Mindenhol idegen

Egy kövekkel felszórt út végén a nap lassan bukik alá a horizontnak, mialatt a közeli mezőn a lenge szellő hajlítgatja a fűszálakat. A kaszáló közepén egy különös forma rajzolódik ki az elfekvő növényzetben. A lapított cseppformában valami egészen a talajig préseli a zöldeket. Egy átjáró nyílik meg a semmiből, az ember lép át rajta. A vibráló beltér lassan újra semmivé foszlik mögötte a Poal álcázásban.

Mélyen beleszippant a szélbe, tüdejének minden szegletét teleszívja a komlóillatú levegővel. Széles mosollyal indul az út felé. Tenyerét leengedve végighúzza a magas szálak közt. Talpa alatt ropog a göröngyös föld. Leguggol, egy rögöt kezébe véve megszagolja.

— Ez mennyire hiányzott. Földi föld.

Futni kezd a lengő növények közt, karjait szélesre tárva szalad a felszórt út felé. Nem száguld, éppen csak szedi lábait. A lámpaoszlopok kopott látványa semmiben sem különbözik emlékeitől. Balra a távolban ismerős házakat pillant. A cipész fészkét, a tengerész erődjét és saját otthonát. Szeme könnybe lábad, de száján mosolya nem halványul.

Eléri az utat. Az első kavicsok ropogása lelassítja lépteit. Megtorpan. Már nem látja a vöröslő naplementét. Szája kiegyenesedik, egész teste megrázkódik. Az úton végig tekintve egy sötét emlék tárul elé. Az öreg idegent látja, kezében a ládával. Hallja a dörrenést. Az Örök Fény végigfut ereiben. Szemét összeszorítva fordul a másik irányba.

— Motayi Flacco már nincs itt… Csak én vagyok itt…

A kisváros felé indul, de szemeit még nem nyitja fel, vakon jár a recsegő köveken. Ismét megáll. Izmai megfeszülnek, öklei nagyot roppannak.

—Itthon vagy, ember… Ne legyél már nyuszi!

Felnyitja szemét. Előtte a vöröslő úton saját elnyújtott sziluettjét látja csupán. Nagyot sóhajt, majd ismét elindul. A kavicsok hangját apránként elnyomja a szellő suhogása. A kaszáló mellett elhaladva az öreg Thomas gazda földjéhez ér. Már sárgállik rajta a termés, a tábla ültetvénye jóval Chris válla fölé ér. A távolban gépzúgás veri fel a csendet, az aranyló négyzeten túl egy traktor porol maga után. A barna szemek megbabonázva nézik a zajos szerkezetet, a Föderáció légi járművei után szokatlan, mégis ismerős látvány a vörös masina. Percekig bámulja sétája közben, mielőtt eltűnik a domb mögött.

A keresztúton túl, a kijárt zúzalék szélén egy kék autó várakozik. Mellette egy középkorú testes férfi keservesen szitkozódik, kezében egy kereszt alakú tárgyat lóbál átkozódása közben. Chris lassan közelíti, öltözékét többször is ellenőrzi, mielőtt megszólítja.

— Dicső estét a… — elharapja szavát — Jó estét!

— Jó, jó, dehogy jó! — fordul felé ingerülten — Mi a fenétől lenne jó?

A dühös férfi bajusza mögött egész arca vörösben úszik. Autója bal hátsó kereke lapos, egy jókora darab kiszakadt belőle. A csavarok letekerve hevernek, mellettük a csereabroncs már felszerelésre vár.

— Mi a baj, uram? — szemlélődik kíváncsian — Nem jó a pótkerék?

— Ilyen ostobát kérdezni! Hát nem látja, hogy hiányzik?!

— Micsoda? — zavarában a csavarokat kezdi számolni.

— Az emelő! — lábával nagyot dobbant — Az persze Ivánnál maradt!

Chris az autóhoz lép, majd végigtekint a viseltes karosszérián. Leguggol, a küszöb alá benézve némán vizsgálódik tovább. Többször is felpillant a tajtékzó férfira, majd egy fújtatás után halkan kérdez.

— Segíthetek?

— Hacsak nincs a zsebedben egy emelő, akkor nemigen.

— Talán van. — elmosolyodik, bal kezét a támasztási pont alá teszi.

A rugók felnyikkannak, a karosszéria lassan megbillen, bal oldala felemelkedik. A sérült kerék lefordul a tőcsavarokról, a megereszkedett gumi slattyogva terül el a kavicsokon. Egy fémes csattanás követi. A férfi kezéből a kerékkulcs is a kövekre zuhan. Remegő lábaival hátrálni kezd, néma motyogása közben.

— Uram, most felteheti a kereket... — értetlen tekintetét a távolodó férfi után fordítja.

A topogás megáll, a pocakos úr bizonytalan léptekkel indul az elejtett szerszámért.

