A hazatérés új iránya

A feltáruló beltér meleg vibrálása üdvözli az embert. Az ágy szélén egy szuszogó kis Tündér fekszik, hátán a ruha aprókat rezzen. A két gyümölcs még a kis asztalkán vár mellette, de a fiú már nincs a helyén.

Chris riadtan fordul körbe, de csak az összepakolt táskák széttúrt ruháit látja felszórva a padlón. A létfenntartó átjárója nyílik, a ködös tekintetű fiú botorkál ki rajta. Föderációs polgári gúnyáját igazgatja magán, jobb pupillája még tág, a bal már egész emberszerű. Nem veszi észre bátyját, botladozva billeg a lányhoz. Végig tekint rajta, a takarót mellőle a mezítelen lábaira teríti. A fotelhez megy tovább, de csak harmadszor sikerül hátradőlnie. A falat kezdi bámulni.

Chris öccse felé indul, halkan közelíti. Amint mellé ér, vállát finoman megérinti. A felemás szemek felé fordulnak, egy lélegzetig méricskéli, majd bárgyú vigyorával kezdi fejét billegtetni.

— Te, te vagy? — szemöldöke felszalad — Vagy te megint én vagy?

— Mit tettek ezek veled, David?

— Akkor te nem én vagy. — ismét elvigyorodik — Vagy jól csinálom.

— Micsodát, Árnyékharcoska? — arcát simítja — Mit csinálsz jól?

A fiú körbefordul a lebegő fotellal. Szélébe megkapaszkodva maga alá néz, majd újra hátra dől. Mutató ujját fölemeli, széles mosollyal vesz levegőt. Arcáról eltűnik a határozottság, kezét leereszti.

— Azt, amiről azt hiszem, hogy nem én csinálom. — oldalra súg — De közben mégis én vagyok. — aprót kacag — Pszt! Ez titok előttem.

— David, figyelj rám. — vállait megfogva letérdel elé — Adtak valamit. Attól érzed magad ilyen rosszul. El fog múlni, amint a szervezeted kiszűri a mérget. —  ismét megsimítja arcát — Nem lesz semmi baj.

— Ő is ezt mondta! — grimaszol — Mona. —  suttogni kezd — De a Harcoskák négyes szabálya rá nem vonatkozik és ez nem igazság. Ő miért hazudhat, ha nekünk meg kell mondani neki az igazat?

— Ettél már valamit, David? — felegyenesedik — Van még a lila bordás almából, meg a sárga csíkosból is.

A fiú dermedten néz a kék egyenruhára. Lélegzete elakad, szemöldöke egyre nagyobbakat rándul. Hangosan felnevet, tenyerével a térdére csap. Egy lopott pillantást vet a mocorgó kis Tündérre, azután suttog.

— Te is azt csinálod most. — ujjával megböki — Most úgy hazudsz, hogy nem mondod el az igazat. Miért nem mondod meg?

— Milyen igazat nem mondok el, David?

A falak halk zizegése erősödik az elakadt lélegzetek körül. A fiú lábait felhúzva térdei mögé bújik. Egészen összegömbölyödik, miközben a vibráló anyagra mered. Pupillái összeszűkülnek, ujjai remegnek.

— Miért hazudta azt, hogy nem lesz semmi baj?

— Ő elhitte, hogy igazat mond, David.

Az ifjú harcos nem fordul felé, még szeme sem mozdul, mintha nem is hallaná, csak reszketése kezdi felgyűrődött ruháját fodrozni. Apró levegőket vesz, kezei görcsösen megkapaszkodnak nadrágjában. Billegni kezd, de szája nem kanyarodik fel hozzá. Mereven dülöngél.

— Nem jól hitte.

A barna szemek a fiúra néznek. David hangjában nincs harag, még csak gúny sem zúg benne. Tiszta. Chris egy lépést hátrál, mintha csak távolabbról akarná látni az összképet. Valami elreped. Nem hangosan, látványosnak sem mondható, éppen csak egy parányi érzésben felfedezhető. Keze a remegő arc felé nyúl, de nem érinti meg. Mire a térde koppan a vibráló padlón, már nem harcos, csak egy ember.

— Én sem jól hittem, David. — átöleli öccsét — A tévedéseimért mások fizettek meg. — erősen szorítja — Ők már nem mehetnek haza.

— Akkor mi szerencsések vagyunk. — arca nem rezdül — Haza értünk.

— Miért… Miért nem védted magad, David? — acélos karjai reszketve szorítják magához — Miért hagytad, hogy bántsanak téged?

— Nem akartam rémtörténet lenni.

A békésen vibráló falak villódzásaiban kimarad egy ütem. Az emelkedő siklóban csak a kis Tündér hangos szuszogása keveredik a zizegéssel. Az ember lassan felegyenesedve elereszti öccsét. Feláll.

— Mi akarsz lenni, David? — megtörli szemét.

— A Béke Árnyékharcosa. — lábát lassan leengedi a padlóra — De nem tudom, hogy legyek az. — nagyot ásít — Talán nem is lehetek.

— Együtt rájövünk, Árnyékharcoska. — a fotelből felhúzva az ágy felé noszogatja — Lesz rá elég időnk. Együtt megtaláljuk a módját.

