Az utolsó találkozások

A vibráló falak rideg zizegése ébreszti az embert. Minden villanás tűként böködi szemét, fejét a zúgás rezzenései baltaként hasogatják. Izmai remegnek, erei vadul lüktetnek. Szája előtt sistereg a fehér anyag, hangosan emészti kifolyt nyálát. Tenyereit a padlóra támasztja, mellkasát lassan felemeli a földről. Átfordulva visszaül, ködös tekintetével kimérten pásztázni kezd. Négy kiürült fa palack hever körülötte, a ládája aljában rejtegetett rekeszből. A Kaletusi sör illata betölti a siklót. Szája száraz, torkán a bőr cserepesen feszül.

Feltápászkodik, a víz felé botorkál, de korsója nincs a helyén. Körbenéz, a vibráló padlón pillantja. Érte támolyog, majd vissza. Többször is megmeríti. Úgy dönti magába a vizet, mintha napokat töltött volna a sivatagban. Egy hangos csattanással teszi helyére, majd a foteljához indul. A Kocka a szélén várakozik. Csend van.

Esetlen fészkelődés kezdődik, Chris helyet foglalva tekergeti magát a lebegő ülésben. Tekintete megakad, a kacatváros romjainak csak hűlt helyét látja. Eltűntek a szuvenírek, nincsenek már ott a látogatáson kapott ajándékok sem. Csak a kopott bútorok és a Védencek ágya maradt a siklóban. A padlón a négy fa palack fekszik csupán, ott, ahol nemrég még az ember is ébredezett.

Hasogató fejében töredezett gondolatok kavarognak. Egy percig mered maga elé, mire a szabadidőjelzőt megszólítja. Élettelen szemei megremegnek. Alig tizenhárom órája maradt. Ismét a kacatváros helyére pillant. Arcát tenyerébe fekteti, ujjaival végigtúrja kócos haját.

— Miért hagytad, hogy ennyit igyak? — a számítógépre néz — Rossz Kocka! Ezért te vagy a felelős!

— Jó reggelt Chris! — a vidám gépi hang késként hasít elméjébe — A mértéktartó szakrális alkoholfogyasztás jó hatással van a halogatott tevékenységeid számának redukálására.

Ismét körbe néz, a cipós láda roskadásig van a magvas étellel, az időtorzító tároló is teljes térfogattal üzemel mellette. Ismét hajába túr, homlokán fényesre nyúlik a bőr a feszítéstől.

— Elzavartál részegen szüretelni? — szájára apró mosoly szökik — Te nem vesztegeted az időt, igazi rabszolgahajcsár vagy!

Elméjében villan a képernyő, hunyorogva néz fel a vibráló listára. Körülötte a beltér még homályos, de a fényes írás penge élesen zizeg.

— A prioritást közös megegyezéssel állítottuk össze. — tréfás hangján zúg — A végrehajtást az „Aljas ital!” protokoll alapján felügyeltem.

A teljesített pontok között egy fennmaradó tételt pillant. Elkerekedő szemei alatt orrán süvítve száguld a levegő. Egy név szerepel a sorban, hosszú idő óta nem látta leírva. Könyökeit térdén megtámasztva dől előre, egy percig mered fújtatva, mielőtt szája megmozdulna.

— Hol a fenében vagyunk?

— Az iskola hátsó udvarán, a Centaco Maxim fővárosában.

— Rossz Kocka! — letaszítja maga mellől, a padlón hangosan koppan.

A lista eltűnik, zavarodott elméjében a sikló külső képét kéri. Sötét van, az idegen nap első sugarai alig színezik az égalját. A hátsó fal ablakaiban nem ég világítás. Csendes az udvar az álcázott hajó körül.

— Miért hoztál ide? Hogy gondolhattad, hogy részegen fogok elé állni? — megrázkódik — Ha meg akarsz ölni, csak dobj ki az űrbe hazafelé! — kiáltásait elnyelik a falak.

— Az úticélt te választottad ki. — közömbösen zizzen — A romboló fedélzetén az emléktárgyak közt állva azt mondtad, hogy azonnal ide jövünk. — tréfás hangja megrezzen — Egy fél egység ital után győztelek csak meg, hogy a siklóval diszkrétebb a látogatás.

Tenyere hatalmasat csattan arcán. Ujjait bőrébe vájva húzza lefelé eltorzult ábrázatán. Lassan fordul a földön pihenő szerkezet felé, kezébe veszi, majd maga mellé teszi az ülőlapra. Még le is porolja, pedig a steril anyag fehéren ragyog, akárcsak minden más körülötte.

