Az utolsó találkozások

A vibráló falak rideg zizegése ébreszti az embert. Minden villanás tűként böködi szemét, fejét a zúgás rezzenései baltaként hasogatják. Izmai remegnek, erei vadul lüktetnek. Szája előtt sistereg a fehér anyag, hangosan emészti kifolyt nyálát. Tenyereit a padlóra támasztja, mellkasát lassan felemeli a földről. Átfordulva visszaül, ködös tekintetével kimérten pásztázni kezd. Négy kiürült fa palack hever körülötte, a ládája aljában rejtegetett rekeszből. A Kaletusi sör illata betölti a siklót. Szája száraz, torkán a bőr cserepesen feszül.

Feltápászkodik, a víz felé botorkál, de korsója nincs a helyén. Körbenéz, a vibráló padlón pillantja. Érte támolyog, majd vissza. Többször is megmeríti. Úgy dönti magába a vizet, mintha napokat töltött volna a sivatagban. Egy hangos csattanással teszi helyére, majd a foteljához indul. A Kocka a szélén várakozik. Csend van.

Esetlen fészkelődés kezdődik, Chris helyet foglalva tekergeti magát a lebegő ülésben. Tekintete megakad, a kacatváros romjainak csak hűlt helyét látja. Eltűntek a szuvenírek, nincsenek már ott a látogatáson kapott ajándékok sem. Csak a kopott bútorok és a Védencek ágya maradt a siklóban. A padlón a négy fa palack fekszik csupán, ott, ahol nemrég még az ember is ébredezett.

Hasogató fejében töredezett gondolatok kavarognak. Egy percig mered maga elé, mire a szabadidőjelzőt megszólítja. Élettelen szemei megremegnek. Alig tizenhárom órája maradt. Ismét a kacatváros helyére pillant. Arcát tenyerébe fekteti, ujjaival végigtúrja kócos haját.

— Miért hagytad, hogy ennyit igyak? — a számítógépre néz — Rossz Kocka! Ezért te vagy a felelős!

—Jó reggelt Chris!— a vidám gépi hang késként hasít elméjébe —A mértéktartó szakrális alkoholfogyasztás jó hatással van a halogatott tevékenységeid számának redukálására.

Ismét körbe néz, a cipós láda roskadásig van a magvas étellel, az időtorzító tároló is teljes térfogattal üzemel mellette. Ismét hajába túr, homlokán fényesre nyúlik a bőr a feszítéstől.

— Elzavartál részegen szüretelni? — szájára apró mosoly szökik — Te nem vesztegeted az időt, igazi rabszolgahajcsár vagy!

Elméjében villan a képernyő, hunyorogva néz fel a vibráló listára. Körülötte a beltér még homályos, de a fényes írás penge élesen zizeg.

—A prioritást közös megegyezéssel állítottuk össze.— tréfás hangján zúg —A végrehajtást az „Aljas ital!” protokoll alapján felügyeltem.

A teljesített pontok között egy fennmaradó tételt pillant. Elkerekedő szemei alatt orrán süvítve száguld a levegő. Egy név szerepel a sorban, hosszú idő óta nem látta leírva. Könyökeit térdén megtámasztva dől előre, egy percig mered fújtatva, mielőtt szája megmozdulna.

— Hol a fenében vagyunk?

—Az iskola hátsó udvarán, a Centaco Maxim fővárosában.

— Rossz Kocka! — letaszítja maga mellől, a padlón hangosan koppan.

A lista eltűnik, zavarodott elméjében a sikló külső képét kéri. Sötét van, az idegen nap első sugarai alig színezik az égalját. A hátsó fal ablakaiban nem ég világítás. Csendes az udvar az álcázott hajó körül.

— Miért hoztál ide? Hogy gondolhattad, hogy részegen fogok elé állni? — megrázkódik — Ha meg akarsz ölni, csak dobj ki az űrbe hazafelé! — kiáltásait elnyelik a falak.

—Az úticélt te választottad ki.— közömbösen zizzen —A romboló fedélzetén az emléktárgyak közt állva azt mondtad, hogy azonnal ide jövünk.— tréfás hangja megrezzen —Egy fél egység ital után győztelek csak meg, hogy a siklóval diszkrétebb a látogatás.

Tenyere hatalmasat csattan arcán. Ujjait bőrébe vájva húzza lefelé eltorzult ábrázatán. Lassan fordul a földön pihenő szerkezet felé, kezébe veszi, majd maga mellé teszi az ülőlapra. Még le is porolja, pedig a steril anyag fehéren ragyog, akárcsak minden más körülötte.

