Családi ügyek

Az ajtó kitárul, a Fényharcos távozik. Ismét siet, csak egy villanásig hajol meg a tisztelgő őrök felé. A lakosztályba tart. Lábait gyorsan szedi, a tróntermi távozásának emléke hajtja előre. Egy Vitmiss fiú talán válaszra vár, az ember készen áll felelni. Rohan.

A lépcsőn már száguld, alig egy-két fokot érint vágtájában. Többet sodródik, mint amit támaszt. A felső folyosóra ront, lendületéből nagy ívben fordul, mokaszinjában recsegnek a varrások a megfeszült anyagban. Oria néhai ajtaján már nem kopog, a zár kattan, az előszobán át a nagy helyiségbe lép. A párnák üresek. A szekrény felől halk motoszkálás hallatszik, egy kis Tündér türelmetlen hümmögésének kíséretében.

— Nagykövet Asszony! — mélyen meghajol a kitárt ajtó előtt.

— Fényharcos! — hideg gúny szól hangjából — Megint rendetlenséget csináltál. — az összehajtott ruhákat egymásra teszi.

— Pedig igyekeztem. — tarkójába túr, sercegő vakarászásba kezd.

A szekrényajtó koppan, Elena a kisebb hálószoba felé indul. Járása olyan, mint a trónteremben. Hideg és kimért, akár a lány, amióta bátyja belépett a lakosztályba. A párnákat ragadja, egyesével felrázva teszi helyükre őket. Megigazítja a takarót is, végül az ablakhoz lép, a függönyt behúzni. A fénykövek nappali ragyogással őrzik a világosságot. Elena fordul, homlokán apró rándulások mozdítják szemöldökét.

— Ennyire haragszol, mert összetúrtam a szekrényt?

Szótlanul sétál el bátyja mellett, a nagy szobán át saját hálójukba megy. Ismét csattognak a párnák, a takarók magasra lebbennek.

— Nem aludtál itt. — újra fordul, az árnyékként követő emberre néz — Nem is jöttél vissza.

— Ezért vagy mérges? — aprót sóhajt — Ittam egyet a Vezérrel. Utána meg… — elvigyorodik — Nem akartam sörszagúan ide jönni. A siklóban aludtam. — arcát a plafonra fordítja — Meg hát, rá akartam nézni a Békeharcos feladataira…

Mire feje visszabillen, Elena már nincs a hálóban. Mezítelen talpainak hangja az ülőpárnák körül topog. Chris mozdul, sietve utána megy. A díszes szövetek szép rendben fekszenek a padlón, a lány mégis tologatni kezdi őket. Egy-egy mérges szisszenés hagyja el csak ajkait.

— Nem kell ezt csinálnod. A Kaedru asszonyok itt is rendet tartanak, csak kérned kell.

— Otthon is én tartottam rendet a szobánkban. — szavai, mint a Fényacél, hidegen csengenek.

— Az Iskolában is lett volna, aki segít. — arca elkomorodik — Jól megszerveztem a társaságot…

Egy fagyos tekintet mered rá. A lány arcát lángok borítják, de meleg barna szemei kihűlnek. Öklei remegnek mellette, egész teste reszket.

— Katonákkal és harcosokkal éltünk, Chris.

— Ők is értettek a rendtartáshoz.

A párna nagyot szisszen, Elena haragosan ül le közepébe. Arca egyre vörösebb, lélegzeteit apránként visszatartja.

— Elmondod, mi bánt igazából? — mellé huppan, gyengéden átöleli.

Egy apró rezzenést érez a lány hátán. Halkan szuszog, szemét lehunyva próbál megnyugodni.

— Láttam… — felhúzott térde mögé rejti arcát — Mielőtt eljöttünk, megnéztem a számlát, amit hozzám rendeltél, mikor örökbe fogadtál.

— Kifogytál a Föderációs valutából? — szemei elkerekednek — Te és David is hozzáférhettek az Első Harcos Iskolájának számlájához…

— Hogy fogyhattam volna ki?! — egy villanásig kiált csak, aztán elcsendesedik — Ezer év alatt sem tudnám elkölteni.

— Akkor mi a baj?

Ismét összerezzen. Térdei mögött rejtve lassan kezd könnyezni, csendes szipogása közben végül megindulnak a szavak.

— Ez az egész. A minden. — megtörli szemét — Amikor tíz évesek voltunk, az Első Harcos vigyázott ránk… Te. Amikor átköltöztünk az Iskoládba, már egy egész hadsereg őrzött minket. A Tiéd.

