Megtelt üresség

A Fény és a Sötétség Univerzuma közötti híd leomlik. A lila égés kialszik, az átjáró szertefoszlik. A zizegés elhallgat az ember fejében, mégis szájára szelíd mosoly kanyarodik. A társaság csendben menetel. Az Átkok vezetik a sort, ötven-ötven bestia dönget két oszlopban. Nem futnak, fegyelmezetten vonulnak a feketeségben. A rongybaba Chris balján lebeg. Fodrozódó aurája nyugodt, csak a lányok kezében vibráló Fénykő szilánkok emésztik a felcsapó füstjét. Nem beszélnek.

A távolban a semmi képe furcsa színekben kezdi felfedni magát. Egy másik átjáró még nyitva várakozik, az szörnyek arrafelé tartanak. Nem gigászi, éppen csak akkora, amin egy-egy vadállat átfér. Chris lehunyja szemét, testét radarrá passzírozza a Yelaou technika. Nem érzi Calignis hatalmas felhőjét, sem maga felett, sem körülöttük. A rongybaba pulzálása szinte szaggatja bőrét, de csak egy hajszálvékony fonalat érez elfutni belőle a másik kapu felé. Felnyitja szemét.„Ügyes…”Lopott pillantásokkal les a tőle jobbra menetelő lányokra. Egyszerre mozognak, mégsem érezte a zsinórt. Hibákat keres egy-egy lépés között. Talál. Nem teljes szinkront lát.„Ez fegyelem, nem távirányítás…”Belé hasít egy érzés, elvörösödve fordul előre. Szíve gyorsabban ver, fojtott légzésével csitítja. Hessegeti magától, de fülében újra és újra felzúg a Sötét Istennő ajánlata. Beleborzong, pedig alig látja őket a félhomályban. Monára gondol, szemei furcsán remegnek. A lány vérző kezeit látja maga előtt. Szíve összeszorul, ismét félreveri az ütemet. Nagyot fújtat. Túl nagyot. Feje tetején egy villanásig érzi a hegedűhúr szakadó hangját. Kiürül, ahogy a Hercegnő tanította. Thammis Császárra gondol, saját betört koponyájára emlékezik vissza. A manifesztum pulzálása megváltozik, mintha megrázkódna. Elmúlik a kínzó érzés. Már nem olvas benne.

A lila fény vakító közelségbe kerül. A bestiák már a túloldalon várnak. Chris megáll, kezét előzékenyen az átjáró felé nyújtja. A lányok megtorpannak, két oldalt díszsort állva, mintha nem értenék a gesztust, ahogy a rongybaba sem. Dermedtek, Chris mégis mosolyog.

— Úgy illendő, hogy a hölgyek mennek előre.

Nincs felelet, a fekete kar megragadja az embert. Durva és darabos a mozdulat, ujjai belesüllyednek a kabát anyagába. Egy rántással mozdítja, magával húzza a szörnyek közé. A puha léptek toppannak mögöttük. A kapu összeszűkül, majd eltűnik. Gyorsan, sokkal hamarabb, mint a másik. A kellemetlen meglepetést újabb követi. Az Átkok dübörgő lépteikkel szétfutnak minden irányba. Úgy vágtatnak, mintha ostorral kergetnék őket. Már messze járnak, de Chris még érzi a kemény sziklában a döngő lépteket. Lehunyt szemmel némán áll. Fülel, számol. „Kétszázötven lépés. Durván ezer méter. Tizenegy másodperc. Csend lett. Megálltak. Ez nem túl jó.”

Kifújja tüdejéből az ózonos levegőt. Újat vesz. Szeme felpattan. Nem steril, párás. Víz illata száll körülötte. Más, mint a sziklabolygó volt, ahol először járt Calignis vendégeként. Élet szaga terjed a sötétben.

Az égen nem lát csillagokat. Vak feketeség egységes leple borítja a planétát. Több távoli, kövekből ácsolt kupola szerű épület képe tárul elé. Pislákoló ragyogásuk elszórtan vet árnyékot a kráteres talajon.

