Másik nézőpont

Az átfutó indák tetején, az álcázott Poal ruhában az ember lélegzet visszafojtva várakozik. A sercegés közeledik az égett szélű nyíláshoz, egy puha zizegés hangja kíséri. Chris lehunyt szemei elkerekednek. Egy gyökerekből összefont pókszerű lény csattog be, halk remegése adja a különös zaj forrását. Nincs egyedül. Egy fehéren pislákoló alak követi. A Poal vibráló anyaga szinte egész testét beteríti, a kék szövet csak hajlatainál villan ki, egy-egy apró helyen. Két lábon jár, két karja végén négy-négy ujjat számol. Nem nagyobb egy arctalannál, de mozgása mégis különösen gépies. A száj mozdul, de ajkára harap, csak gondolataival szólítja meg a Kockát.

„Ez egy robot… Úgy néz ki, mint egy japán képregényfigura.”

— Vella Nox Syreth tanulópolgár páncélzat technológiája teljesen megegyezik a tiéddel, csak az intelligens vértelemek arányai térnek el az általad viselt, Nomah polgár számára tervezett verziótól.

Nem figyel a válaszra, fülét hegyezve az eseményeket lesi, mégsem hall beszédet, csak a gyökérpók rezeg halkan, kisebb megszakítássokkal. A polgártárs pattogó léptekkel indul körbe, fejét nem fordítja, egész testével áll irányba. Megérinti az egyetlen elszenesedett tojást, kísérője másképpen zizeg utána.

„Te tudod, mit beszélnek, Kocka?”

— Természetesen. — vidám hangja zúg — A Poal telepatikus csatornák mindegyikére teljes rálátásom van. Mindazonáltal, szolgálaton kívül kihallgatni egy másik tanulópolgár nyomozati munkáját, nem tartozna a Békeharcos erényes tettei közé.

Az álcázott szövet alatt elvörösödik az arc. Szemöldöke összeszorul, szabályozott lélegzetei kimaradoznak. Leguggol, fülében megfeszíti az izmokat, de csak a sercegő hangok járják be a kolóniát. A felnyílt tojások közepén üregek nyúlnak le mélyen a föld alá. Nem látja a lyukak végeit, pedig a maszk elméjében nappali fényben rajzolja a torony belsejét.

A páncélos elindul, utoljára körbe fordul, majd elhagyja a tornyot, sarkában a lábaival csapkodó gyökérpókkal. A zajok távolodnak. Chris még egy percet vár, majd lassan leereszkedik, a homokon lopakodva az égett tojásszerű bokorhoz megy. A göcsörtök közt átszivárgó szag más, mint odakint. Felpillant, szélében megkapaszkodva mászni kezd. A lyuk fölé hajol, beleszippant a kiáramló levegőbe. Tiszta és párás.

„Mi a fene ez?”

A néma gondolatra az ébredő képernyő felel elméjében. A gyökérfalak mélyen a földbe fúródva egy vízérig futnak, szétterjedt ágaik egy fémmezőt fonnak körbe.

— A Hirai faj szerves finomító technológiája közvetlenül a forrásterületről vonja ki a számára értékes ásványokat. A folyamat nagy mennyiségű vizet és erős fényt igényel.

A falazat ágaiban megkapaszkodva halkan engedi le magát. Lassan indul a kihasadt nyílás felé, de léptei megtorpannak, ismét a tojásokra néz.

„Vízpára és fém… Ezek nem égnek, robbanni végképp nem tudnak.”

Átlép a falon, a zaj megelevenedik szeme előtt. A gyökérpókok a tornyok oldalán fel le cikázva kapkodják lábaikat, a felső nyíláson át hangyaként vándorolnak. Nincs náluk eszköz, üres csápokkal jönnek és mennek. Az ember a homokra tekint. Sajátjain kívül nem lát más lábnyomokat, csak a bent remegő lény túrta apró gödröket, de gazdájuk már nincs ott, ahogy a fehér páncélzat sem. Ökle roppan.