— Jó Kocka vagy. — megpaskolja — Biztosan nem dicsértek volna meg, ha ismét egy Poal romboló keltette volna a pánikot a fővárosban.

— A Poal Tanács indokoltnak minősítette a törvényszegő atrocitást. — ismét tréfásan zizeg — Mindazonáltal a Morales Romboló tűzerejét nem lett volna szerencsés jelen körülmények közt bemutatni, egy hadüzenet a Föderációnak nem tartozna a Békeharcos sikerlistájához.

Csak egy halk kuncogás felel a fájdalomtól összeránduló ábrázat felől. Ismét a külső látképet nézi, a felkelő nap fénye elfut a sikló alatt lelapult fűszálakon. Lassan tápászkodik, léptei a nyíló átjáróhoz viszik.

— Járasd a motort. — elvigyorodik — Ha nem jönnék vissza, üzenem Poalnak, hogy tartsa meg a szuveníreket.

— Az Anti gravitációs impulzusmeghajtók mindig üzemben vannak. — közömbösen rezzen — A Békeharcos relikviái halála esetén a védett szektorok kiállítási tárgyaiként kerülnek kihelyezésre.

A kék szövet fején felkúszva elfedi az elkomorodó ábrázatot, az elé futó fehér cseppek maszkként szilárdulnak meg. Az álcázás lassan elmossa a vibráló fények közül kilépő Poal lidércet.

A fűszálak talpalatnyi foltokban fekszenek el, a formák az első kert felé szaporodnak. Egy pár lábnyom süllyed a fal tövében illatozó színes virágok mellett, a mély sóhajtás hangját a torzító szétszórja a térben.

Nem indul a kapu felé, a magas falon átugorva a fehér útra érkezik hangtalanul. Lehunyt szemei egy pillanatra fordulnak csak a távoli kórház emlékeibe, léptei az ellenkező irányba viszik tovább. A város még alszik körülötte, csak egy-egy páros őrjárat fekete sisakjai vonulnak mellette. Csend van mindenhol. A főváros némasága kíséri órákig tartó sétájában. Az idegen csillag egyre meredekebben festi árnyékait a szótlan menet körül. Elér az ismerős fehér falak tövébe, egyre rövidülő léptekkel közelíti a kétszárnyú kapu félfáját. Kezét a panel felé emeli, de visszarántja. A magas peremre fordítja tekintetét. Izmai megfeszülnek, térdeit enyhén megrogyasztja az ugráshoz. Mély lélegzetet vesz, majd ismét kiegyenesedik.

— Nem bocsájtaná meg. — suttogja torz szóródó hangon.

A meghajló fény zizegve fedi fel a kék egyenruhát. A maszk fehér cseppekké olvadva fut le a nyakáig összehúzódó szöveten, végül a mellvért fő moduljait megvastagítva szilárdul meg újra. Keze lendül, az üveglap felett megremeg tenyere. Vár egy lélegzetet. Megérinti.

A fény villan, a hangszóró nagyot reccsen.

— Mit akarsz? — zsémbes morgás tör fel.

— A Mesterke jött látogatni. — szerény mosollyal néz a kapu felé.

Átlép a nyíló szárnyakon, szemei kérdőn fordulnak körbe. A virágos kert színes növényei a földből kifejtve apró cserepekben sorakoznak, ládákba rendezve várakoznak a kikövezett járda mellett. Tovább sétál, a kunyhó ajtaja előtt hármat koppint a félfára. Belép az árnyékba.

A sötét helyiségben a fürtös virágok illata fogadja, de pupillája remegve tágul ki. A polcok üresek, a szekrények tartalma is már ládákba rendezve pihen a padlón. A szoba túlfelén a kis széken a két fekete gombszem mered a szottyos sárga arcról. Halk cuppogása alig hallható, erőtlen lélegzetei elnyomják ajkainak pattanásait.

— Mondd, Mesterke, mi tartott ilyen sokáig?

— Tokan Mester… — lesüti szemét — Tudod… Sok volt a dolgom.

A szék nyikkan, Chris szemét összeszorítva behúzza nyakát. Nem koppan feje búbján az apró ököl, a halk csoszogás vánszorogva mozdul csak az asztalka mögül.

— Érdekes. — hangjából a megszokott gúny helyett valami más sziszeg — Mondd, Mesterke, hogy állsz a szabadságharcoddal?

— Megbuktattam a Császárt és fivérét, a hadurat. — aprót sóhajt — Mégsem úgy alakult, ahogy terveztem.