A fiú már nem botladozik. Járása nyugodt, tartása is már-már csak egy fáradt, fiatal Vitmissé. Óvatosan ül az ágy másik szélére, majd lassan elnyúlva a lány mellé fekszik. Nem húzza magához, karját pehelyként engedi csak derekára, valami mégis megváltozik. Elena nyugtalan szuszogása elcsendesedik, lefelé görbülő ajkai felkanyarodnak. Nem fészkelődik, még csak nem is rezzen, de az apró pillanat mégis betölti a sikló egész belterét. Chris még percekig nézi őket mozdulatlanul.

Az időtorzító ládához megy, belemarkolva egy vörös gyümölcsöt húz elő. Hang nélkül rágja körbe a termetes gombócot, majd a fotelokhoz sétál. Nem a helyére ül, az íves fal tövébe kucorodik le, lábait felhúzva térdeire hajtja homlokát. Lehunyja szemét, maga mellett az ennivaló maradékát a padlóra teszi, a csendes sistergés emészteni kezdi. A jövőre gondol, de a múltra emlékezik. Apró sóhajai elfogynak. Alszik.

Az üveg recsegve robban, a zöld folyadék beteríti a helyiséget. A szilánkok repeszként szaggatják a testeket, majd a lökéshullám elvégzi a tisztító tűz munkáját. Chris zihálva ébred, arcát verejtéke borítja. Öccse vad horkolása, mint a remegő kristálykelyhek egy ereszkedő föderációs hajón, úgy tölti meg zajával a teret. Az ember görnyedt hátán egy meleg, könnyű kart érez, vállán a leány arca pihen. Az ágyból felkelve hozzá telepedett, oldalára simulva várakozik mellette.

— Te is rosszat álmodtál? — suttogásában alig rezdül hangja — Monát emlegetted... — arcára néz — Azt mondtad, nem volt igazatok.

A barna szemek többször körbe fordulnak, a kis Tündér aggódó ábrázatán állnak meg végül. Az ember remegése nem csillapodik, maga körül érzi a zöld folyadék fojtogató szagát.

— Más… — a horkolás felé pillant — Nem ugyan az ítélkezni és dönteni. — ökle megfeszül — Én csak dönthettem, ő pedig mindig ítélkezett felettem. — sekélyen sóhajt — Más… Nem ugyanaz.

— Ezért nem hoztad el? — végig simítja hátát — Haragszol rá?

A remegés alább hagy, az arcról eltűnnek az érzelmek. Üveges tekintettel néz a lányra, utolsó rezdülései is megállnak.

— Nem tudom… Talán csak nem akartam, hogy itt legyen.

— Komolyan mondtad, hogy biztonságban van a Föderációban?

— Igen, azt hiszem. — egy rándulás fut át arcán — Azt viszont tudom, hogy ti nem vagytok biztonságban ott, ahogy én sem.

— Oriától még szeretnék elköszönni. — ismét megsimítja bátyját — Nagyon okos lány és sokat tanultunk tőle. — keze megremeg — Nem is szeretnék elköszönni… Tanulni szeretnék még... Nem csak Kaedru nyelvet, mást is. Mindent…

Az elnémuló halk szavak visszacsalogatják az embert a barna szemek mögé. Elena szuszogásából elfogy az erő, már csak parányi rezdülései árulkodnak jelenlétéről. Nem könnyezik, mered maga elé a falra.

— Nem kell elköszönnöd tőle. Ha elült a por, látni fogjuk a módját, hogy tanulhassatok nála. Nem kell sokat várnod, és újra láthatod.

— Megígéred?

— Megígérem.

Más lesz a csend, mint előtte. A fal bíztatóbban zizeg, fényei melegebben vibrálnak. A csendes szuszogás is tovább halkul, Elena aprókat fészkelődve szorosabban bújik bátyjához.

A sötét űrben a lila fény szikrázva nyitja meg a kaput, a sikló átsurranva a kék csillag rendszerébe érkezik. Lassan úszik a végtelen fekete tengeren, megközelítve a városnyi hadihajó fehér alakját. A vibráló anyagok összeérnek, a nagyobb hal elnyeli a kisebbet. A szerkezet végül a romboló főcsarnokában bújik elő a falból, lassú ereszkedését hangtalan érkezés követi. Az átjáró megnyílik, az ember húga kezét fogva lép át a gigászi térbe.

— Itt fogunk lakni? — barna szemeiben remeg a vibráló fal tükre.

— Egy darabig most igen. — elengedi kezét, haját hátra simítja — Olyan lesz, mint máskor, csak hosszabb. — tekintete az ágyból tápászkodó öccsére fordul — Itt a kerted, van helyünk gyakorolni is… — Olyan lesz, mint máskor… Csak hosszabb.

David nyújtózkodását a sikló közepén kezdi, de már bátyja baljára állva fejezi be. Arca körbenéz, szájára mosoly szökik. Hátrafordul, az ágy mellől a termetes táskákat ragadva tér vissza ismét a csarnokba.

— David Morales helyettes parancsnok birtokba veszi az új főhadiszállást! — katonás menettel indul előre — Aki nem jön pakolni, az magára vessen! — fejét oldalra biccenti — Én választok szekrényt!