Harmadik nap - Átok háton

A kismutató újabb két teljes fordulaton van túl. Chris meredten bámulja az órát. A fojtogató jelenlét egyre jobban kínozza, mintha a Yelaou technika már érzékelésének állandó része lenne, nem szabadulhat tőle. Sejtése beigazolódott. Az entitás nem mozdult el, türelmesen várakozik körülöttük. Száját már nem mozdítja, ajkai az Örök Fény gyógyítása ellenére is cserepesre száradtak. Gyomra fekete lyukként feszíti belülről, egy-egy hangos korgás már Átokként morog. A ketyegést hallgatja a nyomasztó csendben. Tik-tak. Ez minden zaj.

„Semmi interakció. Talán korán van még. Alszik minden. Nem mintha meglehetne mondani mennyi itt az idő. Talán nincs is jelentősége. Csak az időzítés számít, az erő beosztása és a terv végrehajtása.”

Egy levelet vesz kezébe. Lassan megforgatja maga előtt, mintha még nem látott volna ilyet. Elmosolyodik. Fájdalom tépi ajkait, feszül a bőr a mozdulatban. Óvatosan veszi fogai közé a növényt. Elharapja, levét ujjaival kipréseli a száraz cserepekre. Itt-ott már az eleven húst csípi, mégis könnyedséget okoz. A bőr puhul, a fájdalom enyhül.

„Már biztosan keresnek... A Poal nem hagy cserben. Félre ismerik őket. Jó szándékú kedves népség, csak sok a maszlag és a kozmikus igazság. A polgáruk vagyok... Befogadtak, fegyvert, hajót, felszerelést adtak. Egyenruhát. És ezt…”Keze zsebe felett a dudorra csúszik. Végigsimítja a kék szöveten át. Tekintetében éled a határozottság.

Némán rágcsálja a levelet, száraz nyelvét megforgatja a lében. Már nem érzi savanyúnak, nem zavarja a sok kis szőröcske a zöld növényen, észre sem veszi igazán. A fojtogató csend bekúszik fülébe.

„Nem kértek érte semmit. Egy Poali polgár elvehet a közösből. Bármit. Bármennyit. Nem lesz polgár az, aki nem tudja a mértéket. Aki harácsol… A haszonlesők... Talán tudták, hogy meg fogom szolgálni.”

Fogai kivillannak a vigyorgásban. Rövid kuncogást hallat, szinte már gyerekesen billeg kabátján kuporogva. A vibráló fehér falak közt pillantja Annuntiant, Poal arctalan fejére bámulva. Felnevet.

„Vajon, hogy fogják fogadni a Kaedru Királyt? A nagy tervet? Megtörtük a több százéves viszályt? Vagy megkezdődik a nagy ideológiai vita, a stratéga és a kozmikus bölcsek közt? Nem számít.”

Már nem mosolyog, szája lekonyul, szemei üresen remegnek.

„Innocentia véráldozata… Magas ár a megbékülésért. Túl magas…”

Unott morgás hozza vissza gondolatai közül. Hangosodik. Mintha egy alvó kutyát keltegetnének, fel-fel hörög. Már a kövezet is mozog alatta, erősödik a döngetés. Pár lépés, azután megáll, majd újra elindul. Egyre tisztábban hallja a fújtatást. Karján feláll a szőr. Lányos kacajok kísérik, gyermeteg kiáltások és erőtlen nyögdécselés.

— Erre gyere! Gyere már!

— Mozdulj már!

— Toljátok!

— De nehéz!

Az ember az erősödő zaj felé pillant. Arcát beborítja a verejték, a döngés már az oszlopok előttről rázza a követ. Egy barna lány arcát világítják meg a Fénykövek. Nem lép be rögtön, csak fejét dugja előre.

— Szia! Felébredtél?

A kérdés hasizmain át, mint egy jól célzott gyomros, úgy csapja meg. Összerándul. Szemöldöke magasra szalad, de nem szól semmit, csak mered a kíváncsi kék szemekre. Annuntian monoton mantrái zúgnak fejében.„Minimalizáld a kommunikációt! Kerüld a felesleges beszédet! Tartalékold az erőt!”A lány egy párat pislant, majd előrébb lép. A fény felfedi alakját. Chris az óra felé fordul, tekintete kiüresedik.

— Láttál már Átkot közelről?

Újabb gyomrosként éri a csilingelő hang. Nyakát behúzza, hátát megrázza a hideg. Még karjai is beleremegnek. Önkéntelenül mozdul szája, szerepéről elfelejtkezve tör ki belőle a levegő.

— Milyen őrült akarna Átkot látni közelről? — torkán akad a kérdés.

Szíve kihagy egy ütemet, azután még egy párat. Nem számolja. Már nincs semmi, csak a látvány. A groteszk pillanat, amikor egy törékeny lány a fehér fogánál megragadva rángat be egy Átkot a fényre. A gigászi bestia teljes valójában átpasszírozza magát az oszlopok között. A verejték gördül. Hideg, mégis égeti minden porcikáját.

