Törhetetlen kötelékek

A diákzsivaj zúgó hangjában nesztelenül sétál az álcázott jelenség. Nem siet, elméjében a zizegő kép szélén az időzítő még békésen vibrálva számol visszafelé. Egy falnál megtámaszkodva körbefordítja fejét, a színes fajok fiataljai mit sem tudva róla, nyüzsögnek mindenfelé. A terminálok a csápokban, markokban és kocsonyás kitüremkedésekben fel-alá mozognak, egymást túlkiabálva, mint sok száz Protinen, tudóskodnak, okoskodnak, fontoskodnak. Elhalkul a zaj, az embert emlékezete messzire sodorja a jelentől. Saját iskolájában jár, diákjait pillantja a második emeleti folyosón. Szájára mosoly kanyarodik, de a belőle feltörő fuvallat hangját ruhája nem képes elrejteni. A folyosó üres, eltűnt az élet az intézményből. Lassan eszmél az erősödő zajra, egy-egy ifjú a fal mellett letáborozva túlzottan is megközelítette. Mozdul, újra elindul néhai tanulótársa irodája felé. Az út végén, az ajtó előtt megáll, talpával három nagyot dobbant. Bentről könnyű léptek hangja szűrődik, majd a fém feltárul.

A Kaedru szokás szerint a házigazda fogadja vendégét, de Oria fényes ajkai nem felfelé görbülnek, kék szemei remegve néznek az üres folyosóra. Csak esetlen félrehúzódása árulkodik jelenlétéről. Chris belép, a széken kuporgó Elenára, majd Davidre pillant. A fém záródik, az álca leomlik az emberről. Csak a fiú arcán lát elégedettséget, szája összeszorítva mozdul, sarkai akaratlanul is felkanyarodnak. Szeméből árad valami szokatlan melegség, de a fürkésző tekintetet csak egy lélegzetig állja, utána félre néz az asztalon felhalmozott papírokra.

Oria a paneltől elhátrálva lassan tér vissza székéhez, de pillantását sem veti az egyre gyanakvóbban forgolódó emberre, csak ujjait maga előtt tördelve billeg. Elena apró rezdülései is egyre beszédesebbé válnak, remegő ajkai felett arca rózsaszín, majd vörös lesz bátyja pásztázó tekintete alatt. Chris szemöldöke felszalad, előbb mély sóhajával, majd forduló nyakának ropogásával töri meg a csendet.

— Ki kezdi? — nem néz rájuk, lábai az ablakhoz viszik.

— Az én hibám! — Oria erőtlenül lehel maga elé, ujjainak kattogó feszegetése egyre hangosabb — Leírtam nekik az eskü szövegét, de nem mondtam el a szabályokat... Ők csak megtanulták!

Chris nem fordul meg, kezeit maga mögött összefogva mered tovább az Egyetem belső udvarára. Légzése nyugodt, csak a hátán végigfutó izmok egymást követő rándulásai sercegnek halkan.

— Melyik eskü szövegét? — kimért kérdése karcosan zúg.

— A negyedik fogadalom… — az Otlaca lány suttogása elvékonyodik.

— Előbb utóbb úgyis megismernék. — kezeit előre húzza — Ez a baj?

— Egyszerre… — a finom kelme díszelemei hangosan megcsörrennek a remegésben — Egyszerre mondták fel nekem.

Az ember visszafogott szuszogásait elnyomják ökleinek reccsenései. Karjain görcsként fut fel a feszesség, az izmok, mint egy katonai hírlánc, egyesével adnak hangot jelenlétüknek ropogásukkal.

— Szedelőzködjetek! — halk szavait túlharsogja testének mozgása.

A székek nyikkannak, a talpak hang nélkül indulnak az ajtó felé. A gyermekek ökle koppan a mellkasokon, meghajlásuk után elfedi őket a kék szövet. Semmivé tűnnek a görbülő fényben. Chris is mozdul, a reszkető tanárnő elé sétál. Arcán nincs harag, de ökle érintése hullámokat ver fehér mellvértjén. Meghajol, majd hátat fordít. Egyet lép, de kezét a két puha marok ragadja magához. A kék szemek alatt az ajkak fénytelenül konyulnak, csak egy halk szóra futja a levegőből.

— Sajnálom…

— Nincs jelentősége. — elhúzza karját, izmai görcsösen feszülnek — Csak egy üres szöveg. Nem számít. — arcát elfedi a szövet, a fehér maszk összeáll felette.

A lány megdermedve áll, kezei lassan ereszkednek vissza elé. Ujjai ropogását a nyíló fém hangja fedi el, a láthatatlan társaságot egy utolsó suttogás követi, mielőtt az ajtó dörren.

