Felagrix kapuja

A fény, mint a sötét entitás is, lassan elenyészik. A dübörgő Átkok zaja hirtelen semmivé lesz. Megállnak. Nincs parancs, sem préda. Eltúlzott groteszk emlékeztetői lettek a múlt árnyának. Céltalan állatok csupán.

A szürkülő térben három alak várakozik. A Király, diadalmat hozó pengéjét nyugalomba helyezve. Lánya szemét dörzsölve, elvakultan a villanástól. Az utolsó Fényharcos, öklét a sziklafalnak szorítva. Chris nem mozdul. Mintha csak a kő faragott folytatása lenne, szoborként áll dermedten.

— Máshogy nem lehet...

Támaszkodó karjából elszáll az erő. Könyöke megrogyva hajlik, válla nekicsapódik a sziklának. Lassan a meredek fal lábához csúszik, hátát neki döntve megpihen. Arcát a fájdalom húzza görcsbe, szemét szorítja, szája mégis mosolyra görbül. Mellkasa aprókat emelkedik.

A távolból egy Kaedru vadász érkezik, szállítók kísérik. Átsuhannak az Átkok felett. A jámbor szörnyek ügyet sem vetnek rájuk, mintha csak békésen legelésznének a kopár kövön.

Adulcentia barátja mellé térdel. Bal kezét megemelve a sajátjába teszi. Nem szól semmit, csak tenyeréből áramlik a melegség. A Kaedruk nem sírnak, nem is képesek rá, mégis az apró érintés többet mond az embernek ezer könnynél. Egymásra mosolyognak.

Annuntian közelebb lép. Vérző sebeiről tudomást sem véve, páncélzatát rendezgeti. Övé ez a nap. Calignis játékában ő maradt a táblán, mégsem mosolyog. Fekete szemei üresen néznek bajtársára.

— Szabadok vagyunk, Vezér. — hangjából elfogy az erő.

A Király nem válaszol. A stratégiák mestere, a tervezés géniusza hallgat. Úgy áll ott, mint aki nem volt felkészülve a pillanatra. Szimmetrikus öklein a páncélkesztyű fémei aprókat rezzennek.

— Vezér... Kérni szeretnék valamit… A sötét lányok nem ártottak senkinek. Ne hagyd, hogy a Föderáció szétmarcangolja őket.

Annuntian hátra fordul. A távoli nőkre tekint, a reszkető Anyára és az őt körbe ölelő lányaira. Szemeik könnyesek, de felszabadultan mosolyognak egymásra. A Király egy percig nézi őket, majd bólint.

A vadász a közelben ereszkedik le. Fényhajtóművei felverik a megnyugodott szikla porát. Az alsó ülésben az ifjú Árnyékharcos ül, mögötte felesége már karját lengeti, de csak Chris néz felé, bár nincs ereje viszonozni az integetést. Bőre lélegzetenként fakul tovább.

A Király újra harcostársára tekint. Szemét nem a hála húzza vissza, de nem is a gyász. Valami más. Egymásra néznek. Ötszáz év bűnét hordozta minden pillantásában. Már nincs ott. Eltűnt a villanásban.

A vadász fedele felnyílik. David ugrik, Elenával ölében ér földet. Már futnak. Arcukon a győzelem hírének jelei látszanak a távolból, de a sziklafalhoz érve elfehérednek. Szemeik szinte egyszerre fordulnak, előbb a kiégett heget, majd az ember arcát nézik. A fiú átkarolja a remegő lányt, nem ereszti maga mellől. Chris felpillant a fiatal párra. Már nem gyerekeket lát, még csak nem is siheder harcoskákat. A Föderáció, a Kaedru és a Poal hídját. A jövőt.

— Most jól áll rajtad a páncél. — szája felkanyarodik könnycseppje mellett — Szépek vagytok így együtt, mint férj és feleség.

David szorosabban öleli magához kedvesét. Szemei mozdulatlanul merednek bátyjára. Lélegzetei megnyugszanak. Visszamosolyog.

Az első szállító a templom mellett landol. A fémszörnyeteg szájából Mona szinte vágtatva tör ki a testőrség előtt. Vállán a szimbólummá vált fekete táska lóg, a föderáció minden életmentő eszközével. Léptei felkavarják az álló port, talpainak zaja elfut, megelőzi érkezését.