— Igen… Igen, persze… A kerék… A kerék…

A gyermeteg botladozást ügyetlen mozdulatok követik. A tőcsavarok csak ötödjére találnak bele a lyukakba, a reszkető kezek gazdája az önjelölt emelő rezzenéstelen karját figyeli. Chris az anyákért nyúl, az elsőt felkaptatja a helyére, majd tovább folytatja a maradék néggyel is. Az abroncsba kapaszkodó férfi vállát finoman megérintve a kerékkulcsra mutat. A szerszám emelkedik a földről, hangos kopogással ütközik a lemeznek, de a csavart nem sikerül eltalálnia. Az ügyetlenkedést egyre keserűbb pillantások figyelik. Óvatosan átveszi a remegő kerékkulcsot, helyére illesztve megtekeri az anyát. Hangos nyekergéssel szorul meg. Újra mozdul, ismét felnyüszít a fém. Mikor minden a helyére kerül, lassan leereszti az autó bal oldalát a földre. Feláll, egyet hátralép, de a férfi nem mozdul, tovább térdel a kerékre meredve.

— Sajnálom. — szemét lesütve hátat fordít, a kavicsokat maga előtt ellökdösve tovább indul a kisváros felé.

Zsebre dugott kézzel, görnyedt háttal távolodik a járműtől. Percek telnek el. Már nem hallja a traktor zúgását, a kalász suhogása elnyomja a zajokat. Az erősödő szél felkapja az út porát. Már messze jár, amikor utoljára visszapillant. A férfi nem mozdul a kerék mellől. Léptei lassulnak, végül megáll a kanyar után. A szürkülő égre, majd lábai alatt a kövekre pillant.

Fogait görcsösen szorítja össze, egy termetes kavicsért nyúl, hátra lendíti. Izmai megfeszülnek, a rostok csatarendbe állva készülnek a kilövésre. A távoli hegyekre mered, de szeme előtt már nem a szülőföldje lebeg. A föderációs szállítót látja és a felé közelítő négy Marson fogat. Füstcsíkok vágják szét a felhőket, rakéták hangja rázza a talajt. Ötezer katona bámul tehetetlenül az ég felé. Érzi magán a Fehér Lovag páncélzatát. A fém marokban ropog a kő, irtózatos erővel indul felfelé, körülötte megtörik a levegő, elnyomja a csóvák süvítését is. Fülében cseng a remegő fegyverek hangja. A fekete sisakok alatt az eltorzuló arcok izmainak sercegése kíséri a félbetört rakétát. Újabb kő indul felfelé, majd még egy és még egy. Négy dobás, négy találat. A Marson fogak vesztettek a kavicsok ellen, a kalózok a Harcos ellen.

— Elena… — suttogja — Természetesnek veszem azt, ami nem az…

Kezéből kifordul a kő, a többi közé visszaesve aprót koppan. Tovább indul. Előtte lassan elszürkül az út, a távolban a kisváros első épületei már felsejlenek a gabonatáblák mögött. Átlépi a határt. Lehajtott fejjel halad, a járókelők elől elrejti arcát. Anyanyelvének szavait figyeli csupán, fecsegnek, locsognak, bosszankodnak körülötte. A sok földlakó jelentéktelen problémái kapnak teret az utcákon, ki ezért, ki azért emeli fel a hangját. Chris hallgat. Szemét lesütve halad előre céltudatosan. Évek teltek el, mégis pontosan tudja az utat, egykori munkahelyét lehunyt szemmel is megtalálná. Már közel jár, alig pár saroknyira sétál, mikor az ivóból egy botorkáló férfi indul dolgára. Dülöngélve lép az utca aszfaltjára, egyensúlyából kibillenve oldalra lendül. Összekoccannak.

— Elnézést. — kapaszkodik meg a fiú vállán — Kicsit sok volt az ünneplés. — felnevet.

— Semmi baj, Jonas. — indul tovább Chris — Legyen óvatos hazafelé.

A borvirágos arcú férfi megvakarja fejét, a lassan távolodó alak után siet. Megáll előtte, útját elvágva lefelé fordult arcára mered.

— Ismerős vagy nekem. — kissé előre dől — Idevalósi volnál?

— Csak látogatóba jöttem. — balra fordulva megkerüli a férfit.

Ismét utána botorkál, mellé szegődve leskelődik oldalra. Gyanakvó arcán elkerekednek a szemek, szája szélesre húzódva villantja meg hiányos fogsorát.

— Te vagy az! — közelebb lép hozzá — Az elszökött Morales fiú!

— Nem szöktem el. — aprót sóhajt — Volt egy kis dolgom, máshol.

— Hogy megy sorod, fiú?! — tenyere nagyot csattan Chris hátán — Katona lettél? Hol szolgálsz?

— Nem vagyok katona. — szemöldöke aprót rezdül.