— Sajnálom…

A három Poal lidérc hangtalanul indul az üres tanterem felé. A gyerekek közt az érkezéskor még alig látható távolság kiszélesedik, de fejük egymás felé billen, karjaik is jobban kilengenek a belső oldalon. Az ember feszengve nézi őket, öt lépésre lemaradva. A vibráló testek a szűrőn át kirajzolódnak, de a hátra-hátra forduló arcokat nem látja a zizegő formákban. Felhangosodik a zsivaj, a sűrűsödő tömegbe érnek. Lassan kerülgetik őket, de a két Vitmiss fiatal közt a növekvő távolságot egyre látványosabb mozdulatok követik. Karjaik már szinte a másik felé mutatva merednek, miközben Elena balról, David jobbról kerüli az összesűrűsödött tanulókat. Az öt lépés lemaradás tízzé, majd tizenötté nyúlik az eltévesztett ütemekben, végül a következő sarkon befordulva szem elől téveszti őket.

Légzése felgyorsul, mozdulatai kapkodóvá válnak. A sűrű tömegben már nem kerülget, kit jobban, kit kevésbé lök meg a sietségben. A morajlásból zúgolódás lesz, útvonalán a diákok értetlenül forgolódnak, majd fröcskölő vádaskodások és slattyogó tiltakozások kiáltják túl egymást. Az ember fut, szíve már reaktorként lüktet, pedig teste messze jár még az érdemi terheléstől. Léptei könnyűek, mégis mellkasán ólomnak érzi a súlytalan idegen vértet. Fordul.

A sarok után egy nagy csattanás dörren, egy Karrien ifjú a padlónak csapódik. Gombszemei az előtte megtorpanó Poal lidércen átnézve merednek az üres térre. Lélegzete elakad, ábrázatát az értetlen fájdalom csavarja. Hegyes fogai összecsiszolódnak, lassan tápászkodik, majd tenyerével a levegőbe kapdos. Chris már nincs ott, homlokát megcsapva fut tovább. Zihál, a torzító körülötte szétszórja a fújtatás hangját. Megáll, lehunyt szemhéjai mögött pupillái önkéntelenül összeszűkülnek. Meglátja Védenceit, már az ajtó előtt várakoznak, alig egy lépésre egymástól, kezeik összekulcsolva vibrálnak az álcázásban. Chris odaér hozzájuk, a Kocka felnyitja a bejáratot. Némán lépnek át a küszöbön, de a kezek nem válnak szét. A fém csattan, a téráthelyező célzórendszere megjelöli a három lidércet. Felvillan a fény, a romboló nagycsarnokában találják magukat. Az ember nem szól semmit, a végtelennek tűnő fehérségben szobája felé indul. A gyerekek arcát felfedi a szövet, Elena hangja bátortalanul fut el a csarnokban.

— Nem akarsz velünk beszélni az óráról?

— Nincs mit beszélni. —fejét oldalra billenti — Csak egy baleset.

— De… Mi házasok lettünk.

A vékonyka suttogás kiáltásként fut el a romboló fedélzetén. Chris megáll, kissé meggörnyed. Izmai hangosan ropognak, öklei apránként emelkednek előtte. Fogai összeszorulva csikorognak, de mire megfordul, már egy szelíd mosollyal néz vissza a riadt lányra.

— Gyerekek vagytok, nem házasok. — halk beszédétől is feszülnek hangszálai — Alig tizenöt évesen, ez csak egy egyszerű lecke volt.

— Oria mást mondott. — David átkarolja reszkető kedvesét — Azt mondta, a Kaedru törvények szerint mi már igen is házasok vagyunk.

A némán remegő öklök felett az ember vörös arcán düllednek az erek. Nem mond semmit, hallgatása mégis szétterjed a térben. A csendet kopogás követi. Elena arcán egymás után gördülnek a könnyek, keblén a kék ruhára hullva aprókat csobbannak, majd eltűnnek a szövetben. David közelebb húzza magához, lassan vezetve elfordítja a közeli átjáróhoz. Barna szemei a semmivé foszló anyag előtt egy pillanatig néznek csak bátyjára. Nem harag süt belőlük, valami más. Nyugalom.

Chris magára marad a gigászi csarnokban. Öklei megnyílnak, görcsös ujjai karomként merednek saját arcára. Egy percig bámulja kezeit, a zizegő falak zúgásán károgásként tör át emlékeiből Protinen intelme. Hangosodik elméjében a rideg ítélet, a romboló anyagának vibrálása kiélesedik szemében. Karjait leeresztve hátat fordít, elindul a végtelennek tűnő csarnokon át. Arcán a görcsös rángás gyengül, tekintete üvegesedik az átjáróhoz közeledve. A távolság fogy, térérzete mégis becsapja szemét. Nem is figyeli merre jár, elméjéből a parancsok már majdnem tudat alatt nyitják a falakat, észre sem veszi, hogy megérkezett. A gömbszerű fotel kiemelkedik előtte, egy fél fordulattal borul a hullámzó anyagba. Oldaláról leakasztja erszényét, a padlóra löki, majd lehunyja szemét. Nem kell sok, a ringatózó plazmás puhaság gyorsan átbillenti az álom határán.

Zihálva ébred, verejtéke egész arcát befedi. Alatta a fotel már megkeményedve támasztja, forduló tekintete előtt öccsét pillantja, egy kis halom gyümölccsel karjaiban. Száján kedves mosoly görbül, de felette szemeiből valami egészen más sugárzik.

