Választott sorsok

A békésen vibráló fehér falak közt éri az embert a hajnal. A Poal sikló belterében töltötte az éjszakát. Kezében a Kocka pihen, de a harmadik generációs mesterséges intelligencia hallgat benne, a szerkezet még büntetésben várakozik. Chris már tápászkodik a padlóról, nem a Védencek ágyában aludt, a pislákoló padló szolgált fekhelyéül. Feje nem zúg, fájdalmat sem érez. Az egy korsó sör, amit a Királlyal fogyasztott, nem vette el józanságát, a Capignis nyugta után önként kelt át a Teher Sivatagján. Lábujjai közt még szúrja a homok, amit mezítelen talpával összeszedett. A tárolóhoz indul, szomját vízzel oltani. Többször is megtölti kupáját, majd odébb lép, gyümölcsöket szed elő az időtlen ládából.

Lebegő foteljébe ül, balljából az ételt ölébe szórja. Jobb markában még mindig a Kocka várakozik, nem ereszti, de nem is ébreszti az alvó szerkezetet. Gondolatai a siklót szólítják, a felgyűlt Poal küldetések listáját kéri. A barna szemek elkerekednek. Nincs tétel. Az arctalanok nem szánnak új feladatot a Békeharcosnak.

Öléből egyesével magába tömi a gyümölcsöket. Tekintete nem mozdul, meredten néz az üresen lebegő fényes keretbe.

— Sok idő telt el. — nagyot harap a lila almába — Mégsem történt semmi?

Ismét a hajót szólítja elméjében. Az elmúlt negyven földi nap regisztrált anomáliáit kéri, szerte a Poal védett szektoraiban. Előtte a csillagtérkép tűnik fel, az idő számláló lassan pörög, egyik rendszer pirosodik a másik után. Önként vállalt fogsága alatt is megduplázódott a kivizsgálatlan eltűnések és a kiveszett kolóniák száma, de a lista üres maradt. Tekintete fordul, jobbjában a fehér szerkezetre néz. Nagyot sóhajt, majd zsebébe csúsztatja.

Az utolsó Marhani dió is kezébe akad. Ujjai közt roppan a héj, a visszhangot elnyelik a vibráló falak. Levét issza először, de az édes nedű keserűen marja nyelvét. A maradékot a földre önti, a padló sisteregve nyeli el a folyadékot. Beleharap a zöldes gyümölcshúsba. Más az íze, mint lenni szokott. Szeme előtt ismét villan az elme képernyője, a Poal műhold hálózatot vetítteti a támadások helyszínére. Fogai megállnak a rágásban, álla lassan ereszkedik. Elveszik a villogó jelölések közt. Ezer műholdat lát, talán többet is. Vadul kapkodja tekintetét, de bárhova is néz, már nem csak a saját hálózatát látja. Mindenkiét. Mindent.

Kifordul az étel kezéből, a padlón halkan loccsan maradéka. Csendesen kezdi emészteni a fényes anyag, amíg Chris a kommunikátorért indul. Megszorítja, de a Poal nem küldött számára üzenetet. Helyére teszi, ismét a fotelhez megy, ernyedten zuhan bele.

— Megadták a hozzáférést a teljes adatbázishoz. — arcát kezébe temeti — Eredményes munkát kívántak, de mihez?

Száján már gúnyos mosoly feszül, mire a kérdése végére ér. Lába mellett a sikló az utolsó morzsáit emészti a diónak. Nem sistereg tovább, egy pisszenéssel végül semmivé lesz. Mintha csak egy startpisztoly dörrent volna, az ember feláll helyéről, a kijáratot megnyitva a sivatag szélére huppan. A semmiből meredő átjáró eltűnik mögötte, az álcázott hajó ismét tétlenül várakozik. Chris átvág a homokon. Földi felsője nyúlik, feszül és összeugrik a gravitációs örvénylésekben. A Poal nadrág szorosan tapad rá, mégis érzi lábain az erőhatásokat. Talpai mélyen elsüllyednek, máskor mintha a levegőn járna. A Capignis éppen csak koronája tetejét mutatja a horizont felett, még nem is pirkad igazán. A léptek gyorsulnak, a hajnali séta vágtába csap át. Az emelkedő homokszemek vasgolyóként csapódnak mögötte a dűnékhez. Egyre szaporábban süllyednek a lábnyomok.

