Másnap reggel

A Sötét Univerzum pulzálásának emlékét idéző érzések riasztják álmából az embert. Bőre szinte lángol, karján a szőr az égnek mered. Fejébe minden szívverésével pengeként hasít a fájdalom. Pulzusa vad, akár egy túlpörgött reaktor. Szemét próbálja nyitni, de izmai még nem reagálnak azonnal. Remegő kezével aprókat mozdul. Tapogatózik. Tenyere alatt érzi a hideg követ. Sima, mint egy tükör. Karját maga mellé húzza, puhaságot érez ujjai végével, erős szövésű ülőpárnák vannak hasa alatt. Ismét szemhéjait feszegeti.

Fényt lát, vakítja a fehérség. Fején aprót fordít, hunyorogva próbál körbelesni. Falakat pillant, még homályos minden. Lassan tisztul előtte a ködös kép, egy márvány mintázat tárul elé.

Fülében zúgnak a hangok, képtelen megkülönböztetni mi szól kintről és bentről. Lüktető szelet hall, egy távoli beszélgetést és csobogást a közelben. Gyomrának csendes bugyborékolását inkább csak érezi.

Aprókat lélegzik, mellkasát szorítja elcsúszott páncélja. A Kaletusi sör illata mindent elnyom szimatában. Érzi a bőrén, a ruháján, de még maga körül is.

Tenyereit a padlóhoz szorítja, óvatosan megpróbálja feltolni magát. Törzse emelkedik, de arcát nem képes előre fordítani. Nyaka merev, még forog körülötte a világ. Száját szárazra marta az esti italozás. Nem tudja hol van, vakon indul a csobogás elszórt hangja felé. Négykézláb halad, vértjei meglazulva, elcsúszkálva lengenek alatta. Egy küszöbhöz ér, gömbölyített Fényacél fémhez. Ismerős szemének, mintha már sokszor látta volna. Az előtte csobogó víz csalogató illata keveredik a sörével. Tovább mászik, egészen a hang forrásáig. Lábfeje elakad az ajtóban, egy apró rúgással zárja maga mögött. Jobbját felemelve megkapaszkodik a kehely szélében. Felhúzza magát, arcát mélyen a víz alá nyomja. Száját eltátva szomját kezdi oltani, amíg a hideg folyadék arcát hűti. Fejét kiemeli, levegőért kap, de egyensúlyát veszítve oldalára borul. A vértek csattanása fülébe hasít. A visszhang még sokáig gyötri, mielőtt elenyészik a kőfalak közt.

— Ha engem az Átkok falnak fel… — fújtat a padlón heverve — Akkor te fulladj az aljas sörödbe, Árnyékharcos!

Kétszer is megpróbál felülni, de újra és újra csattan a padlón. Tágra nyílt szemeiben még forognak az apró fénykövek, valósággal száguldanak előtte. Bőre lángol, egész testét nehéznek érzi. A hátára fordul, szemét behunyja. Összefolyik az idő és a csobogás, percek, talán órák is múlnak körülötte észrevétlenül.

Egy női hangot hall, tompán és halkan. Nem érti a szavakat, a zárt ajtón át szűrődik be a fürdő helyiségbe. Nem is figyel rá. Szemét nyitja, a Fénykövek már nem pörögnek, rezzenéstelenül várakoznak a falakon. Hasizmai megfeszülnek, könnyedén ül fel a hideg padlón. Fejét körbe fordítja, szeme elé csupa ismerős bútor és faldísz tárul. Feláll. Tenyereit derekának csapja, törzsét kissé előre majd hátra dönti. Nem szédül, egyensúlya ismét a régi, de ruhája még bűzlik a szesztől. Megnyitja a csillogó medence vizét, vértjeit bontva a földre kezdi dobálni őket. A fémek után a földi ruhák következnek, a teljes öltözék a padlóra kerül. Egy hangos csobbanással vetődik a langyos vízbe, egész testével alámerül újra és újra.

Percekkel később felfrissülve cserél helyet ruháival. A göncök a medencében áznak, az ember egy törölközőt magára tekerve indul a nyíló ajtó mögül. Ismerősen mozog, lábai egy szekrényhez viszik. Váltás ruháiért nyúl, de szeme elkerekedik. A Kaedru kelmék helyett egy föderációs űrruhát szorít meg markában. Kék fehér, mint az orvosoké. Hálóingek sorakoznak mellette, könnyű nyári és vastag téli ruhák. Chris hátrálni kezd, arca lépésenként lesz egyre fehérebb. A nagy szobáig hőköl, ahol az éjszakát töltötte. Megfordulva egy döbbent barna szempár mered rá. Elena egy pillanatra megdermed. Szemöldöke összeszorul, hangos, ingerült szavakkal kezdi sújtani a betolakodót.