Az erőtlen csoszogás az ember elé ér. A kis termetű Merivida fekete gombszemei a magasba néznek. Göcsörtös szájára groteszk grimasz szökik, parányi kezével a fehér páncélt tapintja.

— Hitvány anyag ez, Mesterke. — koppintása alatt hullámzik a vibrálás — A Sötét Vértek az erődet nyelték el. — nagyot cuppant — Ez a lelkedet falja fel.

— Tokan Mester… — letekint a kis lényre — Költözni készülsz?

A ferde mosoly eltűnik a gombszemek alól. Lassan fordít hátat, csoszogása egy ládához viszi. Beletúr, markában szorongatva egy kis zsákot vesz kezébe. Szokatlanul hangos lélegzetei betöltik a teret.

— Elmegyek, Mesterke. — ráncos bőre aprót rezdül — Láttam felemelkedni a Zsarnokot, tanítottam lányait, majd kineveltem az utolsó szörnyetegét is, ami a bukását okozta. — ismét torz mosolya feszül — Úgy tűnik, a te szabadságodat végül én nyertem el.

A sötét szobában a barna szemek kiüresedve merednek a fehéren vibráló páncélra. Mellkas vértjei aprókat emelkednek, a kék szövet alatt halkan ropognak az izmok.

— Nem úgy festesz, mint aki utazni készül. — a ládák címkéjét kezdi fürkészni — Ezek nem egy helyre mennek. — mesterére pillant — Még csak nem is egy rendszerbe szántad őket.

— Érdekes, Mesterke. — halkan cuppog — Azért jöttél, hogy az örökösök dolgát vitasd meg velem?

— Nem. — lehunyja szemét — Megismertem az Örök Fény árnyait, de a természetét már nem tudom. Nomah mocska örökre beterítette a tudást. — arca összerándul — Penge maradtama fűszálak közt.

— Roppant érdekes. — cuppogása abbamarad — Azért jöttél talán, hogy még utolsó leckeként megtanítsalak a mocsokban olvasni?

Nem érkezik felelet, a gyorsuló lélegzetek egyre hevesebben rázzák a remegő páncélt. A barna szemek előtt a héjak ráncosan szorulnak, öklei ropognak a kék egyenruha mellett.

A csoszogás ismét az ember elé kúszik, Tokan a vértbe markolva térdére húzza, fekete gömbjeivel az arcára mered.

— Te azóta sem öltél, Mesterke. — ujjaival szétfeszíti Chris jobb szemét — A tudást, amit kaptál, csak arra használtad, hogy elkerüld mások halálát. — hátra taszítja — Hogyan érthetnéd meg azt, aki előtted használta az erőt, ha azt sem érted, mire vetemedett vele.

A padlóra lökött Harcos halkan tápászkodik, térdére visszabillenve lesüti szemét.

— Nem akarom megérteni. — tekintetük összeér — Csak szabadulni akarok tőle...

— Amikor a Zsarnok ellen indultál, azt mondtad, mindeneddel fizetsz a szabadságodért. — kaján mosolya kiegyenesedik — Most mégis a szabadságoddal fizetsz mindenedért.

— Nem lehetne most az egyszer… — lehajtja fejét — Ködös mesék és kegyetlen kérdések helyett… — szeme könnybe lábad — Hogy csak egyszerűen segítesz rajtam?!

— Már régen megtettem, Mesterke. — hátat fordít — Megtanítottalak a zöld fák alatt csörgő vizet meglelni, de a halat neked kell megragadnod benne. — erőtlenül rogy székébe — Cserébe azt kérem, add tovább az örökségem rád eső részeit. — hangja elhalkul — Gondoskodj róla, hogy a legméltóbb helyekre kerüljenek.

A szemét megtörölve Chris feláll a padlóról. A címkézett ládákra pillant, majd a gubbasztó Merividára néz. Ökle hangosan roppan, azután elernyed.

— Nem a kacatjaidról beszélsz, igaz? — egy régi kódexet vesz kezébe — Nem a buta mesekönyvek és a fényes csecsebecsék sorsa érdekel.

— Évszázadokon át érleltem, kevertem és nemesítettem a tudást. — kezében a kis zsák serceg — Szolgáltam a halált, de az élet kertjének is áldoztam. — egy sejtelmes cuppanás hangja fut el — Azt kívánom, hogy a legkiválóbb adja tovább az örökséget.

— Nem. — szemöldöke összerándul — Amit tanítottál, azért örökké hálás leszek... — hátat fordít — De nem leszek a Halál Mestere.

— Nem is azt várom el tőled. — mosolya megfeszül, markában a kis zsák lendül.

