Másik nézőpont

Az átfutó indák tetején, az álcázott Poal ruhában az ember lélegzet visszafojtva várakozik. A sercegés közeledik az égett szélű nyíláshoz, egy puha zizegés hangja kíséri. Chris lehunyt szemei elkerekednek. Egy gyökerekből összefont pókszerű lény csattog be, halk remegése adja a különös zaj forrását. Nincs egyedül. Egy fehéren pislákoló alak követi. A Poal vibráló anyaga szinte egész testét beteríti, a kék szövet csak hajlatainál villan ki, egy-egy apró helyen. Két lábon jár, két karja végén négy-négy ujjat számol. Nem nagyobb egy arctalannál, de mozgása mégis különösen gépies. A száj mozdul, de ajkára harap, csak gondolataival szólítja meg a Kockát.

„Ez egy robot… Úgy néz ki, mint egy japán képregényfigura.”

—Vella Nox Syreth tanulópolgár páncélzat technológiája teljesen megegyezik a tiéddel, csak az intelligens vértelemek arányai térnek el az általad viselt, Nomah polgár számára tervezett verziótól.

Nem figyel a válaszra, fülét hegyezve az eseményeket lesi, mégsem hall beszédet, csak a gyökérpók rezeg halkan, kisebb megszakítássokkal. A polgártárs pattogó léptekkel indul körbe, fejét nem fordítja, egész testével áll irányba. Megérinti az egyetlen elszenesedett tojást, kísérője másképpen zizeg utána.

„Te tudod, mit beszélnek, Kocka?”

—Természetesen.— vidám hangja zúg —A Poal telepatikus csatornák mindegyikére teljes rálátásom van. Mindazonáltal, szolgálaton kívül kihallgatni egy másik tanulópolgár nyomozati munkáját, nem tartozna a Békeharcos erényes tettei közé.

Az álcázott szövet alatt elvörösödik az arc. Szemöldöke összeszorul, szabályozott lélegzetei kimaradoznak. Leguggol, fülében megfeszíti az izmokat, de csak a sercegő hangok járják be a kolóniát. A felnyílt tojások közepén üregek nyúlnak le mélyen a föld alá. Nem látja a lyukak végeit, pedig a maszk elméjében nappali fényben rajzolja a torony belsejét.

A páncélos elindul, utoljára körbe fordul, majd elhagyja a tornyot, sarkában a lábaival csapkodó gyökérpókkal. A zajok távolodnak. Chris még egy percet vár, majd lassan leereszkedik, a homokon lopakodva az égett tojásszerű bokorhoz megy. A göcsörtök közt átszivárgó szag más, mint odakint. Felpillant, szélében megkapaszkodva mászni kezd. A lyuk fölé hajol, beleszippant a kiáramló levegőbe. Tiszta és párás.

„Mi a fene ez?”

A néma gondolatra az ébredő képernyő felel elméjében. A gyökérfalak mélyen a földbe fúródva egy vízérig futnak, szétterjedt ágaik egy fémmezőt fonnak körbe.

—A Hirai faj szerves finomító technológiája közvetlenül a forrásterületről vonja ki a számára értékes ásványokat. A folyamat nagy mennyiségű vizet és erős fényt igényel.

A falazat ágaiban megkapaszkodva halkan engedi le magát. Lassan indul a kihasadt nyílás felé, de léptei megtorpannak, ismét a tojásokra néz.

„Vízpára és fém… Ezek nem égnek, robbanni végképp nem tudnak.”

Átlép a falon, a zaj megelevenedik szeme előtt. A gyökérpókok a tornyok oldalán fel le cikázva kapkodják lábaikat, a felső nyíláson át hangyaként vándorolnak. Nincs náluk eszköz, üres csápokkal jönnek és mennek. Az ember a homokra tekint. Sajátjain kívül nem lát más lábnyomokat, csak a bent remegő lény túrta apró gödröket, de gazdájuk már nincs ott, ahogy a fehér páncélzat sem. Ökle roppan.