— Az a Császár különítménye volt. — szelíd mosolya villan — Csak egy békés század és a Bátor Tízek…

— Nem vagyok ostoba. — mély levegőt vesz — Bármelyikük agyonlőtte volna a Császárt, vagy bárki mást, ha kéred.

— Ezért haragszol rám? Mert így próbáltam megvédeni a családomat?

A fényacél mellvért köré karok fonódnak. Elena bátyját átölelve zokog, a könnyek koppanása cseng a hideg fémen. Percekig szorongatja némán magához.

— David elmondta mit suttogtál a trónteremben. Megint miattunk fogsz háborúzni? — elfogy hangja — Elmész, igaz?

— Még nem. — haját simítja — Még itt maradok egy keveset…

— Nem mehetne valaki más? — ismét kitör belőle a zokogás — A Király, vagy az arctalanok, akiktől a siklót és a rombolót kaptad? — karjai alatt feszül a fém — Az Új Föderáció serege? A Kalózok? Bárki?!

— Nem maradtok egyedül. Oria ott lesz veletek, a Kaedruk pedig…

— A tűzbe velük! Minddel! Annyiszor tértél már vissza a halálból, de megint oda készülsz! Miért nem futsz el? Miért nem futsz el soha?!

Az ölelő kar megszorul a lány körül. Más, mint előtte. Eltűnik belőle a gyengédség, mintha Chris is csak kapaszkodna, már ketten tartanák egymást a szakadék szélén.

— Próbáltam. Többször is, de nem sikerült. Amikor szökni akartam a Föderációból, a Sötét Lidérc vért elkészítéséért atyád nem pénzt kért. Te voltál az ára. Ezért mentem érted a bányába. — szeme könnybe lábad — Nem akartam Davidet elhozni… De nem hagyhattam meghalni. A többi rabot sem. — arcát jobb kezébe temeti — Amikor megértettem, hogy a kovács rászedett, már ott voltatok velem a fővárosban. Döntenem kellett. Veletek maradtam.

— Tudom. Mona elmondta. Elmondott mindent.

— Nem. Nem mindent. — szemét a lenyugvó Capignis felé fordítja — Veletek is szökni akartam. A Földre, vagy bárhová, csak messze a fertő határain túlra. Mona nem engedte, mindig meggyőzött, hogy maradjak. Talán igaza volt. Valahányszor futni kezdtem, csak nagyobb lett a baj, mint előtte.

— A baj már akkor is túl nagy, ha nem futsz, nem igaz? — elsöpri könnyeit — Ha együtt szaladunk, talán elég messzire érünk.

Az ölelése lassan ernyed, Chris feláll, a termetes ablak elé lép. Homlokát a Fényüvegnek támasztja, közben nagyokat sóhajt. Öklei ropognak a szorításban.

— Nem akartam elmondani, de hazudni sem fogok neked. — felszegi arcát — Már nincs hova elfutni. Az ellenség bárhol ott lehet, de mi nem tudjuk, hogy hol van. Láttam a jelentéseket. Egyre gyorsabban, egyre többet gyilkol. Ma a Poal szektorokban, holnap talán itt, vagy a Földön.

— Egyedül akarod megállítani? — az ember mellé áll, kezeiket szorosan összekulcsolja.

— Annuntian is tervez valamit. — apró mosoly szökik arcára — Talán ezegyszer együtt vonulunk csatába. Én nem bánnám.

— Hát ezért? — fejét elfordítja — Új parancsot adott Davidnek. Már Monára vigyáz, nincs más feladata. Mindenhova őt kell kísérnie.

— Ma hallott minket. Hallotta, hogy beszélt a férjed Monáról. Talán csak azt szeretné, hogy kibéküljenek.

Perceket állnak még kéz a kézben, az alábukó Capignis fényében. A lélegzetek lassan nyugszanak meg, az ujjak szétválnak, Chris az ajtó felé indul. Elena még egy utolsó pillantást vet a gyűrött párnákra, de nem simítja ki, csak csendben a hálószobába sétál.

A folyosón az ember megáll egy pillanatra. Szemét lehunyja, de fülét sem hegyezi. Kiürül, elméjét elcsendesíti. A Yelaou nép technikáját idézi magában, érzékelését próbálja kitágítani. A fiút keresi, de nem találja. Mintha csak David is Árnyékacélt viselne, nem érzi a benne feszülő energiákat. Kaedru tizedek mozognak szerte a palotában, még a körváros széléről is sejteni véli a harcosok rezgéseit, de öccsééből egy szikrát sem lel felvillanni. Szemét felnyitja, lábai megindulnak.

