A pokolgép

Chris csicsergő hangokra ébred. Homályos alakokat lát első, ködös pillantásaival. A sötét lányok térdelnek körülötte. Kíváncsian fürkészik az ébredező harcost. Felül. Nadrágja szárát végig simítva derekáig mozdul, mintha csak elgémberedett tagjait serkentené ébredésre. A jeladó még megvan a zseb rejtekében.„A terv halad.”

— Miért aludtál?

— Ti nem szoktatok aludni?

— Mi szoktunk! Te nem szoktál!

— Mindenki szokott aludni. Ez a természet rendje.

A lányok összenéznek. Gyermeki tanácstalanságuk szinte bájos, Elena kíváncsiskodását látja bennük az első közös évükből. Elmosolyodik. Végigtekint a kis társaságon. Egy szőke teremtés csúszik előre térdein.

— Anyánk sosem alszik. — suttogja — Csak mi és Anya.

— Mi a különbség? — szája felkanyarodik — Ki Anyátok és ki Anya?

— Anya vigyáz ránk! — vidáman csicsereg — Anyánk más. — elhalkul.

Szinte egyszerre kókadnak le a fejek. Nem szomorúak, mégis az elhaló hang megtelepszik rajtuk. A szőke lány is visszacsoszog térdein a félkörbe. Némán mered maga elé, akár a többi. Az ember újra felnéz.

— Miért vagytok itt?

— Néztük ahogy alszol. — egy barna felel jobbról — Érdekes volt.

— Úgy értem, miért vagytok itt Anyával? Ezen a helyen.

— Azt neked kell megmondani nekünk. — válasz a bal szélről érkezik.

A színes szemek csillogva néznek az emberre. Nem vágyakozóak, de mégis valami aggasztóan sejtelmes bújik meg pillantásaikban. Chris ujjai elhűlve rándulnak össze. Nem több egy fél mozdulatnál. Körülötte tizenkét gyönyörű nő várakozik, a formás idomok és a feszes bőr alatt mégis gyermekeket lát, csak sok Elena ücsörög sarkain.

— Miért én mondjam meg? — szinte magától mozdul lélegzete.

— Anyánk azt mondta, tegyük azt, amit mondasz. — a jobb szélről kiált a zöld szemű — Anya szerint te adsz célt nekünk. — folytatja a szőke, bizonytalan billegés közben.

Egy furcsa, zsigeri bizsergés fut szét Chris mellkasában. Nincs mozgás, még szívritmusa sem változik, mégis egyre erősebben érzi a kásás hideget pattogni magában.„Nem is tudják, mit beszélnek…”Megszédül. Nem látványosan, de a vibráló Fénykövek egy fél fordulatot vesznek körülötte, mire elmúlik. Lehunyja szemét.

— Mióta vagytok itt?

— Mindig itt vagyunk.

— Hányan vagytok?

— Sokan vagyunk!

Felnéz. Arcát savként marja a bőr alatti forróság. A csillogó szemek ártatlanul bámulnak vissza rá.„Sem idő, sem létszám…”Lélegzetei gyorsulnak. Egy rövid ökölroppanás hangja fut el a padló felett. Elhal.

— Miért vannak itt az Átkok?

— A saját dolgoddal törődj! — szinte dörren a vékony hang, a kedves illat lassan árad be utána — Ne az övékkel!

Összerezzennek a lányok, szájukra mégis mosoly kanyarodik. Szinte egyszerre fordulnak a berontó Anya felé. Az arcokon öröm csillog, akár a gyermekekén, ha édesanyjukat pillantják, de ő csak Chrisre mered.

— Pusztán beszélgetünk. Nálunk ez így szokás. Talán tilos?

Anya nem válaszol. Az ember elé lépve kezével gyengéden int. A lányok szó nélkül, némán felállva távoznak. Nincs vita, sem feleselés.

— Ha kérdésed van, nekem tedd fel, ne nekik! — óvatosan ereszkedik térdére, szemben a békésen ücsörgő Chrissel.