Lábujjhegyen indul vissza, saját nyomait követve. Óvatos léptei alatt megsüllyed a por, egy kevés a levegőbe emelkedik. A falon sürgő-forgó lények ügyet sem vetnek a talajmenti elváltozásra, rendezett soraikban mozognak egyik toronyból a másikba. A Poal lidérc lassan halad. Lehunyt szemei mögött minden mozdulatot átgondol, a belátható területet kémleli. A páncélt nem látja. Egy óra, talán több is, mire a zaj halkul, az épületek sűrűjéből kiér a hamu sivatagba. Léptei gyorsulnak, talpával magasra veri a port. Az orra után indul, de a dűne mögött megtorpan. Előtte tíz lépésre pillantja polgártársát, háttal áll, éppen a távolban várakozó álcázott sikló felé. Megfordul.

A gépies mozdulatot újabb követi. Jobb karját kinyújtva Chris felé emeli. Tenyerét merőlegesen tartja, mintha csak megálljt parancsolna az álcázott embernek. A rejtőzködés véget ér, az előtűnő kék szövet visszahúzódva felfedi a barna szemeket. Pupillái tűhegynyiek, összevont szemöldöke felett homlokán valóságos kanyonok görbülnek. Óvatosan indul oldalra, egy pillanatra sem veszi le szemét a mozdulatlan páncélról. Körbejárja, hangos fújtatásával egyre kisebb íveket ír le. A fehér tenyér tovább mered a levegőben.

Már alig pár lépés távolságra szűkül a kör. A haragtól elködösödött tekintet úgy mered, mint aki ölni készül. Izmai ropognak, csontjai feszülnek az acélos hús szorításában. Megáll a tenyér előtt. Jobbja lassan emelkedik. Ujjai görcsös markolásra készen, karomként meredeznek, alkarján a kék szövetből kiállnak az ínak. Elfogy a tér.

— Megtisztelsz az érintéseddel, Polgártárs! — hangja a fehér anyagból árad, mégsem gépies, kristálytiszta, mint a jég hasadása.

Egy szívdobbanás kimarad. Chris nyelvén szólt, a földi szavak mégis idegenként hatnak az ember fülének. A különös beszédet a fehér kéz ereszkedése követi. Nem lágy mozdulat, darabos, szinte akadozó. A barna szemek nem fordulnak utána, a szögletes sisakra merednek.

A sivatag szúrós levegője a lassuló fújtatáson át a tüdő legmélyére hatol. A felverődött pernyék szállingózva ismét megpihennek sajátjaik közt. Csend marad, néma mozdulatlanság. Egy lélegzetig tart.

— Miért vagy itt? — Chris hangja hideg, nincs dallam a kérdésében.

— Megadtad a hozzáférést. — a vibráló páncél egész felülete zizeg, a rezgés mégsem gépies, inkább szellős — Ezért vagyok itt.

— És mit találtál, Polgártárs? — szájára mosoly szökik, de tűhegynyi pupillái nem rezdülnek.

Egy gyökérpók lépésnyi idő telik el. A vért nem mozdul, csak az anyag kezd gyorsabban vibrálásba, rezgései lassan hangot öltenek.

— Számos anomáliát.

— Nofene. — mosolya tovább szélesedik — Mifélét, ha nem titok?

Nem zizzen újra a vért, Chris fejébe szökik a zúgás, mintha a kommunikátora jelezné az érkező üzenetet. Előtte a képernyő villan, a finomító képei mellett lassan felsorakoznak az adatok. Vegyi elemzések, a törmelék helyzete, a detonáció szimulációja mind elétárul. Elkerekedő szemeiben kitágulnak a pupillák.

— Miért mutatod ezt meg nekem? — a szétszórt kemikáliák értékeit nézi — Ez a te nyomozati anyagod… Az egész.

— Nem értem a kérdést, Polgártárs. — másképp zizeg, a tiszta hang zavaros, mintha a beszéd is összekavarodna.

A képernyő kialszik, ismét a sisakra pillant. Tekintete megváltozik, gyanakvóan néz végig a robotszerű jelenségen.

— Nem félsz, hogy megelőzlek?

— Nem értem a kérdést, Polgártárs.

Egy lépést hátrál a pislákoló vérttől. Összezárt ökleire, majd remegő mellkasára pillant. Kezei elernyednek, fejét kissé előre dönti.

