A távozás után

A zár kattan, az ajtólap lendül. A kis csengő hangosan csilingelve üdvözli a látogatót. Chris belép. Testéből a hideget egy meleg érzés űzi el. Orrát ismerős illatok fogadják. A műszerolaj és a kenőzsír gépies aromája keveredik az acél szagával. A pult mögött nem áll senki, a nyitott átjárón motoszkálás zaja szökik ki a raktárból. A polcon a címkézett dobozokon saját írását fedezi fel, emlékeihez képest még az elrendezés sem változott. Egy pillanatig hallani véli Peter dicsérő hangját, de csak a ládák koppanása visszhangzik a falak közt.

— Jó estét! — beljebb lép az üzletbe — Lehet itt Kaedru fényhajtóműhöz hűtőtekercset kapni? — széles mosollyal fordul az átjáró felé.

Egy hangos csattanás felel először, majd csoszogó léptek közelítenek a félhomályból. Egy kék sapkát pillant, napellenzője felett a kopott kosárlabdázó alakja virít fehéren. Alatta egy pár kerek üveg csillan, vékony fém keretbe ágyazva. Pisze orrot és vörösre rúzsozott ajkakat lát, egy fiatal lány lép ki a fényre. Bolti köténye olyan, mint amit egykor Chris is viselt, a kalászok felett szálló kétfedeles gép képe egész mellkasát elfedi. A kasszához sétálva a pult felé fordul, tekintetét nem emeli, a kezére ragadt port kezdi leseperni.

— Miben segíthetek? — közömbös hangjában a fáradtság rezeg.

— Petert keresem. — léptei a felhajtható laphoz viszik — Hátul van?

A lány felpillant az otthonosan mozduló idegenre. Hunyorogva nézi, majd szemei elkerekednek.

— Chris?!

— Attól tartok. — mosolyogva fordul a lány felé — Erre jártam, gondoltam beköszönök az öregnek, bár egy pár műszakot kihagytam.

A tréfás szavakat nem követi nevetés. A fiatal teremtés szemüvegét levéve a pultra teszi, a nyitható laphoz lépdelve felbillenti. Többször végignéz a különös látogatón, de remegő ajkairól hang nem indul, csak orra körül kezd vörösbe borulni.

— Ha szépen megkérlek, szólnál neki, hogy a munkakerülő visszatért?

— Nem tudok. — lesüti szemét — Már három éve nincs velünk.

A szél hangosabban süvít az épületek közt. Távoli égzengés szűrődik be a kirakatüvegen. A plafon ventilátora némán kavarja a levegőt a helyiségben, pislákoló izzói aprókat zizzennek.

— Sajnálom. — arcán cseppek gördülnek, lassan hátat fordítva elindul az ajtó felé.

— Most készültem zárni. — mosolyog utána — Anne kávézója még egy órán át nyitva van, ha nem sietsz.

A kéz megszorul a kilincs körül. A sötét üveg tükrében Chris saját arcára néz. Könnyeit letörli, majd fejét kissé oldalra fordítva felel.

— Nem sietek. — mélyet sóhajt — Kint megvárlak. — kattan a zár, a csengő csilingel felette — Nincs miért és nincs hova sietnem.

Az utcán élednek a köztéri lámpák. Zizegve, vibrálva melegszenek a neoncsövek, fakó fényük elveszik az aszfalt feketeségében. A szél erősebben süvít. A távolba meredő ember tekintete kiüresedve néz a sötétben fel-fel villanó göcsörtös villámokra. Hosszú perceket áll az üzlet előtt mozdulatlanul, mire mögötte ismét kattan a kilincs. A lány kilép, cipőinek sarka koppan a járda kövén. Az ajtó puffan, a vasrács hangos nyikorgással fordul a helyére. Halk motoszkálás követi, puha és kemény tárgyak sodródnak jobbra-balra.

— Mindig a táska aljára csúszik! — haragos motyogása hangosodik — Olyan nehéz megtalálni a kulcsot a sötétben.

A zsörtölődésre Chris is felfigyel. Lélegzete elakad, a bolti kötényes eladó helyett egy nyári ruhás hölgy képe fogadja. Csak egy pillanatig legelteti szemét, tekintetét saját zsebére fordítja, belőle a két kulcscsomó közül a nagyobbikat veszi kezébe. Előre nyújtja.