Az ember értetlenül áll, pedig a helyet már megismeri. A néhai Fényharcos, Nomsimah lakosztályában áll, akinek otthonában Chris is eltöltött egy szerény évet Maledicto szolgálatában. Zavarának okát a lány beszédében találja meg. Nem érti mit mond, csak saját nevét ismeri fel a szitkoknak tűnő áradatban.

Elena egyre közelebb lép, az ember szabad kezét ragadva a kijárat felé kezdi ráncigálni. Száján folynak a szavak, de kétségbeesett kiáltásai nem nyernek értelmet.

— Elena! —vissza rántja a lányt — Nem értem mit mondasz nekem!

A Kaedru szavak hallatán a kis Tündér visszafordul. Haragos arca egészen elvörösödik, teljes hangját kieresztve felel a zavarodott embernek.

— Te is azt fogod csinálni, mint a férjem?! — fenyegetően közelebb lép — Már veled is csak Kaedruul lehet beszélni, hatalmas sörharcos?

— Nem… — kezét óvatosan a lány nyakához emeli, apró hegét érinti rajta — Nekem már nincs implantátumom. Kitépte a fordítómat, így csak a két tanult nyelvet beszélem. A Kaedrut és a sajátomat.

— Ki tépte ki? — összerezzen — Miről beszélsz?

— Az, amit üldöztem. — arcát elfordítja — A testet viselő árnyék.

Az enyhülő arc előtt az ember mozdulatlanná dermed. Karján feláll a szőr, ismét elönti a forróság. Testének apró remegése felel a kedves illat közeledésére. A nagyobbik hálószoba ajtaja mozdul, puha talpak koppannak a kövön. Chris nem fordul a hang felé, csak meredten néz maga elé, mintha ott sem volna. Fedetlen bőrén tisztán látszanak a megfeszülő izmok. A test Surranni kész, de összeszoruló szíve nem engedi mozdulni. Mona erőtlen hangja egész lényét megrázza. Nem érti a szavait, csak saját nevét, de az is éppen elég. A Tündér halkan beszél, ajkai közt szinte csak néma fuvallatok indulnak a fülek felé. Nem tart sokáig. A talpak ismét koppannak, eltűnik a hálószoba félhomályában.

Egy percig is eltart, mire Chris tekintetét a földről emeli. Elena ujjait tördelve áll, száját görcsösen szorítja össze. Szemében már csillog a könny, de még tartja magát.

— Chris, most menj el, kérlek! — suttogja a föld felé — Szedd össze a holmidat és menj át hozzánk!

Nem érkezik felelet, a törölközőbe csavart ember szótlanul indul vissza a fürdő helyiségbe. A medencéből ruháit egyesével halássza ki, markai közt kicsavarja, amennyire csak tudja, majd vizesen magára ölti. Fényacél vértjeit végül nedves kabátjába dobálja, erszényét oldalára akasztva indul, hóna alatt a termetes csomaggal. Mire kiér, Elena már nincs a szobában, Mona után ő is eltűnt a félhomályban.

Chris a folyosóra lép, útját a tiszta padlón az elszórt cseppek jelzik, egészen Oria lakosztályáig. Az ajtót belökve a nagy szobába indul, a dübörgő horkolás visszhangjában. Az üres hálószoba felé veszi az irányt, ruháit kiteríteni, vértjeit elrendezni. Halkan és gyorsan vetkőzik, csak a Poal nadrágja marad rajta, az élő szövet szinte azonnal szárad.

Ismét elindul, a horkolástól zengő helyiségbe tart. A gigászi fényacél ágyban az Apró Árnyék még az este fáradalmait piheni. Vértjei szépen elrendezve várják a sarokban, tiszta ruhái már kikészítve fekszenek mellette a takaró szélén. Chris egy percig hallgatja a nyugtató horkantásokat, de David még nem ébredezik, így magára hagyja. A nagy szobába megy, az ülő párnák közé. Térdét a kőre ereszti, meditálni kezd. Percekig keresi magában a csendet, de a recsegő lélegzeteken átszűrődve egy másik, erőtlen női hang is betölti elméjét. Izmai feszülnek, arca görcsösen összerándul. Az Örök Fény nem felel a levitáció parancsára. Mindent elnyomnak benne Mona idegenül csengő szavai.

