Calignis árnyai

Annuntian nem válaszol, csak lábai viszik a fény felé. Chris is követi, a rongyokat félre téve árnyékként szegődik nyomába. A nagyszoba túlfelén ücsörgő Luxfero karjaival egy-egy párnára mutatva várakozik. Fekete szeméből süt valami különleges, messze több, mint határozottság. A Vezér a nőhöz indul, majd megáll vele szemben. Nem ül le, kezét karba téve szoborként marad helyén. Az ember is felzárkózik, tekintetét a két Kaedru közt forgatja.

— Foglalj helyet, Fényharcos! — inti maradásra kedvesen a nő — Sok kérdésed van, amire még nem kaptál választ.

A gyanakvó pillantások gazdája lassan ereszkedik a párnára. Szeme a hatalmas Kaedru hölgyet fürkészi. Tartása előkelő, mégis kecses. Méretei ellenére törékeny nádszálként térdel helyén.

— Mi történt Monával?

— A feleséged jól van, emlékeidet elmostam elméjében. Távoli gondolatok maradtak csupán, veszélytelen ködbe veszett pillanatok. Lányoddal van, a szomszéd lakosztályban.

— Nem a feleségem. —elfordítja fejét — Csak együtt neveltük a Védenceket.

— Ügyesen rejted el a háládat, Fényharcos. — lebbenő kendője alatt szürke kőfogakra hasonlító ajkai felkanyarodnak — Amint a vész elszáll, te máris bezárkózol.

— A hála adósságot jelent. — szigorúan fordul vissza — Nem lehetek adós olyanért, ami…

Egy halk nevetés szakítja félbe. Luxfero kezét szája elé emelve kuncog a lassan komorodó emberen.

— Ha egy darab kővel kívánok társalogni, a Királyhoz szólok, Fényharcos! — arcát Annuntian felé fordítja — Nem kell minden ostobaságot elhinni a barátodnak.

— Nem vagyunk barátok! — dörren az indulatos válasz a fekete maszk alól — Csak szövetségesek vagyunk…

— Tudom, tudom! — legyint a nő megvetően — Szövetségesek egy ingatag pallón egyensúlyozva. — ismét az elszomorodó ember felé fordul — A Fényharcos pedig nyilván csak egy tartalék fáklya volt Maledicto, az udvari bolond kezében.

A gúnyos szavak ostorként csapnak a párnák közé, a két harcos feszengve várakozik az elhalkuló visszhangban. A papnő rezzenéstelenül nézi az egyre zavartabban ülő Christ, mintha csak arra várna, hogy kérdéseit feltegye. A csend megmarad, csak a fénykövek zúgása rezeg a fülekben. Hangosodik, pedig a vibráló ásványok nem csillannak erősebben, békésen pislákolnak a Capignis sugarai közt.

— Mesélj az Átkokról! — kedves hangja alig erősebb a zúgásnál — Erre vártál, nem igaz? — mosolya kiegyenesedik — A családi ügyek utánra tartogattad a hadi beszámolódat.

A sötét palást egy pillanatra megrezdül, Annuntian arca az ember felé fordul. Chris nem néz vissza rá, maga elé meredve bámulja a padló mintázatát. Sokszor vesz nagy levegőt, de mondandója még várat magára. Gondolatait próbálja rendezni, közben fejében saját szavai visszhangoznak Monáról és a Védencekről.

— Elena és David… A Föderációban a Császár lánya, Alena a nevemre írta őket, mint gyermekeimet, de testvéreimként neveltem őket… — elfordítja fejét — Monával ketten… Nem házasodtunk össze. Csak átemeltem a küszöbön.

— Érdekes a hasonlóság köztetek. — elmosolyodik — Ha az Átkokról kérdezlek, a Fény Úrnőjének áldásairól beszélsz, pont, mint a barátod.

A harcosok nem néznek össze, ki-ki a maga oldalára billenti félre fejét. Ismét csak a némaság marad a papnő hangja után, egyre nyomasztóbb csend nehezedik rájuk.