— Ezt vissza akartam adni Peternek. — nem pillant fel — Ha még a zárak a régiek, akkor…

— Igen. — gyengéden átveszi a kulcsokat — Papa mindig azt mondta, ha lecseréli a zárakat, az olyan, mintha nem várna vissza.

A fák közt átfújó szél megrezegteti a leveleket. A gyanakvó barna szemek az ajtóra merednek. A kulcs a nyílásba csúszik, a réz betét csendes méltósággal löki helyére a nyelveket. A lány fordul, a fürkésző tekintet előtt megállva elmosolyodik.

— Nem ismersz meg, igaz? — sarka halkan koppan léptei alatt — Martha vagyok, Peter unokája. — kezével a megkerült fiú felé int.

A kopogó körömcipők nyomába egy zavarodott ember szegődik. Tekintete megfakultan mered előre, a fülében csengő névhez tartozó arcot kutatja emlékezetében. Utolsó napjait idézi a boltban, amikor szeme elkerekedik.

— Az őszi hajtás. — suttogja maga elé — Te jöttél segíteni, mert Peter lába rosszabbodott.

— Igen. — pillant hátra mosolyogva — Neked kellett volna megtanítanod, mi micsoda. — elkacagja magát — De ennek már négy éve. Azt hiszem novemberben mentél el.

— 1983. október 31-én éjszaka vittek el. — szigorú tekintetében egy villanásig éled csak a Békeharcos, összeszorult ökleire nézve tartása ernyedtebb lesz, tüdeje elengedi a felszívott levegőt.

Martha léptei lelassulnak, bevárja a felzárkózó fiút. Némán mennek tovább a vibráló lámpák alatt. A közelgő sarkon már rózsaszín fények ragyognak, a hangulatos kávézó teraszán üresen várakoznak az asztalok.

— Kávé vagy tea? — Chris feszes vállát óvatosan megérinti — Én a kávéra szavazok. — felkacag — Tudom, hogy nem fogok majd aludni, de egyszerűen nem tudok nemet mondani rá.

— Sosem ittam még kávét. — arca rezzenéstelen — De van, hogy napokig nem alszom, így az álmatlanság nem okozhat problémát.

A zöld szemek elkerekedve fordulnak a titánként vonuló ember felé. Pár lépésig nézi üres ábrázatát, majd pillantásai lejjebb kalandoznak a feszülő pólóra és az alatta sejtelmesen mozduló izmokra.

A terasz fa lépcsőin koppannak a talpak, a kitárt ajtó mögött hat alak üldögél csak, gyöngyöző sörök társaságában. A pultnál egy idős asszony áll, fáradt mosolyát a közeledő páros felé fordítja.

— Jó estét kívánok! — kezébe már egy csészét ragad — Martha, a szokásos pénteki? — elmosolyodik — A fiatal úrnak mit adhatok?

Az ember tekintete a söröző munkások felé fordul. Beszélgetnek, nevetnek, láthatóan jól érzik magukat. Nem hangosak, csak egy baráti társaság vidám esti összejövetele. Egy-kettő Chris korú, talán még fiatalabb is. Belefelejtkezik a látványba. Arca érzelemmentes, de elméjében felkavarodnak az emlékek. Öklei lassanként összeszorulnak, légzése felgyorsul.

— Azt kéri, amit én. — remegő karját gyengéden átfogja — Két erős feketét kérünk, Anne néni!

A váratlan érintés tekintetét visszacsalja a csengő kassza felé. A vibráló zöld kijelzőn a számot pillantja. Kezét a pult felé nyújtva rámosolyog az idős hölgyre, az meglepetten néz vissza. Tenyere lefelé fordulva mered a levegőben.

— Rendezném. — nyújtja beljebb kézfejét.

A kávézó elcsendesedik, a székek halk nyikkanása felett a munkások is a pénztár felé fordulnak. A nő egyre kétségbeesettebben néz a lefelé fordított üres tenyérre. Értetlen szemei Marthara leskelődnek, de a lány is csak döbbenten bámulja a mereven álló fiút.

— Mivel? — erőltetetten elneveti magát — Egy kézfogással? Igazán kedves, de azért nem kapunk kenyeret a boltban.

Chris riadtan húzza vissza karját. Elvörösödő arcát a padló felé fordítja, kezeit nadrágzsebeiben elsüllyesztve kezd kutatni.

— A kabátban van… —. felkapja fejét — Azt pedig a hajón hagytam.

