Hiány

A Capignis első vörös sugarai ébresztik álmából az embert. A kihúzott függöny mögül áttörő fények egészen elvakítják. Hunyorogva néz a női alakra, egy visszafogott mosollyal köszönti. A kedves illat az egész szobát beteríti, szinte már a távoli Iskola hálószobájában érzi magát. Szeme lassan szokja a fényárt. Elena indul felé az árnyékból, kajánul felhúzza szája szélét. Az ágyhoz érve elmarja a párnát, felrázza és a helyére teszi. Csendes rendezkedése közben szeme sarkából folyamatosan szótlan bátyját lesi, mintha csak várna valamire. Nem kérdez semmit, mégis mozdulatai egyre türelmetlenebbé válnak. Már az ágytakarót igazgatja, pedig lakója még látszólag nem tervezett felkelni. Végül megáll, gyanakvó szemmel pillant az emberre.

Chris nem mosolyog, tekintetével többször körbe pásztázza a terepet, de csak ketten vannak a szobában. Furcsa érzés rajzolja át arcát, nem kétségbeesés, de nem is megnyugtató. Hiány.

— Csalódott vagy? — húga sejtelmesen méricskéli — Mást vártál?

— Csodás hajnalt, Elena. — hasára fordul, elrejti arcát — Korán van.

— Disciploss már kétszer járt itt. — megragadja fivére lábát — Annuntian rád vár. — húzgálni kezdi — Nem illendő megváratnod!

— Biztos nem tud aludni. — összegömbölyödik — De én még tudnék!

A szuszogás gyorsul, lassan járja körbe az ágyat. A fordulatok egyre gyorsabbak, egyre közelebb hallja a lány lélegzeteit. Már nem szuszog, inkább szimatol, mint egy ragadozó, ami a prédáját lesi. Chris kezét fülére tapasztja, szemeit összeszorítva húzódik még kisebbre. Nem segít. Felül, tekintetét húgára fordítja. Egymásra néznek. Csend lesz.

— Kelek! — hangosan fújtat — Kelek már!

Tápászkodni kezd, mellette ismét a felemás mosoly díszíti Elena arcát.

— Nem szoktál ilyen sokáig aludni. — kisimítja az ágytakarót — Hosszú volt az éjszaka? — hangjában mintha egy kevés gúny karcolna.

A kérdés elfut a szobában. Az ember jobb kezét emeli maga elé, lassan körbe fordítja. Még érezni véli a puha melegséget körülötte, akárcsak a Tündér illatát saját magán. Szótlanul indul át az ajtón, csak karját lendíti intésre. A szekrényhez megy, Kaedru öltözékét felkutatni. Alaposan összetúr mindent, még azt is, ami nincs útjában, majd határozott léptekkel megy a mosdó helyiségbe. Gyorsan készülődik, még meg sem telik a fürdőmedence, mire már ereszteni kezdi.

Fényacél borotváját ragadja, a lázadó szálak felett ítélkezik, majd végrehajtja az aratást. A kívül fekete, belül fehér ruháját a világos felével kifelé veszi magára. Tegnapi gönceit a padlón hagyja, visszaindul szobájába, páncélját ölteni. Gyorsan szerelkezik, mégis a fény az ablakban már narancssárga, mire mindenét magára veszi.

A folyosón halad, közel jár a lépcsőhöz, amikor komor ábrázatát egy villanásnyi kárörvendő vigyor váltja, saját nevének hangos kiáltása hallatán. A kis Tündér megtalálta a kíváncsiságért járó rendetlenséget.

Egy szokatlan morgás kíséri tovább az alsóbb szinten, egyre hangosabban és egyre kérlelhetetlenebbül lázad gyomra az elmaradó étkezésekért. Rövid kitérőt tesz a lakoma terem felé, a kis járaton a konyhára oson. Ami fogára való, összeszedegeti, árnyékként lopakodik a hatalmas szakácsok közt. Már kifelé tart, amikor az első fejvakarások hangja elfut a pultok előtt, a hozzávalók eltűnését indulatos egymásra mutogatás követi. Mire a csarnok kijáratához ér, a zsákmány fele már feldolgozásra kerül, arcán mégis enyhe vörösség fut el, az első pofonok hallatán. A vezérlőteremhez igyekszik, az utolsó falatokat sietve tömi be szájába, kezét porolja, úgy áll az őrök elé. Disciploss a tisztelgésből felegyenesedve nem mosolyog, hidegen tárja ki a fekete szárnyat. Bent a régről ismerős félhomály fogadja, a Fénykövek félig feltöltve pislákolnak felette. Annuntian a bura mögött áll, már nyoma sincs az előző napi balesetnek, az új üveg tisztán ragyog az árnyékban.

A barna szemek elkerekednek. A Vezér kezében furcsa, mégis ismerős tárgyat lát. Egy Poal kommunikátort szorongat, halkan beszél hozzá, egy különös nyelven. Nem Kaedru, csak ahhoz hasonló. Egyetlen szót ismer fel belőle, az utolsót. „Megértettem.” A Király lassan fordul, a furcsa formájú vibráló gépet erszényébe csúsztatja. Egymásra néznek.

— Nagyanyámé volt. — mondandóját befejezve az üveg felé fordul, fekete kesztyűjével a csillagtérképet kezdi oldalra legyezni alatta.

Az ember mozdulatlanul áll, nem pislogott, amióta meglátta a szerkezetet. Fejében gyűlnek a kérdések, de nem tud szólni, csak a növekvő szünetek beszélnek helyette lélegzetei közt. Egy hang hasít gondolataiba, a riasztó csengés, ami az érkező üzenetet jelzi. Kezébe veszi saját kommunikátorát, megnyílik előtte az elmeképernyő. Lélegzete elakad. Koordináták érkeztek a Poal Tanácstól és egy kérdés a felügyelő polgártárstól: „Mire van szükséged?” A szerkezet koppan a padlón, marka üresen záródik be.