— Ha máshogy nem megy… — suttogja elkomorodva.

Maga előtt már Mona képét látja. A kedves illat halványodó maradékát keresi szimatában. A Fókusz Kontroll technikáját éleszti, vadászni készül, hosszú idő után először. Tekintete tiszta, mégis eltűnik belőle a tudatosság. Mozdulatait már valami más vezeti. A lépcső aljánál jár, de eltűnik körülötte a tér és az idő. Nem figyeli a környezetét, ösztöne viszi előre, mint egy ragadozót. Nem marad a palotában, átvág a körvároson, végül kilép a főkapun is. A falu felé tart, a sötétedő ég alatt. Nem az úton jár, a szántó szélén a bokrok közt a fák árnyékában halad, elrejti fényacél vértjeinek csillogását a szemek elől. Az utolsó gabonatáblákhoz ér, közel a kis közösséghez. Megáll. Tőle jobbra, a kövezeten léptek haladnak. A kedves illat szétfut a levegőben. A Tündér hangját hallja, vidámnak tűnő szavaiban feszül valami elnyomott érzelem.

David mellette ballag, arca közönyös, mintha nem zavarná a társaság, de nem is érdekelné a fecsegés. Mozgása sem katonás, de egy békés esti sétára sem vall igazán. Mona hosszan kérdez, a fiú röviden válaszol. A kovácsműhely szokatlan berendezéseitől a savanyú gyümölcsökön át az óriás Kaedru babákig minden szóba kerül. Aki egykor Föderációs illemre és kultúrára nevelte a Védenceket, most gyermekként kérdez az idegen világban. A vadászt nem tudja megtéveszteni, hangjában nem érez őszinteséget. Talán az ifjú követ is tudja, ez lehet kedvtelenségének oka.

A palotába tartanak, a sötétben is fehéren virító úton. A lány hangja nem csendesedik, pedig a főkapunál már csak ugyanazokat kérdezi, másképp csűrve-csavarva. Kísérője felel, szavaiban nincs türelmetlenség, csak egyfajta hideg távolságtartás.

Mögöttük egy fénylő árnyék halad. Tereptárgytól-tereptárgyig lopakodik utánuk. Csak akkor mozdul, ha jelenlétét takarásban tudja. A követ a vendéget Nomsimah lakosztályáig kíséri. Chris az utolsó lépcsőfokon áll meg, csak fülét hegyezi a nyíló ajtó visszhangjában.

— Köszönöm, hogy elkísértél, David!

— Ez a feladatom.

A zár kattan, a Tündér eltűnik a szállásán. A fiú visszaindul, saját lakosztályuk felé. Nem áll meg a szárnyak előtt, egészen a sarokig sétál, a lépcső mellé. Nekidől a falnak. Mintha csak egy kocka két szomszédos lapjának feszülnének, úgy állnak egymástól pár lépésre a harcosok.

— Tetszik az új feladatod?

— Megteszem, amit kell. — mintha nem önmaga lenne, hangja rideg.

— Mona próbál a kedvedben járni. — aprót sóhajt — Talán te is megpróbálhatnál kicsit… — szava elakad, elveszik a jó szót keresve.

— Az a feleségem mestersége. — megvetően fúj maga elé — Én csak vendég vagyok ennél az asztalnál.

Eltűnik közöttük a fal, az ember fellép a folyosóra, de nem néz a fiúra, csak maga elé mered, mintha elveszett volna a térben.

— Tudom, hogy haragszol rá. — tekintete lassan fordul — De van miért hálásnak lenned, ezt nem szabad elfelejtened.

— A hála adósságot jelent. — a lakosztálya felé indul — Nem vagyok adósa egy… Egy… Egy ilyennek.

— Milyennek, David? — utána fordul — Egy orvosnak, aki az esküjét megszegve polgárokat műtött a rabszolgákból? Egy nőnek, aki anyaként két idegen szökevény gondját viselte? Egy feleségnek, aki a férjét is tőrbe csalta azért, hogy a gyermekeit a börtönből kimentse?

— Egy hitetlennek. — nem tekint hátra, békésen sétál tovább.

A szavak visszhangját elnyomják a megfeszülő izmok roppanásai. Egy izzó tekintet emelkedik. Megszürkül a tér, eltűnik az élet a fényekből. Chris Surran. A fiú előtt jelenik meg, olyan közel, hogy egy Fényacél penge sem férne el kettejük közt.

— Mi sem vagyunk különbek.