Egy hirtelen mozdulattal hátat fordít, sebesen indul az ajtó felé. Testében megfeszülnek az izmok, ereiben a koncentrált energia rendezetten kezd cikázni. Surranni készül. Szeme előtt már az útvonal kanyarjai lebegnek, a lépéseket számolja a siklóig és vissza.

— Hagyd csak! — fordul utána Martha — A vendégem vagy.

A megtorpanó fiú összerezzen. A kedves szófordulat messzire repíti a Földtől, újra tizenhét éves, már a Noraman kantinjában ül, szemben a gigászi Morborral. A Beraddo óriás megérinti a panelt, a fény felvillan, a számla rendezésre kerül. Elhangzik a végzetes mondat: „A vendégem vagy.” A Kaletusi sör illata elfut a levegőben, lassan felkavarva a tesztcsarnok emlékeit. A zöld vér beteríti az ember kezét.

Aprópénzek csengése hozza vissza a kávézóba. A kassza hangosan kattan, a fiók csattanva csapódik ki helyéről. A csészék felett felbúg a gép, sistergő hangja betölti az elcsendesült teret. Pára árad szét, a Morales ház néhai reggeleit idéző illatok futnak el a levegőben. Egy fém tálcán egyesével csilingelnek a porcelánok, majd egy kedves hang búcsúztatja az elkészült kávékat.

— Egészségetekre!

A körömcipők lágy koppanásokkal fordulnak, majd lassan közelítik az embert. Ismét csend lesz. A barna szemek meredten néznek a rózsaszín vibráláson túl a fekete aszfaltra.

— Kint vagy bent szeretnél leülni? — suttogása alig hangosabb a neon zúgásánál — Én inkább kimennék.

Chris fordul, a mosolygó lány mögött a kíváncsi tekinteteket pillantja. A söröző társaság némán figyeli, italaik már megmelegedve pihennek az asztalon. Lesüti szemét, halk léptekkel indul a terasz szélére, elrejtőzve a fal takarásában. Martha hang nélkül követi, a tálcát az asztalra helyezi, majd az egyik csészét talpastól elé teszi. Leülnek.

A cukortartóból a lány sajátjába egy kockát ejt, a kis kancsóból egy löttyintésnyi tejjel színezi, kanalát bele mártva kavargatni kezdi. Chris a gőzölgő fekete folyadékot nézi. Csak lopott pillantásokat vet a különös mozdulatra. Ő is kézbe veszi a fémet, a kávét ízesítés nélkül kezdi pörgetni csészéjében. Barna szemeit rabul ejti az örvénylés képe. Alkarjában a finom mozdulatok acélsodronyként mozgatják izmait, a rostok ropogása szinte elnyomja a porcelán csengését.

— Tengerészgyalogos lettél? — kanalát a kis tányérra teszi — Ezért tűntél el olyan hirtelen?

— Ezt miből gondolod? — tekintete nem mozdul a kávéról.

— Azt mondtad, vittek, nem mentél. — egy aprót kortyol — A kabátod pedig a hajón maradt. — csészéje koppan — Elég rád nézni és nem nehéz kitalálni, mi történt veled.

A kávé lassan forog tovább az örvényben. Az égzengés közelít, a szél egyre erősebben lobogtatja a kiengedett napellenzőt fejük felett. A lány szőke hajába belekap a levegő, az aranyszínű szálak meglebbennek.  Táskájába nyúl, egy csatot vesz kezébe, majd hátra billenti fejét. A rögtönzött megoldás után lenge ruháját kezdi finoman igazgatni. Lopott pillantásokkal a csészébe meredő fiút lesi. Lábával az asztal alatt átnyúlva aprót lök rajta.

— Mit akartál mondani Papának?

— A valóságot. — nagyot sóhajt — De már nem mondhatom el neki.

— Mond el nekem. — kezével megállítja a kavargató mozdulatot — Én szívesen meghallgatnám az igazságot.

Chris a puha érintésre, majd a mosolygó lányra néz. Egy pillanatra a zöld szemekben Alenát látja a kantinban, kézfején érzi a meleg tenyér gyengéd simítását. Szemét összeszorítva megrázza fejét. Újra Martha ül vele szemben. Halkan fújja ki magát, a kanalat elengedve lassan vonul vissza a csészétől.

— A valóság és az igazság nem ugyan az. — karját maga mellé húzza — De te egyikkel sem mennél sokra, ha elmondanám.

— Én talán nem. — mosolya megcsillan — De lehet, hogy te igen.

