A legkiválóbb

Az Átkokból áradó bűz masszaként terül el a völgy felett. A gömb cikázó energiája a környező falakba kap. Lepattogtatja az ősöreg ásvány darabkáit. A zizegés egyre hangosabb, egyre intenzívebb. Szélein a perzselő energia szinte égeti a levegőt. A sötét homályból füst tör elő, majd elenyészik a pislákoló fényben. A víziók oka, a sötét anyag, ami visszafelé halad az időben.„A Föderációban csak egy nevetséges elmélet. Nekünk rideg valóság.”

A hullámzó levegő sercegése alatt egy sistergés közelít. Nem a falak felől, a kapu sötétjéből szökik át a térbe. Chris izmai megmerevednek. Marka szinte összeroppantja a Hercegnő kezét. A két lélek összekötve remeg. A kapu széleinél árny alakok gyülekeznek, díszsort állva, mint a katonák. Nesztelen lépteikkel felsorakoznak. Rongyokba tekert fiatal lányok. Hátat fordítanak a körbezártaknak. Mint megfagyott kőszobrok, a sötét univerzum ürességére néznek. Közöttük egy izzó szempár villan a feketeségben. Kék lidércfények. Mint az Átkok szeme, ugyanaz a vérfagyasztó kozmikus tekintet.„Calignis…”

Az ember tüdejében megül a jeges levegő. Nem tudja kifújni, nem szabadulhat tőle, ahogy az érzéstől sem képes. Karján sercegve áll fel a szőr, mélyen a kabát bélésébe fúródva. Nyomást érez egész testén. Nem gravitáció. Prés. Csak szeme mozdul. A gyűrű belseje felé néz.

Annuntian maga mögött szorítja tanítványát és a reszkető Monát. Nem ránt fegyvert. Vár, akárcsak az Átkok. Mint megláncolt kopók a préda körül, úgy merednek a Fényharcosra. Hallgatnak.

A kéken izzó szempár közeledik a kapu felé. Teste lassan kirajzolódik a beszűrődő fényben. Gőzölgő éter, amit rongyok fognak össze. Nincs hús. Sötét energiák gomolygó manifesztuma.„A rongybaba...”A beszűrődő félhomály árnyékba haló széléig lebeg. Nem halad tovább. Tekintete ragyog, nem látni hova néz, az ember mégis tisztán érzi. Lassan, apránként, arcról-arcra jár. A Királyt méricskéli, majd mögötte Davidet. Áthalad Monán, a fegyvereiket markoló Árnyékharcosokon suhan tovább. A szaggató szélben oszlopként álló nádszálon áll meg, egy lélegzetig mered Adulcentiára. Meglátja a hozzá kötött, hánykolódó csatahajót... Christ. A kapun át égzengés hallik. Az ember mellkasában elvesznek a dobbanások. Nem érzi pulzusát. Nincsen.

Egy szorító kéz tartja vissza csupán az összeomlástól. Gondolatai háborognak, mérgezik elméjét, mialatt a kék szemek fénye égeti.

„Annyi edzés, a repedt csontok, a szakadó hús... Ennyi lenne? Remegő test és reszkető kezek?”

A csapkodó kapu hangja vergődik a sziklák között. Az égett levegő felkavarja az Átoktetem bűzét. Fojtogató szél kering körülöttük. Az elmeképernyő villan, képe kásás, Chris alig lát valamit belőle, mégis élednek gondolatai.„Ez rengeteg adat… Csak legyen kinek tovább adni…”A Hercegnő kezéből eltűnik a melegség. Ő is csak remeg.

A rongybaba lassan emeli gőzölgő karját. Szállingózó füstje, mint kozmikus aura, lángol és pulzál körülötte. A Sötét Isteni manifesztum ujjával egyenesen a Fényharcos felé mutat. Nem görcsös. Gyengéd mozdulatai vérfagyasztó eleganciával jelölik a kiválasztottat.

— Legkiválóbb! Lépj elő! — a hang mögüle zúg, robajlik minden.

Chris nem mozdul. Üres tekintete mögött elméje üvölt:„Indulj!”De a test nem engedelmeskedik. Nincs kontroll. Csak egy festmény emléke és a foszló emberi lélek maradt a Fényharcos húsába zárva. Adulcentia elé lép. Kezét szorítva eltakarja a ködbe veszett barátját. Önkéntelen mozdulat csupán. Esetlen.

Annuntian hátra néz, tekintete az embert keresi. Megtalálja. Egyetlen pillanat elég neki. Előre lép, jobb öklét mellkasára csapva sétál a kapuhoz. Nem hajol meg, csak mered felfelé. A kék szemek visszanéznek rá. A fodrozódó feketeség magasra lobban. Elcsitul.

