Barbár tudomány

A Centaco Maxim planéta felett, a távoli űrben szikrázik a lila fény. Nem sikló méretű, akár a főváros fele is átférne rajta. Egy percig színezi a feketeséget majd összehúzódva semmivé lesz. Az álcázott Poal romboló alattomosan közelít, a körülötte meghajló fény mögött a Morales család készülődik. Elena kék egyenruháját igazgatja, David már ujjait összefűzve ropogtatja vállait. Chris Kaedru táskájába nyúl, tenyerével egy papírtekercset érint, majd csendesen bólint. Szemében az elme kijelző már a növekvő bolygó képét mutatja, zsebében a Kocka, mint egy rossz gyerek, csendben lapít.

— Védencek, álcát fel! — utolsó szavát már maszkon át suttogja.

A gyerekek egy pillanatig egymásra néznek, a cinkos összemosolygást az arcukra futó kék szövet takarja el. Chris fejében a Föderációs Tudományi Egyetem vázrajza vibrál, a célzórendszer már tudja a dolgát. A fény villan, a három lélek az üres teremben találja magát.

— Ti elöl, én mögöttetek! Kocka, nyisd az ajtókat!

A három álcázott Morales elindul. A panel nem villan, de a folyosó mégis feltárul a fém küszöb mögött. A széles folyosóra lépnek, a gyerekek jobbra fordulnak. A szembe jövő népeket kerülgetve szellemként sétálnak, a lány csendes kuncogását a torzító szinte teljesen hangtalanra szórja a folyosón. Chris szeme fennakad.

— David! — a suttogás, mint egy démoni dörrenés, úgy zúg a forgolódó diákok közt minden felől— Én látom hova nyúlsz! Viselkedj!

A fiú kezét visszarántja Elena csípőjétől, saját háta mögé csapja. Mellette a kis Tündér is összébb húzza magát. A két Védenc, mintha csak elfelejtette volna, hogy mentoruk alig öt lépésre halad, egyszerű iskolás párként mentek a folyosón. Az ember forrong, de mire elérnek az út végére, már ismét megenyhül. Az ajtó kitárul előttük. Belépnek.

Az Otlaca lány csak egy pillanatra les fel asztala mögül, csillogó ajkaira mégis azonnal visszafogott mosoly szökik. Újra papírjaira néz, de már helyéről kecsesen mozdul, kezét ökölbe szorítva szíve fölé teszi és meghajol. Csattan a bejárat, a három kék ruhás előtűnik a semmiből, már ők is tisztelegnek. A szövetek visszahúzódnak, felfedik az arcokat.

— Meghoztam a Védenceket a Kaedru protokoll tanok hallgatására. — tisztán beszél a kattogó nyelven.

— Szükséges még ez a lopakodás? — a kék szemek a gyerekekre néznek — Már sokat javult a helyzet, új a vezetés és a törvények is.

— Az egyetlen bizalmasunk itt van az irodában, Oria. — elmosolyodik — A Föderációban csak a Moralesekben lehet megbízni. — kék szövet fedte bőr erszényébe nyúl, a Homra tálat Elena kezébe adja.

— Nem keresnek titeket. — a fiatal arcon éled a szigor — A Védencek szabadok, akárcsak te, mégis úgy jártok ide, mint a szökevények.

A kék szemek az ember felé fordulnak. Alattuk a fehéres bőr enyhén pirossá válik, a csillogó ajkak összeszorulnak. Egy percig szuszog, felszabadítójára meredve. Chris nem rezzen, mosolya sem halványul, lélegzeteinek üteme nem változik. A gyerekek feszengve állnak az asztal előtt, fejüket forgatják a két mester közt. Csend van.

— Egy pár óra múlva visszajövök. — arcára felfut a kék szövet — Addig a te gondjaidra bízom őket, Oria. — az álcázás bekapcsol.

Az ajtó nyílik, az ember elindul. A záródó fém mögött még a nyikkanó székek hangja szökik ki az irodából, halk pusmogás kíséretében. Egy villanásig áll csak meg, a névtáblát lesve.

— Oria Morales, Kaedru nyelvészet és kultúratudomány kutató... — suttogja torzan — A fertőben még őt is képesek üresen leírni. — tovább indul, halk fújtatása recsegve fut el a folyosón — Kocka, mi most a bolondhoz megyünk. — mosolya felkanyarodik — Haladjunk!

A hosszú egyenesen megtett utat kanyargós lépcsők tarkítják. A Poal lidérc a tanulók és oktatók közt cikázva halad, lehunyt szeméből is süt az eltökéltség. A hetedik emeleti fő folyosóról egy vastagabb ajtón lép az utolsó szakaszra, végén egy páncélozott bejárat várja. A panel alszik, de a szerkezet dübörögve mozdul előtte. Belép, körbenéz.

A laboratóriumban egy lelket sem lát, mégis hangos csörömpölés vergődik a falak közt. Az álcázás kikapcsol, a fehér maszk cseppekké olvadva fut vissza páncéljára. Mély levegőt vesz, halkan kezd beszélni.