— Vakító fényesség... Mint Aurabias Lövegei... — Chris feje oldalra billen, meredten bámul a semmibe — Annuntian, a seregeid vonulnak! Árnyékharcosok és gyalogok! — mellkasa apró emelkedései lassulnak — Egy ragyogó város, hatalmas kapuval...

— A hősök hazatérnek a Fény Úrnőjének városába. — suttogja a Király — Sok hős született ma. Sok…

— Maledicto! — mosolya kiszélesedik — Annuntian, apád azt mondja rám várt! Átkísér a Felagrix kapuja alatt. — szemei megremegnek — Innocentia… A lányod is vele van!

A Király szótlanul nézi a harcostársát a semmibe meredni. Az ember erőtlen mosolya eltűnik, repedező ajkai lefelé fordulnak.

— Felség... Én nem mehetek veled. Tudod, hogy nem lettem Kaedru...

— Vele mehetsz. — Annuntian lehajtja fejét — Királyi áldással vonulhatsz atyám oldalán Kaedruként az Úrnő elé.

Chris élettelen szemébe melegség szökik.

— Nem vonul sehova! — Mona a térdére vágódik, feltépi a méretes táska száját, majd kapkodva kidobálja belőle műszereit — Úgy tesztek, mintha vége lenne! A nagy harcos eszméitek, meg a vonulásaitok!

Senki nem szól semmit, némán nézik a Tündér gyorsuló kezeit. A páciens sem tiltakozik, pedig testén már nincs mit gyógyítani. Egyetlen szúrt sebét Annuntian királyi pontossággal égette ki, akárcsak őt az Örök Fény. A műszerek egymás után kerülnek a puha marokba, megvaduló csipogásuk kitölti a némaságot. Az ember a lány arcát nézi. Remegő szemöldökét, a félrehúzódó ajkait. Keverednek a szúrós szagok, de Chris már csak Mona illatát érzi maga körül. A zafírok vadul forgolódnak, egyik üvegcséről a másikra, de nem néz fel, mintha csak nem akarná meglátni az igazságot. Betegét nem a sérülés húzza a kapuk felé, csak elfogyott az erő, a finomított Fénykő a tartályból, a Kaletusi sör a kupából. Az élet.

Sekély lélegzetével a Királyra tekint. Barna szemei már teljesen belevesztek a szürkeségbe. Kezét ökölbe szorítva mellkasára teszi és lágyan bólint. Már nem tud meghajolni.

Annuntian viszonozza a tisztelgést. Páncél kézvédőjét lassan feszegetve lelöki a földre. Az Árnyékacél hangosan csattan. Jobbját előre tolva életében először kezet nyújt harcostársának. Chris Mona arcát érinti jobbjával. A műszerek felsikoltanak, lámpáik fényesen világítanak a félhomályban. Elnémulnak. Adulcentia összerezzen. Az ember balja élettelenül csúszik ki szorításából.

— Elment. — lehajtja fejét. — Elindult a kapu felé.

A barna szemekben fehér szikra pulzál. Mindent elfed a villanás. A vakító fényességben vonulnak a harcosok a kanyargós úton. A ragyogó város díszes kapuja tárva nyitva áll. A hősök seregét várja.

A tömeg után három árnyalak halad. A Tréfás Király, Maledicto, a Poali misszió harcosa, Innocentia Hercegnő és a sötétséget megállító utolsó Fényharcos, Chris. Némán vonulnak, de az embert belülről feszegetik a kérdések. A Király megáll, de nem fordul hátra, csak békésen vár, amíg unokája megelőzi, tanítványa pedig beéri. Megtöri a csendet.

— Örülök, hogy itt találkozunk! — öklét mellkasához érinti — Nem okoztál csalódást, Kaedru harcosom!

— Felség... Te tudtad? Ezt is előre láttad?

Maledicto mélyen meghajol. Sokáig marad lent, maszkja alatt ráncos, szürke bőre hangosan serceg a mosolygásban.

— Nem. — felegyenesedik — Csak egy ember és egy Kaedru barátságát láttam, ami erősebb volt a Fényacélnál. Egy fiút, aki férfivé vált két Vitmiss gyermekért. Egy Harcost, aki védte az élet értékét.

