A Fundurus fogadásai

A Fundurus körül négy csatahajó ringatózik a külső pályán. A sötét űrben a Capignis fehérsége csillan vissza a fényacél héjakról, az első sugarak apránként kezdik megvilágítani a nagy kontinens határait.

Messze a bolygóközi térben lila fény villan, szinte azonnal elenyészik a semmiben. A Poal álcázás rejtekén egy sikló közelít. Nem hívja a hadigépeket, a palota felé sem küld üzenetet, csak láthatatlan méltóságában suhan a szürkülő zöld planéta felé. Fedélzetén az ember régi földi gúnyáját ölti. Placatas fényacél vértjei apránként a helyükre kerülnek, a szíjak ropogva feszülnek ismét új gazdájukon.

Az összehajtott kalandorcsuha a Poal élő szövet egyenruha mellé kerül a szekrénybe, miközben erszénye markában emelkedik vállára. Még felszerelését igazgatja, de szeme előtt már a sötét kontinens képe rajzolódik. A gomolygó feketeségben feltörő fehér villanások egyre közelebb kerülnek tekintetéhez. Vihar dúl a felszínen.

A sikló rezzenéstelenül halad át a jelenségen, az égzengés hangja is csak tompa morajlásként szűrődik be a hajótestbe. A vízfüggöny cseppjei halk sistergésként zúgnak az ember fülébe, miközben fényacél borotvájával az utolsó húzásokat végzi arcán. Készen áll az indulásra.

A keskeny sivatag szélénél végül a sikló is földet ér. A zuhogó eső a talaj felett fennakadva gördül szét minden irányban. A félhomályban egy ajtó válik semmivé, mögüle a beltér fénye megvilágítja a homokot.

Chris szabadon ereszti auráját. Nem lángol, éppen csak annyira pulzál körülötte, hogy haját és ruháját szárazon tartsa. Földi cipői a homokba csapódnak, kimért tempóval indul át a sivatagon. Körülötte a cseppek, mintha ólomból lennének, apró kis robbanásokként vágódnak a porba. A torz gravitáció szinte mágnesként vonzza a vizet, de a fényacél vértekben menetelő ember egyenletesen halad, mintha nem is érezné a kegyetlen erőket maga körül. Tekintete eltökélt, a távoli félhomályban ázó falu közelgő képét figyeli. Alig egy-egy házból világítanak csak fénykövek. Korán van még, a Capignis messze jár a horizonttól.

A dűnék széléhez érve megáll egy pillanatra. Arcát a talaj felé fordítva elmosolyodik.

— Itt esett össze. — szavai elvesznek az esőben — Annuntian itt állt mellette. Éppen ott, ahol velem is várakozott.

Tovább indul. Lábai a füves szakaszon át az útra viszik. A házak közé sétál, de nem veszi észre senki. A vízfüggöny elrejti alakját, még a fényüvegen át sem látják jár-e kint valaki. Pyrophilus házához ér, de az öreg harcostól nem szűrődik ki fény. Csendesen halad tovább, békés pulzálása alatt.

A faluból kiérve arca egyre komorabbá válik. Fejében cikáznak a gondolatok, nem tudja kinek és mit fog mondani. Szeme előtt már Annuntian megvető tekintetét látja, miközben az arctalanok becstelenségéről beszél. Fülében Elena egyre erőtlenebb hangja zúg, amit a kommunikátor őrzött számára önkéntes fogsága alatt. Miközben gondolatai gyorsulnak, léptei lassulnak. A palota külső falának képe apránként felsejlik az esős félhomályban. A felhők színe is változik, miközben a Capignis emelkedik a horizont mögül.

A főkapu lassan tárul szeme elé. Az eső nem csillapodik, a fehér falak elmosódott szürkesége mutatja csak az utat a hazatérő Harcosnak. Fülében már a kopogó vízen át is csengenek a Fényacélok. Az őrség menetel, az őrjáratok mozognak szerte a peremvárosban.

Elfogy a távolság. Egy villanás ragyogja be a kaput, kegyetlen dörrenés kíséri. A magas oszlopok közt egy alak várakozik, apró termetén csillognak a Fényacél vértek. Úgy áll, mint egy igazi Kaedru, rezzenéstelenül tűri az elemek szaggatását. Chris megáll előtte. Szája nyílik, de hang nem jön ki rajta, elszorult torkában megakadnak a szavak. David vár vele szemben, bozontos haját a víz egészen a fejére lapította. Nem szól semmit, csak öklét mellkasára szorítva meghajol. Amint felegyenesedik, arcáról már büszke mosoly sugárzik. A bátyját nézi, pulzáló auráját és száraz ruháját. Haját sem érte víz, arcán mégis cseppek gördülnek. Chris egyet lép előre, majd még egyet és még egyet. A testéből felszabaduló erő lassan meglebbenti David első hajszálait. Nem tiszteleg a fiúnak, karját széttárva magához öleli. Az összeszoruló mellvértek szikrát vetnek az esőben. Percekig szorongatja szótlan Védencét, szinte teljes súlyával ránehezedve kapaszkodik az ifjú harcosba. Szája mozdul, önkéntelenül is csak Kaedru szavak jönnek nyelvére.

