Kihágások

Az álcázott sikló áttetsző vibrálásában egy apró sziluett rajzolódik ki, hozzá közeledve Chris az elfeküdt fű előtt egy ismerős arcot pillant. Mossamic Igazgató áll hátra csapott karokkal, szemét lehunyva, fejét kissé a földfelé billentve várakozik. Hang nélkül csökken köztük a távolság, de a Mester jobb karja előre lendül, ujjával a lopakodó emberre mutat.

— Rossz néven veszem a láthatatlan betolakodókat az iskolánkban. — felnyitja szemét — Még akkor is, ha az a tulajdonos.

— Semmi sem kerüli el a figyelmét, Ilo? — a meghajlított fény mögül apránként előtűnik a visszahúzódó kék szövet és a fehér vért — A diákjaink dolgát biztosan megnehezíti a csínytevésben.

— Itt csak egy csínytevő van, Morales Mester! — karját leeresztve ismét háta mögé szorítja — A Föderáció Első Harcosa.

— Már Békeharcos, Ilo. — tenyerével a fehér vérteket paskolja.

— Jól szolgálja a békét, hogy elrejtőzik a baráti szemek elől? — bajusza alatt kissé felkanyarodik szája — Vagy a hatalmas békében már itt is ellenségeket remél, saját iskolája falai közt?

A barna szemek a Mester felől a második emelet ablakaira fordulnak. Nem lát leskelődő diákokat, sem két Védencét, csak üresen csillognak az üvegek az idegen nap fényében. Nem felel, nagyot sóhajt csupán.

— Mi hozta haza, Morales Mester? Az utódját jött kísérteni?

— Szívesen bemutatnám az arctalanoknak. — mellé lép — Talán a Poalok is lelkesen hallgatnák az Otlaca filozófiáját! — szája szélesre húzódik — Biztosan örömmel fejlesztenék tovább a segítségével az álcázó technológiát is. Én hasznát venném, ha legközelebb erre járok.

— Nos, mindaddig, amíg nem lebeg, nyomot fog hagyni a talajon.

— Érdekes, hogy ezt említi. — elmosolyodik — Talán szaván is fogom.

Mossamic kimért léptekkel indul a kikövezett járda felé. Fekete szemöldökében apró ősz szálak csillannak meg a fehér fal visszavert fényében. Szája kiegyenesedik, kissé lefelé görbül.

— Ilo… — egy fél fordulatot vesz — Meg akartam köszönni személyesen is… — fejét lebillenti — Mindig örömmel hallgatom a jelentéseit, különösen az utolsó záradékokat.

— Mindig örömmel állítom össze őket, Morales Mester. — homloka aprót rándul — Kivéve az utolsó záradékokat.

— David… — ismét az ablakokra tekint — Sajnálom… Én is látom, ahogy Elena és Ön is. Nem tudom, mit kellene másképpen csinálnunk.

— Talán ma magával vihette volna Tokan Mojethez. — szúrós tekintete villan — A felesége ugyan a halál mesterének hívja, de még ön is életben van, ismét túlélte a látogatását, nem igaz?

Egy apró rezdülés fut végig az ember hátán, elfehéredő ábrázatát a föld felé billenti. Csizmája orrával a fűszálakat igazgatja maga előtt, erőtlen sóhajait lassan próbálja mélyíteni.

— Miből gondolja, hogy ott jártam?

— Nálam nem járt, Morales Mester. A gyermekei sem dicsekedtek látogatásával. — szemöldöke megrándul — Másért már nem jár ide.

A színek maradéka is eltűnik Chris arcáról. A siklótól teljesen elfordulva Mossamic után kezdi szedni lábait. Az Otlaca Mester mozdulatlanul áll a járda szélén, lélegzeteinek üteme sem változik a közeledő ember árnyékában.

— Észrevettem, hogy valakit mintha szándékosan kifelejtene a jelentésekből. — mellé lépve lehunyt szemeire pillant — Mona neve egyetlen egyszer sem szerepelt, mintha itt sem lenne. Elköltözött?

— Miként az ön nem hivatalos látogatásairól sem szoktam beszámolni neki, úgy a felesége itteni ügyeit is ennek megfelelően kezelem, Morales Mester. — lassan elindul — Reméltem, hogy mindketten megértik az okát. — a saroknál élesen fordulva eltűnik a fal mögött.

— Ennyire szánalmasnak lát minket, Ilo? — suttogja maga elé.

Visszaindul a siklóhoz, megrogyott hátán a lapocka vértek, mint apró szárnyak merednek ruhájáról. A semmiből megnyíló átjáró elött léptei megtorpannak. Ütemes suhogás hasít fülébe, apró dobbanásokkal váltakozva. Lassulnak, pár méterre tőle jobbra megállnak.