Elér a zöld füves pusztára, majd a falu szélére is. Léptei egy pillanatra lassulnak, amíg az első ébredő polgároknak tiszteleg. A földművesek már szerszámaikkal indulnak munkájukba, nem várják meg a forró reggelt. Chris tovább száguld. Az öreg elöljáró háza előtt nem fogja vissza magát, kezét magasra lendítve int. Mire Pyrophilus megfordul, már csak a menetszél rázza meg vértjeit. Nem kiált, békésen néz az elmosódott jelenés után.

A palota felől fémek csengése száll a szántóföldek felett. A hajnali edzések megkezdődtek, a katonák gyakorlatoznak, akárcsak David. Az ember is oda tart. A kitárt főkapun átrontva végigszalad a külváros főútján. Az őrök nem fordulnak utána, rezzenéstelenül állnak tovább posztjaikon. A kavargó szél elül, a palotába vezető lépcsőn a lépések lelassulnak. Beér a fogadó csarnokba, lábai a nyitott tér felé viszik, ahol egykor ő is edzett a Tréfás Király kezei alatt. Nem a küzdő felekhez tart, a széles kőlépcsőn a köríves teraszra igyekszik. Korlátjánál egy árnyék mered maga elé, arcát az ifjú Vitmiss felé fordítva.

— Mennyit ittál? — a támaszkodó Király mellé lép.

— Eleget. — arca nem fordul az ember felé — Mennyit aludtál?

— Eleget.

Csendben állnak tovább a karzaton. Lent az Apró Árnyék éppen négy katonával küzd. Fegyvereik élesek, nem gyakorló pengékkel vívnak. David nem támad. Balkezes szablyájával hárít, de jobbjában a Fényacél nem emelkedik, csak sodródik utána. Nagyon gyors, pedig nem használja a Surranást. Nem topog, minden mozdulata ösztönösen megtervezett. Lassan a körülöttük gyakorló fegyveresek is megállnak, mindenki az öt viaskodót kezdi nézni. A fiú felett hullanak a szikrák, védekező lépései táncként bűvölik a sokat látott Kaedrukat.

— Ma a Föderációból várok kereskedőket. — töri meg a csendet Annuntian — A trónteremben lesznek a találkozók, az Apró Árnyék köti meg az üzleteket.

A Védencére néző barna szemek alatt megfeszül a mosoly. Nem fordul a Király felé, tekintetét leköti a látvány, amit néhai tanítványa edzés közben akaratlanul is mutat a világ felé.

— Mit remélsz a Föderációból, amit a Capignis rendszer nem adhat meg?

— Árnyékkövet. — marka megszorul a korláton — Sokat.

— Elég kis termetű az öcsém. — gúnyosan fordul oldalra — Annyira sok talán nem is kell belőle.

A fekete palást nem rezzen meg, gazdája fegyelmezetten támaszkodik tovább. A téren fényacélok csattannak a kövezett udvaron. Puszta kezes harcba kezdenek. Négyen ütik az eltörpülő Vitmiss harcost. Nem Surran, kezével, lábával próbálja hárítani a csapásokat. Sok pofon éri arcát, de kedvét nem szegi. Támad. Üt, rúg, néha még harap is. Az óriások közt láthatóan jól szórakozik, akárcsak négy edzőtársa.

— Messzire küldenek az arctalanok?

— Úgy tűnik, pihenni küldenek. — mosolya eltűnik arcáról — Nem kaptam új feladatot.

— Talán azt várják, hogy magad menj érte hozzájuk.

— Azt várhatják. — fejét kissé megdönti — A Funduruson jobb a zsemle. Poal sörről sem hallottam még.

A küzdőtér fehér köve lassan színeződik lilás vörösre. Egyre nagyobb pofonok dörrennek, már mindenki mindenki ellen vívja vidám ütközetét. David zihálva cikázik, sokszor a lábak közt átsuhanva lökdösi fel a Kaedru harcosokat. Arcán még látszik az égés nyoma, de szájából már friss vörös cseppek hullanak mindenfelé.