— Én hiszek benned. — szemei sem rebbennek, büszkén néz bátyjára.

— Mona a halhatatlanságomban nem hisz. — megmarkolja a fiú vállát — Te pedig a halandóságomban.

— A legendák nem halnak meg. — karját kirántja a szorításból.

A fújtatások percekig feszülnek egymásnak. David végül fordul, fivérét megkerülve tovább sétál. Az ajtóig jut, de a kattanó zár hangja elveszik a Legenda csendes szavai alatt.

— Az emberek meghalnak. Gyermek voltál, ezért nem mutattunk meg mindent. — hátat fordít — Láttad a mosolygó bátyádat a kórházi ágyon, de nem láttad a könnyeket, amivel Mona a haldokló testért küzdött. — fejét lehajtja — Nappal félelem nélkül meneteltünk az utcán, de éjjelente csak az ő ölelése tartott vissza, hogy beleőrüljek a rettegésbe. — ökle roppan — A legendák talán örökké élnek, de senki nem beszél arról, mi veszik oda egy-egy buta hőstörténetért.

— Mégis mit vársz tőlem, Chris?

— Kérdezd meg a feleséged… — léptei elindulnak — Kérdezz rá, mit érez akkor, amikor a véredet mossa az arcodról. Amikor az égett bőrődet kenegeti. Nézz a szemébe és azonnal megtudod, milyennek látja a harcost. — hangja elhalkul — Hallgasd meg mit él át ott, ahol mások az éledő legendádat ünneplik.

A fiú belép, eltűnik a záródó ajtó mögött. Az ember is tovább halad, céltalan sétája a lépcső előtt szakad meg. Ökléből nem tűnik el a görcs, izmai sercegve feszülnek egész testében. Nem tud előre lépni, egyhelyben áll, arcán apró rángásokkal. Visszafordul.

Feldúlt elméjében nem csendesednek a gondolatok. A vörös szektorok képét látja és a Tréfás Király izzó szemeit. Fülében mégis Mona hamis szavai csengenek a kovácsműhely gépeiről. David közönyét érzi bőrén az elsuhanó levegőben. Elhalad a Védencek lakosztálya előtt. Tovább megy, egészen a díszes ajtóig. Nem várakozik, amint lábai megállnak, hármat koppint a fémre. Erősen üt, hangosan cseng.

Egy perc is eltelik, mire a szárny résnyire kitárul. Egy hálóinges Tündér fogadja, ajkaira mosoly szökik az ember láttán.

— Beszélni szeretnék veled.

Az ajtó lendül, a lány félre húzódva nyújtja kezét az ülőpárnák felé. Chris belép. Mozgása összeszedetlen, szemét úgy forgatja, mintha először járna ott, egy ellenséges terület szívében. Lassan halad előre. Mögötte kattan a zár, a puha léptek nyomába szegődnek.

Megállnak a díszes szövetek közt. Néma szuszogások egész sora marad a léptek után, végül Mona ül le elsőként. Chris tőle három párnányira foglal helyet. Kezei remegését felhúzott térdei mögé rejti.

— Szeretnék kérni valamit. — a zafírokra pillant — Ne próbáld becsapni Davidet. Légy vele őszinte, mint régen.

— Panaszkodott neked? — szemérmesen lehajtja fejét.

— Nem. Utánatok mentem és hallgatóztam.

— Én nem láttalak.

Gerincén egy pillanatra végigfut a hideg. A töretlen mosoly képe és a kedves hang egyre jobban szorítja szívét.

— Nem is kellett. — elfordítja tekintetét — A Király arra kérte, töltsön időt veled. Szeretném, ha ez nem lenne teher egyikőtöknek sem.

— Ez igazán kedves a Királytól. Nagylelkű tőle, hogy erre is időt szakít.

Egy villanásnyi harag szökik a barna szemekbe, halk fújtatással oltja ki magában.

— Még én sem tudom, hogy a jószándék vagy a hideg számítás miatt kérte ezt… — ismét a lányra néz — De abban egészen biztos vagyok, hogy te az utóbbiban hiszel.

— Igazad van. — ajkai kiegyenesednek — Én még most is szörnyeknek látom őket.

— Láttad a Scielapillusba zárt emlékeimet. Tudnod kell, hogy nem azok.

— Nem láttam mindent. — a sötét ablakra pillant — Talán csak azt láttam, ami nekem volt fontos.

Térdeiről az ember feje felemelkedik. Szemeit kérdőn mereszti, de szája nem mozdul újra, csak csendesen vár a merengő lány szavaira.