— Te vagy a vezér? — gúnyosan elmosolyodik — A főparancsnok?

— Én vigyázok rájuk! — hátát egyenesbe húzza — Megvédem őket!

— Nincs belőlük tartalék? — jobb kezével legyint — Tenyészállatok.

— Nem szenvednek! Nem engedem meg, hogy szenvedjenek!

Nincs jel. Sem fel, sem le nem mozdulnak az energiák, csak a nő van, mégis hangjában több zúg. Valami ősöreg. Nem figyel ruhájára, keblén a kőszerű szövet jóval többet mutat a megszokottnál. Észre sem veszi. Fehér bőrét apró ráncok árnyékolják a haragos grimaszban.

— Miért szenvednének, ha kérdezek? Fáj nekik az Átokról beszélni?

A fölényeskedő mosolygás mögött Chris fejében száguldanak a gondolatok.„Látszódj gőgösen butának, mint a Föderációban...”Száját szélesebbre húzza, hátát is kiegyenesíti. Vállait halkan ropogtatja, éppen csak annyira, hogy izmai jól megmutatkozzanak.

— Miért Fontosak neked az Átkok? Mit remélsz megtudni róluk?

— Félek tőlük. Nem. Nem csak félek, rettegek. — tekintete kiüresedik — Tudom mire képesek, de nem tudom, miért zártak közéjük.

Egy lélegzet némán szökik ki a csillogó ajkak közül. A szemöldök ráncai simábbak lesznek, a hideg kékséget féltő melegség váltja.„A Poal módszer… Őszinteség.”A puha kéz előre mozdul, megérinti Chrissét.

— Nem bántanak téged. — suttogja megenyhülve — Ránk vigyáznak.

Egymásra néznek. Az ember ismét Mona pillantásait látja maga előtt. A fényes kések és a kórházi eszközök kiváltotta félelem reakciója tekint rá, teljes melegségében.„Calignis észre sem vette, mit növesztett?”Nem húzza el kezét a puha tenyér alól. Mosolyog a nőre, mintha csak egy ember ülne vele szemben. Egyre biztosabb benne. Egy jel indul lefelé. Nem nyugodt, megrázza a Fényköveket is. Anya elfehéredik.

Arca eltorzul, fogai hangosan koccannak össze. Ropognak. Teste kicsavarodik, oldalára borulva rántja földre a görcs. Megfeszülve vonaglik, mintha veszett Átkok szaggatnák húsát. Fájdalmas üvöltése megremegteti a kőoszlopokat. Artikulálatlan hangjára berohannak a sötét lányok.

— Anya mi történt? — kórusban kiáltanak — Anya! Anyaaaa!

Nem válaszol. Sikít. Hörögve küzd még a lélegzetért is. Végtagjait csapkodva kapálózik minden felé. Mintha ezer méh szállna rá, bőrét átszúrva. Nincs ott semmi, csak a fájdalom. Az ég is háborog. A jelek száguldanak lefelé. Egyre gyorsulnak, akárcsak a tehetetlen vonaglás.

Chris fülére tapasztott kezekkel rohan ki a templomból. Nem bírja hallgatni a jajveszékelést. Az eget kémleli, a vak sötétbe mered. A távolban Átkok vonyítanak, de nem mozdulnak. Nincs dübörgés. Csak üvöltenek, mint Anya. A fekete égen egy apró fény tör át, mint nyári zápor után az első napsugár. Újabbak és újabbak követik szerte mindenfelé.„Az első fázis megkezdődött. Itt vannak…”A jeladó lüktet zsebében, pedig nem mozdul. Kellemes meleg, mégis égetőnek érzi. Ujjai közt beszivárog a sikolyok hangja. A lányok zokognak a vergődő nő felett. Nem tudja kizárni. Lángol zsebében a halálhozó eszköz. Az égen át már érzi, szinte látja maga előtt. Az első apró robbanás szétszórja a finomított fényköveket. A második feltölti azokat. A harmadik elsöpör mindent. Napok gyúlnak a sötétben. Mindenhol...

