Acél Sikolyok

A Király beszél, az Apró Árnyék hallgatja. Dobozok, ládák és kosarak koppannak a fémpadlókon. Chris már csak a zúgást hallja. Saját szívverése katonás ritmusban lüktet mellkasában. Lélegzetei elhalkulnak. Fordul, elindul a gép felé. Mögötte a föderációs csizmák kopognak, nem nő a távolság, szorosan követik. Megérinti a fülke oldalfalát. A Fényacél melegsége átjárja ujjai hegyét. Egy villanásig áll meg a mozdulat, a süllyesztett gomb felett belehasít egy gondolat.

„Talán ez az utolsó lehetőség…”

Már hideg a fém, a Nyuszi tapintása érdessé válik. Kattan a gomb, a fedél felbillen az utastér felett. Hármat koppannak a csizmák. Az orvosi egyenruha nyakán a szegély halkan serceg az ember bal fülében. Nem néz oda, mégis tisztán látja a felfelé bámuló lányt.

— Kaedru szabvány. — a kapaszkodókra néz — Nem Otlacákra tervezték a méretezést. — megrázza fejét — Nem is embernek.

— Mégis te vagy a pilótája. — egy kevés gúny szökik a bátortalan hangba — Ha fel tudsz oda menni, talán nekem is menni fog.

Az ember a Tündér felé fordul. A zafírok a magasban várakozó kapaszkodóra merednek. Ujjai össze-össze szorulnak, mintha már kezében fogná az acélt. Nem mozdul. Tekintetéből eltűnik a határozottság. Megremeg, de nem pillant félre. Tovább nézi.

— Ugrani kell hozzá. — lassan sétál a lány mögé — Az alsó süllyesztett fokok csúsznak, nem jó bennük kapaszkodni. — átfogja derekát.

Az egyenruha szövete felcsúszik az ujjak nyomán. A sikamlós anyag összegyűrődik, felfedi a lány bőrét. Az emelés kísérlete félbeszakad, Mona szemérmesen pördül az ember felé. A kék szemek kapkodva forgolódnak az elvörösödött arcon. Chris mellett leskelődve a rakodókat nézi, mintha csak az érdekelné, ki látta derekát fedetlenül.

— Ne így… — suttogja — Ez olyan kellemetlen.

— Nem mindenkinek. — egy visszafogott mosollyal néz a lányra.

Tovább vörösödik. Chris mellé lépve egy ugrással terem a gép oldalán. Lenyújtja kezét, merev kapaszkodóként tartja Mona felé. A tenyerek összeérnek. Óvatos mozdulattal emeli fel magához. Egy pillanatig tart, mellkasában mégis elfut a kellemes forróság. Mintha ismét a lakosztályban feküdnének, éppen egy Tündér súlyával terül szét szíve felett a hő. A lány szemérmes mosolyával szólítja halkan.

— Így már jó. — nem néz a pad felé, csillogó szemekkel tekint férjére.

Tovább mászik, bal kezével megkapaszkodik a peremben. Feltolja magát, de megáll. A zafírok kiüresedve néznek az utastérbe. A szuszogás megáll, ruháján a gyűrődések remegnek.

— Nincs rajta fegyver. — Chris végigsimítja hátát — Maledicto leszereltette a fényvetőket. Ez csak egy jármű, amit nekem adtak.

A suttogás hangja visszahozza a kék szemekbe a jelenlétet. Újra mozdul, lábát átemeli a peremen. Hátra ül, fejét kíváncsian forgatja a műszerek és a kapcsolók közt. Férjére néz. Újra elmosolyodik.

A melegség érzése átjárja az ember egész testét. Ujjai alatt a fém lüktetését érzi, pedig a gép mozdulatlan, a visszajelző fények alszanak. A Nyuszi vár, mégis olyan, mintha gazdája szívével együtt ünnepelné az elképzelhetetlennek vélt pillanat beteljesülését. Mona öve csattan.

Egy könnycsepp koppan a fényacél vázon. Az ember elfordul, esetlenül mászik az első ülésbe. Nem látja a műszereket, a hullámzó homályban zárja le a fülke fedelét. Megtörli szemét. A kapcsolók kattannak, a pilóta övei is megfeszülnek. Felbúgnak a fényhajtóművek, a géptest finom rázkódással üdvözli az utazókat. A csillapítás elindul, az utastér elnémul. Lassan emelkednek a levegőbe. Nincs rángatás, sem fémes csikorgás. Mona nyugodt szuszogása tölti meg a fülkét, akár párnák közt is lehetnének, olyan békés minden.