— Honnan tudtad, hogy itt vagyok? — mered a vibráló beltérre — Ezt is megérezted, Árnyékharcoska?

— Már reggel óta tudom. — hátában sercegve feszülnek az izmok — Minden hajnalban kinézek az ablakon. Ha lelapult a fű, akkor tudom, hogy itt vagy. — lába előrébb toppan — Csak arra vártam, hogy az Igazgató Úr visszavonuljon.

— Mióta várod, hogy elmenjen? — gyanakvóan fordul David felé.

— Reggel óta. — vigyora megvillan — Ő is korán nézett ki az ablakon.

A szellő halkan süvít el a falak felett. A sikló alatt elfeküdt fű illata felkavarodik körülöttük. A fiú széles mosolya lassan halványodik, bátyja egyre szigorodó tekintetétől. Az átjáró semmivé tűnik, a zizegő beltér elcsendesedik mellettük.

— Elena megint el fog verni. — hátat fordít öccsének — A fél napot ellógtad, csak hogy most itt lehess... A húgom szerint nekem kellene rendre nevelnem téged. — arcát tenyerébe rejti — Néha már én is elgondolkozom, hogy egy-két tasli talán meghozná az eszed.

Ismét dobbannak a léptek, az embert megkerülve David éppen egy karnyújtásnyira áll meg előtte. Hátát kihúzza, fejét felszegi. Barna szemeiből feszült fegyelem sugárzik. Kezeit háta mögött kulcsolja össze, lábait apró terpeszre nyitja. Dermedten merednek egymásra.

— Most mit vársz tőlem? — lassan kezd hátrálni — Azt akarod, hogy megüsselek? — hangja egyre hangosabb — Ezért csinálod ezt?! Válaszolj már! — kiáltása elfut az udvaron, megrázza az üvegeket.

— Nem. — rezzenéstelenül néz tovább bátyjára.

— Akkor miért?! — vállait markolva megrázza — Miért kell neked folyton… Folyton… Ilyennek lenned?!

— Képtelen vagyok megalkudni. — szájára apró mosoly kanyarodik — Tudom, miért bujkálsz, de ettől nem leszünk biztonságban.

Görcsösen reszkető kezei eleresztik a fiút. Pupillái kitágulnak, száját lassan eltátva ismét hátrálni kezd. Remegő tekintete lassan fordul, az apró koppanások felé. A hátsó fal második emeletén sorra megjelennek a tanítványok. Ki homlokát, ki karját vagy csápjait, mások egész kocsonyás testüket tapasztják az üvegre, a hazatért Legenda és a pária összecsapását lesve. A fiú mozdulatlanul áll tovább, még tekintetét sem mozdítja a kíváncsiskodók felé.

— Mikor éreznéd magad biztonságban, David? — fejét lehajtva fordul vissza a fiúhoz — Mi az, amivel már nem lennél megalkuvó?

— Taníts meg mindenre. — sarkait hangosan koppantva összezárja — Mindenre, amit tudsz. Akkor olyan lenne, mintha te védenéd Elenát, akkor is, ha a Poal az univerzum túlfelére küld.

— Mindenre? — suttogja a föld felé — Azt sem tudod mit beszélsz. — haragos tekintete emelkedik — Mit csinálsz, ha valaki megsérül? Ha… Ha véletlenül megölsz valakit? Akár egy barátot?

— Nincsenek barátaim. — lehajol, kezébe vesz egy apró kavicsot — Egy kicsit későn kezdenénk aggódni a véletlenek miatt.

Tenyeréből a követ magasra dobja, szemét lehunyva várakozik egy lélegzetet. Ellöki magát a földtől, egyet pördülve lábfejével a fal felé rúgja. A kavics becsapódása lövedékként roppantja meg a fehér burkolatot, a leeső szilánkok tompán kopognak a járdán. Az üvegek megremegnek a második emeleten, halk zsibaj árad szét az udvaron.

— Csináld meg újra! — a kék szövet alatt sercegve feszülnek meg az izmok — Ha még egyszer ugyanott eltalálod a falat, meggondolom a dolgot. — pupillája tűhegynyire szűkül, vérfagyasztó tekintete a hajoló fiúra mered.

David a leendő lőszerek közt válogat, de fél szemével a tűzvonal mellé sétáló bátyját lesi. Egy nagyobbacska darabon szorul meg marka. Felegyenesedik. Fejét kissé billegtetve néz a becsapódás helyére, majd feldobja a követ. Ellöki magát, megpördül és elrúgja.