Lábujjhegyen indul vissza, saját nyomait követve. Óvatos léptei alatt megsüllyed a por, egy kevés a levegőbe emelkedik. A falon sürgő-forgó lények ügyet sem vetnek a talajmenti elváltozásra, rendezett soraikban mozognak egyik toronyból a másikba. A Poal lidérc lassan halad. Lehunyt szemei mögött minden mozdulatot átgondol, a belátható területet kémleli. A páncélt nem látja. Egy óra, talán több is, mire a zaj halkul, az épületek sűrűjéből kiér a hamu sivatagba. Léptei gyorsulnak, talpával magasra veri a port. Az orra után indul, de a dűne mögött megtorpan. Előtte tíz lépésre pillantja polgártársát, háttal áll, éppen a távolban várakozó álcázott sikló felé. Megfordul.

A gépies mozdulatot újabb követi. Jobb karját kinyújtva Chris felé emeli. Tenyerét merőlegesen tartja, mintha csak megálljt parancsolna az álcázott embernek. A rejtőzködés véget ér, az előtűnő kék szövet visszahúzódva felfedi a barna szemeket. Pupillái tűhegynyiek, összevont szemöldöke felett homlokán valóságos kanyonok görbülnek. Óvatosan indul oldalra, egy pillanatra sem veszi le szemét a mozdulatlan páncélról. Körbejárja, hangos fújtatásával egyre kisebb íveket ír le. A fehér tenyér tovább mered a levegőben.

Már alig pár lépés távolságra szűkül a kör. A haragtól elködösödött tekintet úgy mered, mint aki ölni készül. Izmai ropognak, csontjai feszülnek az acélos hús szorításában. Megáll a tenyér előtt. Jobbja lassan emelkedik. Ujjai görcsös markolásra készen, karomként meredeznek, alkarján a kék szövetből kiállnak az ínak. Elfogy a tér.

— Megtisztelsz az érintéseddel, Polgártárs! — hangja a fehér anyagból árad, mégsem gépies, kristálytiszta, mint a jég hasadása.

Egy szívdobbanás kimarad. Chris nyelvén szólt, a földi szavak mégis idegenként hatnak az ember fülének. A különös beszédet a fehér kéz ereszkedése követi. Nem lágy mozdulat, darabos, szinte akadozó. A barna szemek nem fordulnak utána, a szögletes sisakra merednek.

A sivatag szúrós levegője a lassuló fújtatáson át a tüdő legmélyére hatol. A felverődött pernyék szállingózva ismét megpihennek sajátjaik közt. Csend marad, néma mozdulatlanság. Egy lélegzetig tart.

— Miért vagy itt? — Chris hangja hideg, nincs dallam a kérdésében.

— Megadtad a hozzáférést. — a vibráló páncél egész felülete zizeg, a rezgés mégsem gépies, inkább szellős — Ezért vagyok itt.

— És mit találtál, Polgártárs? — szájára mosoly szökik, de tűhegynyi pupillái nem rezdülnek.

Egy gyökérpók lépésnyi idő telik el. A vért nem mozdul, csak az anyag kezd gyorsabban vibrálásba, rezgései lassan hangot öltenek.

— Számos anomáliát.

— Nofene. — mosolya tovább szélesedik — Mifélét, ha nem titok?

Nem zizzen újra a vért, Chris fejébe szökik a zúgás, mintha a kommunikátora jelezné az érkező üzenetet. Előtte a képernyő villan, a finomító képei mellett lassan felsorakoznak az adatok. Vegyi elemzések, a törmelék helyzete, a detonáció szimulációja mind elétárul. Elkerekedő szemeiben kitágulnak a pupillák.

— Miért mutatod ezt meg nekem? — a szétszórt kemikáliák értékeit nézi — Ez a te nyomozati anyagod… Az egész.

— Nem értem a kérdést, Polgártárs. — másképp zizeg, a tiszta hang zavaros, mintha a beszéd is összekavarodna.

A képernyő kialszik, ismét a sisakra pillant. Tekintete megváltozik, gyanakvóan néz végig a robotszerű jelenségen.

— Nem félsz, hogy megelőzlek?

— Nem értem a kérdést, Polgártárs.

Egy lépést hátrál a pislákoló vérttől. Összezárt ökleire, majd remegő mellkasára pillant. Kezei elernyednek, fejét kissé előre dönti.