— Láttam... Láttam a műveidet. — elhalkul — Nem tetszettek.

— Kezet foghatnál a fiammal. — tüdeje nevetésre telik, de nem kacag, levegőjét néma csendben engedi el — A két mihaszna Kaedru műértő.

Chris végignéz a Királyon. A békesség Fényacéllal borított szobraként áll előtte. Csend van, a több ezer vonuló harcos léptei sem csattognak, az ember mégis nyugtalanul forgolódik a megbékélés földjén.

— Nem volt más út? — mélyet sóhajt — Máshogy nem lehetett?

— A Sötét Úrnő nincs többé, Fiam! Győztél! Békélj meg sorsunkkal. Szabad vagy, mint én. Tiszta szívvel léphetsz a Fény Úrnője elé.

Ismét a Királyra néz. Maledicto tekintete a fényes kapura mered, tartása egyenes, vállain feszül a Fényacél. Csak Chris bámul visszafelé a végtelen fehér úton. Nem látja, honnan érkezett, mégis Anya és a sötét lányok járnak eszében. Feje lélegzettenként konyul le.

— Ez így nem teljesen igaz, Felség! Volt egy része... Egy hús vér nő. Egy kicsit ő volt, és kicsit nem is. Calignis embersége... Azt hiszem. Sok lányt is teremtett. Fényvilági másolatokat. Ők életben vannak.

— Csakugyan? — úgy kacag fel, mint egy gyermek — Ki hitte volna!

— Nem értelek, Felség! Miért nevetsz?

— Aki azért pusztított, mert nem tudott teremteni, végül teremtett, hogy pusztíthasson. — kuncogását visszafojtja — Ez igen tréfás.

A csend ismét rájuk borul. A Király elégedetten áll, de Chris vállára ólomként nehezedik a hallgatás. Mellkasában lüktetve feszíti valami, pedig égett hegét nem hozta magával az útra. Sóhajt. Halkan szól vele.

— A fiad gondjaira bíztam őket... — csak lopott pillantást vet mesterére — A Föderációval kapcsolatban... Volt némi igazságod.

— Némi? — hunyorogva nézi — Az is több, mint a semmi, ugyebár.

Egy szelíd mosoly fordul Maledicto felé, mégis több van benne, mint a föderációs ítélőszék összes vádiratában. Nem nevetnek, csak a szellő kavarog körülöttük. Kaletusi sör illata száll benne, szárított hús és gyümölcsök aromája árad a város felől. Nem mozdulnak.

— A fiam jól végzi a dolgát?

— Páratlan harcos, Felség! — suttogja — Nélküle nem győztünk volna.

Az öreg Kaedru tekintete kihűl. Tartása megrogy, arcán a szürke bőr összeráncolódik. Hangosan sóhajt, beleremeg a Fényacél vértje is.

— Mi a baj, Felség?

— A fiam születése óta menekül a trón elől. Ha igaz barátja sem a Királyt látja benne, népünknek már nincs jövője.

Egy üres lélegzetig merül el emlékeiben. Annuntiant látja a burás asztal mögött. Az Árnyékharcos nagy tervei zúgnak, a fény vibrál, a szerkezet zizeg. Saját szavai hasítanak át az emléken. Elmosolyodik.

— Azért voltak királyi pillanatai, Felség!

— Az is több, mint a semmi… — nem mosolyog, csak mered a kapura.

A megbékélés földjén megkeseredik a levegő. A mozdulatlan uralkodó árnyékában az embert szinte összepréseli a hallgatás. Tekintetét kapkodja, kapaszkodót keres. Megakad szeme. A Hercegnő alig tíz lépésre áll előttük. Ő is a kapura néz, mégis egész lényéből árad a melegség. Nem segít, csak tovább növeli az ember terhét.

— Innocentia! Nem mondasz semmit apád védelmére?

— Nem. — hangjából a kedves, tanító gúny zúg — Miért tenném?

Chris elindul felé. Szaporán jár, céltudatosan, de minden lépéssel fogy határozottsága, lélegzetenként tűnik el mellkasából a bátor lüktetés. Mellé ér. Szája mozdul, de hang nem jön ki rajta. Könnyei gördülnek.