Chris elkerekedett szemmel fordul vissza a nyikkanó szék felé, de a sárga szottyos bőr eltűnik az árnyékból. Tokan Surran. A bejárati ajtó kitárul, fény hömpölyög be a szobába. A Mester már két kezével a deszkákba kapaszkodva zihál, fejével biccent csak a forgolódó embernek. Nem búcsúznak. A léptek elindulnak, a küszöbön túl a kapu felé haladnak. Az ajtó csattanva záródik, majd egy lélegzet múlva tompa puffanás követi. Nem hangos, éppen csak annyira, mint amikor egy gyermek elbotlik. Chris könnyes szemét elfedi a kék szövet, a fehér vibráló maszkja megszilárdul arcán.

A kapu még nyitva várja, de nem indul azonnal. Megáll a virágok felett, a ládák címkéjét nézi. Egy részét a központi kórháznak szánták, a másik felét az Első Harcos Iskolájába. Mindkét szállítmányon ugyan az a név szerepel. Monáé. Remegő sóhajait elviszi a szellő.

A természet csendjét gépzaj zúzza össze. Csizmák dobognak, hajtóművek dübörögnek. A nemrég még üres utcát már egész tömeg borítja. Katonai szállítók hada lebeg az út felett, egy ezred várakozik előttük. A fekete sisakok élén egy rangos egyenruha áll, a közeledő Poal lidérc láttán kezével hátra int, majd elé sétál. Sötét üvegében tükröződik a kék fehér jelenés. A szellő végigsüvít az utcán.

— Zagir Főparancsnok?

— Morales Békeharcos?

A fekete sisak lekerül, a tompa zöld szemek alatt a kék száj mosolyra feszül. A visszahúzódó egyenruha alól a barna tekintet visszanéz rá. A tenyerek magasra lendülnek, hatalmas csattanással szorulnak egymáshoz a két vezér közt.

— Remélem, már nem sokáig, Morhon.

— Magam is így vagyok vele, Christian.

— Csinos ez a fogadtatás. Bajban vagyok?

— Ők a kíséretem, hogy én ne legyek bajban.

A sisak a helyére kerül, a maszk ismét felfut a kék szövetre. A két tenyér lassan szétválik, de egyikük sem mozdul tovább.

— Jól halad az Új Föderáció alapjainak építése?

— Haladhatnánk jobban is. — kezével bal mellén megigazgatja a jelvényt — Nehéz ez a rangjelzés, fáj tőle a Dansta háta. — elereszti — Hogy halad a nyomozással? Elkapta már a hamis Kaedrukat?

— Az igaziakkal sem futottam össze mostanában. — kissé megdönti fejét — Ha végzett a fertő demokratizálásával, a Húsvéti Nyuszi rokonsága nagy hasznát venné a nyomozói képességeinek.

— Megfontolnám a dolgot, de a kék bőrömön nem mutatna olyan jól az egyenruhája. — megkoccintja a fehér páncélt — Ha megunta a Békeharcos munkáját, a tanácsban is akadna egy hely az ön számára.

A szellő felkapja a fehér út porát. A fal felett süvítő hang egy pillanatra visszacsalja a Poal lidérc tekintetét. A ládákra néz, és a kis kunyhóra mögötte. Egy néma sóhaj után halkan kezd beszélni.

— Morhon, kérnék öntől valamit. — ismét felé fordul — Egy barátunk lakott itt, talán még emlékszik rá. Szeretném, ha a megcímezett holmijai eljutnának oda, ahova szánta őket. — egy pillanatra elhallgat — Megadnám neki a végtisztességet, de alig kilenc órám maradt. Ha megtenné, hogy elrendezi, az Első Harcos privát számlájáról…

A fekete sisak oldalra billen, a Főparancsnok a nyitott kapun át egy pillanatig néz csak be a portára. Ismét kiegyenesedik, fejével aprót biccent előre.

— Intézkedem, ez ügyben nyugodt lehet.

— Köszönöm Morhon. — a tenyerek ismét összecsapódnak — Mindent köszönök.

Oldalra fordul, lassan elindul az iskola felé. Tíz lépésig jut, amikor a bajtárs hangja utoléri.

— Békeharcos, ha legközelebb erre jár, bátran használja az űrkikötőt.

Nem felel a tréfás szavakra, csak karját lendíti a magasba, majd az álcázás mögött semmivé tűnve tovább megy. Nem szalad, mint egykor a gyerekekkel kézen fogva, úgy halad át a városon. Az utca népe közt láthatatlanul mozog, felette az ellenőrzőkapuk némán szunnyadnak tovább. A hosszú séta végén a falon át érkezik a fűbe.