— Jó Kocka vagy. — megpaskolja — Biztosan nem dicsértek volna meg, ha ismét egy Poal romboló keltette volna a pánikot a fővárosban.

—A Poal Tanács indokoltnak minősítette a törvényszegő atrocitást.— ismét tréfásan zizeg —Mindazonáltal a Morales Romboló tűzerejét nem lett volna szerencsés jelen körülmények közt bemutatni, egy hadüzenet a Föderációnak nem tartozna a Békeharcos sikerlistájához.

Csak egy halk kuncogás felel a fájdalomtól összeránduló ábrázat felől. Ismét a külső látképet nézi, a felkelő nap fénye elfut a sikló alatt lelapult fűszálakon. Lassan tápászkodik, léptei a nyíló átjáróhoz viszik.

— Járasd a motort. — elvigyorodik — Ha nem jönnék vissza, üzenem Poalnak, hogy tartsa meg a szuveníreket.

—Az Anti gravitációs impulzusmeghajtók mindig üzemben vannak.— közömbösen rezzen —A Békeharcos relikviái halála esetén a védett szektorok kiállítási tárgyaiként kerülnek kihelyezésre.

A kék szövet fején felkúszva elfedi az elkomorodó ábrázatot, az elé futó fehér cseppek maszkként szilárdulnak meg. Az álcázás lassan elmossa a vibráló fények közül kilépő Poal lidércet.

A fűszálak talpalatnyi foltokban fekszenek el, a formák az első kert felé szaporodnak. Egy pár lábnyom süllyed a fal tövében illatozó színes virágok mellett, a mély sóhajtás hangját a torzító szétszórja a térben.

Nem indul a kapu felé, a magas falon átugorva a fehér útra érkezik hangtalanul. Lehunyt szemei egy pillanatra fordulnak csak a távoli kórház emlékeibe, léptei az ellenkező irányba viszik tovább. A város még alszik körülötte, csak egy-egy páros őrjárat fekete sisakjai vonulnak mellette. Csend van mindenhol. A főváros némasága kíséri órákig tartó sétájában. Az idegen csillag egyre meredekebben festi árnyékait a szótlan menet körül. Elér az ismerős fehér falak tövébe, egyre rövidülő léptekkel közelíti a kétszárnyú kapu félfáját. Kezét a panel felé emeli, de visszarántja. A magas peremre fordítja tekintetét. Izmai megfeszülnek, térdeit enyhén megrogyasztja az ugráshoz. Mély lélegzetet vesz, majd ismét kiegyenesedik.

— Nem bocsájtaná meg. — suttogja torz szóródó hangon.

A meghajló fény zizegve fedi fel a kék egyenruhát. A maszk fehér cseppekké olvadva fut le a nyakáig összehúzódó szöveten, végül a mellvért fő moduljait megvastagítva szilárdul meg újra. Keze lendül, az üveglap felett megremeg tenyere. Vár egy lélegzetet. Megérinti.

A fény villan, a hangszóró nagyot reccsen.

— Mit akarsz? — zsémbes morgás tör fel.

— A Mesterke jött látogatni. — szerény mosollyal néz a kapu felé.

Átlép a nyíló szárnyakon, szemei kérdőn fordulnak körbe. A virágos kert színes növényei a földből kifejtve apró cserepekben sorakoznak, ládákba rendezve várakoznak a kikövezett járda mellett. Tovább sétál, a kunyhó ajtaja előtt hármat koppint a félfára. Belép az árnyékba.

A sötét helyiségben a fürtös virágok illata fogadja, de pupillája remegve tágul ki. A polcok üresek, a szekrények tartalma is már ládákba rendezve pihen a padlón. A szoba túlfelén a kis széken a két fekete gombszem mered a szottyos sárga arcról. Halk cuppogása alig hallható, erőtlen lélegzetei elnyomják ajkainak pattanásait.

— Mondd, Mesterke, mi tartott ilyen sokáig?

— Tokan Mester… — lesüti szemét — Tudod… Sok volt a dolgom.

A szék nyikkan, Chris szemét összeszorítva behúzza nyakát. Nem koppan feje búbján az apró ököl, a halk csoszogás vánszorogva mozdul csak az asztalka mögül.

— Érdekes. — hangjából a megszokott gúny helyett valami más sziszeg — Mondd, Mesterke, hogy állsz a szabadságharcoddal?

— Megbuktattam a Császárt és fivérét, a hadurat. — aprót sóhajt — Mégsem úgy alakult, ahogy terveztem.