Elhalványodnak a fények, a pázsit zöldje megszürkül az ember szemében. Ereiben a koncentrált energia csatarendben kezd cikázni. Az egyre lassuló lövedék kimérten fordul a levegőben, akárcsak a fegyver, ami útjára indította. Egy leheletnyit érinti ujjával a mellé érő kavicsot. A színek ismét élednek, a fény visszatér, a fal hatalmasat csattan. David talpai toppannak a földön, kócos haja célpontja elé lendül, de száján már győztes mosolya feszül. A tincsek helyükre állnak, alattuk a barna szemek elkerekedve nézik a becsapódások közti távolságot.

— Csaltál! — remegő kezét ökölbe szorítja — Surrantál! Azt mondtad nem avatkozol bele!

— Én nem mondtam ilyet. — arcára kiül a hideg közöny — Csak egy kis véletlen volt, de már későn kezdenénk aggódni miatta.

Hangos paskolás csattog az épület sarkától. Chris a zaj felé fordul. Mossamic tenyerével a burkolatot csapkodja ütemre, majd bajusza alatt gúnyos mosollyal indul az ember felé.

— Az ifjú Morales pusztításban is az apjára ütött, nem csak az eltűnésben. — kezét leporolja — Szerencsére iskolánkban a vezeklés képessége is nagyszerűen csiszolható, a hajnali büntetőmunka kiváló lehetőség erre. — ujjával a fiúra, majd az első udvarra mutat.

Hangos fújtatás veszi kezdetét. David egy pillanatra vörösödik el, de a Mesterre nézve tüdejéből elengedi a felgyűlt levegőt. Fejét lehajtja, kissé megrogyva kezd lassú sétájába. Bátyja felé aprót lendít tenyerével. Nem hangzik morgolódás, sem gúnyos megjegyzések, az Igazgató mellett elhaladva csendben kullog az előkert felé.

— A fele az én hibám, Ilo. — Mossamichoz fordul — Most akkor engem is büntetőmunkára fog?

— Az ítéletet a tanórák kihagyásáért szabtam ki, Morales Mester. Holnap mindkét kihágó megkezdi a jóvátétel gyakorlását.

— Ki volt a másik elkövető? — gyanakvóan pillant fel.

— Az Igazgató, természetesen. — mosolya kiszélesedik — Magam is elmulasztottam ma megtartani a filozófia órákat, amíg önre várakoztam. — hátat fordít — Csak olyasmit várok el a diákjainktól, amit magamra nézve is kötelezőnek tartok.

A szél fordul, az előkert virágainak illatát a sikló felé fújja. Mossamic nem indul tovább, mozdulatlanul áll, csak fekete, fonott copfja leng az éledő szellőben. Hátra csapott csuklóin az ínak aprókat rezdülnek.

— Mondani akar valamit, Ilo?

— Arra várok, hogy ön mondjon valamit, Morales Mester. — hideg hangja elhalkul — Általában kivárja az utolsó pillanatot, mielőtt a lényegre tér. Úgy vélem, ezen a szokásán ideje volna változtatnia.

A falak közt felkavarodik a por az erősödő szélben. A lobogó öltözék hátán az intézmény szimbóluma egyre fenyegetőbben mered az emberre, a Nyuszi a hullámzásban eltorzul a barna szemek előtt.

— Kevés neki, amit az iskola ad, Ilo. — lehajtja fejét — Nem érzi biztonságban Elenát… Talán, ha ön külön foglalkozna vele, segítene.

— Még mindig várok, Morales Mester.

— Magam is így vagyok vele. — hátat fordít — Én is csak várok.

Kövek sercegnek, ropogva fúródnak a talajba. A bő nadrág lengő szára süvítve emelkedik a levegőbe, a lendülő copf a feszes hát izmain puffan. Egy rúgás indul szélsebesen a fordulatból. Az ember tenyerében egy bokát szorít meg, alig egy leheletnyire arcától. Üres tekintete a hullámzó fűszálakra mered. Halk lélegzetei lassan mélyülnek, az előkert virágainak illata betölti tüdejét. Elereszti az Igazgató lábát, kezét maga mellé engedi vissza.

— Nekem ez volt mindenem, Morales Mester. — talpát a földre koppantja — Az Otlaca faj tanítójaként megvannak a határaim. —  hátat fordít — Nézzen kérem az ablakokra és mondja meg mit lát.

Fején aprót billent, Chris pillantása sarkából les csak fel a csillogó szemekre. A diákok lélegzet visszafojtva bámulnak a két mesterre, előttük az üvegtáblák már görbülnek a rájuk nehezedő nyomástól.

— Fiatalokat látok. — rövidet sóhajt — Éretlen, gyermeki rajongást.

— Úgy vélem téved. — kezeit hátra csapja — Ők az igazgatójukat látják egy félistennel viaskodni. — bajusza mosolytól sercen — Nem gondolom, hogy a valóság tisztánlátása éretlenség lenne a részükről.