— Mesélj az Átkokról! — a kedvesség eltűnik a hangból, baljós zúgása egészen a csontokig hatol — Mesélj az ürességről, ahol jártál.

Az izmok csendesen roppannak a Király nyakában. Arca ismét fordul, fekete szemeiben a sztoikus türelmet szokatlan kíváncsiság váltja fel, kérdőn néz a Fényharcosra.

— Nem jártam sikerrel. — tekint fel a Vezérre — Miután utoljára üzentem a Fénykommunikátoron, egyikük rám rontott. A padlót átszakítva a combomba harapott. Nem erősen, éppen csak megfogott. — keze a lábára csúszik, mintha még most is érezné a fogak szaggatását — Teljes erőmmel ütöttem, de meg sem érezte… — lesüti szemét — Vonszolni kezdett, azután elvakított a villanás. A reaktor felrobbant…

Egy lélegzetnyi idő nem sok, de az embernek szüksége van rá. Saját emlékeiben elmerülve ébred a patakparton. Érzi lába alatt a forró homok érintését. A kedves illat lassan megkísérti. A lányt látja maga előtt, csillogó kék szemeit és kedves mosolyát. A beszélgetés zúg fülében, ami sosem történt meg. Az Átok szeme villan, Mona már a fogak közt roppan előtte.

— Egy illúzió… — suttogja a padló felé — Valami olvasott bennem. Egy helyet teremtett elmémben, közben mindent látott.

— Nem mindent. — a papnő megérinti arcát— Villanástól-villanásig. Nem látta a gyermekkorod és ifjúságod első tengelyfordulóit, ahogy én, vagy az arctalanok sem.

Az ember összerezzen, arcát még lejjebb fordítja, szinte egymásnak szorítja állát mellkasával. Szeméből az élet lassan elszökik, barnasága megszürkül, mielőtt szája szóra nyílik.

— Elvitt a jó halál, igaz? — hangja erőtlenül remeg — Akkor régen… Ott, a Morbor Ökle műtőjében, sok évvel ezelőtt.

— Visszahozott a jó élet ígérete. — kezét óvatosan átfogja — Az Örök Fény még nem távozhatott, de nélküled nem maradhatott volna tovább. Így új élet kezdődött, csak ezt látják a kíváncsi elmék.

— Azt mondta, a fehér páncélos ereje kell neki… — lábait felhúzva körbe öleli őket — A lidércszemű lény a kietlen sziklán. Egy fekete füst, női alakban… Egy rongybaba… — homlokát térdére hajtja — Felfedte magát nekem. Bolygók egész sorát ölelte körbe a sötétségben.

— Calignis. — Annuntian hátat fordít, léptei sebesen az ajtóhoz viszik.

— Nem tudom, hogy kerültem oda. Azt sem tudom, hol voltam.

A Király megtorpan, egy fél fordulatot vesz csupán, úgy néz rá a gubbasztó emberre.

— Térugrás. — halk szavai nem adnak megnyugvást — Az Átok egy kapun át elvitt a jó halál elől, a legrosszabb elé.

— Próbáltam üzenni onnan. — felemeli fejét térdéről — De a műholdak nem feleltek, mintha eltűntek volna. Nem volt ott semmi. Csak az. A testet viselő árnyék.

A Kaedru mokaszinok határát feszítik a szavak. A nesztelen léptű Vezér döngetve indul a párnák közé. Nem sétál, szinte vágtat. Még elé sem ér, zabolázatlan hangja betölti a termet.

— Hol van a Fénykommunikátorod?! —féltérdre vágódik az ember előtt — Elhoztad onnan?! Nálad van még?!

Chris lábáról jobbja az erszényébe csúszik. Marka megszorul, a törött szerkezetet a fekete szemek elé emeli. Mint egy éhező bestia a húsra, úgy csap rá Annuntian, valósággal kicsavarja kezéből. Az alvó fényekre mered, az élettelen kristály hasadását nézi. Szoruló ujjai közt ropog az eszköz, homlokán a bőr egészen összeráncolódik. Szótlanul áll fel, léptei ismét nesztelenek, elviharzik a lakosztályból, markában a törött kommunikátorral.