— Visszajöttem… — suttogja a hulló cseppek közé — Te pedig vártál…

— Fogadtam is rád. — elvigyorodik — Tíz korsó Kaletusi sörben a Királlyal, ötben a Hercegnővel és kettőben a feleségemmel.

Egy utolsó szorítás rázza meg a vérteket, majd Chris lassan távolodva tekint a kivirult tanítvány arcára.

— Ha azt mind megiszod, téged tovább kell majd keresni, mint engem.

— Nem én fogom meginni. — arcára a halálos komolyság ül ki — Az a vesztesek dolga. Mi csak végig nézzük!

Egy villanás festi fényesre a falakat, de az azt követő mennydörgés hangját is túlzengi a feltörő nevetés, amit a két Morales enged szabadjára, miközben elindulnak a peremváros útján a palotába vezető lépcső felé. Nem zúgnak hangszerek, a talpak sem dobolnak körülöttük, szerény diadalmenetüknek csak a kopogó eső ad aláfestést. A két összeölelkezett Harcos vonulása a lépcső tetején végül megtorpan, David elégedett arca kérdőn fordul bátyja felé.

— Melyik fogadást nyerjük meg először?

— A két korsót. — vágja rá habozás nélkül Chris.

— Akkor lopakodunk? —tekintetét a földi cipők felé fordítja — Ezekkel nem jutunk messzire.

Az ember az őt méricskélő fiúra néz, mosolya lassan kiegyenesedik, izmai megfeszülnek. A tárt ajtón át a monumentális előcsarnokra tekint, a pislákoló falak közé.

— Surranunk…

A fénykövek sebes vibrálása lelassul, a tér elszürkül körülöttük. Vágtába kezdenek a megdermedő időben. Fej-fej mellett száguldanak a hivalkodó oszlopok közt, át a szűkülő folyosón, a megfagyott őrjáratokat kerülgetve. Chris pillantása szegletéből a fiút figyeli, a komor ábrázat alatt a test mozgását nézi. Nem lát felesleges mozdulatokat. Nincsenek lépéshibák, vagy céltalan karlengések. Egyik talpa mindig a talajon támaszkodik, egy pillanatra sem emelkedik el egészen. Nem sodródik, teljes a kontrollja a Surranás felett.

Az utolsó lépcsőn kaptatnak felfelé. A ragyogó folyosó képe apránként színesedik ki, Chris a felső fokon végül megtorpan. David tőle tizenöt lépésre jelenik meg újra, meglepetten fordul vissza bátyja felé.

— Miért álltál meg? — egy gúnyos vigyor feszül arcára — Eltévedtél?

Felelet nem érkezik, az ember lassú léptekkel indul Oria lakosztálya felé. Üresedő tekintete mögött elméje háborog, karján a kabát ujja rejtekén a szőrszálak égnek merednek. Csendesen sétál, arca minden lélegzetvétellel egyre komorabb lesz. Egy illatot érez, ami jó ideje nem kísértette. Erősödik körülötte, ahogy közeledik a szállásokhoz.

David ábrázatáról is eltűnik az önfeledt vidámság, szemét lesütve szegődik felzárkózó bátyja mellé. Szinte levegőt is alig vesz, lopott pillantásokkal leskelődik csupán a szigorú barna szemekre.

— Nem akartam titkolózni… — suttogja bűnbánóan — A Vezér kérése volt, hogy hallgassunk… — aprót sóhajt — Tudod, hogy nem bízik az arctalanokban... Nem tudhatjuk, ki hallja, amit elküldünk neked.

Némán haladnak tovább. Oria lakosztályának bejáratához érve Chris egy villanásig még a távolba mered, Nomsimah ajtajára vet egy pillantást. Tekintete megremeg, a mellőlük kiszűrődő hangok végül mosolyt csalnak arcára.

— Most egyszerre gyűjtheted be a kettőt és az ötöt. — David felé fordul — Ha volnál kedves. — kezét a fényacél szárnyak irányába emeli.

A fiú még vár egy lélegzetet. Zavarodott tekintete bátyjára, majd az ajtó felé fordul. Lassan indul előre, tenyerét a fémre téve egy erős lökéssel nyit be szállására. A Hercegnő és a kis Tündér elcsendesednek. David halk léptei az ülőpárnák elé viszik, majd egy percet áll a lányokkal szemben szótlanul.