— Beszélt veled a kinevezésükről? — a fekete maszk aprót fordul.

— Igen, említette. — könyökét letámasztva dől rá a kő korlátra.

— Áldásodat adtad rá?

— Bárhogy döntenek, én támogatom. — mosolya ismét megfeszül — De nem fogom megmondani, mit tegyenek.

Egy utolsó nagy dörrenés rázza meg az átriumot. Disciploss taslija a fiút három másikkal együtt küldi a földre. Egy pillanatra elcsendesedik a küzdőtér, amíg a tápászkodók és a talpon maradók jobbjukat mellkasukra szorítva meghajolnak egymás felé. Halk morajlás zúg fel, a katonák kis csoportokban távoznak az alsó bejárat felé. David egy darabig tart csak velük, a terasz korlátjára pillantva oldalra fordul, a felvezető lépcsőhöz. Gyorsan szedi a fokokat, az utolsókat már kettesével rántja maga alá. A teraszon taposva lassít csak le, bátyjától öt lépésre áll meg, öklét mellvértjének csapva hajol meg a két vezér felé.

Annuntian nem ereszti a korlátot, még arca sem rezzen, de Chris kiegyenesedve már fordul is. Elé lép, szigorú tekintetével feldagadt arcát kezdi fürkészni.

— Mosakodj meg, mielőtt a lakosztályba mész. — jobb mutatóujjával megpöcköli fülét — Elena az összes krémet rádönti, ha így lát meg.

Csak egy fájdalomtól ránduló mosoly felel az embernek, de a fiú még nem mozdul, bátyja mellett kukucskálva a Királyt lesi.

— Apró Árnyék, mire a Capignis eléri a keleti hegy csúcsát, dolgod megkezdődik. — a palást magasra lebben a fordulatban — Addigra várom válaszotokat is.

A Vezért lábai a Fényüveges teraszajtó felé viszik. Nem néz vissza, még arcát sem mutatja, csak csendben eltűnik a szárnyak között.

— David Morales, mint a Föderáció Kaedru képviselője? — kezével felborzolja az ifjú haját — A nagyköveti feladatok izgalmasnak tűnnek, nem igaz?

— El tudnék képzelni rosszabbat is. — arcát az emelkedő Capignis felé fordítja — Elena még nem mondta el, mit szeretne. — nagyot nyel — Még te sem.

— Én beérem azzal, ha boldogok vagytok. — ismét hajába túr — Itt, vagy ott, teljesen mindegy. A béke számít, semmi más.

Az ifjú barna szemek végigfutnak az emberen. Többször is megnézik a viseltes felsőt és a Poal újra alkotta nadrágot is. A tekintetek ismét összeérnek.

— Háborúra készülsz, igaz? — ökle megszorul — Te és a Vezér is.

— Meglehet. — a véres küzdőtérre tekint — De ebben a háborúban nektek nincs helyetek. Mi örököltük a múltat, de a jövő a tiétek.

— Úgy beszélsz, mint egy öreg Kaedru. — öklével mellkason löki bátyját — Huszonnégy éves vagy, nem ötszázhuszonnégy.

— Nyolc év nagy korkülönbség, Vitmiss harcoska. — könyökét ismét a korlátra támasztja — A Földön, az én hazámban Te még egy sört sem ihatnál meg. — szúrós tekintete alatt gúnyos vigyora villan.

— Még szerencse, hogy nem földi vagyok. — kacsint bátyjának.

— Igen… — sandán néz oldalra — A Földnek és a Kaedruknak is.

A feltörő nevetés visszhangjában a horizont már az ébredő Capignis derekát éri. Fénye elfut a palota falai közt, a nyitott ablakokon át a készülődők zaja áramlik a terasz felé, de Chris nem mozdul, könyökén támaszkodva maga elé mered.

— Nem vagyok biztos benne, hogy menni akarok. — a fiú hátával a korlátra dől — Mégis csak a Föderáció… — megvetően fúj egyet — Sokat kellene a fertőben lennünk.

— Új Föderáció, David. — szinte csak suttog — A Császárt megbuktattam, a korrupt bürokratákat eltakarítottam. — arcát felszegi — Hétszáz év óta először van esély, hogy valamit jól csináljanak. — megszorítja a fiú vállát — De nem kell menned, ha nem akarsz, Annuntian megértené. — gúnyosan felnevet — Nálam jobban csak ő veti meg őket, azt hiszem.