A záródó ajtó hangja az embert is megmozdítja helyéről. Barátja után indulna, de a szürke tenyér érintése visszaülteti párnájára.

— Hagyd most a Királyt. — elengedi karját — Ő stratéga. Mindig a sors elé akar kerülni egy lépéssel.

— Nem is azért… — mereven néz az ajtóra — Kérdezni akartam tőle valamit.

— Hogy miért záratta be Adulcentiát?

A barna szemek hirtelen fordulnak a kérdés felé. Chris ráncolódó homloka alól kezdi méricskélni a vele szemben üldögélő Luxferot, gyorsuló fújtatása közben végül kitör belőle a gúnyos indulat.

— Még a Poal is engedélyt kér, hogy mások elméjébe nézzen. — arca elvörösödik — Egy papnőnek ezt illene tudnia…

Egy kedves kacaj felel a feldúlt szavakra. Csengése lágy, mint egy fuvallat. Az egész lényéből ez árad a kellemes melegség mellett.

— Nem kell beléd nézni, hogy tudja a Kaedru, mit gondolsz. Amióta kijöttél a szobából, az arcodra van írva, hogy aggódsz érte.

— Nem csinált semmi rosszat. — morog maga elé — Mind tudtuk, hogy veszélyes. Nem az ő hibája volt.

— Kezet emelt a Király vendégére. — hangja elcsendesedik — Bántotta a lányt, akit védenie kellett volna.

Az ájulás előtti ködös képek lassan felsejlenek a barna szemek előtt. Adulcentia kezét látja, Mona hajába markolva. Önkívületben rángatja, szinte úgy tűnik, mintha puszta kézzel akarná fejét venni, még a Király is alig tudja visszatartani.

— Ott ragadtam egy emlékben. Talán Ő is… —arcát az ablak felé fordítja — Ez így nem… Biztosan nem szándékosan tette.

— Valóban nem. — mosolyog rá — Az elmédben hagytak valamit, ami kiváltotta dühét. Biztos tudod, mire gondolok.

— A fekete füst a tartályban… — elfordul a fénytől — A zöld folyadék helyett fekete füst volt benne. Ez nem így történt…

— Calignis nem akart megölni téged. Annyira kellesz neki, hogy inkább elengedett. — arca elkomorodik — De hagyott egy kis ajándékot a Poal barátaidnak. A tanítványom ezt találta meg.

A tér elcsendesedik. A lassan összekuporodó ember körül mintha a fénykövek is halványabban pislognának. Ismét érzi bőrén azt, amit a kopár sziklán érzett. Karján a szőr feláll, millió tüskeként szúrja húsát.

— Én nem tudtam. A Poal nem mondott semmit erről, csak megkértek, hogy maradjak. Én vártam. — nagyot sóhajt — Sokat vártam, de végül nem segítettek, csak utamra engedtek. — szemöldöke rándul — Közömbösek voltak. Nem is érdekelte őket…

— Félnek.

Chris összerezzen. Karjai szorosabban húzzák magához térdeit. Az egyetlen szó zúgolódik fejében, amit ő sem mert beismerni, még magának se. Egész lényét átjárja a hideg gondolat. Poal hangjának furcsa, élettelen zizegését idézi.

— Fél. — suttogja lesütött szemmel — Mind félnek. A polgárok és a Tanács is. — egy lopott pillantást vet a papnőre — Annuntiannak ne mond el kérlek, de én is rettegek. Az a valami kitépte a fordítómat, mégis beszélt hozzám. Saját nyelvemen szólított meg. — lassanként elfogy hangja — Elmondta a nevét, de nem értettem. Alkut ajánlott…

— Mondtam már, nem kell minden ostobaságot elhinni a barátodnak. —a remegő ember felé nyújtja kezét — A Király is fél. Maledicto is félt. — megszorítja alkarját — Placatas, akinek vértjét viseled, rettegésében önmagával együtt pusztította el a fény népét. Aurabias félelmében betiltotta a kapuk használatát és eltemette a múltat.