A sötét tájat megvillantja a fehér fény, egy lélegzet múlva dübörgő mennydörgés követi. Martha megrezzen, keblén ruháját összébb húzza az erősödő szélben. A barna szemekből a hideg üresség lassan szökik el. A csésze fülét megcsippentve óvatosan emeli szájához. Az ismerős illat melegséggel önti el, édesapját egy pillanatig látni véli a konyhaasztalnál. Belekortyol. A keserű íz elfut nyelvén, a kantin fojtogató gyümölcsét idézi benne. Görcsösen grimaszol, majd a gőz mögül felnézve mély levegőt vesz.

— Nem tengerészek voltak. — szemöldöke összeszorul — Az Egyesült Világok Föderációjának speciális eljáró egysége. Egy bűncselekmény áldozata és tanúja lettem azon az éjszakán, ezért magukkal vittek a cirkálójukra. A hajó fedélzetén aztán kiderült, hogy amit kerestek, akaratom ellenére hozzám került, de visszaadni már nem tudtam.

A csészében a kanál aprókat koccan a remegésben. Az erősödő szélben elfut az eső illata, a közelben újra és újra fehéren villannak a fekete felhők.

— Részt vettem egy meggondolatlan kísérletben. Baleset történt. —  egy kortyot vesz szájába — Újabbak követték. Azon kaptam magam, hogy egyenruhát viselek. Rangot adtak a hajón, feladatot és tisztséget. — ismét megrezzen a kanál — Csak lefoglaltak, amíg elértünk a célhoz.

— Hová vittek? — mosolya nem halványul, szemeiből süt az őszinte kíváncsiság.

— A Centaco Maxim fővárosába. — egy lélegzetig vár — Ott ítélőszék elé kerültem a bűncselekményért, a balesetért és a zendülésrért is.

Ismét kiüresedik tekintete. Ujjai közt a csésze füle halk ropogásba kezd.

— Elítéltek? — zöld szemei elkerekednek — Börtönben voltál?

— Nem. — a csésze koppan az asztalon — Alestro Thammis, a Felső Ház bírójaként kimentett az ítélőszék elől. — mosolyát keserűség görbíti — Saját elképzelése szerint vezette le a tárgyalását. Felmentett, majd munkát ajánlott. Egy ötszáz éve üres posztot. Az Első Harcosét.

Az utca nappali fényben villan, a reccsenő dörrenés megrázza az asztalt és a székeket. Martha karjait testéhez szorítva melegíti magát az elhűlő szélben, de szemét egy pillanatra sem veszi le a mozdulatlan fiúról.

— Mit csinál egy ilyen Első Harcos?

— Parádézik a fővárosban, cselszövő hercegnőkkel viaskodik, ostobán viselkedik az idegen kultúrában, majd a meggondolatlanságai miatt többet tölt kórházban, mint a lakosztályában.

— Ez eddig nem hangzik rosszul. — elkacagja magát — Ha az Első Harcos vigyáz magára, a többi igazán elviselhető. — pajkos mosolya megcsillan a rózsaszín fényben.

Chris nem nevet. Komor ábrázata mögött Tokan Mester padlóján áll. Fogain ropog a zománc, miközben a Fényacél lélekemelő ruhájával együtt hátának bőrét is cafatokra szaggatja. Saját vérében gázol a két gömbbel kezében, az öreg Merivida szitkait hallgatva. Összerezzen. Már Alena Hercegnő megvető tekintetét látja, miközben átkutatja a merénylő holttestét. Hallja a kattanó detonátort. Érzi markában feszülni a nő vértjét, majd a hátán átsuhanó repeszek koppanását mellkasában. Mona szavai zúgnak fülében: „Este találkozunk!”

— Lehetett volna rosszabb is. — fejét az aszfalt felé fordítja.

A napellenző rojtjai lobogva csapkodnak felettük, de az ember elméjében az Árnyékkövek zúgása elnyomja a zajt. A penge és a fűszálak kegyetlen beszéde harsog, amíg az ásványok az utolsó cseppig kiszívják belőle az életet. Saját ájult csattanása ébreszti a barlangból. Arca a lány felé fordul. Martha szelíd mosolyával figyeli, csak karjai mozdulnak fel és alá didergő testén.

— Jobb lenne, ha haza mennél. — kávéjába kortyol — Meg fogsz fázni.

— Még nem tudom, hogy miért hagytad ott ezt a parádés állást.