— Még most is elragadnak az érzelmek? — szigorú hanglejtése mit sem változott. — A Kaedru Főparancsnok mutasson példát! Ha így fogsz viselkedni, a Fény Úrnője is ezen fog élcelődni.

Az ember lassan lép az óriás Hercegnő elé. Fejét felszegi, nagy levegőt vesz. Szembe fordul vele, majd átöleli. Szorosan magához húzza.

— Innocentia... Megbosszultunk apáddal…

— Helyes. — végigsimítja barátja hátát — Így illendő, Főparancsnok!

A Király méltóságteljesen vonul tovább, mintha észre sem venné a méltatlan viselkedést. Három lépésre áll meg utánuk. Halkan kérdez.

— Van valami, amit bánsz, Fényharcos?

A Hercegnő ölelésében rejtőző ember nem fedi fel tekintetét. Emlékeibe merülve szorítja magához az amazont, akadozó lélegzetei gyűjtik az erőt a felelethez. Keserű levegő tör fel belőle.

— A nagy hal és a teremtés titkai, Felség.

— Nagy halakat akarsz teremteni? — a tréfás hang melege beszökik az ember mellkasába — Vagy tőlük kívánsz tanulni a teremtésről?

— Csak két ígéret, amit nem tartottam be. — bátrabban sóhajt — Anyának a teremtés titkait ígértem, a klümoszi Horgászfiúnak a visszatérésemet… A Tündérrel… Monával. Másképp alakult.

A Hercegnő még egyszer végigsimítja a remegő barátja hátát. Vár egy keveset, majd kezét álla alá csúsztatva óvatosan felemeli fejét.

— A Fény Úrnője nem szereti, ha valaki nem tartja be, amit ígér. — elmosolyodik — A Fényharcosra is megharagszik.

Egy villanásnyi melegség járja át az embert. Innocentia tekintetében szavak nélkül is ott van minden, amit hallani akart volna. Lassan hátrál, egészen a Királyig. Megáll mellette, de nem néznek egymásra.

— Ha be szeretnéd tartani az ígéreteidet, még most fordulj vissza! — Maledicto hunyorogva nézi a kaput — Nem figyel senki. — maszkja mögött széles mosollyal suttog — Na, lódulj már! Várnak a halak!

— Forduljak vissza? Ez egy újabb tréfa, Felség?

— Attól, hogy tréfa, még lehet igaz, nem igaz?

A kies sziklabolygón Annuntian a Chris kabátjában vacogó Anyával tárgyal. A nő szó nélkül hallgatja a Vezért, miközben a lehetőségeket sorolja. Tekintete el-elkalandozik az élettelen Chris irányába. A Király int, a hölgyek lassan felvonulnak a szállítókba. A több száz lány hang nélkül tölti meg a Kaedru járművek gyomrát. Újabb és újabb gépek érkeznek.

David és Elena szótlanul állnak. Mialatt a hajó rámpája cseng a léptektől, az Árnyékharcos tanonc mesterére tekint.

— Maradj velük. — suttog kedvesének, majd a Királyhoz szalad.

Annuntian mozdulatlanul várja tanítványát. Harcos tartásán látszik valami furcsa változás. Görnyedt, mintha fáradt lenne.

— Kaedru szokás szerint, az elesettek teste ott lel nyugalmat, ahol a vég utol érte őket. A Fényharcos azonban kinyilatkoztatta akaratát.

— Mire gondolsz, Vezér?

— Amikor Atyámat érte utol a jó halál, Bátyád nem engedte otthagyni, én nem engedtem elvinni.

— Nem értem...

— A Fényharcos otthonában a holtakat a földbe teszik. Atyám is a sivatag homokjában pihen, bátyád jóvoltából. Úgy vélem, maga is így szeretne békére lelni.

David az ember nyitott szemeire tekint. Arca gondterhelté válik, mintha csak azon járna az esze, hogyan fogja Monát elrángatni onnan.

— Ez már nem a te feladatod! — Annuntian megérinti a fiú vállvértjét — Szállj fel egy szállítóra, vidd magaddal asszonyod és a lányom.

