Örökség

Lángolás hozza vissza az embert a ködös álomvilágból. Bőre izzik, szíve ritmusosan erősödik mellkasában. A kedves illat beteríti, pedig a párna orra előtt már csak egy darab hideg szövet. Arcán egy puha tenyeret érez, kellemes melegsége sugárzik, pedig alig egy pehely súlyával érinti csupán. Nem nyitja fel szemét, még csak nem is rezzen.

— Vele álmodtál? — Mona suttogása dallamos — A bajkeverővel?

— Miből gondolod? — elhúzza arcát a lány keze alól.

— Felségnek nevezted. — felemeli tenyerét — Csak őt hívtad úgy.

— Hogy kerülsz ide? — hunyorogva pillant fel a fényárban.

A Tündér csillogó ajkai felkanyarodnak, keze tovább siklik, végigsimítja az ember karját. Szuszogása elmélyül, arcát a falra fordítja.

— Davidhez jöttem, de már elindult a hajnali edzésre.

— Helyes. — átfordul — Legalább ő komolyan veszi, amit mondok.

— Miért, ki nem veszi komolyan? — suttogásán átzúg a tréfás hang.

— Nem tudom. — karját feje alá húzza — Nem is gondoltam át.

Az ágy széléről felkelve Mona a falhoz indul. Az egy kupacba ledobott vérteket kezdi csendben rendezgetni. A Fényacélok összeérnek, elhaló csengésük odacsalja az ember tekintetét. Újra átfordul. A nyári ruhás lányt nézi, miközben némán teszi egyik helyről a másikra a fémeket. Megakad a szeme a királyi címeren, szuszogása ritkul, hosszasan forgatja kezében a mellvértet.

— Nem szeretem a páncéljaidat. — halkan suttog — Sem a fehéreket, sem ezt. — elfekteti a hátvért mellé — Olyan hidegek és kemények.

— Páncélok, Mona. — csak lopott pillantásokat vet a lányra — Az a dolguk, hogy kemények legyenek, különben nem sokat érnének.

A karvért hangosan koccan a másikhoz az ügyetlen mozdulatban. A bőrszíj súrlódása nem nyugszik meg a padlót érintve, a felette csillogó elem remeg a puha marokban. Elhallgat a dörzsölődés. Koppan a fém.

— Neked is ez lett a dolgod? — feje előre billen — Keménynek lenni?

— Nem szeretnék a dolgomról beszélni. — ismét átfordul.

— Miért? — halkan áll fel — Csak az maradt neked, nem?

— Most is beszélünk róla. — aprót mordul — Aludni szeretnék.

A puha talpak tompa dobbanásai közelítenek felé, majd az ágy megmoccan, derekánál kissé megsüllyed. Nem sokkal, éppen csak egy Tündér súlyával ereszkedik meg alatta. Hátán érzi a tenyér érintését, lassú, kimért mozdulatok simítják végig.

— Ha aludni szeretnél, már aludnál. — pajkos suttogása egészen közel szól az ember füléhez — Eleget feküdtem melletted, hogy tudjam.

— Megváltoztak a dolgok. — odébb húzódik — Már máshogy alszom.

A kéz nem követi, lassan ereszkedik vissza a lány ölébe. A vékony ujjak halk ropogásai töltik meg a csendet. Hangosodik a tördelés, a bőr apró barázdái surlódnak, a szakadozó szuszogás belehasít az ember fülébe.

— Mi bánt most téged?

— A felesleges zajok. — összébb kucorodik — Csendre vágyom.

Az ujjak ropogása megáll, a lélegzetek elhalkulnak. Már csak a kedves illat és a gyorsuló szívverés árulkodik jelenlétéről, Chris mégis egyre görcsösebben húzza össze magát a hatalmas ágyban. Izzó bőre sóhajonként égeti húsát, lassan, de fokozatosan érzi magát megfőni.

— Ha már kitúrtál a lakosztályomból… Nem akarod ott kiélvezni?

— Kitúrtalak? — hangjában gúnyosság zúg — Odaát is két hálószoba van, te mégis itt alszol, az ifjú pár nyakán. — meglöki — Ki túr ki, kit?