Az Apró Árnyék még percekig feszegeti hátát a kövön, de a semmibe meredő bátyját látva végül elindul a lépcsőhöz. A legfelső fokhoz ér, de léptei megtorpannak az ember hangjától.

— Mona hogy van? Jól aludt?

— Nem tudom. — fejét hátra billenti — Én nem beszélek vele.

— Tudom. — felegyenesedik — Ezen talán érdemes lenne változtatni.

— Nem az én feleségem. — elindul lefelé.

Chris a távozó fiú után fordul, de megáll a lépcső előtt pár lépéssel. Nagyot sóhajt, arcát a padló felé hajtja. Nem megy tovább. Mögötte kattan a zár, a levegő megmozdul körülötte.

— Bármit teszünk, előbb vagy utóbb hasonlítani fognak ránk.

— Hallgatóztál, Vezér?

— Csaltam. — maszkja alatt elmosolyodik — Nem is utoljára.

— Remélem. — pillant vissza lefelé indulva — Ránk férne egy kis előny… Nagyon ránk férne. — kezét magasra emelve int.

A lépcső alján nem fordul a bejárat felé, az udvaron sétál tovább, a Hősök Csarnokába ballag tanácstalanul. David hideg szavai zúgnak fejében, minden megtett lépéssel egyre hangosabbnak érzi. A kikövezett úton az őrség jön-megy mellette. Különös öltözékére egy-egy parancsnoki tréfa csendül, de semmi olyan, amire felkapná a fejét. Mire elér a palota túlfelére, már nem is tudja, miért indult.

„A Kaedru építészet hátránya… Minden olyan messze van.”

A körváros házaiban már éled az élet. A polgárok jönnek mennek, karnyújtásnyira szaladnak a Kaedru gyermekek. Egyik-másik egy fejjel is nagyobb, mint a Fényharcos, de a kedves sustorgáson kívül, ők sem elegyednek szóba vele. A külső bejárathoz ér, Placatas Király egyetlen építményéhez, amit Atyja palotájában készíttetett. Az őrök lenéznek a mezítlábas emberre. Egy lélegzetet várnak, majd kitárják előtte a gigászi szárnyakat.

A túlméretes teremben a hatalmas szobrok közt még kisebbnek tűnik az ember. Lábai Nomsimah elé viszik, az Átkok legyőzőjéhez. Kellemes nosztalgiát érez, a Tréfás Király sokszor elkísérte ide. Történeteket mesélt. A Kaedru Fényharcos dicső legendáit, amiket ő maga sem látott, hiszen apró gyermek volt még. Chris kérdőn tekint fel a faragott szoborra.

— Mit tennél most, Fényharcos? — fejét elfordítja — Hogyan harcolnál azzal, amit nem is értesz?

Azonnal megbánja szavait. A Fénykővel kevert burkolat visszhangja nem csendesül, saját halk kérdése zúg körülötte, egyre erősebben. A szigorú szobrok rá merednek, mintha csak ők vonnák kérdőre az új kor Fényharcosát. Nyomasztó zúgássá olvad, már csontjában is érzi a rezgéseket. Dobhártyáját megtépi a zaj. Tenyereit fülére csapja, térdére vágódva szorítja fejét. Nem segít. Az őrjítő ricsaj nem akar szűnni.

Egy fényhíd folyik a terembe, az őrök belépnek. Fényacél pengéiket az oszlophoz csapják, a remegő fémet magasra emelik. Lassan oltják ki a kegyetlen szavak masszává olvadt morajlását. A terem elcsendesedik. A fegyverek a tokjukba kerülnek, gazdáik nem szólnak semmit, hátat fordítva ismét posztjukra térnek.

A szárnyak záródnak, a fénycsík elvékonyodik, majd teljesen eltűnik. Az ember feláll, jobbját ökölben mellére szorítja. Mélyen meghajol az ajtó felé. Tekintetéből eltűnik a kétely, mozdulatai határozottá válnak. Hátat fordít, a belső átjáró felé veszi az irányt. Futni kezd. Nem vágtat, úgy szalad, mint egy ember, aki siet valahová. A folyosók labirintusában már jól kiismeri magát. A lépcsőhöz tart, ami a lakosztályukhoz vezet. Nem kaptat felfelé azonnal, fejét többször körbe fordítja, mélyeket szippant a levegőbe, csak utána folytatja útját.

