Engedéllyel

A hétszázhuszonnégyes szektor ötvenhetes csillagrendszerének harmadik bolygóján, a hetes keltető kolónia széléhez közeledve három kékruhás alak sétál az esőben, egy negyedik zöldes kelméjű csúszkálását követve. A kígyószerű mozgás felett, a három rövid kar vadul csapkod, miközben a sokszáz fogú lény kattogó álkapcsából dőlnek a panaszok. Chris alig egy lépésre halad lemaradva a sustorgó hangtól, zsebében a Kocka dolgozik, elméjébe folyamatosan sugározza a test és a száj beszédének összesített jelentését. Mögötte Elena halad, fejét az egyre távolabb kerülő férje és a szótlan bátyja közt forgatja. David a kocsonyás épületek közt bámészkodik, léptei mindig egy-egy ütemet kihagyva maradoznak le a menetben. A csúszkálás megáll, a panaszkodás megszakad, a sárgás szemek az emberre merednek. Egy lélegzetnyi várakozás után érkezik a válasz is.

— Askan Megbízott, megértem a helyzetüket, de a Poal Védett Szektorok Fő Törvénykönyve ötszáztizenkilencedik pontja kimondja az energiatermelő berendezések közvetlen átadásának tilalmát.

— Hétszáztizenkilenc. — Elena suttogva lép bátyja mellé — Az ötszáztizenkilences az utazótechnológia visszatartásáról szól.

A tekergőző lény hosszú alsó részében egy görcs fut végig, egészen mellkasszerű rövid felső szakaszáig rázza meg a bőrét. Az arcnak alig nevezhető ábrázat tovább torzul, még Chris sem tudná megmondani, csalódottságot, haragot, vagy teljes közönyt lát maga előtt.

— Morales Békeharcos, a keltetés tömeges leállítása fenyegeti a telepet. — ismét megrándul farka — A meglévő reaktorok nem képesek ellátni a megnövekedett energiaigényt és a hőmérséklet esése még tovább rontja a helyzetünket.

— Megértem, Askan Megbízott. — elméjében zizzen a képernyő — Az igényét iktatom, de a válasz már most is egyértelmű, mint a törvény.

Az elfogyott szavak helyét tocsogó hangok veszik át. David sebesen zárkózik fel, de lábai tovább is viszik a saras talajon. Öt lépésre áll meg, egy kisebb kocsonyás épület oldalánál. Kezével kezdi lökdösni, tekintete a hullámzást figyeli. Elmosolyodik, halkan kezd beszélni.

— A Védett Szektorok Együttműködési Ajánlásai negyvenhetedik pontja. — tenyere alatt puttyog a zselé — Az ötödik bolygó itt van a szomszédban, a rajta letelepedő Gespris fajnak remek reaktorai vannak. — szemei szúrósan fordulnak a lényre — Viszont állandó vízhiányról számoltak be nemrég. — megrázza átázott haját.

Az eső csendes kopogása hangos sistergéssé válik. Az elöljáró körbe fordul, végignéz a társaságon. Nem szól semmit, csak hullámzó mozgásával elindul visszafelé. A barna szemek Davidre fordulnak.

— A Kuramik és a Gesprisek nem kedvelik túlzottan egymást. — halkan szól öccséhez, apró mosolya követi.

— Én sem kedvelem a fogápoló gyümölcsök ízét. — pajkosan csap a remegő zselé épületre — De amit meg kell enni, azt meg kell enni.

Egy bólintás nyugtázza a szavakat. A kis társaság elindul a zuhogó esőben, a kolónia pereme felé haladnak, a távolban már felsejlik a fehéren vibráló sikló képe. Az ifjú pár egymáshoz közelít, végül kezüket összekulcsolva mennek tovább a vezér után. Elena többször is nagy levegőt vesz, de egészen a hajó nyíló átjárójáig hang nélkül ereszti el. A záródó fal mögött elengedi kedvesét, hajából csavarni kezdi a vizet, közben bátyjához fordul.

— Miért nem akartál segíteni neki? — a cseppeket sisteregve issza el a padló — A második kitétel megengedte volna, hogy megkapja.

— Nem áll fent életveszély, ez inkább csak kényelmi kérés volt tőle.

— Az alapján, amit mondott, én nem lennék biztos benne.

— Az alapján én sem. — előhúzza a számítógépet — Ez a mihaszna nektek csak fordít. Nekem a testbeszédet is értelmezi. Sunnyogott.

David szeme megcsillan a Kocka láttán. Tekintetéből a jelenlét egy pillanatra mintha elkalandozna, egy lélegzet múlva tér csak vissza a vibráló falak közé. Szája szélesre húzódik, majd halk szavakra mozdul.

— Visszamehetnénk végre az ugráló komikusokhoz. — elvigyorodik — Meghallgathatnánk az előadást, amiről lemaradtunk.

— Az már magáncélú használat lenne. — visszacsúsztatja zsebébe a gépet — A Kocka még büntetésben van januárig, így ő nem segíthet.