„Calignis hibázott. Farkast engedett a bárányok közé... Egy árulót és a támadás helyszínét megfestő jelzőfényt... A jeladót. Az idő lejárt…”

A sötét univerzum apró szeglete felragyog. A szaporodó áttörések az ég feketeségében Calignis gyengülésének hírnökei. Az entitás foszladozik. Gyengébb részei átszakadnak, mint Fényacél az Átok fogai alatt. Tudták, hogy így lesz.„Ez volt a terv.”Erre alapult. Aurabias Fényei teszik a dolgukat. Apránként emésztik fel az Istennőt.„Nem kell kapkodni.”Ha egy kihuny, gyullad a következő. Mint egy óramű. Precíz fogaskerekek és rugók végjátéka. Chris az eget bámulja. Tenyerei fülére tapadva ropogtatják koponyáját, a keserves könnyek koppanásai mégis áthatolnak a húson.„Milyen rettenetes egy istennő haldoklása…”Fogai sercegnek a szorításban. Érzi a kavargó energiákat, egyre több helyen szakítják át a fekete ködöt. Mindenhol napok gyúlnak. Egyre több. Aurabias Fényei égetik Calignist.

Nem néz a templomra, mégis tudja mi történik. A Térolvasás akaratlanul kirajzolja előtte a képet. Hallja a rezgéseket. A csikorgó fogakat és a recsegő ízületeket. Anya szenved a földön, mint az entitás az égen. Már nem sikolt, csak fuldoklik. A lányok zokognak felette.

Az Átkok nem mozdulnak. Az erősödő fényben előtűnő vérfagyasztó bestiák várnak.„Nem tudnak Térugrani.”Nincs meg a kontraszt. A robbanások energiái elnyomnak mindent. Calignis újabb stratégiai hibája. Szörnyetegei legveszélyesebb tulajdonságát hagyta egy pillanat alatt megbénítani. Nem teremhetnek a mély űrben megnyíló kapuknál. Nem látnak a kavargó erők közt. Aurabias Fényei elfednek mindent. Nem tudnak célozni, ha nincs préda. Kiüresedett tekintettel várnak üvöltve.„A terv halad.”

— Gyere! Anya nem olyan! — az ember karján erőtlen szorítást érez.

A szőke lány rángatni kezdi. Húzza a templom felé. Számított rá, de nem volt felkészülve. Teste erős, az éhezés és a szomjazás dacára is. A törékeny virágszál nem mozdítja a sziklatömböt. Mégsem képes ránézni. Csak Elena törékeny kis hangját hallja.„Most ilyen vagy, nem olyan...”Tépi fülét. Tenyerei még jobban szorulnak fejéhez. Nem segít. A reszkető test könyörgése átjut rajtuk. Üvölteni akar. Elzavarni a szörnyeteget maga mellől. Szája nem mozdul, csak fogai csikorognak. Morbor dübörgő hangja felkavarodik a sikolyok közül.„A katona öl a parancsra. A Harcos maga dönt!”Szíve körül növekszik a préselő nyomás. Fojtogatja. Ölt kalózt és katonát. Titkosszolgát és bürokratát. De anyát és gyermekeit nem. Az áttörő fények elől a Sötét Üregbe menekül. Annuntian hangja elnyom mindent.„Ez háború! Az ítélet megszületett, csak végre kell hajtani!”

— Gyere! Kérlek! — a feltörő sikoly áthasít az üreg emlékén.

A titán test megremeg. Chris szeme alatt tükröződik a bombák ragyogása. Nem tudja visszatartani, könnyei elerednek.„Ítéletet? Nem tettek semmi rosszat! Fogaskerekek egy széteső gépezetben!”Zsebében a Japán Harcos mintha megmozdulna. Egy apró rándulás, amit a mutató kattanása indít. Oldalra néz. A lány szinte rácsimpaszkodva húzza. Már nem is érzi az erőtlen mozdulatot.