— Miért érdeklődsz a szektor iránt?

— A Hirai faj tervezett terjesztése ebben a szektorban folytatódik. — ismét összeszedetten zizeg — A társ szektorban egy ciklus alatt hat alkalommal történt balesetnek azonosított szabotázs akció, a közös paraméter ezen a kolónián is felfedezhető.

— Közös paraméter? — hátra tekint a tornyok felé — Mi volna az?

— Az érintett kolóniák mindegyikén új fényforrást teszteltek az ércfinomítóban. — a képernyő villan, a kép megjelenik — A magas energiakoncentrációjú ásvány sajátossága, hogy a fehér csillagok kibocsájtásának megfeleltethető fényt sugároz, ami optimalizálja a termelést, függetlenné teszi a rendszer központi csillagának elhelyezkedésétől.

— Fénykő… — szelíd mosolya éled — A Kaedruk így nevezik.

— A Hirai faj terjesztését végző Morka civilizáció ezzel az ásvánnyal gyorsította fel a kitermelést, de az utolsó ciklusban minden érintett ércfinomítóban balesetnek álcázott szabotázs akció történt. — határozottan rezdül — Minden esetben csak a fényforrás tűnt el.

A zizegés abbamarad, csak az ember elméjében visszhangoznak az elhangzottak. Fejét a tornyok, a távoli hegyek és a fehér páncél közt forgatja. Percek telnek el a hallgatásban, mielőtt a páncél mozdul, tenyerét ismét az ember felé tartja.

— Megtiszteltél a bizalmaddal, Polgártárs.

Éppen csak ujjai hegyével érinti, az idegen leengedi karját, gépies járásával elindul a tornyok felé.

— Ennyi, Polgártárs? — utána fordul — Végeztünk?

— Az adatokat begyűjtöttük, a szenzorok nem érzékelnek a Hiraitól eltérő életjelet. — rezgése megváltozik — Elkéstünk.

A barna szemek a távolodó alakot nézik. Mozdulatai darabosak, mintha több száz kiló vergődne a ruhában, nyomot mégsem hagy a puha porban. Talpai siklanak a felszínen, minél messzebb ér, annál tisztábban látja lebegni. Ismét magára tekint. Könnyű vértjei ólomsúllyal nehezednek mellkasára, kék ruhája feszítve fojtogatja egész testét. Mély levegőt vesz, tenyerét az idegen felé emeli.

— Várj! — lesüti szemét, kezét maga mellé engedi.

A hang elfut a kietlen tájon, a páncél fordul. Teste merev, mégis lépése közben vesz fél fordulatot. Nem hezitál, azonnal visszaindul a lassan megrogyó ember elé. Egy karnyújtásnyira áll meg előtte, de hallgat.

A csend bekúszik Chris fülébe. Apró remegései mögött szíve reaktorként zakatol. Visszafogott lélegzetei nem csillapítják, tovább fűtik körülötte a maró lángok érzetét. Lenéz a kis termetű idegenre.

— Hő jelet találtunk. — halkan beszél, szája görcsösen formálja a szavakat — Mikor megérkeztünk, a kolóniától messze, a hegyekben volt egy kiugrás. Tűz lehetett. Életjel nem volt, de forróság igen.

— Ez minden, Polgártárs? — zúgása üres, mégis tisztán rezeg.

— A levegőben is találtunk valamit… Alhaides dolgokat, meg aero zsír izéket… — arca elvörösödik — Sült szalonnát vagy húst, na! Ennyi.

A páncél mozdulatlanul áll tovább előtte. Ismét csend telepszik rájuk, kellemetlen nyomásként elterülve szinte összepasszírozza az embert. Összefolyik az idő a dermedt vibrálásban.

— Most mire vársz? — fejét elfordítja.

— A rögzített adatokra, Polgártárs.

A kéz a zsebbe csúszik, tenyere erőtlenül markol rá a számítógépre. Tekintete lassan kiüresedik, a vibráló páncél képe tükröződik benne.

„Mutasd meg neki!”

A kocka zizzen elméjében. Az idegen nem mozdul, csak az anyag fényjátéka vált ritmust egy pillanatra. Ismét megnyugszik.

