A háború után

A táruló ajtó mögött a szűk előtér várja. Egy kevés időt tölt ott, hőségtől szenvedő testének nyugalmat teremteni. A kedves illat betölti a teret, bár Mona hangját nem hallja. Elena anyáskodó szavai zúgnak csak fülében. Davidet szapulja, különös cuppogó hangok kíséretében. A fiú nem felesel, olyan, mint ha bent sem lenne, csak egy-egy sóhaj árulkodik jelenlétéről.

Egy lépés koppan, egy újabb és egy újabb követi. Chris már a nagyszobában áll, fejét az ülőpárnák felé fordítja. Az Apró Árnyék megdermedve ül, arcát és karjait szürke vakolatként krém borítja. Hólyagos kezén valami zöldes nyálka csorog, a kis Tündér azt keni éppen vastagon.

Észre sem veszik az ember érkezését, de nem is vár nagy ünnepélyt, lábai fordulnak, a birtokba vett hálószobába indul. Az ajtót határozottan löki be maga előtt, de amint a küszöbön átlép, eltűnik céltudatossága. Mona fekszik az ágyban, oldalára fordulva egy párnát ölel. Nem látja arcát, csendes szuszogása sem árulkodik ébrenlétéről.

A földi ruhák a helyiség túlfelén megszáradva várják. Kaedru kelméje már viseltes, az elmúlt napok szagát is hordozza, lába mégsem mozdul, csak meredten néz a fekvő lányra. Szíve ritmusa megváltozik, miközben elméje harcot vív felforró vérével. Izmai megfeszülnek, a rostok csatarendbe állnak. A test már Surranni kész.

„Csak egy apró villanás… Eltűnnek a ruhák, észre sem venné.”

Nem mozdul, még szemét sem fordítja az öltözék felé. Fejében cikáznak a gondolatok. Már nem a Funduruson áll, a Föderáció Fővárosában remeg. Mondandóját rendezgeti, de az Otlaca lány minden szavára tud egy jobbat. Az ember kevés volt akkor, most sem érzi többnek magát. Ismét a Funduruson feszeng, a csendes hálószobában. Már percek teltek el, de ő a küszöböt egy lépésnél többel nem haladta át. Arcára dac szökik, szemöldöke összeszorul.

„Hát nem én vagyok itthon?!”

Egész testében érzi az erőt, egy falat is nevetve áttörne. Az Örök Fény nélkül is kiállna egy Kaedru századdal, cipője mégsem mozdul, a padlóhoz tapad, mintha ólomból lenne. Hiúsága apránként elpárolog belőle, terve csődöt mond, büszkesége nem viszi előre.

Haragját keresi, emlékei közt kutat percekig. Az árulás estéjét idézi, majd a tartályt és amit benne érzett. A lány iránti megvetését reméli, saját hidegvérét, hogy levegőnek nézze, de a lábai nem mozdulnak. Ahol gyűlölet volt, most nincs ott semmi, csak egy megfakult, jelentéktelen semmiség. Nagyot sóhajt, hangja oda-vissza bejárja a falakat.

Előtte a Tündér az ágyon aprót rándul, mint egy hullám, egész testén végigszalad. A barna szemek már nem egy harcoséi. Egy férfi nézi a nőt, az évek a szépségéből mit sem vettek el. Szemérmes Föderációs ruhái is kiemelnek mindent, amire csak egy ember vágyhat. Az elme harcot vív a testtel. A levegő lángol a küszöb felett, benne izzik a hús és a szellem.

Elfogy az idő. A lány mozdul, az ölelt párna lassan emelkedik. Chris szíve kihagy egy ütemet. Ahol az imént még lángok nyaldosták, most jeges fuvallat dermeszti. Már nem előre akar lépni, új parancs indul a lábak felé.

„Visszavonulás!”

Az izmok cserben hagyják, mint reményvesztett sereg, állnak és várnak a végítéletre. A lány fordul. Arcának hamvas bőre felragyog az ablakon befutó fényben. Már csak egy pillanat és a tekintetek összeérnek. A párna átér a túloldalra. Chris szíve újra dobban, a csillogó ajkak egy villanásig babonázzák. Elcsendesül minden. Mona szeme zárva, csak pilláin szikrázik a fény az utolsó mozdulatában. Halkan szuszog tovább.

A cipők elindulnak. Szellő súlyával emelkednek, egyik a másik után halad előre. Chris magához veszi földi ruháit, majd sarkon fordul. Nem lopakodik, talpai aprókat koppannak, egészen a küszöbig. Megáll. Előtte a Fényacél, mint határvonal feszül. Fejét kissé megdönti, az ágyra tekint maga mögött. A lány szeme zárva, szuszogása is békés marad. Az ajtó lendül, az ember eltűnik mögötte.

A nagyszobában elcsendesedtek az események. David behunyt szemmel ül párnáján, a vastag bevonattal bőrén. Mellette szorosan a kis Tündér, kezében Kaedru gyűrűzött fémtáblák szorulnak. Belefelejtkezve olvas, csak egy-egy sort súg belőle férjének. A fiú meg sem rezzen, fegyelmezetten ül, még szája sem rándul.