Az ég körben kitisztul, a fekete köd felettük sűrűsödik. Az Istennő maradéka a templomnál összpontosul.„Tudtad, Vezér… Te tudtad…”A fehér ég szinte vakítja a barna szemeket. Calignis egyre kisebb, egyre tömörebb. Fogy az ereje, tisztán érzi bőrén.„A kettes fázis...”

Poal kapuk szakítják fel a bolygó közi űrt. A lila fények körbeveszik az entitást. Tíz átjáró. Pontosan érkeznek, mint az óramű. A legendák áttörnek a Sötét Univerzumba. Az őrült király gépei. A Kaedru csatahajók. Még a sziklabolygóról nézve is látható, ahogy a fehérségben előtörő Fényacél monstrumok felveszik a harci alakzatot.„A törékeny szövetség... Poal kapuk, Kaedru bárkák. Megcsinálta...”

Az ember reszket. Nem látja a fenséges gépeket, csak a gyermek könnyektől szakadozó légzését hallgatja. Keze szorításában érzi szabálytalanul verő szívét. Nem tehet semmit. Sajátját is összerántja.

A fehér ég elhalványul a fényes sávok kontrasztjában. Aurabias Lövegei tüzelnek. Calignist lövik. A magatehetetlen entitás gőzölgő darabjai elporladnak az űrben. A fénysugarak újra és újra apró falatokban szaggatják a küszködő isten maradékát. Anya szenved. Magatehetetlen halálsikolyai árulkodnak. Az őrült király remek munkát végzett. Ötszáz év elteltével, még mindig páratlan az öröksége. Az Univerzum Sikolyai tüzelnek. Nincs megállás, sem pihenő. Egyre nagyobb darabok enyésznek el, egyre kevesebb marad az entitásból. Chris orrában már nem érzi a kedves illatot. A lány, mint ha ott sem lenne mellette. Dögszag terít be mindent. Nem az Átkokból jön, még csak nem is ruhájából. Belülről. Fuldoklik a halál bűzében, ami lelkéből árad. Végtagjai jégcsapként feszülnek. Nem mozdul, csak mered az égre. A fogyatkozó Istennő újra sűrűsödni próbál. A lövegek tovább szaggatják fekete húsát. Anya felvisít. Nincs hang, csak rezgés.

— Gyere már! — a lány zokogva rángatja a szoborrá dermedt testet.

Elcsendesedik minden. Már nincs vakító ágyútűz, sem dermesztő sikolyok. Feketeség van, a Sötét Üreg világítana benne. Az ember nincs ott. Máshol sincs. Nem látja már a foszló ködöt. Nincsenek napok az égen és könnyek sem hullanak. Teljes a csend és a sötét.

„Ha Aurabias tudná… Néhai hatalmának jelképei, dédunokája kezében az életért küzdenek… Mindenkiért! Vajon büszke lenne? Bomlott elméje örvendezne? Elismerően bólintana? Nem számít... Már semmi sem számít! Közeleg a harmadik fázis. A terv halad...”

Calignist megtörik a vakító energiák. Sűrű, fekete ködjét áthasítják a lövegek. Anya reszkető üvöltése elárulja. Fél. A hírek vivője az éterbe, mint feltört Kaedru műhold hálózat, visszafelé közvetít. A gomolygó sötét entitás az égbolt átszakítására készül. Nincs választása. Hátrál. A felszínt veszi célba. Egyetlen reménye, az őrült király tűzerejének elnémítására.„Túsza van.”Pajzsa a sziklán várja a támadó sereg ellen. A fény univerzumának egy gyengeségét használhatja csak ki. Az együttérzést. A lövegek nem tüzelnek a felszín felé.„A terv halad.”