Ismét talpára áll, erszényéhez indul dübörgő lépteivel. Markába szorítja a medálos láncot, nyakába akasztva visszatér a párnák közé. Térdei koppannak, de szemét már nem hunyja le. Feltűnik neki a csend. Az ajtó lendül, a ködös tekintetű fiú sétál be a szoba közepére.

— David, öltözz fel, kérlek! — elfordítja fejét az ellenkező irányba — A harmadik szabály első kiegészítése…

Az Apró Árnyék háromszor is pislant, mintha csak nem lenne biztos, hogy bátyját látja a párnák közt. Végig tekint magán, arcára egy zavartalan mosoly húzódik. Hátat fordít és visszatér a hálószobába. Gyorsan öltözik, egy perc sem telik bele, már ismét Chris előtt áll.

— Korán felébredtél. — vigyorog fivérére — Pedig Te tizenhármat megittál. Én csak hetet, abból is kicsit.

— Tizennégyet. — megvakarja tarkóját — Miután kifeküdtél, még lecsúszott egy utolsó kör.

— Remélem azt már csendben ittátok meg. —gúnyos vigyora villan.

A vidám szavak közt az ember egy kis nyugalmat talál a zűrzavarban. Térdéről átbillenve egy párnára ül, apró mosolyt vilant öccse felé.

— Legyőzted a bolondokat, David! — hajt fejet elismerően — Annuntian biztos meg lesz elégedve a diplomáciai stratégiáddal.

— Csak nem akartam, hogy Innocentia halála is a szitkok közé kerüljön. — a vidámság elszökik ábrázatáról — Bármelyikőtök hozta volna fel, a másik biztosan megöli.

A fénykövek pislákoló zizegése marad csak a szavak után. Chris szemét lesütve hallgat, kezével medálját markolja. Mélyeket sóhajt, már maga előtt látja a szétvágott mellvértet szorongató Vezért.

— Egyformák vagytok, te és Annuntian! — elindul a fürdő felé — Még a Hercegnő halálát is mindketten magatokra aggatjátok.

Csend követi a távozó fiú lépteit. Chris a párnán gubbasztva az ablakon át az emelkedő Capignisre mered. A felhők már elvonultak, az ég tiszta, mindent beragyog a fehér nap fénye, elméjét mégis egy sötét árnyék borítja. Zavaros gondolatai közül egy csattanó Kaedru öltözék hozza vissza, arcának csapódva kishíján kibillenti egyensúlyából.

— Ezt vedd fel! — David katonás hangjában felzúg a gúny — Nem mehetsz a Kaedruk közé egy szál nadrágban!

Chris kezébe veszi a ruhákat, lassan tápászkodik, majd a hálószobába indul új gúnyáját ölteni. A fiú is visszavonul. Az ajtókon át a csengő Fényacélok hangja szűrődik ki, a szíjak megfeszülnek, percekkel később két Kaedru vérteket viselő harcos indul el a lakosztályból.

A Vitmiss Védenc oldalain két penge leng bőrtokjában, az ember lopott pillantásokkal fürkészi a fegyvereket. A belevésett neveket nézi, egészen belefelejtkezik a bámulásukba.

— Csak védekezhetek velük. — suttog bátyja felé — A Vezér nem engedne csatatér közelébe. Más küldetést szánt nekünk.

— Nektek? — kérdőn emeli tekintetét öccse arcára — Ugyan miféle küldetést szánt nektek?

A lépcső alján David megáll, szemét körbe fordítva az őrökre pillant.

— Követségit. — büszkén felszegi fejét — Arra kért minket, hogy legyünk a Kaedru nép képviselői az Új Föderáció tanácsában.

— Miért kell egy képviselőnek gyilkolást tanulnia? — mutat rá a Fényacél pengékre szigorúan.

A válasz még várat magára, a fiú ismét elindul, lába céltudatosan a lakoma terem felé viszi. Bátyja árnyékként követi, egy lépés távolságban. Szúrós tekintete bozontos tarkóját égeti.

— Én kértem. — átlép a díszes szárnyak közt — Annuntian Fényacél mívességet akart taníttatni… — szelíd mosolya villan — De ahhoz, hogy tudjam, mit nem teszek, ismernem kell azt, amit elkerülök.

A katonák asztalának szélén az ember lábai megtorpannak. A felszáradt tócsát és az elszórt morzsákat nézi. A korsója még ott pihen, ahol az előző este magára hagyta, mellette szorosan a Vezéré és az ifjúé várakozik. Fülében a Király fejéhez vágott szavai zúgnak, méltatlan kárálásának visszhangja vergődik a falak közt.