— Ma kihagyod a reggeli edzést? — Adulcentia hangja szűrődik ki — Ha Atyám megtudja, estig hajtani fog! — kedves gúnyossága mit sem változott az évek alatt.

Felelet nem érkezik, csak a fiú lassan megfeszülő izmainak sercegése zúg az ember fülébe. Telnek a másodpercek, de David nem mond semmit. A szívverések gyorsulnak, egy könnyű test emelkedik fel a sziszegő párnáról. Csendes léptek indulnak a fiú felé.

— David, mi történt?

Az erőtlen hang hallatán Chris szíve összeszorul. Ha nem tudná kihez tartozik, akkor is tisztán hallaná a gondoskodó szeretet tiszta esszenciáját. A szobából egy különös zaj indul útjára, a fényacél vérten Kaedru kender szövet feszül, lassan, de erősen fonja körbe.

— Győztem. — a kis Parancsnok suttogása szinte elveszik a térben.

A végszó hallatán az ember elindul a fal takarásából. A lakosztályba lépve a fiút ölelő kis Tündérre pillant. Még észre sem vette. Arca David vállára borulva, szemei zárva, úgy szorítja magához férjét. Mögöttük a párnáról egy Kaedru Hercegnő emelkedik, fekete szemei elkerekedve merednek fejük felett az ajtó felé. Nem szól, nesztelen lépteivel lassan megkerüli az ölelkezőket. Egy karnyújtásnyira áll meg a várakozó ember előtt, szimmetrikus öklét mellvértjére szorítva hajol meg. Chris viszonozza.

Elena felfigyel a kopogó fémek döngésére, de kíváncsi tekintete elől a gigászi Hercegnő teljesen kitakarja az ajtóban várakozó alakot. Szeme kipattan az ismerős hang hallatán.

— Te ötöt. Elena kettőt.

A lány szorítását engedve lassan hátrál, miközben David egyre szélesedő vigyorát nézi. Lába önkéntelenül mozdul, léptei a fiút megkerülve az ajtóhoz viszik. Nem lassít, szinte teljes lendülettel csapódik Chrisnek. Percekig öleli magához remegve.

David kimérten indul hozzájuk, de melléjük érve tovább halad, a kitárt szárnyon a folyosóra lép. Csak fejét fordítja vissza, tekintete komoly, mosolya is visszafogottabb, mint korábban.

— Ha végeztetek, még lenne itt egy apróság. — Adulcentiára pillant — Egy szomjas Vezér még várja a vereségének hírét. Úgy illendő, hogy ne várassuk tovább.

Egy halk kuncogás követi a fiú szavait. A Hercegnő arcát fém maszk fedi, de még termetes tenyerével is takarja, miközben Atyja eljövendő megpróbáltatásain mulat. Elena szorítása enyhül, karjait maga mellé engedve tekint Chris arcára.

— Ha végeztél a Királynál, beszélni szeretnék veled.

— Tudom. — hátat fordít és David után indul — Lesz rá időnk... Mostantól mindig lesz rá időnk.

A folyosóra érve egy pillanatra tekint csak Nomsimah lakosztálya felé, de léptei az ellenkező irányba viszik a távolodó fiú nyomába. Talpai kopognak alatta, amíg felzárkózik az ifjú Árnyékharcos mellé. Járásuk apránként változik, békés sétájuk peckes díszlépésekké formálódik. Mire a lépcsőhöz érnek, már győzelmi menetük kezdődik. Egyenes háttal, felszegett fejjel vonulnak lefelé. Hosszasan mennek Aurabias fényes folyosóin. A szembejövő őrtizedek félrehúzódva tisztelegnek. Nem súgnak össze, csak a visszafogott mosolyok feszülnek a Fényacél maszkok alatt.

A két harcos a nagy elágazáshoz ér. Chris ösztönösen mozdul, a trónterem felé indul tovább, de a hűvös szavak azonnal visszafordítják.

— Ott hiába keresed. Egyszer láttam csak a trónon ülni, akkor is hamar távozott velem.

Chris arcára kiül a csalódottság. Ismét felzárkózik, de elméjében feltámadó gondolatainak nem tud parancsolni.

— Mégiscsak Ő a király, nem?

— Inkább Vezér. — suttogja David — Tudod, hogy nem álhatja, ha másképp nevezik.

A földi cipők hamarabb koppannak egymás után, apró csattanásaik hangosodnak.

— Maledicto nem örülne, ha ezt látná.

— Látta, hogy így lesz. — elmosolyodik — Megírta nekem.

Egy dobbanás rázza meg a falakat. Chris megtorpan, értetlen tekintetét a fiúra fordítja.

— Megírta? — egyet lép David felé — Mikor? Hol? Hogyan?