— Miért érdeklődsz a szektor iránt?

— A Hirai faj tervezett terjesztése ebben a szektorban folytatódik. — ismét összeszedetten zizeg — A társ szektorban egy ciklus alatt hat alkalommal történt balesetnek azonosított szabotázs akció, a közös paraméter ezen a kolónián is felfedezhető.

— Közös paraméter? — hátra tekint a tornyok felé — Mi volna az?

— Az érintett kolóniák mindegyikén új fényforrást teszteltek az ércfinomítóban. — a képernyő villan, a kép megjelenik — A magas energiakoncentrációjú ásvány sajátossága, hogy a fehér csillagok kibocsájtásának megfeleltethető fényt sugároz, ami optimalizálja a termelést, függetlenné teszi a rendszer központi csillagának elhelyezkedésétől.

— Fénykő… — szelíd mosolya éled — A Kaedruk így nevezik.

— A Hirai faj terjesztését végző Morka civilizáció ezzel az ásvánnyal gyorsította fel a kitermelést, de az utolsó ciklusban minden érintett ércfinomítóban balesetnek álcázott szabotázs akció történt. — határozottan rezdül — Minden esetben csak a fényforrás tűnt el.

A zizegés abbamarad, csak az ember elméjében visszhangoznak az elhangzottak. Fejét a tornyok, a távoli hegyek és a fehér páncél közt forgatja. Percek telnek el a hallgatásban, mielőtt a páncél mozdul, tenyerét ismét az ember felé tartja.

— Megtiszteltél a bizalmaddal, Polgártárs.

Éppen csak ujjai hegyével érinti, az idegen leengedi karját, gépies járásával elindul a tornyok felé.

— Ennyi, Polgártárs? — utána fordul — Végeztünk?

— Az adatokat begyűjtöttük, a szenzorok nem érzékelnek a Hiraitól eltérő életjelet. — rezgése megváltozik — Elkéstünk.

A barna szemek a távolodó alakot nézik. Mozdulatai darabosak, mintha több száz kiló vergődne a ruhában, nyomot mégsem hagy a puha porban. Talpai siklanak a felszínen, minél messzebb ér, annál tisztábban látja lebegni. Ismét magára tekint. Könnyű vértjei ólomsúllyal nehezednek mellkasára, kék ruhája feszítve fojtogatja egész testét. Mély levegőt vesz, tenyerét az idegen felé emeli.

— Várj! — lesüti szemét, kezét maga mellé engedi.

A hang elfut a kietlen tájon, a páncél fordul. Teste merev, mégis lépése közben vesz fél fordulatot. Nem hezitál, azonnal visszaindul a lassan megrogyó ember elé. Egy karnyújtásnyira áll meg előtte, de hallgat.

A csend bekúszik Chris fülébe. Apró remegései mögött szíve reaktorként zakatol. Visszafogott lélegzetei nem csillapítják, tovább fűtik körülötte a maró lángok érzetét. Lenéz a kis termetű idegenre.

— Hő jelet találtunk. — halkan beszél, szája görcsösen formálja a szavakat — Mikor megérkeztünk, a kolóniától messze, a hegyekben volt egy kiugrás. Tűz lehetett. Életjel nem volt, de forróság igen.

— Ez minden, Polgártárs? — zúgása üres, mégis tisztán rezeg.

— A levegőben is találtunk valamit…  Alhaides dolgokat, meg aero zsír izéket… — arca elvörösödik — Sült szalonnát vagy húst, na! Ennyi.

A páncél mozdulatlanul áll tovább előtte. Ismét csend telepszik rájuk, kellemetlen nyomásként elterülve szinte összepasszírozza az embert. Összefolyik az idő a dermedt vibrálásban.

— Most mire vársz? — fejét elfordítja.

— A rögzített adatokra, Polgártárs.

A kéz a zsebbe csúszik, tenyere erőtlenül markol rá a számítógépre. Tekintete lassan kiüresedik, a vibráló páncél képe tükröződik benne.

„Mutasd meg neki!”

A kocka zizzen elméjében. Az idegen nem mozdul, csak az anyag fényjátéka vált ritmust egy pillanatra. Ismét megnyugszik.