Egy lélegzetnyit haladnak tovább csendben. Az öreg zavarodott tekintete fel-le pásztázza a komor alakot maga mellett.

— Nem csapsz be! — átkarolva támaszkodik rá — Jól kikupálódtál. Egy bolti eladó nem így jár… Te menetelsz. — széles vállába markol — A dobozok pakolásától sem kerekedik ki így az ember.

A szesz szagú lehelet megcsavarja Chris orrát, arcát mégsem az undor formálja, komorsága álcája mögött szíve lassan szorul össze.

— Na, hol szolgálsz, fiú? Légiós lettél? — közelebb billenti fejét — Vagy az itteni balekoknak fókázol? — hangja elhalkul — A szovjetek közé álltál talán? — elvigyorodik — A vodka jobban csúszott, mint a sör?

— Mondtam már, Jonas… Nem vagyok katona. — oldalra pillant — Békeharcos vagyok.

— A Békehadtestnél szolgálsz? — karját leemeli hátáról — Hogy a fenébe kerültél a jenkikhez? A Whiskey vonzott oda? Vagy a lányok?

— Itt elvállnak útjaink, Jonas. — mutat rá a kereszteződésre — Vigyázzon magára! — elmosolyodik — Üdvözlöm a többi pilótát is!

Az öreg megtorpan. Még egyszer végignéz az ifjú emberen. Jobbját felé nyújtja.

— Alig négy éve... — megszorítja kezét — Mégis úgy állsz itt, mint egy idegen. — rávigyorog — Remélem megtaláltad, amit kerestél! Minden jót kívánok neked! — hátat fordít, dülöngélve indul tovább.

— Minden jót. — suttogja maga elé.

Egy pár lélegzetig még figyeli a távozó öreget, majd arcát ismét a föld felé fordítva folytatja útját. A fekete burkolat apránként elnyeli a fényeket, talpának halk súrlódása egyre messzebb repíti hazájától. Elméjében a fehér falak közt áll, a kertel övezett házikóban. A rá meredő fekete szemek alól Tokan Mester szavai visszhangoznak fülében.

— Nincs egyensúly… — aprót fújtat — Csak penge és fűszálak.

Léptei lelassulnak, a frissen festett kerítéslécek illata alatt egy ismerős szag csapja meg szimatát. Gépolaj és növényvédő szerek párája lengi körbe a megtorpanó embert. Tekintete emelkedik. A mezőgazdasági alkatrészbolt előtt áll, kopottas tábla hirdeti Peter Kacat Kuckóját a vásárlóknak. A szerény kirakat mögött már ég a világítás, a pult előtt két bőrkabátos pilóta veszi hóna alá dobozait. A kilincs kattan, az ajtólap suhogva lendül.

— Akkor a jövő héten! — kiált vissza egyikük a boltba.

Elsétálnak az arcát elfordító ember mellett. Üres fecsegésük és egymás felé szurkált gúnyos szavaik elvesznek a szélben. Chris reszket, testében felváltva feszülnek izmai. Ökle halkan ropog, barna szemei a cégtáblára merednek.

— Csak háború ne legyen többet… — keserűt sóhajt — Mindig ezt mondogatta. Csak háború ne legyen többet…

Egyet előre lép, majd végigtekint magán. Viseltes pólója feszül rajta, gömbölyű izmai mindenhol kirajzolódnak alóla. Ropogó öklei helyén két csontos buzogányt érez, lábai egy légvédelmi ágyú állványzataként támaszkodnak az aszfalton. Ismét a táblára néz.

— Megveti a katonákat… — suttogja üresedő tekintettel.

Fülében felzúg a kis recsegő rádió hangja. A boltban áll, de sok-sok évvel az előtt. A zene abbamarad, a bemondó cuppogva kezdi meg a rendkívüli bejelentést. Egy távoli ország a béke nevében hadműveletet kezd egy szomszéd ellen. Nem is figyel, a csapágyakat pakolja egyik dobozból a másikba. Peter halkan morog, de dühe egyre hangosabban talál utat a pult felé. Németeket emleget, és a múlt hibáit ekézi. Népirtásról és embertelenségről beszél, ami újra és újra megtörténik. Erőtlen hangja lassan szertefoszlik.

— Én nem vagyok katona. — egyet ismét előre lép — Már nem.

A távolban a szürke ég határán fekete felhők gyülekeznek. A nyárias szél lassanként erősödik körülötte. Karján feláll a szőr, fegyelmezett légzése apró kihagyásokkal válik szabálytalanná. Tenyerét szeme elé emeli, ujjai végén a kacskaringós mintázatot kezdi nézni. Egy percig bámulja, majd nagyot sóhajt.

— Ember vagyok! A Peter Kacat Kuckója néhai vezető mindenese.

Az ajtóhoz lép, jobb kezét a kilincsre teszi. Megszorítja a fémet. Szemét lehunyva egy utolsó fújtatással engedi útjára félelmét.