— Éjharcos! Lépj elő! — az entitás hangja mindkét világot megrázza.

A kapu sötétjéből halk léptek visszhangoznak. Egyre erősebb, mint a harci dobok. Valósággal túldobbantják a lángolást. Egy harcos közelít a homályból. A rongybabát megkerülve az átjáró síkja felé tart. Fehér bőre szinte vakít. Természetellenes. Sejtelmes alakja egyre tisztább... Mint egy ember... Mint Chris.

A jelenés karjait szélesre tárja. Lassan emelkedik a szikláról. Lebeg. Mint Nomah a Fényharcos teljes erejével, amit Chris nem tudott előhívni. A sötét tükörkép alakja kimérten ereszkedik a Király elé. Füstös aurája épp csak látható. Lábai nesztelenül érnek a kőre. Szája enyhén ível felfelé, miközben ellenfelét nézi. Nem méricskél, csak egy-egy odavetett pillantás jut az Árnyékharcosok vezérének.

— Az első csapás joga a tiéd, fényvilági! — karjait leengedi.

Tartása laza, mégis kősziklaként áll. Tekintete elveszik a semmiben. Nem is figyel az ellenfelére. A hegyek árnyait nézi hunyorogva, mintha vakítaná a félhomály. Chris gyomra összeszorul a lény láttán. Fejében tört gondolatok cikáznak, belül őrjöngve üvölt:„Meg fogja ölni… Segíts neki! Indulj már, te gyáva ember!”Nem tud megmozdulni.

— Mi lesz, fényvilági? Meddig várjon a Mindenség Úrnője? — szemét lehunyja. — Ha nem támadsz, akkor én fogok...

Annuntian Árnyékpengéit előrántva pontosan mozdul. A démon fejét célozza. Két fegyver, egy csapásként, a koponya illesztékére. Lesújt. A fémek sikoltva vágják a levegőt. Az összeverődő fekete acél szikrákat szór. Csengése úgy zúg, mint az Átok fogak csattanása a hús felett. A támadás ereje felveri a port.

A Király dermedten áll. Remeg. Nem a félelem rázza testét. Az erőlködés mozgatja, miközben izmai ropogtatják csontjait. A fegyverek nem érték el a célt. Az Éjharcos bal kezét feje felett tartva megállította őket. A feszülő pengék szikrát szórnak. Apró tenyerében finoman megcsípve szorítja a tehetetlen fémeket. Nem erőlködik. Rendíthetetlenül áll, lehunyt szemeivel, a sötét aurájú szablyákat összeszorítva. Vakon, hanyag mozdulattal védte magát, pusztán a Térolvasást használva. Szája szélesre húzódik. Fehér foga villan.

— Én jövök. — Jobb kezét széttárva a Király mellvértjére teszi, lassan. óvatosan, szinte gyengéden.

Annuntian karjai reszketnek, de a pengék nem mozdulnak, pedig minden erejét használja. Letekint az őt érintő kézre.

Nincs robbanás, mégis meghajlik a tér. A levegő, mint olvadó jéggömb, eltorzítja a fényt. Az Éjharcos tüzel. Erejéből nem sokat, egy villanást mutat. Az Árnyékacél reccsen. Horpad. A dermesztő csapást robajló hangja követi. Annuntian felemelkedik, a távoli sziklafalnak csapódik. Páncélja szíjai nyüszítve szakadnak meg. Egy tompa puffanással ér földet. Nem mozdul.

Az Árnyékharcosok megfagyva állnak a félkörben, az egy csapással legyőzött vezérük láttán. Haragjuk szinte rázza a sziklás kanyont, de nem támadnak, csak fegyvereiket szorongatják.

Az Éjharcos a Hercegnő felé tekint. Átnéz rajta, mint az immár első sorban reszkető Monán és a dühétől vörösödő Daviden. Adulcentia mégis előre lép. Fényacél pengéjét markolva elindul az ellenséghez. Megtorpan. Bal keze nem szabadul. Hátra tekint rettegő barátjára, de szemei elkerekednek. Eltűnt az ember. A haragjától megfeszülve valami más áll ott. A Fényharcos. Rideg rántással húzza vissza az amazont. Kimért mozgással indul előre, minden lépése egyre erőteljesebb. Szinte remeg a kő, pedig hangtalanul halad. Szeme a fényen át is izzó gyűlöletet szór. Ökölbe szorított ujjaiban ropognak az ízületek. A levegő nem csupán izzik körülötte. Lángol. Lábai az Éjharcoshoz viszik. Tekintete már nem emberi. Talpai nyomán remeg a kő. Elpattan. Már nem érzi idegennek az Örök Fény erejét. Ő maga lett az.