— Megint a Tartály? — közelebb lép fészkelődő bátyjához.

— Nem. Ezúttal Nomah egy új kalandjához volt szerencsém. — tekintete a fiú mellé fordul, egy másik fotelt formáltat a padlóval — Egész jó volt, a végét leszámítva.

— Mi volt benne a legjobb? — óvatosan beleül a rezgő gömbbe.

— Repültem. — egy villanásig elmosolyodik — Lebegtem a Fénnyel.

Egy piros gyümölcs csapódik ölébe, egy kék és egy sárga követi. Az ifjú harcos a nála maradók közül kedvencét ragadja, öt harapással csutkáig csonkítja, majd csámcsogva fordul az emberhez.

— Az első szabály. A harcos egyen, amikor csak tud. — reccsenő harapással kezdi meg a másodikat — Napok óta nem ettél. Figyeltem.

— Nem voltam éhes. — undorral néz a kék gyümölcsre — Az anyagcserém egészen másképp működik, amióta… — elhallgat.

— Volt szerencsém látni. — elvigyorodik — Amikor a Morbor Ökle utolsó útja után elborultál, mint egy rönk. Enni kell, az nem árt.

— Azóta sokkal jobban viselem. — elfordítja fejét az ételtől — Akár két hétig is kibírom víz vagy étel nélkül.

David feláll, bátyja elé lépve, a szorongatott gyümölcsöt tartó kezét emeli. Nem erős a mozdulat, Chris mégsem tart ellen, a kék édes termés már alig egy leheletnyire van szájától.

— Itthon is bírni kell az éhezést? — visszaindul foteljához — Csendben tűrni és szó nélkül elfogadni?

— Már nem az evésről beszélünk, ugye? — hunyorogva néz a fiúra — Ha Elena miatt jöttél, majd beszélek vele. Nem akartam megbántani.

— Nem bántottad meg. — elnyúlik a vibráló anyagban — A feleségem okos lány, ő csak miattad aggódik. Nem beszélsz vele eleget.

— A feleséged... — a gyümölcs roppan fogai közt — Eldöntöttétek?

David utolsó falatjait fogyasztja, mohósága a végére mintha alább hagyna, sokkal kisebb darabkákat rágcsál le belőle. Fél szemmel az étel felett ránéző bátyját lesi. Már egészen aprókat harap, de elfogy.

— Veled is meg akartuk beszélni, de nagyon rosszul néztél ki odaát.

— Meglehet. — ismét nagyot harap — Túl fiatalok vagytok hozzá.

— Te hány éves is voltál, amikor Monát megismerted? Tizenhét?

— Az sem sült el túl jól. — elhalkul — De ez már így alakult.

A csutkák a padlón loccsannak, a vibráló anyag halk sistergéssel kezdi meg az emésztést. A két harcos egymásra néz, a lélegzetek mélyülnek. Chris végül oldalára fordul, szemét lehunyva elnyúlik helyén. David nem mozdul, tovább mered az elcsendesülő fivérére. Nagyot sóhajt.

— Attól, hogy házasok vagyunk, nem változik semmi... Itt maradunk.

Felelet már nem érkezik, csak a halk szuszogás üteme törik meg egy rövid lélegzetig, a fehér hátvért elemek aprókat emelkednek a kék szöveten. A sistergés abbamarad, az utolsó csepp is eltűnik a padlóról.

— Elena már régen nem vert meg. — óvatosan feláll — Amióta itt vagyunk, csak egyszer pofozott fel. — bátyja mellé sétál — Ha nem vigyázol, talán legközelebb te fogsz kikapni a csendért.

— Második szabály, David. — fejét felemeli — A Harcos feleslegesen nem beszél.

— A hatodik akkor lehetne az, hogy feleslegesen nem is hallgat.

— Lehetne.

Megváltoznak a lélegzetek. Az elfojtott fuvallatok a két szív mögött lassan gyűjtik a levegőt. Kitörnek. Hangos nevetés tölti be a szobát, a vibráló falak közt a két Morales vihogását isszák el a falak.

A lassan elhalkuló kacajokat a fiú léptei követik, de a nyíló átjáró előtt megtorpanva a kacatos polcok felé fordul. Hosszasan kémleli a változást, halk hümmögése bátyja kíváncsiságát is felkelti.

— Keresel valamit?

— Igen, a Marhani diótörőt. — beletúr a kacatokba — Azért jöttem.

— Jobbról a negyedik, alulról a harmadik rekesz.

— Elkezdted a rendrakást? — kezében megcsörren a fémszerkezet — Ha itt végeztél, a hátsó csarnokban is akad tennivaló. Napok óta csináljuk, de elkellene még egy pár segítő kéz. — nem vár választ, egy széles mosollyal fordul, kezében az acél eszköz halkan csörög kifelé.

Chris felül, a záródó átjáróra pillant. Karját a földre ereszti, erszényéből a Fénykommunikátort veszi kezébe. Aprót sóhajt.

— Annuntian, itt Chris! Innocentiáról szeretnék beszélni…