— Dicső napot a tudományban, Protinen. — a csörgés abbamarad — Ahogy kérted, az ajtónál várok. — gúnyos mosolya villan — Nem szakítom félbe a fontos tudományos munkát, előre nem látható…

— Christian Morales, gyere ide! — a rideg hang mit sem változott az előző találkozó óta — Ezt látnod kell!

A léptek elindulnak, a mosoly megfakul, arcát újra a harcos ábrázat veszi birtokba. A hosszú asztalok és pultok mögött a zöld bőrű rémdoktor fekete szemeit kapkodja a kijelzők között. A két vékony kék írisz, mint a lidérc karikák, úgy forognak benne. Nem is néz az emberre, csak groteszk kezével mutat egy hullámzó jelre.

— Christian Morales, nézd! Áttörés! Nézd, ott, meg ott! Mágneses interferencia… Ott és ott!

— Nagyon szép vonalak, Protinen. — szúrósan néz néhai űrhajós társára — Mondanám, hogy kellemes nosztalgiát ébreszt bennem… De nem szeretek hazudni, amúgy is másért jöttem.

— Ez áttörés, Christian Morales! Nem várt siker! A plazmatöltésű…

— Tudod, mi a véleményem a tudóskodásról. — erszényébe nyúl — A felét nem értem, a másik része pedig nem érdekel. Másért jöttem.

A zöld kezek megragadják karját. A tudós teljes erejéből húzni kezdi, de az acélos titánként álló harcos meg sem rezdül. Végül elengedi.

— Christian Morales, ez a felfedezés forradalmasíthatja a reaktortechnológiát! Új távlatok nyílnak az űrutazás sebességében…

— Lehetne, hogy rám figyelj egy kicsit? — előhúzza Maledicto levelét — Az időben való érzékelésről szeretnék kérdezni.

Elnémul a terem, a vibráló kijelzők is halkabban zúgnak mellettük. A szétszórt Dikave kutató kapkodó mozdulatai megállnak, szemeiben a kék karikák lassan fordulnak az ember felé.

— Már felhagytam a téma kutatásával, Christian Morales. — rideg hangjában valami szokatlan zúg — A kísérletek támogatását megvonták Thammis Császár letartóztatása után, mint ezt te is tudod.

— Elméleti a kérdés, Protinen. — a szúrós szemekre néz — Nem kellenek nagy gépek, meg buta kísérletek…

— A tudomány csak kísérletekkel igazolhatja az elméletet, Christian Morales! — lapos orrán nagyot fújtat — Igazolás nélkül csak filozófia, nem igazi tudomány!

— Nekem elég. — kitekeri a pergament — Hogyan lehetséges, hogy valaki látja a jövőt? Milyen formában és mit érzékelhet belőle?

Protinen egy rideg mozdulattal fordít hátat az embernek. Mintha nem is hallotta volna a kérdést, kapkodó mozdulatai visszatérnek, lábai három pulttal odébb viszik. Kezei görcsösen ragadnak egy gépet, rajta a fogantyúkat kezdi tekergetni. Nem szól, csak dünnyögve állítgatja.

— Haragszol rám, igaz? — utána indul — A támogatás miatt.

— Én nem haragszom rád, Christian Morales. — göcsörtös ujjai megcsúsznak a műszeren — Nem bocsátkozom filozofikus fejtegetésekbe igazolhatatlan elméletekkel.

— Valamikor megtetted. — aprót sóhajt — Emlékszem, hogy Alena még gúnyolódott is veled, mert hittél az időben visszafelé haladó…

— A sötét anyag időbeni inverz mozgása üres elmélet, Christian Morales! — homlokán kidüllednek erei — Semmilyen tudományos módszerrel nem sikerült igazolni az anomáliák rendszerszerűségét.

A remegő váll felé egy meleg tenyér emelkedik. Megérinti a hideg ruhát, lassan ereszti rá súlyát. Protinen megdermed. Egy pillanatig tart, kifordulva a gesztus alól egy másik géphez siet. Chris utána megy.

— Azt hiszem, én elhoztam az igazolást. — leteszi elé a papírt — Maledicto, a Kaedru Király ezt halála napján írta. A jövendölések egy része már teljesült, de a többi sem fest túl bíztató képet rám nézve.

— Elmélet, Christian Morales! — csak egy pillantást vet rá — Barbár írásjelek és üres spekulációk! Nem tekinthető tudományos igazolásnak!

— Nem is tudod elolvasni. — elmosolyodik — Annyit mondj meg… Ha a sötét anyag visszafelé utazik az időben és azt valaki képes érzékelni, láthatja a jövőt? Frissen ültetett magokat termő faként roskadni? — hátán átfut egy rángás — Egy embert, saját korlátait áttörni esetleg?

— Ha a kérdéses biológiai létforma rendelkezik a megfelelő receptorral, képes lehet információt kinyerni a sötét anyag által hordozott rezonanciákból. — hidegen néz fel — Elméletben.