— Palota, itt a Fényharcos! Elindulok a Tizedik Sikolyra. Tiszta utat!

— Fényharcos, itt a Palota! — egy női Kaedru hang felel — Az út tiszta.

Nem rakétaként indul, a palota felett elsuhanva többször is körbe repüli. Oldalra billentve fordul jobbjával az eltörpült katonákra mutat.

— Más, mint gondoltam. — a lány hangjában egy kis lemondást érez — Elena nem így mesélte. — sóhajt — Talán egy kicsit kiszínezte.

Az első ülésen az izmok sercegnek a karokban. Chris gyomrának legmélyén érzi a Tündér öklének apró bökését. Lenéz, de nincs ott semmi. Szemöldöke felszalad, szájára aljas mosoly feszül.

„Megszínezem én neked!”

— Palota, itt a Fényharcos! A hosszirányú tengely manőverező fúvókáiban lerakódást tapasztalok. A kanyon felé megyek, tiszta utat kérek a kiégetéshez. — lehunyja szemét — Hangos lesz!

— Fényharcos, itt a Palota! A karbantartó egység a nyugati leszálló padnál várakozik, egy Tortach alatt elhárítjuk a hibát. Ereszkedj le…

— Szükségtelen, Palota! — elvigyorodik — Kiporolom, Kaedru módra!

A csillapítás kapcsolója felett elhalványul a fény a kattanások után. Egyhelyben lebegnek, a fém morajlása mégis erősödik. Remeg a Fényacél. A Tündér szuszogása gyorsul, megnőnek a szünetek köztük.

— Miről beszéltetek? — eltűnik hangjából a nyugalom — Baj van?

— Nincs. — hunyorogva néz előre — Csak laposan kerülünk egyet.

A lány új lélegzetet vesz a kérdéshez. Bent marad. Chris előretolja a fénykart, szinte gyűrődik a fém a peremnek koppanva. Felsikolt a szél. A Nyuszi meglódul, gazdáját egészen az ülés kemény vázáig passzírozza. Karjaira szinte elviselhetetlen teher nehezedik, mintha a lendület le akarná tépni kezeit a tárcsák fogantyúiról. A tüdőbe szorult levegő már nem tud kijönni. Nyakán egy Kaedru markának teljes szorítása préseli össze húsát. Nem lassít. Az elmosódó hegyek közé száguld. A Kommunikátor recsegő szitkai zúgnak, de már nem hallja. A lány szívdobbanásait figyeli. A Fókuszkontroll technika határait feszíti az őrjöngő fém hangjai közt megbújó lüktetés fülelése.

Beérnek a sziklák közé. A gép máshogy fordul, mint David keze alatt. Sarkosabbak a kanyarok, szögletesebbek az ívek. Minden iránymű megfeszülve dolgozik, a Nyuszi úgy cikázik, mint egy vérszomjas ragadozó. Chris aprókat lélegzik. Tüdején a nyomás közel elviselhetetlen, egy-egy kanyar nyomán érzi vérét sercegve tódulni egyik oldalról a másikra. Fülében csak az egyre erőtlenebbül vergődő szív lüktet. Már nem küzd az eszméletért, elhaló, rendszertelen rángásokká lassul. A fénykar hátra billen a tenyér alatt. Elhalkul a fém, hátulról furcsa hang zúg. Mona ajkai közt süvítve szalad a levegő. Úgy hörög fel, mint aki percekig szorult a víz alá, végül felért a felszínre.

— Elég színes volt? — hangosan felnevet — Ha kevesled, teljesen kikapcsolhatom a csillapítást, úgy még mesésebb.