A manifesztum elereszti, majd átkarolja. Gyengéddé válik a mozdulat. Vezeti a fények felé. Vérfagyasztó a csend. A sötét lányok egy pisszenés nélkül követik őket, puha talpaik nesztelenül tapossák a rideg sziklát. Az ember a terepet pásztázza. A fejét forgatja és a teljes feketeséget nézi. Nem látja a horizontot. A fakó szürkeség lassú átmenettel veszik bele a sötét éterbe. Semmi nem látszik, csak az oszlopos kupola formák és részlettelen homályba burkolódzó környezetük. A manifesztumra néz, az nem viszonozza.„Hallgat. Hozzá szokhatott a némasághoz az évmilliárdok alatt.”

Hátra pillant, mintha csak nyakát nyújtaná. A kíséretüket lesi. Az előre meredő tekintetek nem rezdülnek, mintha észre sem vennék a leskelődő embert. Ruhájukat szemléli, a szürke, kőből font anyagot. A manifesztum is ilyet visel. Elkalandozik. Hirtelen rántja előre fejét az elő-elő villanó idomok felől. Megrázza magát, mint egy vizes kutya. Emlékei közt a Sötét Üregig menekül, a Vezér mantráját idézi.„Zárt elme, nyitott szem, nyitott fül, nyitott orr… Köszönöm szépen, Annuntian! Nagyon sokat segítettél! Megint!”Keze lendül, de nem csap homlokára, visszafogja magát az utolsó pillanatban. Aprót sóhajt. A lányok, mint lelketlen gépek a Poal háborúban, úgy masíroznak őket követve. Még lélegzeteiket is közel egyszerre veszik.

A rongybaba felé kezd leskelődni. A formát ismeri, de a részleteket nem volt alkalma kifigyelni. Nem igazi nőalakot lát, inkább olyan, mintha valaki úgy rajzolta volna, hogy csak meséltek neki arról, milyen is egy ember.„Nem az én kedvemért ilyen… Már Nomah idejében is ezt használta.”Egy villanásig könnyebbnek érzi vállain a súlyt. Tovább méricskéli, a lidérckék szemekre mered. Nem próbálja elrejteni, egyre feltűnőbben bámulja. Az entitás nem néz vissza, nem érzi az égető hideget. Mintha észre sem venné, lebeg tovább a fekete füstjében. Újra az Üreg emlékei futnak az ember elé. Annuntian táblái, stratégiai gondolatai kavarognak benne. Mind egy tőről fakadt. Calignis nem személy, csak akarat. Célja van, amiért bármit megtesz. Ezért hagyta életben Christ. Része volt a tervnek, a célhoz vezető úton.„Talán érzései sincsenek.”A gyengéden átkulcsolt fekete karra pillant. Hidegnek érzi, még kabáton át is dermeszti. Szőre szúrja saját bőrét az irtózattól felállva. Nem mozdul, némán tűri. Közel a cél.

A kupolákhoz érnek. Chris elkerekedett szemmel néz körbe. Torkában megakad a semmi, szárazon nyel, de nem csúszik lejjebb. Fejét kapkodja a félhomályban. Először a szemek csillannak fel. Kékek, barnák és zöldek. Rengeteg. Százával leskelődnek a sötétből. Az alakok lassan rajzolódnak ki előtte, ahogy megszokja a félhomályt. Lányok veszik körbe őket. A tíz kísérőn túl, még több száz nőt pillant. Fiatalok, feszesek. Nem tudja megmondani, melyik emberszerű faj másolatai. Lát Otlaca, Promodi, Vitmiss de még Olanee vonásokat is. Nem külön-külön, mintha keverékek lennének, a gének legjobbjai összeválogatva. Hátrálni kezd, válla a kupolás oszlopnak ütközik. Megfordul. Elsőre elvakítja a fény, ami a kövek közt vibrál. Egy üres padlót lát, termetes teret, megvilágítva. Nincsenek bútorok, sem használati tárgyak. Egy másikba néz. Eltátja száját. Egy virágzó kert képe fogadja, Fénykövek éltetik. A friss víz csobogása szinte természetellenes a sötét szikla világában, mégis ott bugyog mellette.