— Először rossz érzés volt. Tiltakoztam ellene, nem akartam látni, amit te. — szája lekonyul — Még akkor is haragudtam rád, sok mindenért. Azokkal próbáltam védekezni… — arcát elfordítja a pislákoló fények felé — A kő megmutatta őket, mindent, a te szemszögedből. A dühömet követte, mintha csak úgy akarta volna megtörni az ellenállásomat. — szeme könnybe lábad — Sikerült neki. Újra és újra láttam és éreztem. A gondolataid az enyémek voltak... A magányod és a fájdalmad is.

— Nem akartam, hogy szenvedj. Ostoba voltam, amikor nem szóltam a veszélyről. Talán én sem hittem, hogy valaha lekerül a kő a nyakamból.

— Én nem bánom. — keserédes mosolyra húzza ajkait — Így láttam azt, amit másképp el sem hinnék neked. — párnájáról óvatosan felemelkedve egy kicsit közelebb ül — Sok mindent másképp látok már. Azt hiszem, egy kicsit én is megváltoztam.

— A valóság nem változott meg, Mona. — komor arcára keserűség szökik — Én harcos vagyok és az is maradok. Talán örökké… Igazad volt, hogy megpróbáltál megállítani… — elméjében a tartály képe éled — Nekem pedig igazam volt, hogy nem álltam meg.

A lány csendesen áll fel. A szekrényhez megy, az aljából előhúz egy összetekert papírt. Visszaindul vele, majd helyet foglal, karnyújtásnyira az embertől. Átadja a tekercset. Két levélre válik szét Chris kezében. Felismeri őket. Az utolsó két pergament látja, amit a Tréfás Király szolgálata alatt küldött kedvesének.

— Sokszor olvastam a levelet, amit az ember írt ebből a távoli világból. — ismét közelebb húzódik — Jó érzés volt tudni, hogy hazavágysz és nem akarsz itt lenni. — arcát elfordítva szemét törli — A Fényharcos levelét sosem vettem újra a kezembe. Gyűlölni akartam, és egészen mostanáig sikerült is. — ismét mosolyog — Azt írtad, sosem mentem veled és azt is, hogy ha az embert akarom, várjam ki a sorom. — puha kezével Chris arcát érinti — Most itt vagyok veled és várok, ameddig kell.

Forróság fut el a levegőben. Egy érzés, amit már sokszor eltemetett a sors és a birtokosa is. A szív vadul lüktet, körülötte az erekben a vér felpezseg. Az elmében ébredő lángokra azonban sötét árnyék vetül. Egy élettelen univerzum fekete ködje fojtja meg a tüzet.

— Nem akarom, hogy hiába várj. — csuklóját óvatosan átfogva elemeli arcától — Nem tudom mikor fejeződik be ez a háború, és azt sem, hogy hogyan. — egy pillantást vet a kék szemekre — Még azt sem tudom, mit éreztet velem az Örök Fény és mi az, ami csak az enyém.

— Te azóta vársz rám, amióta a Bajkeverő Király idehozott téged. — ajkai kiegyenesednek — Most én is ugyanezt teszem.

Az ember remegve áll fel, lábai az ajtóhoz viszik. A kattanó zárig kíséri útján a Tündér tekintete, a lendülő szárny előtt egy utolsó kérdés fordul a lány felé.

— Oriát miért üldözted el az iskolából? Azt hittem, tisztáztuk, ki ő.

— Mikor megláttam, rájöttem, hogy egy éven át, minden éjszakát egy nálam fiatalabb és csinosabb Otlaca lánnyal töltöttél ebben a szobában. — újra pajkos mosolya csillan — Még ha csak tanulással is.

— Csak fiatalabbal. — az ajtó halkan záródik Chris mögött.

A folyosón egy rövid séta viszi át a másik lakosztályba. Nem kopog hangosan, éppen csak megérinti öklével a fémet. Belép, az előtéren átlopakodva a nagyszobába les. A széles párnán David ül egyenesen, Elena a nyakába kapaszkodva halkan zokog. Egészen besötétült a nagyköveti ruha a könnyektől. A lány már nem beszél, csak férje ölelésében kisírja magát. A fiú egy pillantást vet bátyjára. Nincs benne harag. Egy aprót bólint, szinte észre sem vennék a legtöbben. Chris is biccent, majd elvonul a kis hálószobába. Vértjeit hang nélkül teszi a padlóra, végül elterül az ágyon, az egyik párnát magához ölelve. Mona illata öleli körbe, órákig bámul maga elé, a szövetet arcához szorítva.