A fürdőben Chris a kádhoz lép. Kisebb, mint a Fényharcos lakosztályában, de a célnak megfelel. A víz csendesen csobog, közben a vértjeit kezdi bontani, egyiket a másik után. Ruháitól is megszabadul, a páncélzat mellé löki. A hullámok közé halkan ereszkedik, nem csobban, csak alámerül. Amíg haja ázik, alatta ismét gondolatait rendezgeti. Mint egy hadügyi ellenőrzés, szeme előtt egy listán pipálja ki félresikerült kísérleteit. A kudarcok szaporodnak, kedve mégis egyre jobb. A hideg papírt a lány arca váltja fel képzeletében. Mosolyogni látja. Szíve erősebben kezd verni, a langyos vízben is elönti a kellemes melegség érzése. Percek óta lent van, légszomjat mégsem érez. A tartály, ami sok szenvedést okozott, most egy bátorító emlékkép számára. Erősebb lett. Kitartóbb.

Kiemelkedik a vízből, egy törölközőt vesz kezébe. Gyorsan dörgöli magát, jókedve minden mozdulattal egyre csak sürgeti. Nadrágját veszi, a Poal kelmét, amit a földi gúnya maradékából építettek újjá az arctalanok. Felsőjét ragadja, vizes haja szinte átsuhan a fej nyílásán, vastag karjai és erős vállai megfeszítik az anyagát, de kitart. Ujjaival fésülködik, nedves haját kényelmesen hátra formázza. Lélegzetei fegyelmezettek, mégis egy-egy mélyebbre megy, mint a többi.

Tenyerével arcát érinti, szakállának lázadó szálai már aratásra várnak. Szájára mosoly feszül, páncéljához lép és erszényébe nyúl. A Tréfás Király ajándékát már markában szorítja. A Fényacél borotva, a szakadt lánc jelképével. A csobogó kehelyhez áll, de tekintete a fémen marad. A faragványt nézi. Mosolya elhalványul, egy zúgás hasít fülébe. Nem a fürdőből jön, egy messzi barlangból, amit már az idő betemetett. Az Árnyékkövek közt a Merivida Mesterrel ül a parányi fénykő mellett. A vézna ujjakban felizzik a fém, Tokan Mojet szavai túlharsogják a fekete kövek morajlását.

A borotva lendül, mint a sarló az öreg példabeszédében. Minden húzás egy nap a gyilkos ásványok közt. Minden levágott szál egy csapás a Lélekemelővel. Mire az ember arca simává válik, tekintete kiüresedik. A szerszámot elöblítve erszényéhez viszi, majd belecsúsztatja. Nem ölti vértjét, sem kabátját, az ajtót kitárva a hálószoba felé indul. Mezítelen talpainak halk döngésére felfigyel a kis Tündér, de mire párnájáról feláll, Chris már átlép a küszöbön.

Mona nem alszik. Karjaival a méretes párnát körbefonva üldögél az ágy szélén. Ajkain kedves mosoly csillog, szemei élettel teltek, a zafírok kéken ragyognak. Arca aprót fordul, a belépő felé. Hamvas bőrére enyhe pirosság szökik orra körül, de mosolya nem halványul.

Az ember egyet előre lép, arcát felfedi a beáramló fény. Tekintete más, mint előtte. Nem szigorú, de nem is enyhe. Nincs harag benne, de a gyengédség is eltűnt belőle. A víz alatt sok gondolat átsuhant elméjén, tervezte, hogyan is köszöntse a lányt. Tréfásan, közömbösen, esetleg mérgesen. Sok minden megfordult fejében, de választani nem tudott.

— Még nem lehetek veled.

Csend marad a hideg szavak után. Mint a barlang Árnyékkövei, úgy nyelik el a falak a lélegzeteket. Chris fülében akaratlanul is megfeszülnek az izmok. Térolvasásba kezd. Két szívverés lüktet a szobában, szinte az egész helységet kirajzolják a rezgések. Az emberé gyorsul, egyre szaporább, de az Otlaca lányé békés marad. A csillogó ajkak nem konyulnak, még a zafírok sem rebbennek meg.

— A Király elhozott, hogy segítsen rajtad. Segített. — arcán apró rándulások futnak végig — Most, hogy jól vagy, már elmehetsz. Bárhova vágysz is, Annuntian oda vitet téged.

— Akkor itt maradok. — mosolya még vidámabban csillog.

Az élettel teli hang az ember fülén át úgy hasít szívébe, mint egy Fényacél penge. A békés búcsú terve szertefoszlik. Tüdejében a levegő, elméjében a szitkok gyűlnek. Torkában megfeszülnek a hangszálak a kiabáláshoz, mégsem képes hangosan szólni.

— Miért? — kérdése rezzenéstelen suttogásként indul a lány felé.

— Miattad.

Az Örök Fény megmozdul ereiben. Nem csak feszíti, robbanni kész. A kevés, ami Nomahból megmaradt, minden villanásával az ember haragját fűti. A múlt és a jelen Fényharcosa egyként pulzál a halandó titán testébe zárva. Egy apró rezzenés, egy szikra elég lenne, hogy kitörjön. A bőr körül a levegő lassan hullámozni kezd. Abbamarad.