Az erőtlen csoszogás az ember elé ér. A kis termetű Merivida fekete gombszemei a magasba néznek. Göcsörtös szájára groteszk grimasz szökik, parányi kezével a fehér páncélt tapintja.

— Hitvány anyag ez, Mesterke. — koppintása alatt hullámzik a vibrálás — A Sötét Vértek az erődet nyelték el. — nagyot cuppant — Ez a lelkedet falja fel.

— Tokan Mester… — letekint a kis lényre — Költözni készülsz?

A ferde mosoly eltűnik a gombszemek alól. Lassan fordít hátat, csoszogása egy ládához viszi. Beletúr, markában szorongatva egy kis zsákot vesz kezébe. Szokatlanul hangos lélegzetei betöltik a teret.

— Elmegyek, Mesterke. — ráncos bőre aprót rezdül — Láttam felemelkedni a Zsarnokot, tanítottam lányait, majd kineveltem az utolsó szörnyetegét is, ami a bukását okozta. — ismét torz mosolya feszül — Úgy tűnik, a te szabadságodat végül én nyertem el.

A sötét szobában a barna szemek kiüresedve merednek a fehéren vibráló páncélra. Mellkas vértjei aprókat emelkednek, a kék szövet alatt halkan ropognak az izmok.

— Nem úgy festesz, mint aki utazni készül. — a ládák címkéjét kezdi fürkészni — Ezek nem egy helyre mennek. — mesterére pillant — Még csak nem is egy rendszerbe szántad őket.

— Érdekes, Mesterke. — halkan cuppog — Azért jöttél, hogy az örökösök dolgát vitasd meg velem?

— Nem. — lehunyja szemét — Megismertem az Örök Fény árnyait, de a természetét már nem tudom. Nomah mocska örökre beterítette a tudást. — arca összerándul — Penge maradtama fűszálak közt.

— Roppant érdekes. — cuppogása abbamarad — Azért jöttél talán, hogy még utolsó leckeként megtanítsalak a mocsokban olvasni?

Nem érkezik felelet, a gyorsuló lélegzetek egyre hevesebben rázzák a remegő páncélt. A barna szemek előtt a héjak ráncosan szorulnak, öklei ropognak a kék egyenruha mellett.

A csoszogás ismét az ember elé kúszik, Tokan a vértbe markolva térdére húzza, fekete gömbjeivel az arcára mered.

— Te azóta sem öltél, Mesterke. — ujjaival szétfeszíti Chris jobb szemét — A tudást, amit kaptál, csak arra használtad, hogy elkerüld mások halálát. — hátra taszítja — Hogyan érthetnéd meg azt, aki előtted használta az erőt, ha azt sem érted, mire vetemedett vele.

A padlóra lökött Harcos halkan tápászkodik, térdére visszabillenve lesüti szemét.

— Nem akarom megérteni. — tekintetük összeér — Csak szabadulni akarok tőle...

— Amikor a Zsarnok ellen indultál, azt mondtad, mindeneddel fizetsz a szabadságodért. — kaján mosolya kiegyenesedik — Most mégis a szabadságoddal fizetsz mindenedért.

— Nem lehetne most az egyszer… — lehajtja fejét — Ködös mesék és kegyetlen kérdések helyett… — szeme könnybe lábad — Hogy csak egyszerűen segítesz rajtam?!

— Már régen megtettem, Mesterke. — hátat fordít — Megtanítottalak a zöld fák alatt csörgő vizet meglelni, de a halat neked kell megragadnod benne. — erőtlenül rogy székébe — Cserébe azt kérem, add tovább az örökségem rád eső részeit. — hangja elhalkul — Gondoskodj róla, hogy a legméltóbb helyekre kerüljenek.

A szemét megtörölve Chris feláll a padlóról. A címkézett ládákra pillant, majd a gubbasztó Merividára néz. Ökle hangosan roppan, azután elernyed.

— Nem a kacatjaidról beszélsz, igaz? — egy régi kódexet vesz kezébe — Nem a buta mesekönyvek és a fényes csecsebecsék sorsa érdekel.

— Évszázadokon át érleltem, kevertem és nemesítettem a tudást. — kezében a kis zsák serceg — Szolgáltam a halált, de az élet kertjének is áldoztam. — egy sejtelmes cuppanás hangja fut el — Azt kívánom, hogy a legkiválóbb adja tovább az örökséget.

— Nem. — szemöldöke összerándul — Amit tanítottál, azért örökké hálás leszek... — hátat fordít — De nem leszek a Halál Mestere.

— Nem is azt várom el tőled. — mosolya megfeszül, markában a kis zsák lendül.

