekem szólt. Ködbe veszett. Minden ködös lett.

— Már nincs jelentősége. —  halkan kuncog — Igazad volt, én pedig tévedtem.

— Mit mondtál? — légzése felgyorsul, tekintete Mona felé fordul.

A Tündér karját rezzenéstelenül tartja felé, csak ujjai mozdulnak, hívogató gesztusa felett mosolya csillog csupán.

— Igazad volt. — jobb talpát a fokra teszi — A bürokratákról és a fertőről. Ezért mentem el tanúskodni érted. Tévedtem.

— Miben tévedtél pontosan? — hunyorogva néz a kecses ujjakra.

A puha talp visszalép a fokról, a lány szembe fordul az emberrel. Kezeit háta mögött összekulcsolva aprókat fordul, nyári ruhája meglebben combjain. A kék zafírokat elfedi a pislantás, szája szélesre húzódik.

— Mindenben.

Mennydörgés rázza meg az eget, beleremeg a ház és a karosszék is. A barna szemekben a pupilla kitágul, arca elfehéredik, szája remegve mozdul a suttogásnál is halkabb szavakra.

— Miért mondod ezt?

— Az nem számít. Az számít, hogy szeretjük egymást.

Vakító fehér fény villan át az ablakon. Robajló hang követi. Az ember reszketve áll fel a székéből, üresedő tekintete a lányra mered.

— Ki vagy te?

— Mona. — ajkai csillannak — A te Monád.

Egy dobbanás kimarad. A pupillák összeszűkülnek, az izmok megfeszülve sercegnek. A fehér fogak egymásnak verődve szorulnak szájában, gyorsuló lélegzetei fújtatásba csapnak át.

— Sosem mondana ilyet. Ő Otlaca. Nem beszélnek róla, csak megélik.

— De hát én vagyok az. — mosolya eltűnik — Mona, a Tündéred.

A kék szemek a villám fényében egy pillanatra zölden csillannak. Nem zafírok, színük, mint a smaragd. Chris reszketve hátrál, tekintete csuklóira fordul. A fájdalom erősödik, szinte vibrálva lüktet ereiben.

— Gyere fel. — kezét nyújtja ismét — Segítek rajtad.

A ropogó izmok alatt megtorpannak a lábak. Az öklök összeszorulnak, könyökeit törzséhez szorítja. Az Örök Fényt szólítja. Nem úgy, mint előtte. Nincs benne félelem, sem együttérzés. Csak a harag marad. Teljes szívével gyűlöli azt, ami előtte áll. Egy villám dörren, egy apró pulzálás követi. Gerincében megmozdul valami, ami régóta alszik.

— Chris, kérlek. — szelíd mosollyal néz rá — Legyünk boldogok.

Késként hasítanak bele a gyengéd szavak, fújtatása gyorsul, akárcsak a pulzálás. A fény apránként éled benne. Együtt lüktet húsával az ősi erő, ereiben a koncentrált energia is hozzá igazodik. Aurája apró szikrái felcsillannak körülötte. Fogai recsegve feszülnek össze.

— Maradj velem…

Az energia kitör belőle, fehér lángokként felcsapva perzseli a levegőt. Nem fogja vissza. Már nem is képes rá. A lökéshullám elindul, izzó gömbként tépi szét a házat körülötte. A Tündér képe elenyészik a vakító fényárban. Hangos recsegések tépik fülét, mint az összetörő jég a talp alatt. Sikolyok vesznek el a robbanás szerű dörrenés mögött. Mindent elsöpör a hullám, csak a vibráló jelenés marad, a Fényharcos. Lassan tisztul a kép, keze arcához ér, a légző maszkot letépi magáról. Szem fehéren izzik, a borostyán szín helyén tiszta energia ragyog.