— Fel akarsz rá ülni? — egy ügyes mozdulattal fent terem a tetején.

Az ember torka összeszorul, a levegő se ki, se be nem mozdul. A lány fején támaszkodva üli meg a szörnyeteg izmos nyakát, alatta tüskék elsimulnak, szinte el is tűnnek egymáson. Lábait lóbálja rajta, mosolya szélesre húzódik, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne a bestián ücsörögni. Chris mellkasa elviselhetetlen nyomástól feszül. Szíve úgy ver, mint pergő tűz a csatamezőn. Nem tud megszólalni. Apró zihálások őrzik eszméletét a dögszagban. Minden dobbanásra jut egy fél lélegzet.

A tüdő levegőért küzd, de már nem érkezik utánpótlás. A fullasztó érzés égeti belülről. A szörnyeteg izzó kék szemei közömbösek. Nincs préda, sem parancs. Olyan fegyelmezetten áll, mint Kaedru újoncok a tisztválasztáskor. Nem tiltakozik, meg sem érzi a lány könnyű súlyát. Nem segít a békés jószág képe, csak ront a helyzeten. Chris kezén reszket a Japán Harcos. Nem látja az időt, csak az elmosódó csillogást.

— Ugye milyen jó? — ártatlan hangja szinte zenél.

— K... Küld el innen!

A lány lehuppan a fekete szörnyeteg hátáról. Egy lélegzetig nézi a az embert, majd hatalmasat csap a bestia mellső combjára.

Újabb ütemek vesznek el a dobbanásokból. A légszomj összepréseli tüdejét, elhomályosodik minden. Könyökei koppannak mögötte a kövön. Nem szándékos mozdulat, csak reflex. A Fénykőzúgásban egy vékony hang tör át a félhomályon.

— Hess Átok!

A vadállat dübörgő léptekkel szaladni kezd. Átront a szűk résen az oszlopok közt. A kacagó lányok közé fut. Pajkos nevetgélés és halk morgás szűrődik a fénybe. A bestia hangos puffanással terül el köztük.

A barna teremtés nem mozdul onnan, ahol földet ért, csak szemeit mereszti a tápászkodó ember felé. Chris első teljes lélegzete felhördül, mintha percekig szorult volna víz alá, de most végre felért.

— Tudod… Tudod te… Milyen nehéz megölni egy ilyet?

Egy üres pillantás felel a kérdésre. A lány fejét forgatja, mintha a választ a Fénykövektől, vagy az oszlopok közti sötétből várná. Sokszor pislog egy lélegzet alatt. Közelebb hajol, ruhája meglazulva lóg rajta.

— Mit jelent az? — előre tipeg — Az, amit az előbb mondtál?

Egy fújtatás kimarad. Az ember elkapja tekintetét, ismét az órára mered, de már nem hallja a ketyegést a zúgásban. Eltűnik minden.

— A megölni?

— Igen! Az! — szinte felkiált örömében — Mondd el kérlek!

— Takarodj innen! — vadállatként üvölt, nyála fröccsen szájából.

A lány összerezzen. Nem szól, csak elindul kifelé. Kullog. Görnyedt háta mögül egy-egy pillantással leskelődik vissza. Szája konyul, szeme könnybe lábad. Kibaktat az oszlopok közt, csak odakint kezd futásba.

A magára maradó ember bőre ég a jeges érzéstől. A remegésben szaladó verejték egyszerre csiklandozza és marja mindenét. Idegennek érzi testét, kiáltása még percekig visszhangzik körülötte.

— Sajnálom. — suttogja maga elé — Nem akartam.

A távolodó toppanások megállnak. Egyszerre mozdulnak a könnyű testek, a szikla pora serceg alattuk a tápászkodásban. Halk beszéd szűrődik be a zizegő kövek közé.

— Tetszett neki?

— Nem tudom.

— Miért kiabált?

— Nem tudom.

Elhallgatnak. A csend belehasít az ember dobhártyájába. Mélyebbre szalad, egészen a lelkiismerete közepébe mér ütést. Felpillant az üres helyiségbe. Sötétnek látja a kövek izzását. Összébb húzza magát.

— Sajnálom. — már csak lehel — Én tényleg nem akartam…

Egy Átok felmordul, de máshogy, mint szokott. Akár Peter macskája, úgy kezd dorombolni. Bőrén serceg valami. Puha tenyerek talán. Dörzsölik, dögönyözik és paskolják. Egyre hangosabb a halálhozó bestia válasza. Meleg a hang, mintha örülne az érintésnek.

Az óra elüti a negyedet. Az öklök megfeszülnek, de már nem kiált, csak villan. A hullám elindul a sötétbe. Elenyészik.

— Megint azt csinálta! — a sikolyban nincs félelem — Azt a fényt!

— Már unalmas! — egy másik hang kiált fel — Csak ezt csinálja!

A Japán Harcos alatt remeg a csukló. Megszorítja, lefogja reszketését. Felpillant a fénybe. Sötét. Kevesebb, mint volt. Fújtat. Elcsendesedik minden körülötte, csak a ketyegés marad.„A terv halad, az óra jár!”