Öccse és felesége elé ér. Fülében lüktetnek a hangok. Más, mint a Térolvasás. Az energia rezgései szétfutnak, ezerszer verődnek vissza egy lélegzet alatt. A szívverések már csak zörejek. Davidé furcsán nyugodt. Erős és határozott. Monáé szinte elveszik a térben. Kihagy egy ütemet. A Fényharcos elsétál előtte, de rá sem néz, csak tovább halad. A lány ajkainak rándulását is tisztán hallja. Mozognak arcizmai. A gördülő könnycseppek sisteregnek az űrruhán. Nem tekint vissza. Szíve szinte üres, elméjében egyetlen szó visszhangzik:„Megöllek!”

Elfogy a távolság. Megáll az Éjharcos előtt, alig egy karnyújtásnyira. Egymásra néznek. A sötét lény szája felkanyarodik, kéken pislákoló szemei felcsillannak. Nyelve hegye áttör ajkai közt, balról jobbra végigsiklik, mintha csak a főfogást nézné az előétel után.

— Állj! — a Király hangja dörren — Maradj, amíg kell!

Chris nem néz hátra, mégis tisztán látja a Vezért. Az elvesző neszek kirajzolják előtte. Féltérden áll, Árnyékpengéjére támaszkodva próbál felállni. Izmai remegve ejtik vissza. A puffanás tépi a Fényharcos dobhártyáját. A térd többször is koppan a kövön. Nem tud felállni.

A két titán egymásra mered. Chris álkapcsából eltűnik a feszesség, szája mozdul, beszéde, mint a jéghegyek roppanása, hideg és kemény.

— A legkiválóbbat kértétek.

— Igen. — mosolya tovább szélesedik — De csak ezt kaptuk. Keveset.

A rongybaba lángjai felcsapnak egy pillanatra. A lidércfények felizzanak, majd megnyugszik minden. Békésen lobog tovább.

— Fényharcos! Vállalod a párbajt a bukott társad helyett? — a hang csak a manifesztum üres sistergése, az ég hallgat mögötte.

— Vállalom!

— Úgy legyen! — felzúg a válasz a kapun túlról.

Az Éjharcos még egyetlen pillantást vet ellenfelére. Ellöki magát a földtől, mosolyogva emelkedik fel. Lebeg. Lehunyt szemmel, karját széttárva várakozik a levegőben. Nem magasan, éppen csak fejmagasságban lógnak lábai. Szája mozdul, mintha szólni kívánna.

Arcán csattan az ököl, Chris elrúgta magát, teljes erővel sújt le jobbjával. A Dörrenés elfut a völgyben. A másolat fejével előre a sziklafalnak vágódik. A hatalmas kövek roppannak, a kőfal omlik, betemetik az Éjharcost. Chris nem vár, utána vetődik. Nem fut, mint egy rakéta, úgy ugrik magasra. Tenyerét a törmelékre fordítja. Fény szakítja át a levegőt. A sziklák apró darabokra robbanva szállnak a völgyben. A villanás beragyogja a falakat. Megrázza a sziklákat.

Az Éjharcos sziluettje magatehetetlenül sodródik a vakító fényárban. Chris tekintete követi a megemelkedő árnyat.„A célpont bemérve!”Amint ismét földet ér, teljes erővel rúgja el magát a másolat felé. A szikla roppan lábnyoma helyén, a por felkavarodik mögötte. Lövedékként száguld. Jobb karját hátra feszíti. A szálló test fölé ér. Nem vár. Teljes erővel csap. A dübörgő találat szétlöki a levegőt. Ellenfele a talajnak vágódik. Porlanak a kövek lendületétől.

Chris zuhan, de az irány jó. Az Éjharcos mellkasát célozza t jobbjával. A másolat szemei zártak, mintha csak aludna. Fekete vére kiserken szájából. „Ezt biztos érezte!”Elfogy a távolság. Ökle a sziklába fúródik.

Bal fülén enyhe nyomást érez. Szövet. Durva szövésű. Egyre erősebben tolja. Mögötte izomrostok százai sercegnek. A fájdalom elfut idegrendszerében. A rúgás taszítani kezdi a sziklafal felé. Sodródik. Szemét a támadó felé fordítja, kezét széttárva tüzelni készül, de az Éjharcos eltűnik a tenyér elől. Felette jelenik meg. Chris gyomrát erős fájdalom préseli össze. Szemei előtt saját nyála dermed meg a levegőben. Távolodik tőle, pedig a cseppek nem mozdulnak. A Fényharcos hátával a föld felé tart. Becsapódik. A kőzet felreped a magatehetetlen test érkezésétől. Szájából vér fröccsen. Az ásvány hideg érintése egy villanásig hűsíti a lángoló testet. A másolat suhogva közelít a földön fekvő felé. Chris félre gurul. Ugrik.„Mellé!”