David bólint. Elenához fut. A fülébe súg, majd Monához lép. Kezét görnyedt hátára teszi és végig simítja.

— Indulnunk kell.

— Én nem megyek sehova!

— Tudom. A Vezér itt marad veled. Vigyázz magadra! — a Hercegnőt és asszonyát kézen fogva elindul a komp felé.

Egy utolsó pillantást vet mesterére, majd tovább halad.

A Király szótlanul nézi a távoli lányt és elesett harcostársát. Egy Vezér legnehezebb feladata vár rá. Az özvegy szemébe nézni. Csendes mozdulatokkal elindul a gyászoló nő felé. Fekete maszkja sem tudja elrejteni azt, ami arcára van írva. Egy stratéga, aki nem bír egy asszony gyászával. A Kaedru, aki nem tudja népének fiát eltemetni.

— Mona... szükségem van az együttműködésedre.

— Tudom mit akarsz... — zihálja zokogva — Nem megyek sehova!

— A Fényharcos...

— Ne hívd így! Van neve!

A kiáltás sikolyként rázza meg a sziklát. A gigászi hadvezér fegyelmezett lélegzeteiben egy ütem félrecsúszik. Balján ropog az Árnyékacél kesztyű. Elernyed benne a szimmetrikus kéz.

— Christian... Földi ember és Kaedru. Nem hagyom így a testét. Eltemetem, népe szokásai szerint.

— Ki volt ő neked, Király?! A katonád?! A fegyvered?! A bábud?!

A kopogó könnyek töltik meg a csendet. Mona lassan áll fel, a szótlan Kaedru elé lép. Felnéz az óriásra, de az hallgat a fekete maszk alatt.

— Mond meg! — erőtlenül üti mellvértjét.

Az Árnyékacél elnyeli a csapásokat, mégis az egész páncélzaton végigfut egy rezdülés. Nem nagy, nem látványos, csak egy fuvallatnyi.

— A barátom.

A szállítók hajtóművei dübörögve emelik a gépeket. A por magasra szökik, elfedi a templom fényeit. Remegnek a sziklák, a zúzott kövek felpattannak a talajról. A zajok alatt megbújva egy halk beszéd éled.

— Tudtam én!

A Tündér reszketve fordul hátra. A könnyes zafírok az éledő barna szemekre néznek. Nem szól semmit, teljes súlyával borul rá az emberre. Némán zokog, a megtört testet szorítja magához.

— Annuntian! A lányod azt üzeni, mind azt tettük, amit kellett. Az Istennő kapuja alatt fog várni, ha itt az időd! De ne legyen túl hamar!

— Értem. — suttogja mosolyogva — Atyám nem üzent valamit?

— De igen! Azt mondta, ülve is remek gondolataid lennének! — elvigyorodik — Én nem értem, de gondolom ez is olyan tréfa, amit ötszáz év múlva fogsz megérteni! — kíntól nyögve neveti el magát.

Annuntian megdermedve áll, még lélegzete is elakad a kacajok visszhangjában. Az Árnyékacél vértek össze-össze koccannak. Egy szürke jobb ereszkedik a falnak támaszkodó ember elé. Egymásba csapnak a kezek. Az óriás a Tündérrel együtt húzza fel barátját.

— Induljunk! — mosolya kiszélesedik a maszk alatt.

— Egy cirkáló vár a Fundurus mellett. — suttogja a lány Chris fülébe — Mire hazaérünk, a rekreációs tartály...

— Nincs tartály! — rémülten rándul össze — Az a múlté, Mona! A jövő most kezdődik, minden perc a miénk. Egyet sem adok a tartálynak!

A kék zafírok a lassan elmosolyodó férjére néznek. A Királyra támaszkodó ember magához húzza feleségét. Szorítja. Nem ereszti. Hárman botorkálnak az utolsó szállító felé, de nem jutnak odáig. Chris a vadász mellett megtorpan. Felnéz a gépre.

— Vezér… Ha nem bánod. — sóhajt — Mi ezzel megyünk haza!

Nem vár választ, a Királyt eleresztve a vadász oldalához biceg a lánnyal. Minden mozdulat tépázza húsát, mégis felugrik a kapaszkodóig. Felhúzza feleségét. Egymásra néznek. Mosolyognak.