Oria ajtaja előtt ismét a levegőbe szagol. Arcára kiül a megkönnyebbülés, nem kopog, csak belöki az ajtót. A fürdőbe indul, magára hagyott vértjeit ölteni. Nincsenek ott. Nem esik kétségbe, hátat fordít, a szekrény felé veszi az irányt. Mélyére nyúl, hosszasan kutat, majd egy ismerős darab akad kezébe. A Fényharcos Kaedru kelméje, amit még Annuntian hercegi ajándékként adott neki. Egy pár rávaló mokaszin is várja, de a páncél nincs ott. A hálóba megy, nem tétovázik. Ahol földi ruhái voltak, ott most páncélja pihen. Arcáról az elégedett mosoly sugárzik, szemei előtt a kis Tündér lebeg.

— A rend az alapja mindennek. — suttogja — A rombolón is rendet tartott.

Földi ruháit cseréli, a tiszta Kaedru kelmét ölti. Felső részét arca elé emeli, mélyen beleszagol. Tiszta, az a virágillat árad belőle, amit Elena a szappanba kevert, még a siklón is van belőle egy pár kis téglányi. Vértjeit szereli az egyenruhára. Mokaszinjait hagyja utoljára, majd földi gúnyáját felnyalábolva a szekrényhez siet. Nem rendezkedik sokat, a Capignis fénye az ablakon árulkodik az eltelt időről.

A lakosztályból kirontva vágtába kezd, futtában még laza karvértjeit húzza feszesre magán. A lépcsőt három hosszú ugrással hagyja maga mögött, jobbra fordul, süvítve száguld a trónterem felé. Az utolsó folyosó végén már nagy tömeg várakozik. Csendes morajlásukon egy hang szűrődik át. Davidé. Nem szónokol, a szavak mennyiségét sem viszi túlzásba, mégis határozottan beszél.

A Kaedru sorfalon átfurakodva Chris középtájon bukkan elő. Fent az emelvényen Annuntian könyököl a trónon, kezei előtte összefonva. Balján Adulcentia várakozik, Fényacél vértekben feszeng Atyja mellett. Jobbján Elena áll, egy férjnyi távolságban. Sötét bordó öltözéke szokatlan, még a Kaedruk közt is. Meredten figyelik az Apró Árnyékot a terem közepén. Egy csigaszerű lény válaszát hallgatja, az áruját méltatja, de az árat kevesli. Mögötte egy Beraddo áll, termetes ládát szorongat. Fedele nyitva, benne fekete kövek állnak nagy halomban. Chris felismeri az ásványt, szeme mégis máshol akad meg. David vértjei alatt is bordó szövet feszül.

— Hát elfogadtad, kölyök? — suttog mosolyogva — Akkor már én is megtehetem, amit meg kell tennem.

A csigaszerű lény csápjával az ifjúra mutat, de kérdését kínos hallgatás követi. A fiú arca oldalra fordul, egyenesen bátyjára néz, mintha a zajban is hallotta volna a néma szavakat. Dermedten áll a tekintetek kereszttüzében. Egyre látványosabb lesz szótlansága. A ládát tartó Beraddo markai megfeszülnek a füleken. Ábrázata lélegzetenként válik fenyegetőbbé, de David mozdulatlan marad. A csigaszerű lény leereszti csápját. Furcsa slattyogó hangot ad, majd guvadt szemeit ráncolja. Három dobbanás rázza meg a csarnokot. Annuntian öklével a Fényacél trónra sújt, azután feláll. Csend lesz.

— Az ajánlatunkat megkaptad, Odipa kalmár! Ettől jobbra ne számíts, tárgyaló feled igazi harcos, pengéjénél csak elméje élesebb!

A lény összerezzen a Király hangjától, aprókat csusszan hátra felé. Elnyúlt fejét végül lejjebb ereszti, a megfagyott fiú előtt meghajolva.