— Akkor inkább téged büntetnek, igaz? — szúrósan néz bátyjára.

— Poal nevelési filozófia. — mosollyal indul az időtorzító ládához.

A fedél semmivé foszlik, az ember keze már igencsak a tároló mélyére nyúl, mire a rengeteg sárga és piros közt markát megtölti a kék gyümölcsökkel. Hátra fordul, egyet Elenának, egyet Davidnek hajít. A tenyerek csattannak, hangos rágcsálás tölti meg az emelkedő gépet. Chris lebegő foteljához indul, de harapásait különös visszhang kíséri. Öccse árnyékként szegődik nyomába, fejét átemeli a helyet foglalt harcos válla felett, azután visszafogott suttogásba kezd.

— Elszámolhatnánk tanulmányi útnak, mint a Kaedru nyelvórákat.

— Pont elég visszaélés volt tisztára mosni magunkat a föderációban.

— Azt mondtad, nem is érdekelte a Poalt, amit csináltál. — még közelebb hajol — Ha őket nem zavarja, akkor téged sem kellene.

— Meddig nem, David? — nem néz a fiúra, szeme a Védencek fekhelyére mered — Mikor jönne el az a pillanat, amikor nem csak a Kockát, hanem minden mást is megtiltanának? Tartsd be a vendéglátóid szabályait! — aprót pöcköl fülén.

Az ifjú szemek bátyjáról az ágy szélén leülő kis Tündérre fordulnak. Szája nem mozdul, de sóhajainak elmélyülése mosolyt csal Chris arcára. Előtte már villan a képernyő, a kék csillag fényében sütkérező romboló kerül a célállomás helyére. A lila fény szikrázik, a kapu megfesti a fekete űrt. A sikló átkel, de az ember vállán megszorul a marok, amint a falak villanásai árulkodni kezdenek a töltődésről.

— Ne menjünk még haza! — halkan sustorog — Megígérted neki.

Elena a termináljába mered, komor tekintete nem fordul a leskelődők felé, mégis minden szuszogása egyre fenyegetőbben hagyja el tüdejét. A férfiak összenéznek. Egy villanásig tart, mégis egy háború összes kegyetlen csatája szikrázik közöttük. Chris végül lehajtja fejét.

— A Poal galaxisban a föderációs fordítók haszontalanok. — rövidet fújtat — Nagy hadvezér vagy te, kis Parancsnok. Kitervelted.

— Nekem mondja esténként a magáét. — nem mosolyog — Ha nem vigyázunk, az edzőcsarnokot is bekertesíti unalmában.

— Ez a házasság. — gúnyosan pillant fel — Két hónap alatt meguntad?

— Tudod, hogy nem. De azt is, hogy milyen. Az iskolából sok helyre eljártunk, voltak barátai. Monát sem látta már több mint másfél éve.

A fotel anyagán egy parányi rezzenés fut végig. Nem erős, nem is látványos, de éppen elég, hogy megállítsa a szavakat. David mozdulatlanná dermed, bátyja felett megfagyva fojtja el lélegzeteit is.

— Viselitek a kék ruhát, az utcai alatt! — hüvelykujja felemelkedik — Ha katonát láttok, álcázzátok magatokat! — mutatója követi — A jeladó mindig ott van a zsebetekben! — a középső is kiegyenesedik — Ha baj van, megnyomjátok! — a gyűrűs is előre mered — Ha megtámadnak, megvéded mindkettőtöket! — a kisujj zárja a sort.

— Úgy lesz! — hangja egy leheletnyit több a suttogásnál. — De te is eljöhetnél velünk, ha szeretnél. Csak sétálunk egyet a fővárosban.

Chris állát tenyerébe engedi, tekintetét a vibráló fal felé fordítja. Hármat szuszog, gondolkozást tettetve, de a válasz már réges-régóta készen várakozik a fejében. Öccsére néz, halkan felel.

— Nem.

— Nem?

— Nem.

Csend lesz. David lassan felegyenesedik, lábai a kis Tündér mellé viszik. Kezéből óvatosan kiveszi a terminált, átöleli és a fülébe súg. A lány ajkai felkanyarodnak, csillogó szemei a fotelban könyöklő bátyjára fordulnak. Chris nem néz vissza, a kezében szorongatott csutkára bámul üres tekintettel. Az átjáró megnyílik, de az ágyról felpattanó Elena nem a csarnok felé indul, az embert oldalról lerohanva átöleli, száját arcához nyomja. Az esetlen cuppanás fülébe hasít, de még a szeme sem rebben, a komorság álcáját nem ereszti.

A lány fordul, Davidet kézen ragadva futni kezd vele. Valósággal szökellve húzza maga után a fiút, az átjárón kirontva átvágtat vele a csarnokon. Chris egy pillanatig Monát látja a mozdulatban, első érkezésüket éli át a fehér városban. Felbúgnak a szirénák, elrángatják a Tündértől, majd csuklóin kattan a bilincs. Érzi hátán a fegyver csövének nyomását. Szemhéjai önkéntelenül összeszorulnak, homlokát beborítja a verejték. Remegése megrázza alatta az ülést is.