Egy harmadik szívverés közelít. Chris nem fordul meg, a nagyszoba teljes képét látja a visszhangokban. Elena három lépésnyire áll mögötte. Szíve még az övénél is vadabbul ver, szinte megszakadni kész. Hallja szemének magatehetetlen remegését is, a könnyeivel küzd, de még tartja magát. A távolban a negyedik lüktetés nem mozdul, a test körülötte krémszoborként várakozik békésen.

— Rendben. Tudatom a Királlyal döntésedet.

A fülben elernyednek a megfeszült izmok. Lassan fordul, nem tesz hirtelen mozdulatot. A barna pillantások találkoznak, de az ember nem áll meg, elindul a kijárat felé. Tenyere megszorul a fogantyún, hátának nekicsapódik egy könnyű test. Karjai körbe fonják.

— Mikor… — suttog a kis Tündér — Mikor lesz ennek vége?

— A háború után.

Az ajtó nyílik, a lány még egy utolsó szorítással búcsúzik bátyjától. Csendesen vonul vissza, lábai a hálószobába viszik, a kék zafírok elé.

A záródó szárny előtt Chris térdére zuhan. Bejárja a folyosót a kemény csontok koppanása. Karjaiban ropognak az izmok, a felgyűlt feszültség egész testét feszíti belülről. Talpára áll, elindul a lépcső felé. Arcáról eltűnnek az érzelmek, de a levegő zizegve vibrál körülötte. A forduló után a fal mögött a magányos Hercegnőt pillantja, a burkolatnak támaszkodva. Ismét vértjeit viseli, tartása mégsem a megszokott.

— David most egészen olyan, mint egy Kaedru gyermek. — Chris megtorpan mellette — Elena tetőtől talpig szürkére krémezte, de egy hangja sincs ellene. — tenyerével aprót lök a búskomor óriáson — Biztosan örülne egy kis elismerésnek.

— Nem lenne illendő. — fejét a lépcső alja felé fordítja — Nem illendő oda mennem, ahol Atyám vendége pihen.

— Annuntian a mi bűneinkért zárt be. — ökle halkan roppan — Az nem volt illendő. — tovább indul lefelé.

— Én kértem. — felzárkózik barátjához — Így volt illendő.

Az ernyedő ököl köré egy szürke tenyér fonódik. Kéz a kézben sétálnak lefelé a hosszú lépcsősoron. Nem beszélnek, mégis minden lépés egy kicsit könnyedebb, mint az előző. Lent útjaik külön válnak, Adulcentia balra, Chris jobbra fordul, de a megszakadó érintés nem múlik, a melegséget ki-ki a maga dolgára viszi tovább.

A meztelen talpak döngése a vezérlő felé halad. A hosszú séta nem éri el célját, a lakoma terem előtt várakozó négy katona képe megakasztja. Fegyelmezetten állnak a nyitott ajtó körül, tekintetük kifelé fordul, hátukat a falnak vetve. Két Árnyékharcos és két királyi testőr vigyáz a bejáratra. Az ember eléjük járul, tiszteleg, majd belép Aurabias ünnepi csarnokába.

A hosszú asztalokon nincs teríték, mindenhol a pucér lapok látképe fogadja. Nyoma sincs már a szitkok éjszakájának. Egy lélek várakozik csupán, a katonák padjának végén. Annuntian ül, egy korsóval kezében. Bal tenyere maszktalan arcát támasztja, szemeiből süt valami élettelen keserűség. Előtte a termetes kancsó aljában alig maradt az illatos sörből, pár kör biztosan lecsúszott, mielőtt az ember megérkezett.

Nem ül le azonnal, a gigászi tálaló szekrényekhez siet. Az ajtót kinyitva a tiszta korsók közt kutat. Kezébe akad a legnagyobb, a szárnyakat visszazárja, majd helyet foglal a Királlyal szemben.

— Egyel adós maradtam. — komor tekintete a sörre mered — Ha nem bánod, most vezekelnék a szégyenemért.

A fekete kesztyű megmegmarkolja a kancsó fülét, a két korsót színültig tölti, végül üresen koppan a kopár asztalon. A két vezér egymásra mered. Nem olyan a csend, mint máskor. A Kaletusi sör illata belengi a csarnokot, felszálló buborékjai aprókat pukkannak. Annuntian erszényébe nyúl, a kommunikátort az asztalra teszi.

— Tönkre ment.

— Sajnálom.

A fénykövek parányi villanásai zizegnek felettük. A folyosóról egy tized menetének zajai szűrődnek be. A Fényacél vértek össze-össze érnek.

— Mona marad.

— Sajnálom.

A korsók megemelkednek, egy néma koccanás után a zöldes-sárgás cseppek lassan gördülnek oldalukon. Nem ürülnek ki azonnal. Kortyonként fogy belőlük az ital, majd újra és újra az asztalon koppannak. A tekintetek beszédesek felettük, de a szájak hallgatnak. Elfogy a sör, csend marad a buborékok helyén.