— Azt nem tudom. — mosolya kiszélesedik — Ma reggel találtam Oria szekrényében. — tenyere mellvértjén csattan — De nekem szólt.

— Mit írt neked? Hol van az a levél?

David körbefordul, szeme megakad a csobogó kút fényes kövein. Fogai villannak a vigyorgásban, jókedvét nem is próbálja rejteni bátyja előtt. Kihúzza magát, sarkait összecsapja.

— Máshogy nem lehet! — hátat fordít és tovább indul elégedetten.

A hátrahagyott ember körül megfagy a levegő. Nem mozdul, csak ökleiben ropognak a megfeszülő ízületek. Csendes lélegzetei lassanként fújtatássá válnak, miközben fogai összeszorulva sercegnek a szorításban.

— Ha nem sietsz, lemaradsz a Vezér legyőzött arcáról! — visszhangzik a vidám kiáltás a márványos falak közt.

A fiú már közel húsz lépésnyire tart, mire az ember utána indul. Nem csökken köztük a távolság, Chris az ütemet felvéve csendesen halad, gondolataiba temetkezve. Szeme előtt a Tréfás Király lebeg, miközben a lépcsőn ülve Fényacél tollával Mona levelét írja.

— Máshogy nem lehet… — suttogja maga elé.

A távolban öklök koppannak a vérteken. David a vezérlő fekete ajtaja előtt áll meg, viszonozza a tisztelgést a meghajló őröknek. Nem várja be bátyját, egy erős lökéssel nyit utat magának, majd belép az árnyas szobába. Chris a katonákhoz közeledve ismerős arcot pillant. Gondterheltségét felváltja a viszontlátás öröme, mellvértje koppan, mélyen meghajol az Őrtiszt előtt. Disciploss maszkja alól is tisztán látszik széles mosolya. Szürke bőre ráncolódik szeme alatt, kőszerű fogai szinte szikrát vetnek a feszességben. Nem mond semmit, csak kezével int a Fényharcosnak, mutatva az utat a Vezérhez. Chris belép.

Annuntian az üvegburás asztal mögött áll, Árnyékacél maszkja elnyeli a térkép fényét. Arcát Davidről a közeledő léptek hangja felé fordítja, fekete szemei elkerekednek, amint a zaj forrása elé ér.

— Fényharcos… — suttogása szinte megrázza a falakat — Faltak volna fel az Átkok!

Csend marad a hideg szavak után. Chris lassan sétál az asztal elé, öklét mellkasára csapva meghajol a Vezér előtt. Némán egyenesedik fel, meredten nézi megdermedt barátját. Annuntian nem mozdul, még levegőt sem vesz.

— Tíz sör miatt ilyet kívánni… — töri meg az ember a rideg csendet.

— Harminc! — vágja rá David — Disciploss és Pyrophilus is rád fogadott.

A szigorúan forduló tekintet alatt a fiú összerezzen. A Király nézése elég, hogy szemét lesüsse, szinte láthatatlanná váljon a terem közepén. Lassan kezd hátrálni, teret engedve két mesterének.

Annuntian elindul, az asztalt megkerülve Chris elé áll. Fölémagasodva tekint le az emberre, kezét ökölbe szorítja, majd mellkasára teszi. Meghajol. Homlokuk kis híján összeér, szemeik egymásra merednek.

— Harminc, Fényharcos! Harminc korsó a harminc tengelyfordulóért!

— Jobb, mintha harminc Átok lenne, Árnyékharcos!

David a sötét falnak dől. Fürkésző tekintetét az egymásnak feszülő Harcosok közt forgatja, lélegzet visszafojtva várakozik. Még a csend is más körülöttük, mint ami a palotában megszokott. Csak az üvegbura halk zizegése tölti be a termet.

— Te is inni fogsz, Fényharcos! — hátat fordít — Az egész a Te bűnöd!

Nesztelen lépteivel ismét az asztal mögé indul. Arcát a vibráló fény felé fordítja, mintha már ott sem lenne a két Morales, kezével int csupán, távozásra bíztatva őket. Chris mosolyogva bólint, majd Davidhez igyekszik. Fejét oldalra billenti a kijárat felé. Együtt mennek tovább, a küszöb előtt egy utolsó parancs száll utánuk.

— Apró Árnyék! — suttog a Király — A Capignis nyugtakor lakomát ülünk. Tedd, amit kell!

A fiú csak egy pillanatra fordítja oldalra fejét, nem felel, átlép a küszöbön, bátyjával oldalán. A távozó Harcosok után még tisztelegnek az őrök, Disciploss csendes üdvözlése kíséri lépteiket.

— A Fény Úrnője hozott haza, Fényharcos!

— Remélem, barátom. — suttog maga elé — Csak remélhetem, hogy nem a másik.