Chris elkerekedett szemmel fordul vissza a nyikkanó szék felé, de a sárga szottyos bőr eltűnik az árnyékból. Tokan Surran. A bejárati ajtó kitárul, fény hömpölyög be a szobába. A Mester már két kezével a deszkákba kapaszkodva zihál, fejével biccent csak a forgolódó embernek. Nem búcsúznak. A léptek elindulnak, a küszöbön túl a kapu felé haladnak. Az ajtó csattanva záródik, majd egy lélegzet múlva tompa puffanás követi. Nem hangos, éppen csak annyira, mint amikor egy gyermek elbotlik. Chris könnyes szemét elfedi a kék szövet, a fehér vibráló maszkja megszilárdul arcán.

A kapu még nyitva várja, de nem indul azonnal. Megáll a virágok felett, a ládák címkéjét nézi. Egy részét a központi kórháznak szánták, a másik felét az Első Harcos Iskolájába. Mindkét szállítmányon ugyan az a név szerepel. Monáé. Remegő sóhajait elviszi a szellő.

A természet csendjét gépzaj zúzza össze. Csizmák dobognak, hajtóművek dübörögnek. A nemrég még üres utcát már egész tömeg borítja. Katonai szállítók hada lebeg az út felett, egy ezred várakozik előttük. A fekete sisakok élén egy rangos egyenruha áll, a közeledő Poal lidérc láttán kezével hátra int, majd elé sétál. Sötét üvegében tükröződik a kék fehér jelenés. A szellő végigsüvít az utcán.

— Zagir Főparancsnok?

— Morales Békeharcos?

A fekete sisak lekerül, a tompa zöld szemek alatt a kék száj mosolyra feszül. A visszahúzódó egyenruha alól a barna tekintet visszanéz rá. A tenyerek magasra lendülnek, hatalmas csattanással szorulnak egymáshoz a két vezér közt.

— Remélem, már nem sokáig, Morhon.

— Magam is így vagyok vele, Christian.

— Csinos ez a fogadtatás. Bajban vagyok?

— Ők a kíséretem, hogy én ne legyek bajban.

A sisak a helyére kerül, a maszk ismét felfut a kék szövetre. A két tenyér lassan szétválik, de egyikük sem mozdul tovább.

— Jól halad az Új Föderáció alapjainak építése?

— Haladhatnánk jobban is. — kezével bal mellén megigazgatja a jelvényt — Nehéz ez a rangjelzés, fáj tőle a Dansta háta. — elereszti — Hogy halad a nyomozással? Elkapta már a hamis Kaedrukat?

— Az igaziakkal sem futottam össze mostanában. — kissé megdönti fejét — Ha végzett a fertő demokratizálásával, a Húsvéti Nyuszi rokonsága nagy hasznát venné a nyomozói képességeinek.

— Megfontolnám a dolgot, de a kék bőrömön nem mutatna olyan jól az egyenruhája. — megkoccintja a fehér páncélt — Ha megunta a Békeharcos munkáját, a tanácsban is akadna egy hely az ön számára.

A szellő felkapja a fehér út porát. A fal felett süvítő hang egy pillanatra visszacsalja a Poal lidérc tekintetét. A ládákra néz, és a kis kunyhóra mögötte. Egy néma sóhaj után halkan kezd beszélni.

— Morhon, kérnék öntől valamit. — ismét felé fordul — Egy barátunk lakott itt, talán még emlékszik rá. Szeretném, ha a megcímezett holmijai eljutnának oda, ahova szánta őket. — egy pillanatra elhallgat — Megadnám neki a végtisztességet, de alig kilenc órám maradt. Ha megtenné, hogy elrendezi, az Első Harcos privát számlájáról…

A fekete sisak oldalra billen, a Főparancsnok a nyitott kapun át egy pillanatig néz csak be a portára. Ismét kiegyenesedik, fejével aprót biccent előre.

— Intézkedem, ez ügyben nyugodt lehet.

— Köszönöm Morhon. — a tenyerek ismét összecsapódnak — Mindent köszönök.

Oldalra fordul, lassan elindul az iskola felé. Tíz lépésig jut, amikor a bajtárs hangja utoléri.

— Békeharcos, ha legközelebb erre jár, bátran használja az űrkikötőt.

Nem felel a tréfás szavakra, csak karját lendíti a magasba, majd az álcázás mögött semmivé tűnve tovább megy. Nem szalad, mint egykor a gyerekekkel kézen fogva, úgy halad át a városon. Az utca népe közt láthatatlanul mozog, felette az ellenőrzőkapuk némán szunnyadnak tovább. A hosszú séta végén a falon át érkezik a fűbe.