Egy néma bólintás felel a válaszra. Chris fordul, léptei elindulnak az ajtó felé. Elméjében már formálódik az álcázás parancsa, de a zöld lény utána kap, karját megragadva ismét húzni próbálja.

— A minták, Christian Morales! Gyere! Elkészültem az elemzéssel!

— Valóban? — hangjában őszinte kíváncsiság éled — Mutasd!

A pultok közül a hátsó helyiségbe indulnak. A tudós felnyitja az ajtót, de a sötét hodályban nem gyújt világosságot, csak a hosszú kijelző sort ébreszti. Percekig szöszmötöl, majd elégedetten mutat rá az egyikre. Egy lélegzetnyi csend telepszik rájuk. Az üvegek zizegnek.

— Hullámvonalak... — csak szemeit forgatja felfelé — Miért nem lepődtem meg? — laposan sóhajt — Esetleg, ha lennél kedves…

— Christian Morales, a mintádban sikeresen izoláltam az anomáliát a koncentrált energiától. — zöld ujja egy sor vibráló jelre mered — Az organikusan előállított koncentrált energia parazitája szimbiotikus viselkedési formát mutat a gazdatesttel.

— Úgy érted, az Örök Fény megeszi a Surranás üzemanyagát? — szemei nem rezzennek, de szájára gúnyos mosoly szökik — Ezt már a titkosszolga hiénák is tudták a tartály körül. Nem sokra mentek vele.

— Figyelj rám, Christian Morales! — székéből felkelve jobb karjára markol, ujjai alatt az acélos izmokat görcsösen szorítja — A gazdatest biológiai módosításai kizárólag a parazita túlélését szolgálták. A koncentrált energia előállításának szervi feltételei csak extrém változtatásként értelmezhetők. Feltételezhetően a parazita használata további veszélyt jelent a számodra.

Az ember a bőrébe süllyedő zöld ujjakra pillant. Mosolya eltűnik, de karja nem mozdul a tapintatlan tapintásban. Hidegen néz a remegő tudósra, hangjából mégis melegség árad.

— Van mit ennie. — a vonalakra tekint — Majdnem annyi koncentrált energia kering bennem, mint egy Vitmiss férfiban. Ha ki is merítem az Örök Fényt, csak hagyom jóllakni, és minden rendben lesz utána. — elfordítja fejét — Amúgy sem mondhatnám, hogy a meditáción kívül bármikor is használnám mostanában.

— Christian Morales, te relativizálod a kockázatot! — ujjai eleresztik — Ha a felhasználási körülmények nem optimálisak, kialakulhat az energiahiány, amit a parazita saját létfenntartása érdekében máshonnan fog pótolni. — kék karikás szemei a kijelzőre néznek — Ha nem nyerhet utánpótlást az elfogyott koncentrált energiából, a gazdatest organikus részeit fogja felemészteni a túlélése érdekében.

— Azt mondod, engem fog elégetni, ha kifogy az ennivalóból? — szemöldöke alig észrevehetően rándul — Ez nem túl kedves tőle.

— Christian Morales, te tévesen azonosítod a parazita természetét! Erőforrásként hivatkozol rá, de személyiségjegyekkel nevesíted. — erei már nyakán is düllednek — Ez egy energia alapú mesterséges organizmus, ami elsődlegesen a saját létfenntartását szolgálja.

A barna szemek a hullámzó vonalakra merednek. A kevés szikra, amit legutóbb a tudósra bízott, vibráló jelekként tárja fel sötét titkait. Nincs tiltakozás, sem tréfás megjegyzések. Hallgat Protinen visszhangjában. Emlékeiben felzúgnak a hideg szavak a Noraman üvegfalas helyiségében. Máshogy, de akkor is ugyanezt mondta tiszttársa. Tekintete lassan emelkedik, a tudósra, szájára szerény mosoly szökik.

— Köszönöm, Protinen. — aprót bólint — Csak azt tudom megígérni, hogy vigyázni fogok vele, amennyire csak tudok. — hátat fordít, a tekercsért indul, majd az ajtó felé halad tovább.

— Christian Morales, a pillanatnyi racionalitásodból keletkező kijelentések a gyakorlatban még sosem nyertek igazolást. — lassan követi — A létfenntartás alapvető ösztöne nem jellemez téged.

— Tudod, te egy nagy koponya vagy, Protinen. — elvigyorodik — Ha egy kicsit kedvesebb lennél, talán még kedvelnélek is. Légy jó! — arcát befedi a kék szövet, maszkja cseppenként szalad fel, majd eltűnik.

Az ajtó feltárul, a Poal lidérc ismét a folyosón találja magát. Körülötte egy lélek sincs, csak a tudós szavai visszhangoznak fülében. Lassan halad, álcázása rejtekén ismét komor ábrázata marad csak a gúnyos vidámság helyén. Léptei nehezülnek, kezét a zsebében dudorodó Kockára teszi.

— Jó barátok lennétek. — suttogja maga elé — Nálad jobban csak ő tudja elvenni az ember jókedvét. — fejében nem éled a zizegés, a számítógép hallgat, akárcsak az üres folyosó. Némán halad visszafelé.