— A detektált hő jel messze van a jármű nélküli megközelítéshez. — hangja nyugodt — Az idő szűke miatt nem volt lehetőségem a számomra biztosított mark hetes sikló energiautánpótlására. Használhatjuk a számodra biztosított mark kilences sikló téráthelyező rendszerét?

A barna szemek kigúvadva néznek a nyugodt kérdés felé. Chris megremeg, arca elvörösödik, kaján mosolyát hangos nevetése kíséri.

— Elfelejtettél tankolni indulás előtt? — könnye csordul a kacagásban — Annyira siettél, hogy végül itt is ragadtál?

— Elegendő energiatartalékkal érkeztem a visszatéréshez a kék csillag rendszerébe. — hangja zavarosabbá válik — De a téráthelyező rendszer használata felemésztené a készletet, a vörös csillag fénye légkörön belül nem biztosítja a szükséges utánpótlást.

Az ember tenyere nagyot csattan a gépies vállon, görcsös vihogását magába fojtva megragadja a vértet.

— A vendégem vagy, Polgártárs.

Elméjében éled a célzórendszer. A hő jel rögzített koordinátáitól alig párszáz méterre, a sziklák takarásában villan a fény, benne a két páncélossal. Chris szorosan fogja, de az Erenei nem fordul a gesztus felé, mintha észre sem venné, hogy megragadták. A tenyér elengedi.

— Nincs életjel, Polgártárs. — halkan zizeg — Ennek ellenére azt javaslom, hogy együtt közelítsük meg a koordinátákat, támogató formációban. — rezgése megváltozik — Én megyek elől, te három önhosszal lemaradva kövess, kérlek.

— Miért te mész előre? — szemöldöke összeszorul.

— Fizikai vagy pszichikai támadás esetén is kisebb a polgári sérülés kockázata. — vibrálása gyorsul — Így megvédelek, Polgártárs.

— Ez kedves tőled. — görcsös mosolya mögött nyakán kidüllednek az erek — Ha így szeretnéd… Akkor csináljuk így.

Az Erenei nem felel, hangtalan léptei előre indulnak. Chris a vezető nyomtalan haladását nézi, de háborgó elméjében a Kockát szólítja.

„Mi a fene az az önhossz?”

—A térbeli kiterjedésed legmeghatározóbb dimenziója.— tréfás hangja zárja mondandóját —A magasságod.

A növekvő távolságra pillant. Szemével méricskél, oszt, szoroz, majd utána indul. A lábakat figyeli, a mozgás apró rezdüléseit lesi. A föld felett álló talp aprókat csúszik vissza, minden előre haladáskor hátra siklik egy leheletnyit. Lassan kerülik meg a különös sziklákat. Felületük égett, a kisebb kövek olvadt formákat mutatnak. Nem friss, még csak nem is pár napos, mintha évszázadokkal előtte égették volna porig a felszínt. A kopogó talaj elhalkul, a hamuszerű por mélyebben terül el.

Egy ezüstösen csillogó tisztás rejtőzik a kanyar után, száz lépés hosszú, legalább olyan széles is. A sziklacsúcs tövében egy sötét üreg fordul a hegy gyomrába, mélységét nem látni, csak lejtős bejáratát. Az ember bokáig süllyed a porba, a finom szemcsék némán futnak szét talpa alatt. Egy kemény foltra ér, majd újra és újra érzi a változást. A fennsík közepe felé megváltozik az érzet. Letérdel, kezével elsöpri a pernyét. Fekete lemezt talál alatta. A vezető halad, köztük a távolság egyre nő. Szokatlan, mégis ismerős érzés fogja el, a fémet érintve próbálja felidézni. Melegszik keze alatt, gyorsabban, mint ahogy azt tenyere engedné. Lehunyja szemét, a Yelaou technikát ébreszti magában. Érzi a távoli kolónia sürgés-forgását, de máshol nem érez életet, csak valami mást. Üreget az energiákban. Maga alatt egy hatalmasat, a fehér páncél előtt egy kisebbet. Szeme kipattan, karját a barlang felé nyújtja, széttárt tenyere a páncél felé néz. Kiáltása elfut a por felett.