David már messze jár, a terem túlvégén egy üres kosarat vesz magához. A lakoma maradékából szemezget bele, gyümölcsökkel, cipókkal és szárított hússal tölti meg. Bátyja mellett elhaladva csendesen szólítja.

— Az első szabály! — egy zsemlét nyom kezébe, majd tovább indul a folyosóra.

A távozó öcs után fordulva szája szabadkozásra nyílik, de gyomra korgása megelőzi szavait. Végül nem mond semmit, egy lélegzetet vár, utána három harapással eltűnteti reggelijét. A ropogás hangja elnyomja fejében a szitkok emlékeit. Egy utolsó pillantást vet a három korsóra, majd elindul fivére után.

David már egy őrtizeddel szemben áll, a kosarat átnyújtja a szakaszvezetőnek.

— Ventosus, ezt vidd fel kérlek Elenának. Vagy Oria, vagy Nomsimah lakosztályában találod!

— Értettem, Apró Árnyék! — dübörög a felelet, majd a tized csengő léptekkel elindul a hosszú lépcső felé.

A távolból Chris az öccsét lesi. Mozdulatait figyeli, miközben a távozóktól elfordulva tovább halad. Járása katonás, de egy szikrányi gőgöt sem lát benne, pusztán a céltudat hajtja a vezérlő terem folyosójára. Ő is elindul. Nem szaporázza lépteit, tartja a távolságot kettejük közt. Fürkésző tekintete alatt keserédes mosoly feszül meg. Az ifjú harcos menete az árnyas ajtószárnyak előtt ér véget. Tiszteleg az őröknek, majd békésen várakozik, amíg bátyja lassan utoléri. Együtt lépnek a sötét terembe.

Annuntian már üvegburás asztalára támaszkodva mered a vibráló fénybe. Páncélzata rendezett, barázdált szemeiben nyoma sincs a fáradtságnak. Az érkező harcosok tisztelegnek, a Vezér viszonozza.

Csend van a vezérlőben, csak a csillagtérkép finom zizegése tölti meg egy kevés élettel a fagyos levegőt. Chris gondolatai összekavarodnak a némaságban. A lakomateremtől idáig eltervezett mondandója már nem cseng olyan szépen fejében. Apró lélegzetei gyorsulnak, lassan már arra sem emlékszik, mivel is akarta kezdeni bocsánatkérését. Nyomást érez hátvértjén, egy erős tenyér tolja előre. David nagyot lök rajta, egészen az asztalig taszítja.

— Vezér… Amit tegnap este… — szemét lesüti — A lakomán a sör…

— A te szégyened! — dörren Annuntian hangja — Gyalázatos az utolsó adósság korsód elfogyasztását ivó bajtársadra hagyni!

A dübörgés elenyésző visszhangjában egy másik nesz erősödik. David megkönnyebbült vihogását képtelen összeszorított fogai közt elrejteni, vigyora azonban arcára fagy a Király szigorú tekintetétől.

— Még nagyobb gyalázat a hajnali pengegyakorlatok helyett sörmámorban henyélni az ágyban! — szürke bőre összeráncosodik — A déli kovácsműhelyben vezekelsz! A Capignis nyugtáig ne lássalak itt!

A büszke ifjú tartása megrogy, mint megdorgált kisfiú vonul bánatosan az ajtó felé. Egy pisszenés sem hagyja el lekonyuló ajkait, ellenkezés nélkül tárja ki maga előtt a bal szárnyat. Chris utána fordul, de a dörrenő hang megállítja.

— Te maradsz!

David nem néz vissza, csak maga mögött behúzza az ajtót. Kintről még beszűrődik a tisztelgő őrök vértjeinek koppanása, azután ismét csend marad a félhomályban.

A vibráló fény kialszik, a Király az asztalt megkerülve az ember elé áll. Fölémagasodva tekint le, de fekete szemeiből nem süt indulat, maszkja alól csendes szavak susognak.

— Beszéld rá, hogy segíthessünk!

— Nem hallgatna rám. — erőtlenül sóhajt — Nem tudom, mit mondhatnék neki.

A fekete kesztyű az erszénybe csúszik, egy kenderzsinór emelkedik a marokban. Chris nyakára akasztja, mellvértjén koppan a Scielapillus.

— Nem mehet el azzal, ami a Kaedruké. — hátat fordít az embernek — De ha nála marad, felemészti.

Kézfejével kettőt int, jelezvén mondandója végét, de Chris még nem mozdul. Tekintete a magasban ráncolódó szürke tarkóra mered.

— Most úgy beszéltél, mint a Király. — suttog a fekete palást felé.

— Talán neked is ideje lenne úgy beszélni, mint a Fényharcos.