— Nem vagyok félisten, Ilo. — suttogása is rezzenéstelen — Csak egy lassan foszló ember maradéka… Talán már az sem.

— Bárhogy is tekint magára, a fia Vitmiss származása ellenére is hasonlít önre. — lassan indul a fal felé — Én hálás vagyok a fiú visszahúzódásáért, ezt naponta elmondom neki. — egy pillanatra megtorpan — Ahogy azt is, hogy a képességei megfelelő gondozás nélkül éppen olyan veszélyesek, mintha a legrosszabbra tanítanánk.

A távolodó igazgató talpai a járdán koppannak. Léptei aprók, szokatlanul lassan halad előre. Lehunyt szemei görcsösen rándulnak, hátra csapott karjain nem csak a szél mozdítja ruhájának ujjait.

— Tőlem a legrosszabbnál is csak rosszabbat tanulhat. — a sikló felé tekint — Amióta velem van, óvom attól, hogy meglássa a valóságot.

— Talán éppen azt kellene látnia, Morales Mester. — befordul a sarkon — Hogyan kerülhetné el azt, amit fel sem ismer?

Az átjáró ismét megnyílik, az iskola tulajdonosa átlépi a vibráló küszöböt. Egy lélegzetig néz csak hátra, karját magasra lendítve búcsúzik a leskelődő diákoktól. Mögötte bezáródik a fal, kissé megrogyva indul a fotel felé.

Amint leül, combján szokatlan nyomódást érez. Dudorodó zsebét tapintja, egy kis csomagot húz ki belőle. Felismeri. remegő kézzel bontja meg a zsák száját. Kisebb szövet tasakok vannak benne, apró szemű bogyók válogatva. Mindegyiken írások várakoznak, nevelési tanácsokkal és a növények hatásaival. Nem mérgek. Gyógyírok, különböző fajok sebeire és nyavalyáira. Arcát a vibráló falon át Tokan Mojet birtoka felé fordítja. Elmosolyodik. A Kockát is kezébe veszi, majd a magokkal együtt a zsebébe dugja.

— Tudom, hol lesz a legméltóbb helye az örökségednek. — suttogja.

Helyéről felállva az álcázást aktiválja ruháján, azután a sikló térmozdító rendszerét szólítja elméjében. Az iskola belterei feltárulnak előtte, a pulzáló hullámok nyomán kirajzolódnak a falak és a helyiségek. A fény villan, a Poal lidérc már a földszint kis raktárában áll. A panelra pillant.

— Nyisd ki.

Az üveglapból nem villan fény, de a viharvert ajtó halk nyikorgással emelkedik előtte. Hangos zsibaj hömpölyög át a küszöb felett. A folyosó végi étkezőben már terítenek, az ételek illata elnyomja a rozsdás gépek szagát. A személyzet egymást sürgető szavai melegséggel öntik el. Ismerős hangokat hall, elméjében arcukat idézi. Egy percet várakozik a nyitott ajtó előtt, a tányérok csörgését figyelve. Kilép a küszöbön, a széles folyosón át a lépcsőház felé indul. A fel-le mászkáló diákok közt lopakodva cikázik, majd az első emeleten megáll egy pillanatra. Végig néz a katonák folyosóján. Egy lélek sem várakozik kint, a szobákból sem szűrődik ki nesz. Csend van, csak a második emelet hangos zsivaja hallatszik le a lépcsőfordulón. Egy lépést tesz előre, de a kis Tündér nevetése visszafordítja.

Elena oldalán az egyik ifjú Beraddo óriással kaptat felfelé. A békafejű behemót dübörgő hangja megrázza a padló kövét, kedves tréfái mosolyt csalnak a lány arcára. Árnyékként szegődik mögéjük a lidérc, hangtalan lépteivel követi őket a második emeletre. A gyermeteg csevegés tovább harsog a folyosón, de Chris megtorpan, fejét zavarodottan fordítja körbe. Bőre lángol, gerincében éled a pulzálás. A kedves illatot tisztán érzi a kék szöveten keresztül is. Tenyere izzad, kezei remegnek, pedig az Első Harcos ajtaja zárva fogadja.

Elena mellette elsétálva a másodikhoz lép, sugárzó mosollyal köszön el kísérőjétől, majd feltárja szállásuk bejáratát. A küszöbön át az asztala felé siet, táskáját leteszi, egy kisebb terminált vesz magához és az ágyra dobja. Bezárkózni készül, de már nincs egyedül, a lidérc a falra tapadva kúszik el mellette. A kék szövet alatt egy mosoly kanyarodik, elméjében már születőben van a parancs az álcázás kikapcsolására. Elvesznek gondolatai, a kedves hang ökölcsapásként éri szívét. A panel felé nyúló lánnyal szemben egy Tündér várakozik.