A csillogó karvérten megakad az ember szeme. Hosszasan nézi, de a kedves szavaktól nem csendesedik elméje. Maledicto lebeg szeme előtt, a bohókás uralkodó, aki még a semmiből is tréfát űzött.

— A Tréfás Király nem félt. — mered a fém mintáira — Mindig nevetett, az egész életét végig viccelte.

— Sosem viccelt. — lassan emelkedik párnájáról — Maledicto volt népünk legkomorabb királya. — elindul az ajtó felé — Talán csak nem volt elég értő a füled és a szemed, hogy észrevedd az igazságát.

Luxfero nemhagyja el a szobát, medálját megemelve keblei közt ruhája alá engedi. Várakozik. Chris a párnán átfordulva néz utána, de nem mozdul, csendben figyeli a megdermedt nőt.

— Így sokáig maradunk. — kedves hangja szinte kacagásként cseng — Ha te ott rekedsz, én pedig itt, úgy egyikünk sem jut oda, ahova szeretne.

— Te hová szeretnél eljutni? — tápászkodik párnájáról.

— Először a folyosóra.

A tréfásnak vélt szavak az embert az ajtóhoz csalják. Viszonozva a kelletlen humort, kisujjával a fogantyút érintve lehelet könnyen tárja ki a díszes szárnyat. Mozdulatában talán egy kis dac is érezhető, de csak egy hálás mosoly fordul felé a távozó papnőtől. Együtt indulnak tovább, Luxfero termete ellenére aprókat lép, alig nagyobbat, mint egy földi gyermek. Lassan halad oldalán az emberrel.

— Te hová indulnál most? — hangjában nem szól kíváncsiság.

— A Királyhoz megyek. — barna szemei komoran merednek előre — Kérdéseim vannak, és talán…

— Ez most a legfontosabb számodra? — ismét közömbös, mintha nem is kérdezne, hangja inkább vádbeszédként zúg.

Felelet nem érkezik azonnal, az ember egy pillantást vet a közeledő ajtóra. Fejében kész a terv, csak tíz lépés és elhaladnak Oria néhai lakosztálya mellett, utána már kár is lenne visszafordulni. Mellette a léptek azonban kisebbek lesznek, tovább lassulnak, szinte már csak egyhelyben topog a hatalmas Kaedru.

— Tudom miért csinálod. — oldalra sandít — De ezt nem is értheted. Egy harcos és egy gyógyító nem élhet házasságban egymás mellett. — ismét előre néz — Ezen nem segít, hogy elmostad az emlékeit.

— Ezt elmondtad Elenának és Davidnek is? — csendesen kuncog kendője alatt — A Védenced is harcos, a felesége pedig gyógyító.

— Az más! — fújtat maga elé — Ők nem olyanok. Mondom, hogy nem is érted!

— Magam is gyógyító volnék. — kezét keblére emeli — Talán a férjemnek is elmondhatnád, hogy nem illendő uramnak lennie, amikor legközelebb látod.

A földi cipők aprót nyikkannak. Az ember megáll, fejét értetlenül fordítja a lassan gyorsuló nő felé.

— Ki a te férjed?

— Biztosan emlékszel rá, az Árnyékharcosok őrtisztje. — fejét kissé megbiccenti — Azt mesélte rólad, hogy bármi áron haza akartál jutni a családodhoz. — kezével leheletnyit int búcsúzóul — Az enyém odalent vár a Király mellett, a tied itt van az ajtó mögött.

— Disciploss felesége vagy… — suttogja maga elé — Ezért nem fogtad meg az ajtót. Nem illendő egy házas Kaedru nőnek más férfiak kilincsét érintenie…

Tekintete még kíséri egy darabig a távozó papnőt. Arcáról a gúny és az értetlenség elszökik, végül már csak szelíd mosolya búcsúztatja a lépcsőn lefelé indulót. A magára maradt ember arca jobbra fordul, mellette a díszes ajtó várakozik, mögüle Elena hangja szűrődik ki. Nagyot sóhajt, lába elindul, keze a szárnyra emelkedik.