— A gyerekek örülnek nekem! — suttogását csípős hangja váltja — Elena megdorgál, ha nem alszom itt! David is ide hozta a páncélomat!

— Talán annak jobban örülnének, ha odaát aludnál… Velem.

A fogak összeszorulnak, a pupillák tűhegynyire szűkülnek. Vadállatként vicsorogva fordul át, de arcáról azonnal eltűnik a düh. A Tündér kezeit összekulcsolva ül, könnyes szemekkel mered csendben maga elé. Szuszogása halk és egyenletes, ajkai némán konyulnak le.

— Már elmondtam, Mona. — ismét suttog — Nem lehet.

— Azt mondtad, még nem lehetsz velem. — szelíden elmosolyodik — Nem azt, hogy már nem. Csak ellenőriztem, túl vagy-e már a mégen.

Egy percig nézi a mozdulatlan lányt, végül hátára fordul, szemeit a csillogó plafonra mereszti. Tekintete kiüresedik, lélegzetei elmélyülnek. Kezeit mellkasa felett összefogja, majd aprót fújtat.

— Igen, a Tréfás Királlyal álmodtam. A leveléről kérdeztem. Nevetett.

— A leveléről? — egy dobbanás kimarad — Az én levelemről?

— Azt hiszem, sosem volt a tiéd. — nem néz a lányra — Talán egy kicsit mindenkié volt és senkié sem.

— Nem is emlékszem rá igazán. — lesüti szemét — Csak az érzésre, amit kiváltott… — megtörli arcát — És arra, amit akkor mondtál…

Üres lélegzetek emelik a kezeket a mellkas felett. Újra az Iskolában jár, a félhomályos szobában. A közeledő Tündér lassan átkarolja, az ajkak összeérnek, a tű a nyakába fúródik. Már nem érzi a vérében elfutó vegyszert, nem hallja a fegyverek csörgését a szomszéd szobákban. Maledicto sorai zúgnak csak fülében a smaragd börtönről és a Fénykő tüzéről. Már a fogdában jár, kitör tömlöcéből. Érzi az elszenesedett hiénák szagát a folyosón. A pulzáló erő lüktet minden sejtjében.

Szemét összeszorítja, majd kinyitja. Már a csillogó plafon képe fogadja, tolmácsának egykori hálószobájában. A kedves illat körbe veszi, a Tündér nem mozdult, halkan szuszog mellette.

— A Zafírszemű Otlaca Leány utolsó talánya még megtalált, talán egy szerencsés véletlen vagy az Idő Látójának tréfás keze.— a fiú elmosolyodik — Oria is azt hitte, neki szól. Összetörte szegény lányt.

— Csak a bajkeverő egy újabb tréfája volt velünk. — ajkai felkanyarodnak, de összeszorult szemöldökei alatt arca elvörösödik.

— Ágyasok helyett vette nekem. — Chris a lány felé fordul — Azt kaptam, amire szükségem volt. — Egy tolmácsot és barátot.

— Tudom! — orra aprót rándul — Láttam őt a kőben. Elégszer…

Az ágy megrázkódik. Parányi rengés, amit a gerincén végigfutó hideg vált ki az emberből. Távolabb sodródik az időben, a Kaedru udvarban töltött évig. A Király nevetése elfut körülötte, de a csipkelődő szavai és tettetett szigora mögött meglát valamit, amit akkor még nem vett észre. A lépcsőn billegő gigász esetlen lépteit nézi a végzetes párbaj előtt. Nem bohókás. Remegést lát minden mozdulatában. Bizonytalanságot. Nem megjátssza, rejteni próbálja.

— Nem akart nekünk rosszat. — karja észrevétlenül emelkedik — Azt hiszem, csak segíteni próbált, hogy ne tévedjünk el. — tenyere rásimul a Tündér kezére — Azt tette, amiről úgy vélte, máshogy nem lehet. Talán nekünk is csak ennyi a dolgunk.

Mona ökle finoman megrándul az érintéstől. Nem húzza el, másik tenyerét az ember kezére teszi. Egymásra mosolyognak. Chris lehunyja szemét, lélegzetei elmélyülnek a kedves illat ölelésében. Újra elalszik, álmai a trónterembe viszik, de már nem kérdez, csak hallgat.