— Rossz hírek? — maszkja alatt széles mosolya serceg.

— Nem tudom… — bőre még nem fehér, de már nem is olyan, mint máskor — Vezér... — közelebb próbál lépni, de talpa ugyanoda érkezik vissza — Tudjuk hol van a kapu… Azt kérdezik, mire van szükségem.

Hasában a zöldségek hangos bugyogással küzdenek a savval, a termetes Kaedru zsemle, ami melléjük csúszott, lassan felfújódva követeli ki saját terét a szűk helyen. Az ember homlokán cseppek gyűlnek, a pislákoló kövek halványabban vibrálnak felette.

— Mit fogsz válaszolni?

— Időre. — szédelegve lép a falhoz, hátát neki dönti, lábait lassan előre csúsztatva leül a padlóra — Azt hiszem, időre.

— Azt hiába kéred tőlük. Az arctalanok nem tudják, mi az.

— Pedig nekem az kellene. — megtörli homlokát — Abból van hiány…

A bura alatt a fény kialszik. A Király megkerüli asztalát, három lépésre áll meg az ember előtt. Nem néz rá, fekete szemei a sötét falra merednek. Lélegzetei elmélyülnek, egy-egy kisebb kihagyás töri csak meg a katonás rendet. Arca lassan fordul, mozdulata mégis akadozik.

— Mennyi időre lenne szükséged?

— Nem tudom, Vezér. — mosolyogva néz fel, de szemei remegnek — Talán egy év… Nem tudom. De úgysincs annyi a felkészülésre.

— Adnál egy évet az évedért? — hangja halk, mégis dörren.

— Kettőt is adnék, ha volna.

Mosolya arcára fagy. A Vezér tekintete ismét olyan, mint aki gyilkolni kész. Percekig méricskéli a földön ücsörgő embert. Halk lélegzetei morgásszerű köszörüléssé torzulnak. Erszényébe nyúl, egy Fényhírvivőt ragad magához. Maszkjához emeli.

— Apró Árnyék, itt Annuntian! Várlak a vezérlőben.

Chris tápászkodni kezd, a falnak támaszkodva lassan áll talpára, gyorsan igazítja félrecsúszott vértjeit. Mire minden a helyére kerül, a fekete szárny kitárul, öccse lép át a küszöbön. Jobbját mellvértjéhez csapja és meghajol. Felegyenesedve megakad szeme bátyja esetlen viszonzásán, de nem szól, arcát a fölé magasodó Király felé fordítja.

— Apró Árnyék, te és asszonyod mára elbocsátást kaptok. Kísérjétek a Fényharcost a faluba. Készíttess neki ruhát és felszerelést a kováccsal a Temporidialra.

A fiú elkerekedett szemekkel néz a falhoz támaszkodó bátyjára. Chris szigorúan tekint vissza öccsére, kezeit karba fonva várakozik komor ábrázatával, mintha tudná, miről van szó. Őrzi tekintélyét, lábának remegéseit igyekszik elrejteni. A fiú fordul, mire a küszöbhöz ér, már hírvivőjét veszi kezébe. Annuntian erszényéből zúg visszhangja, a közös csatornán beszél feleségéhez. Az ajtó zárul, Chris kifújja magát.

— Mi az a Temporidial? — elbilleg az asztalhoz, tenyereit rátámasztja.

— Időt nyerünk vele a felkészülésre. — a Király nem mozdul.

— Ez nem hangzik rosszul. — a vészjósló ábrázatra leskelődik — Nem fog tetszeni, ugye? — elmosolyodik — Csalódnék, ha másképp lenne.

— Nem fogsz csalódni. — határozott léptekkel indul az ajtón át.

A hideg hang elenyészik, csak az ember marad a szobában. Az alvó bura tükrében lassan visszatérő arcszínét nézi. Felegyenesedik, az asztalnak hátat fordítva ő is elindul az ajtó felé. Csak egy gyors tisztelgésre futja, azután szedi lábait, a palota főkapujánál áll meg.

A lépcsőn foglal helyet, ahol előző éjszaka üldögélt. A Capignis fénye már melengeti arcát, Fényacél vértjei felett lassan kezd hullámozni a levegő. A kevés időt bámészkodással üti el. A kettőzött őrség a körvárosban is sűrűn mozog mindenfelé. Álmélkodva nézi a fegyelmezett katonákat, akárcsak az utcákon játszó nemesség ifjai.

Bőrén elfut a hőség, már nem a csillag melege fűti. A kedves illat erősödik, két cipő koppanásai közelednek. David és Elena ér mellé először. Hangtalan lépteiket a Kaedru mokaszinok rejtik, egy lélegzettel lemaradva áll meg mögöttük a Tündér, hangos lábbelijével.

Csend van a fehér teraszon. A szellő sem mozdul, a halk lélegzetek elvesznek a térben. Chris feláll, végignéz a társaságon. Mona szinte sugárzik, fehér ruhájában mintha férjéhez öltözött volna. Mosolya széles, ajkai csillognak. Az ifjú pár előtte nem osztozik az örömön. David bátyját lesi, szemeiből szokatlan nyugtalanság árad. Elena sem vidám, pedig férje kezét szorongatja. Az ő tekintete beszédesebb. Remeg. Az ember egy sekély lélegzetet vesz, szája sarkát felhúzza.

— Királyi engedéllyel kirándulni megyünk!

Nincs ujjongás, az ifjú pár némán indul lefelé a hosszú lépcsőn. Mona Chrisre néz, mintha csak az engedélyére várna. Egy bólintás felel neki.