Az ülés megrezdül alatta, mintha meglökték volna. Újra mozdul, már halk puffanás is társul hozzá. Ütemesen gyorsul, de erőtlen csattanások csupán. Elvesznek a levegőért kapkodó Tündér fuvallataiban. A kapcsolók kattannak, a remegés megszűnik. Óvatosan emelkedik a gép, a hegyektől búcsúzva az ég felé fordul. Mona nem szól, pedig fulladozása már szuszogássá szelídült. Nem csapkodja az ülést sem maga előtt. Elfogynak a felhők, a fények a különös légkörben ezer színben vibrálnak körülöttük. A gép orra lejjebb süllyed, alacsonyabb szögben emelkedik. Chris tekintetét többször körbe forgatja. A tehertől felszabadult mellkasában melegség lüktet, mintha beköszöntött volna a béke. Nem látja a lányt, a kedves illat mégis átjárja mindenét, akár az ölében is ülhetne, annyira közelinek érzi jelenlétét. Nem mond semmit, csak mosolyogva néz a kavalkádra.

„Teljesült…”

Lassan hűlnek el végtagjai. A színek eltűnnek, a fekete űr sötétje mindent bekebelez. Már az ürességben halad a gép, csak a csillagok pislákolnak a Fényüvegen át. Eltűnik mosolya, tekintete kiüresedik. A mélyűri műszerek élednek, a furcsa kijelzőn megjelennek a csatahajók jelzései. Oda sem néz, maga előtt a sötétségbe mered.

— Egy csillagrendszernyi fekete köd… — suttogja maga elé — Calignis.

— Mit mondtál? — vállán a vért egy tenyérrel nehezül — Nem hallom. Olyan halkan beszélsz.

— Csak a csatakiáltást gyakoroltam. — hátra billen — Annuntianét.

A fülke megtelik a Tündér kacajával. A távoli hadihajók egy-egy pontként csillognak a csillagok közt, körülöttük a fekete üresség tölti meg a látómezőt. Chris nem nevet. Ujjaiból eltűnik a szorosság, a tárcsák fogantyúiról elemelkedve önkéntelenül hullámzik a mozgásuk. A kuncogássá halványodó hangok is lassan elcsendesednek. Előttük a nyolcadik pályán keringő ezüstös fém apránként emelkedik ki a fénypontok közül. Halk cuppanás szökik előre, a Tündér ajkai eltávolodnak egymástól. Szuszogása felgyorsul.

— Milyen hatalmas. — öve recseg a forgolódásban — Akkora, mint egy föderációs anyahajó. Mik azok a színes fények az oldalán?

— Nagyobb. — aprót sóhajt — Barátjelző fények. Rajtunk is vannak.

Az orvosi egyenruha vállán sercegve siklik a haj. Egyre gyorsabban, egyre több súrlódást hall háta mögött. A csatok kocognak, a szíjak fel-fel nyüszítenek.

— Én nem látom őket. Vajon ők látják?

— Ha nem látnák, már nem kérdeztél volna másodjára.

Elcsendesedik a mozgolódás, csak az ülés alatt utólag beépített mechanika kis fémei kocognak halkan. Remegnek.

— Tizedik Sikoly, itt a Fényharcos! Folyosót üríts, kaput nyiss!

A gigászi csatahajó oldalán fénycsóvák gyúlnak. Csak egy pillanatra vakítják az érkezőket, azután csupán a Fényacél test lámpái vibrálnak felváltva. Fordul a hadigép, irányba áll. Ismét elválnak az ajkak.

— Mik azok az óriási kerek lyukak az oldalán?

— Aurabias Lövegei.

— Azok fegyverek?

— Tűzijáték csinálók. — elmosolyodik — Ezek csináltak űrport a Caelum Albumból és a Fény népéből is.

Mona fogai összekoccannak az első ülés mögött. A feléjük meredő sötét csövek egyre nagyobbnak tűnnek. Christ egy különös nyugalom önti el a gép láttán. A Tréfás Király komédiába illő beszédei zúgnak fejében. Elkuncogja magát, de visszafogja hangját.

— Fényharcos, itt a Tizedik Sikoly! A folyosó üres, az első zsilip fogadásra kész.

— Tizedik Sikoly, itt a Fényharcos! Jelzőfényt gyújts, három Tach és érkezünk!

Megmarkolja az iránytárcsák karjait. Óvatosan kezd oldalazni, de a sebesség nem csökken, pedig a hadihajó már teljes látómezőjét kitakarja. Fehér fény gyúl, tőlük balra egy termetes mélyedésben. Mint óriás acélfogak, úgy válnak el egymástól a páncélos fémek. Átsuhannak közöttük. A folyosó bordái összemosódnak a száguldásban. Mona ülése felnyikkan, talpai alatt koppan a Fényacél. A külső zsilip záródik, a belső megnyílik a csarnok felé. Megérkeznek.