—A teremtés alapja. — nincs halálsikoly, csak egy torz női hang zizeg a rongybabából — Kedvedre való?

— Nem tétlenkedtél. — csak az épületekre néz, mintha nem is látná a sötét lányokat — Van itt minden. Étel, víz… Fény.

— Az otthonod. — már nem torz a hang, tiszta, mint a csobogás.

— Otthon? Kaedruktól lopott Fénykövek, hatalmas puritán sziklákba ütve, amiket összeforgattál. Nem túl otthonos.

Dübörgő morajlás rázza fel a csendet. Remeg a föld a háborgó energiáktól. Az Átkok felvonyítanak, a távoli lányok felsikoltanak. Eltűnnek a szemek, mintha leborultak volna. Nem földrengés. Beszéd.

— Ez a teremtés temploma! Pont olyan, amilyet akartam! Én alkottam meg! Mit tudsz te a teremtésről?! — felcsapnak a lángok a rongybabából — Csak az Örök Fény különleges benned, semmi más!

Chris hátában jeges tüskék ezreit érzi. Ujjai önkéntelenül mozdulnak, de nem szorulnak ökölbe, csak remegnek. A pusztító hangerő lassan csendesedik, az érzés mégsem múlik, gondolatai nyomán szétfut egész testében.„Ez… Ez hiúság! Büszke düh!”A lángoló manifesztumra néz. Hátrébb lép. Ajkai eltávolodva remegnek. Nem egy füstös akaratot lát, inkább egy sértődött tinédzser forrong előtte. Jól ismeri, Elena kertjében sokszor látta, amikor Davidet pofozta a gúnyos megjegyzésekért. Lesüti szemét. Halkan, nyájasan szól hozzá.

— A szemem még nem szokta meg a fényt. Kérlek bocsáss meg, előbb járt a szám, mint kellett volna. Tetszetős az oszlopok elrendezése. Praktikus. Tetszik, hogy nem vitted túlzásba a Fénykövek mennyiségét. Így nem vakít. Remek munka. Lenyűgöző...

— Nem számít a véleményed! — a lángok csillapodnak — Kezdj hozzá a feladatodhoz!

— Azt még nem lehet. — finoman elmosolyodik. — Túl korai.

— Ne pazarold a levegőt! — megrázkódik az ég — Kezdj neki, vagy szétszaggatlak! — a hang megremegteti az oszlopokat is.

— Selejteket akarsz? — hunyorogva néz a rongybabára — Gyengéket?

A morajlás véget ér, mintha elvágták volna. Síri csend borul rájuk, még a lángok sercegése is elveszik benne. A Manifesztum közelebb siklik, a lidércfények az emberre merednek. Egyre nagyobbak, mintha tágra nyitná nem létező szemét. Anyagát a Fénykő emészteni kezdi. Párolog, mégsem mozdul, alig egy leheletre lebeg az ember előtt.„Megvagy!”

Chris nem magyarázkodik. Lassan kisétál a hatalmas összehajló oszlopok alól. Kezét a magasba emeli, tenyerét az égnek tartva. Ujjait széttárja, mintha csak egy gigászi labdát tartana. Egy fénysugár tör elő belőle, egyenesen az ég felé hasít. Hatalmasat robban. A villanás beragyogja az eget és a sziklákat. Egy pillanatra látszik a horizont, a kopár kövek és a lányok. Még az Átkok is felsejlenek a távolban. Az égbolt felett gomolygó, sötét köd kavarog.„Megvagy megint!”

— Látod? — elégedetten mosolyog — Én megmondtam.

— Mit kellene látnom? — a hang üres, mégis más, mint előtte.

— Legyengültem. Fáradt vagyok. A másolatommal folytatott harc megsebzett. Ha így kezdek neki, nem azt kapod, amit kértél. Regenerálódnom kell, hogy a legjobbat hozzam ki a helyzetből.

— Meddig akarsz pihengetni? — aurája magasabbra nyaldos.

Eltűnik a szelíd mosoly, vádlóan néz rá a foszló rongybabára. A Fénykő szinte már teljesen elemésztette, mégis mozdulatlanul áll előtte.