A légkörbe lépő köd égni kezd. Calignis terve veszélyes, további veszteséggel jár. Anyagot veszít. A sajátját. Az pedig most a legdrágább neki, de nincs választása.„Annuntian tudta ezt.”Az entitás a légkör felső rétegeiben jár, az Árnyak Vezére mégsem rendelt el tűzszünetet. A napok gyúlnak. Az ágyúk lőnek. Alulról a kínzó égés, fentről a tiszta fény sebzi. Anya a hasán és a hátán fetreng. Fájdalmát képtelen enyhíteni. Nem is teheti, ő csak érzi. Megtörténik. Rekedt visítása elnyomja a lányok zokogását. Az Átkok nem hallják. Csak Chris. Mélyen a szívében. Minden könnycsepp egy apró késszúrás. Minden anyjáért síró gyermek, csak ártatlan lélek érzékeinek.

Calignis a sűrű légrétegbe ér. Lassulni kezd. Alsó foszladozó részét hűsíti a kőplanéta üdvözlő szele. Az ágyútűz is véget ér. Csak az univerzum ragyog, a bombák napként vakítanak.„A terv halad.”

Anya feltápászkodik, lányai ölelve támogatják. Remegő nyakkal felemeli fejét. Az égre bámuló Christ nézi. Könny és verejték áztatta arca lángol a gyűlölettől. Reszkető kezét felemelve kiáltani akar. Talán az Átkoknak. Utolsó harcát vívó elgyötört testével levegőt vesz.

Calignis eléri a felszínt. Hatalmas erővel, mint egy gigászi aszteroida csapódik a kőzetbe. Nem lassít. Nem tud, ez már létszükséglet. Csak az anyag számít, minden tett pótolhatatlan veszteség. Már nem Istennő. Csak foszladozó, legyőzött démon. Sötét árnya önmagának. A hatalmas becsapódás felveri a sziklabolygó sötét porát. Beterít mindent. Elszürkíti az eget.

Anya csendben esik össze. A száján kiáramló hangtalan levegő Chris fülébe hasít. A Fényharcos Térolvasásának átka, a mocskos részletek. A nő tónustalanul fekszik a földön. Apró reszketései árulkodnak csak verő szívéről. A lányok ráborulva zokognak, ahányan csak odaférnek. Chris karját még mindig feszítik. Nem segíthet.„Te lépsz, Calignis!”

Hatalmas robaj rázza meg a földet. Az egész szikla remeg, mintha csak egy gyermekisten öklében dobókockaként vergődne. Calignis elindult. Felszántva a követ szélsebesen Chris felé tart. Már nem entitás, csak a rongybaba, amiben a sötét energiák fókuszálva testet öltöttek. Hullámzó anyaga ezer karomként, füstjéből kiállva mered az emberre.

„A terv halad.”Chris izmai megfeszülnek. A finom rostok szabályos rendeződése a fémek keménységét szégyeníti. Karjait görcsösen törzséhez szorítva kiszaggatja a törékeny virágszál gyengéd fogásából. Bőréből parányi villanások jelzik az élesedő pokolgép erejét. Gyémánt villan a kozmikus lámpák alatt. Kezei ökölbe szorulva előre merednek, mint két Fényacél buzogány. Szeme felizzik. Nem úgy, mint máskor, az egész fehéren ragyog. A Fényharcos teljes ereje ébred benne. Lábait eltolja egymástól. Cipője szélén feltorlódik a por. Kitámaszt. Combja dülledő izmai kősziklává dermednek. Felkészült. A békés levegő hirtelen megtörik, majd olvadt, hullámzó tükörként lengi körbe. Erei megdagadnak, szíve szapora ritmusára lüktetni kezdenek. Minden porcikáját átjárja a fény. A teljes energia egy pillanatba koncentrálva. Teste készen áll. Az Örök Fény pulzál benne, kitörésre készen vibrál körülötte. Arca rideg, görcsös, már nem is ember. Maga a pokolgép. Egy utolsó démoni pillantást vet a könnyek közt megfagyott lányra.

— Fuss!