A Nyuszi Fényacél tappancsai elérik a hangár padlólemezét. Egy finom rázkódás fut el a fülkében, a doromboló hajtóművek fénye kialszik, már csak a hűtés lüktet, az is csupán pár lélegzetig. Az öv kattan, a szíjak oldalra vetődnek az első ülésen. Chris már a fedelet nyitja, visszafogott mosolyával fordul hátra. Mona orrára szorított kézzel, lezárt szemekkel remeg, mintha visszatartana valamit.

— Itt mindig van levegő. — megérinti — Csak a folyosóról szivattyúzzák ki a nyitás előtt. — a lezárt belső zsilipre mutat.

A kék zafírok bátortalan pislogással fordulnak körbe. Tenyerét elhúzza arcától, ujjai vörös nyomai maradnak csak a fehér bőrén.

— Gyere! — átemeli lábát a peremen — Megjöttünk.

Az öv kattan, a lány szinte kipattan üléséből. Könnyed mozdulataiban többször megáll, tenyereire és lábaira néz, fejét értetlenül forgatja, mintha nem is az övéi volnának. Chris kezét nyújtja felé. Átsegíti a fémen, óvatosan engedi a padlólemez felé. A csizmák koppannak.

Mellette az ember hangtalanul ér földet, felegyenesedve egyből az acél lépcső felé indul. Mögötte a föderációs talpak elhalkuló csattanásait csoszogás váltja. Hátra pillant. A Tündér billeg, kóvályog, szinte nincs két egymás után tett egyenes lépte. Arca elvörösödik, összeszorult szemöldökkel koncentrál a lapok illesztésére meredve.

— Alacsony gravitáció. — visszafordul, karon ragadja — A csarnokban így könnyítik meg a fel- és leszállást. — húzni kezdi — Nem jó sokáig itt maradni, fájni fog a hátad a páncélkapu mögött.

Csak halk szuszogás felel a katonás hangnemre. Az ember céltudatosan halad, lábait hangosan csapja a lépcső fokaira. Ujjai alig érintik a lány puha bőrét, inkább csak pántot formáznak, mint hogy erősebben megnyomná akár egyszer is. A fekete ajtó dübörögve emelkedik előttük. Mona körbe fordul, a keretét nézi.

— Ne keresd a panelt, ez Kaedru csatahajó. — Chris közelebb húzza magához — A vezérlőből nyitják. — aprót sóhajt — Gyere!

A Tündér néma bólogatása követi a halk szavakat. Körbe néz, de arca még zavarodottabbá válik. Átlépnek a küszöbön. A lány tartása hirtelen görnyed meg, lábai hangosabban koppannak. A csizmái megállnak, hátra fordul, visszalép a hangárba. Oda-vissza szökdécsel, mint egy gyerek.

— Látnak téged, Mona. — elvigyorodik — Ha nem vigyázol, kikapcsolják a gravitációt és akkor meglátják a derekadat.

— Nem is érdekli őket. — ismét az ember mellé lép — Kaedruk.

Elindulnak. A széles folyosón Chris előre néz, de szeme sarkából feleségét figyeli. Lopott mozdulatokkal érinti egyenruhájának peremét, egy-egy kis rántással húzgálja lejjebb hátán.

Előttük a kétszárnyú ajtó kitárul, a Fénykövek ragyogásában megcsillannak rajta a kovácsolt díszek. Chris lép át előbb, jobbra és balra is meghajol az árnyékos sarkok felé. Mona körbenéz, majd lábait hangosan szedi férje után. A fém falak közt a visszhang egyre erősebben rázza az acélt. Chris megáll, kabátjának jobb zsebébe süllyeszti kezét. Letérdel a csattogó lány elé, bal csizmáját óvatosan átfogva megemeli. Egy pár Kaedru mokaszint tesz elé, ráhúzza a föderációs lábbeli talpára. Miközben megköti, halkan kezd beszélni.

— Ezt mindig hordd idefent! — a másik csizmát emeli — Elnyeli a lépészajokat. Annuntian rosszul viseli a hangoskodást a Sikolyon.

— Otthon is minden hajó fémből van. — lecsapja lábát, de már nem puffan — A Föderációban mégis megoldották a zajelnyelést.