— Rászedtek. — elmosolyodik bögréje mögött — Alkut kötöttem Thammis Császárral. Ha megnyerem a háborúját, hazaenged. — a vibráló neonra pillant — A Morbir Nomos fővárosának ostromához küldtek minket. Kalózok fosztogattak, egy kis egységgel vonultunk csatába. — ismét kortyol egyet — Győztünk. A hazaúton tudtam meg Alenától, hogy egy örök háborúra szerződtem az apjával. Fellázadtam.

— Elszöktél?

Az üveges ajtó kitárul, a söröző társaság zajos csörtetéssel indul el a teraszon át. Háromszor is hangosan elköszönnek a házigazdától, majd nyakukat behúzva szaladni kezdenek a suhogó szélben.

Elfogynak az utolsó korty kávék. Chris a távolodó baráti társaságra pillant, sóhajában messze több zúg a fáradtságnál. A csészéket a tálcára teszi, majd szótlanul indul velük az üzletbe. Halkan búcsúzik az idős hölgytől, a küszöbön kilépve a táskáját szorongató lányra pillant. Az égen fehér fény hasít át, a csattanás már a fejük felett rázza a várost.

— Indulnunk kellene. — a távolba tekint — Ha elkezdi, talán egész éjjel esni fog.

Martha feláll, kopogó léptei a fiú mellé viszik. Együtt mennek le a lépcsőn, a szélárnyékból kiérve ruhájukat felfodrozza a levegő. Egy sarkot haladnak szótlanul, de a zöld szemek egy pillanatra sem fordulnak el a Harcos felől. Lassan lopja a távolságot kettejük közt, a következő kereszteződésnél már vállaik össze-össze érnek.

— Még nem válaszoltál. — aprót lök rajta — Egy szökevénnyel sétálgatok az éjszaka közepén?

— Nem. — egy leheletnyit megbillenti fejét — Akartam, de másképp alakult. A Védencek miatt ottmaradtam, egészen a Tréfás Király érkezéséig…

— Tréfás Király? — hangosan felnevet, miközben átöleli Chris karját — Biztos, hogy te nem Tündérországban jártál?

A barna szemek riadtan fordulnak a ráfonódott kezek felé. Az Örök Fény zizegve húz végig gerincén, egész idegrendszerét bejárja. Szíve egy fél ütemmel gyorsul, de fegyelmezett légzése végül lelassítja.

— Volt Tündér is a Föderációban. — arcán átfut a keserűség — Régen... Egy kiürült tündérmese, semmi több.

— Mitől tündér egy tündér? — pajkos kíváncsisága közelebb csalja arcát.

— A gondoskodásától, az eszétől, a tisztánlátásától… — a sötét felhőkre tekint — A szépségétől, a hangjától, az illatától.

Karján a szorítás erősödik, a lány mosolya aprókat rándul. Egy szusszanás szökik át a süvítő szélen, szemöldökét összevonva halkan kérdez.

— Milyen illata van egy tündérnek?

— Kedves. — lepillant a lányra — Egy kedves illat.

Az elvörösödő arcról kuncogás indul útjára. Martha nem tudja visszafogni nevetését, kísérője karjába kapaszkodva percekig kacag a komor ábrázatra nézve.

— Te lettél a Tréfás Király udvari bolondja? — szeméből elsöpri a könnyet — Most gyakorlod a legújabb számot az előadásra?

— Nem. Miután elindult a Felagrix kapuja felé, bosszút fogadtam érte Annuntian Herceggel. — szemét lesüti — Csapdába sétáltunk és megsérültünk. A Poal mentett meg minket, majd csatlakoztam hozzájuk, mint békefenntartó. Azóta én vagyok a Békeharcos.

— Béke… Harcos? — ismét elkacagja magát — Az olyan, mint a vegetáriánus oroszlán?

Nevetése elnyomja a kövek ropogását lábaik alatt. Vidámsága szinte a felhőkig fut, tréfás megjegyzései egymás után záporoznak, mint felettük a mennydörgések. Az erős karba kapaszkodva végül mesélni kezd. Mulatságos történetekkel, a bolt mindennapjaival tölti meg a csendet, lassanként homályba vész a Föderáció, mint ha szó sem esett volna róla. A királyok és császárok helyét pilóták és mezőgazdászok, a háborúk és intrikák helyét a permetszerek és a zsírozott fém alkatrészek veszik át. Csak két ember sétál a fel-fel villanó felhők alatt.