A felpattanó törmelék lassul, megmerevedik a levegőben. Távoli képpé válik, a Fényharcos lábai már a hegyoldalon koppannak. Rugóként feszíti őket, lövedékként indul vissza. Az Éjharcos száguld felé. Öklük összecsattan. Erejük találkozása meghajlítja a levegőt. Vibráló lökéshullám rázza meg a völgyet. A bütykök kihasadnak, a fekete és a vörös vércseppek ködként futnak szét. A fogak összeszorulva ropognak. Chris fülében egyre vadabbul lüktet a környezet. Nem megnyugtató hangok, zavaró pulzálás. Érzi a tekinteteket. Minden test apró mozdulata rezeg körülötte.

Annuntian feje gyorsan fordul, egyre gyorsuló brutális táncukat nézi. Kapkodja szemét. Alig tudja követni őket. Egyik szikla, másik hegycsúcs, a talaj, egy Átok háta, a kőoltár, újabb csúcs. Gyorsulnak. Már csak elmosódott fények maradnak. Apró vonal foszlányok.

Mona David szorításában állva nézi az eltűnt harcosokat. Összerezzen egy-egy dörrenéstől, de nyaka mozdulatlan. Talán csak omladozó hegyeket lát és az üres csatamezőt. Ahol törik a kő, villan a fény, dörren a hang, ott nincs már senki. Mint drága díszletek a Föderáció előadásain, kihasználatlanul vesznek el a semmiben. Keblén az űrruha issza el a szaporodó könnyeket. Szíve alig remeg.

Az entitás mozdulatlanul áll. David a kaput fürkészi, nem követi bátyját. Feje egy hajszálnyit mozdul csupán a zajra. Nem ütés. A Király pengéjének három éles koppanása, megbújva a csata dörrenései közt. Visszavonulási parancs cseng. Mona karját szorítva lassan hátrálni kezd. A völgy bejárata messze van tőlük. Az entitás nem is figyel rájuk, de az Átkok felmorognak. Vérfagyasztó tekintetük az osonó párosra vetül. A menekülők lába földbe gyökerezik.

Chris egy villanásig elveszti a fókuszt. Szíve egy ütemet kihagy, szeme önkéntelenül fordul családjára. Elhalkul minden, csak Mona szívverése marad. Arcán megsüllyed egy ököl. Csontjai ropognak a hús alatt. Nyaka megfeszül, a lendület lepréseli. Az oltár előtt csapódik a kőzetbe, alig pár lépésre feleségétől. Belepi a por.

A kapu előtt az Éjharcos lebeg, de már korántsem hasonlít egy arrogáns istenre. Az ember ködös szemeivel is tisztán látja a változást. Karjai lógnak, háta görnyedt, arca több helyen felszakadva gőzöl. Kéken pislákoló fekete vére apró cseppjei csordogálnak csüngő végtagjain. Lélegzetei ütemtelenek. Tekintete már nem a Fényharcost nézi. Remegő ajkakkal lesi szeme sarkából a kapuban álló entitást, pedig a rongybaba mozdulatlanul lebeg a fekete füstben. Aurája békésen lobog, szemében a fény sem rezdül. Üresnek tűnik. Vár.

Az Éjharcos a remegő párosra néz. Tekintete megváltozik. Vérző szája felkanyarodik, fogai kivillannak. Meglódul. Nem száguld, csak repül feléjük, mint egy eldobott kő. David izmai reccsennek, Mona válla roppan a rántásban. A fiú futni kezd, magával húzza a lányt is. Nem Surran, csak rohan a végítélet elől. Megígérte.

Egy reccsenő roppanás rázza fel a sziklafalakat. Az Éjharcos teste remegve áll meg a levegőben. Vérgőzös tekintetét mellkasára fordítja. Pupillája kitágul. Szemei kiüresednek. Bordái kiszakadtak hátából, hegyes tüskékként merednek az égre. Fröccsenő vére a talaj felé száguld. A csapás mellkasát érte. Fejét lassan oldalra fordítja. Üres tekintete a fénybe mered. Chris izzó szemei néznek vissza rá. Lebeg.

A másolat pördül a levegőben, testét még csavarja a lendület. Tehetetlenül suhan a szélben. Hátával a zúzott törmelékbe vágódik. Szájából a felfröccsenő sötét vére beteríti arcát. Szemeiben a lidércfény halványodni kezd. A Fényharcos a levegőben vár. Utolsó korlátját áttörve lassan ereszkedik alá. Hang nélkül ér földet. A reszkető Monára és Davidre tekint. Nem mosolyog. Elméje üres, csak haragot érez. A kapu felé fordul. Izmai hangosan roppannak, szétnyílt sebei összehúzódnak, a bőr bezárul felettük. Némán izzik, a fehér lángok magasra szöknek.