A hideg hangra az ember összevonja szemöldökét. Egy mélyről feltörő feszítő érzés indul köldöke mögött, mindent összeránt, ott belül. Felegyenesedik, vállai megfeszülnek, mintha csak pajzsként állna a Kaedruk elé. Elmosolyodik. Kezét finoman nyújtja a lány felé.

— Gyere! — húzni kezdi — Mutatok valamit, amit a Föderációban nem tudtak megoldani. — szája tovább szélesedik.

Már csak a földi cipők halk koppanásai szállnak el a térben, mellette a lány léptei szinte hangtalanok. Chris szalad, mögötte a szuszogás lassan válik lihegéssé. A Fénykövek foltjain és az árnyak sávjain futnak, végig az acél csarnokokon. A különös illatok már az utolsó átvezetőnél körbeölelik az embert. Fülében a csobogó hang kellemes emlékeket ébreszt, léptei tovább gyorsulnak. Hirtelen fordul, szinte már rángatja a Tündért maga után. Megállnak a fényárban. Előre nyújtja a kezét.

— Ez az.

A fehérségben Mona a szemét dörzsöli. Aprókat pislog, hunyorogva néz az ajtó mögé. Elkerekednek a zafírok. Chris tenyere után a kert pompázik, a kristálytiszta víz illata betölti a helyiséget, a fákon a színes gyümölcsök százával kínálgatják magukat. Egyet a kövezett perem felé lép, de megtorpan. Hátra fordul, kérdőn tekint férjére, de ajkai közt nem indul hang, csak üres fuvallat.

— Annuntian kertje. — leveszi cipőjét, zokniját is belegyűri — Ebben a helyiségben fegyverek voltak régen. — átlépi a peremet, lábait megcsiklandozza a lédús pázsit — Most a legénységet eteti és itatja. — szúrósan tekint vissza — Ingyen.

A csizmák egymás mellé kerülnek, a Tündér mezítelen talpakkal lép át a fűre. Kezét megmártja a kis árokban, a vizet orra elé emelve megszimatolja. Visszaönti, majd felegyenesedik.

— Innen vannak a magok az iskolai kertedben? — elfogy hangjából az erő — Otthon?

— Igen. — elmosolyodik — Bár vannak szabályok. A magokat annak a fának a tövéhez gyűjtjük, amiről a gyümölcsöt szedtük. Annuntian azokból ültet újabb kerteket. — szája kiegyenesedik — A miénk is így lett, az ajándékba kapott gyümölcsökből… — a szó félbeszakad.

Már nem a lányt nézi, a fűre mered, a sárga termésű fa alatt, ahol a két Kaedru hercegnő közt eltörpülve éjszakázott. Szemei mögött forró, lüktető nyomást érez. Magát látja Innocentia mellett heverészni. Állkapcsa megrezzen, fogai összeszorulnak ajkai mögött. A friss víz illata marja orrát, a rovarok halk zümmögése fülébe hasít.

„Már nem lehetsz itt velünk…”

A fűszálak halkan susognak a léptek körül. A puha talpak toppanásai az ember mellé érnek. Mona óvatosan öleli át jobb karját, finoman bújik hozzá, fejét a vállvértjére billenti.

— Ilyen valóban nincs a Föderáció hajóin.

Némán állnak percekig a csörgő víz hangjában. Chris mellkasából lassan múlik a szorongató érzés, a kedves illat végül visszacsalja a kert csendjébe. Öklei hangosan roppannak, szája halk szavakra mozdul.

— Ezért vagyunk itt. — a Tündérre pillant — Hogy a testet viselő árnyék senkinek ne árthasson, soha többé.

— Csak egy felderítés. — David hangja bejárja a kertet — Ezért vagyunk itt, ha jól emlékszem.

Az ölelkező pár összerezzen. Egymástól kissé eltávolodva fordulnak szembe a fiúval. Nincs egyedül. Jobbján felesége, balján a Király áll karba tett kézzel. A Fénykövek ragyogása egy villanásig megtörik. Chris szemei elkerekednek, Monára pillant, de hangját megelőzi a gyomrát megtépő érzés. Késő. A köztük lévő távolság a végtelenbe nyúlik, majd hirtelen semmivé lesz az összeugró térben. Egyszerre kapnak hasukhoz a hullámzásban. A Sikoly elindul a messzi űrbe.