— Ők nem mi vagyunk! — suttog tenyerébe — Ők nem mi vagyunk!

Egy fél óra is eltelik, mire a gyerekek ismét visszatérnek. Chris már nem foteljában ül, hátracsapott kézzel várakozik, katonás tartással az időtorzító láda falára meredve. Nem fordul meg, csak egyet kérdez.

— Indulhatunk?

— Mehetünk! — a lány csengő hangja betölti a teret.

Sárga nyári ruhájában billegeti magát a záródó átjáró mögött, de David arcáról mégis elszökik az önfeledt öröm. Bátyja rideg tartására veti lopott pillantásait. Minél többször látja, annál nyugtalanabbá válik, tartása apránként leereszt, végül Elena mellől az emberhez lép.

— Biztos nem jössz velünk?

— Biztos.

—Mit fogsz csinálni, amíg ránk vársz?

— Megtanulok repülni. — tovább mered a fal felé.

A fiú egy lépést hátrál mellőle, de egy mély lélegzet után még közelebb húzódik fivéréhez. Hangját visszafogja, éppen csak a szükséges erőt viszi bele mondandójába.

— A gúnyolódó terelés is a hazugság egy formája.

— Nem tereltem. — csak szeme fordul öccse felé — Tokan Mester utolsó leckéje a meditáció volt. Újra megpróbálkozom vele. Hátha.

— Hátha mi? — arca lassan billen a láda fölé — Hátha repülsz?

— Nomah lebegett az Örök Fénnyel. Hátha nekem is sikerül valami.

Egy mély lélegzet szakadozott hangja fut el a tároló körül, David fülig érő szája felett bőre rózsaszínre vált, de a kitörni készülő levegő megáll. Chris nem mosolyog, tekintete sem rezzen szavai után. Öccse hangtalanul engedi el a felesleget, majd a lányhoz indul, kezét ragadva az átjáró felé vezeti. Nem sokat, alig fél órát várnak összekarolva a fehér fal áttűnésére, de a távoli főváros zaját elnyomja bátyjuk hangja.

— Megállni!

Az ifjú házaspár apró gyermekként dermed meg a kiáltástól. Chris peckes léptekkel vonul eléjük, mint egy föderációs tábornok, hátra csapott kézzel méricskéli őket fel és alá. Megakad a szeme Elena papucsán, benne fedetlen lábán és bokáján. Szúrós tekintete villan, de a lány egy keveset emelve a lenge nyári ruháján, felfedi a visszahúzódott kék szövetet lábszárán. Katonás bólintás felel a taktikai öltözet jelenlétére, arca fordul, már öccsét pásztázza égető pillantásaival. Elé lép, felsőjének elcsúszott középvonalán egy leheletnyit igazít, majd biccent. A Védencek mozdulnak, de a dobbanó láb ismét megállásra készteti őket. Egy rövid torokköszörülés követi.

— A miheztartás végett! Most földi idő szerint 1990. október 24. van, tizenegy óra harminckét perc. Legkésőbb húsz nulla nullakor, azaz este nyolckor beléptek a siklóba a keleti hegy tövénél. Ha és amennyiben ez bármilyen oknál fogva elmarad, a Morales Rombolóval fogom porrá lövetni a fővárost, amíg ki nem adnak benneteket!

Elena tekintete egy lélegzetig remeg a komor ábrázatot nézve, de Chris enyhén felgörbülő szája végül visszahozza jókedvét. Útjukból félre húzódva ismét rálátást enged a fehér városra, jobbjával int nekik.

— Jó szórakozást, Harcoskák! David, te vagy a Parancsnok!

A tisztásra kilépő házaspár szinte egyszerre vesz mély levegőt. A hangos sóhajt egy utolsó visszapillantás követi, majd elindulnak a fehér tornyok felé. Nem beszélnek, csak lábuk alatt ropognak a zöldellő fűszálak, távolodó alakjukat még percekig követi az ember tekintete, mielőtt bezárja maga mögött az átjárót.

Csendben sétál a helyiség közepére, lassan térdére ereszkedve megül sarkain. Kezeit karba fonja, tüdejét megtölti. Apránként fújja ki a levegőt, majd ismét nagyot sóhajt. Elméje ködös, testének zörejeit elnyomja a falak zizegése. Izmai itt-ott akaratlanul összerándulnak, elé a néhai Fényharcos vízióinak emléke szökik. Szemöldöke megrándul, hangos fújtatással borul ökleire. Egy percig támasztja magát, azután ismét vissza billen. Elölről kezdi, majd újra és újra a padlón köt ki. Az Örök Fény hallgat, csak az ember emlékezete villantja meg a múlt árnyait előtte.