— Az idők kezdete óta várod ezt. — hangneme ellágyul — Hatalmas Istennő vagy, egy-két hét miatt talán nem leszel… Kicsinyes.

Újra elcsendesedik minden, csak a füst halk sercegése tölti meg az ürességet. A manifesztum hallgat, szemei furcsán vibrálnak, mintha gondolkozna. Az ember nem hátrál, egészen közel hajol hozzá.

— Legyen! Pihenj, gyógyulj, regenerálódj! — közömbösen susog — Elmegyek, végzem a dolgomat! Tegyél te is így!

Az entitás maradéka is elenyészik a fényben. Újra csend lesz. A tíz lány, mintha köddé vált volna, eltűntek a sötét távolságban.„Nem számít.”Chris elégedett mosolya ismét megfeszül. A fénylő oszlopok közé sétál, majd körbe tekint. Szemléli ideiglenes otthonát. Kabátját leveti magáról, óvatosan a földre teszi, a kövek alkotta terem közepén. Zsebébe nyúl és a Japán Harcost húzza elő. Pajkosan megforgatja, gyönyörködve az öreg fém csillogásában.

— Na, barátom! Megint ketten vagyunk. — ujjai megcsippentik a koronát — Munkára!

Beállítja pontosan éjfélre. Rugós mechanikáját megfeszítve elkezdi felhúzni. Az apró ciccenések, mint kalapács ütések kattognak a némaságban, pedig finom szerkezet. Japán. Az óra járni kezd. Halk ketyegése jelzi, a terv elindult. A másik zsebébe nyúl. Egy puha, apró kattanás hallatszik. Óvatosan húzza ki a kezét. Nincs benne semmi. Némán ül percekig. Az órát nézi.

A lányok hangja éled a sötétben. Csicseregnek, beszélgetnek. Minden perccel egyre közelebb hallja a szavakat. A föderációs alapnyelv megüti a fülét. Calignis is ezt használta az elátkozott bolygón. Az idő múlik, lassan merészkednek egyre közelebb a kupolához. Apró, kimért lépésekkel közelítik. Puhának tűnnek, mint Mona talpai. Meg-meg állnak. Nem suttognak, de nem is kiabálnak. Mintha nem tudnák, mi és miért történik. Egy-egy kacaj töri meg a duruzsolást. Egy kék szempár villan az oszlopok közt. Akár a Tündéré is lehetne. Eltűnik.

— A másik nem ilyen volt. — kuncogás szűrődik be — Ez olyan más.

— De olyan!

— De más!

— Nem is láttad még!

Chris szemöldöke összeszorul. Fülében a sok hang mind egyesével lüktet. Topognak, mászkálnak, csapkodnak, miközben egymással civódnak. Egyre többen villantják meg szemüket, egyik másik még arcát is felfedi óvatlanságában. A mutató lassan pereg előre.

„Negyedóra. Itt az idő!”

Ökleit megfeszíti, szeme felragyog. Hangosan üvölt, auráját kiereszti. Nem áll meg a lángoknál, teljes gömböt formáz, lökéshullámként engedi el fényét. Szétfut a templomban, megvillantja a szürke sziklát is. Messzire ér, mielőtt elenyészik. A lányok felsikoltanak, a toppanások száz felé szaladnak a templom oszlopaitól. Az Átkok is felvonyítanak, mintha csak azt üzennék.„Itt vagyunk, viselkedj!”A fény kihuny. Chris ül a terem közepén. Az órát nézi. Meredten, céltudatosan. Maga is egy óramű. A terv része. Némán várakozik, nem figyel a távoli méltatlankodásra, sem a vadállatok unott hörgéseire. Keze kabátzsebébe csúszik, egy üveget markol benne. Előhúzza, tartalmát a fekete vérre borítja. A szúrós szag elfut az oszlopok közt, a sötét anyag leoldódik bőréről. Még fuldoklásában is Monára gondol, a kórházi szer őt idézi. Nadrág zsebébe nyúl, egy levelet húz elő. Hosszasan szopogatja, aprókat rág rajta. Kiélvezi a savanykás íz minden cseppjét. Beosztja.„A terv halad. Az óra ketyeg.”