— A detektált hő jel messze van a jármű nélküli megközelítéshez. —  hangja nyugodt — Az idő szűke miatt nem volt lehetőségem a számomra biztosított mark hetes sikló energiautánpótlására. Használhatjuk a számodra biztosított mark kilences sikló téráthelyező rendszerét?

A barna szemek kigúvadva néznek a nyugodt kérdés felé. Chris megremeg, arca elvörösödik, kaján mosolyát hangos nevetése kíséri.

— Elfelejtettél tankolni indulás előtt? — könnye csordul a kacagásban — Annyira siettél, hogy végül itt is ragadtál?

— Elegendő energiatartalékkal érkeztem a visszatéréshez a kék csillag rendszerébe. — hangja zavarosabbá válik — De a téráthelyező rendszer használata felemésztené a készletet, a vörös csillag fénye légkörön belül nem biztosítja a szükséges utánpótlást.

Az ember tenyere nagyot csattan a gépies vállon, görcsös vihogását magába fojtva megragadja a vértet.

— A vendégem vagy, Polgártárs.

Elméjében éled a célzórendszer. A hő jel rögzített koordinátáitól alig párszáz méterre, a sziklák takarásában villan a fény, benne a két páncélossal. Chris szorosan fogja, de az Erenei nem fordul a gesztus felé, mintha észre sem venné, hogy megragadták. A tenyér elengedi.

— Nincs életjel, Polgártárs. — halkan zizeg — Ennek ellenére azt javaslom, hogy együtt közelítsük meg a koordinátákat, támogató formációban. — rezgése megváltozik — Én megyek elől, te három önhosszal lemaradva kövess, kérlek.

— Miért te mész előre? — szemöldöke összeszorul.

— Fizikai vagy pszichikai támadás esetén is kisebb a polgári sérülés kockázata. — vibrálása gyorsul — Így megvédelek, Polgártárs.

— Ez kedves tőled. — görcsös mosolya mögött nyakán kidüllednek az erek — Ha így szeretnéd… Akkor csináljuk így.

Az Erenei nem felel, hangtalan léptei előre indulnak. Chris a vezető nyomtalan haladását nézi, de háborgó elméjében a Kockát szólítja.

„Mi a fene az az önhossz?”

— A térbeli kiterjedésed legmeghatározóbb dimenziója. — tréfás hangja zárja mondandóját — A magasságod.

A növekvő távolságra pillant. Szemével méricskél, oszt, szoroz, majd utána indul. A lábakat figyeli, a mozgás apró rezdüléseit lesi. A föld felett álló talp aprókat csúszik vissza, minden előre haladáskor hátra siklik egy leheletnyit. Lassan kerülik meg a különös sziklákat. Felületük égett, a kisebb kövek olvadt formákat mutatnak. Nem friss, még csak nem is pár napos, mintha évszázadokkal előtte égették volna porig a felszínt. A kopogó talaj elhalkul, a hamuszerű por mélyebben terül el.

Egy ezüstösen csillogó tisztás rejtőzik a kanyar után, száz lépés hosszú, legalább olyan széles is. A sziklacsúcs tövében egy sötét üreg fordul a hegy gyomrába, mélységét nem látni, csak lejtős bejáratát. Az ember bokáig süllyed a porba, a finom szemcsék némán futnak szét talpa alatt. Egy kemény foltra ér, majd újra és újra érzi a változást. A fennsík közepe felé megváltozik az érzet. Letérdel, kezével elsöpri a pernyét. Fekete lemezt talál alatta. A vezető halad, köztük a távolság egyre nő. Szokatlan, mégis ismerős érzés fogja el, a fémet érintve próbálja felidézni. Melegszik keze alatt, gyorsabban, mint ahogy azt tenyere engedné. Lehunyja szemét, a Yelaou technikát ébreszti magában. Érzi a távoli kolónia sürgés-forgását, de máshol nem érez életet, csak valami mást. Üreget az energiákban. Maga alatt egy hatalmasat, a fehér páncél előtt egy kisebbet. Szeme kipattan, karját a barlang felé nyújtja, széttárt tenyere a páncél felé néz. Kiáltása elfut a por felett.