Izzás

A hálószoba ajtaja kitárul, de az ember nem látja bent a Tündért. Az ágy megvetve várja, a szekrényen Kaedru zsemlék és gyümölcsök tornyosulnak a Fényacél tálakban. Megfeszíti fülét. Térolvasásba kezd.

A Fénykövek zizegése alatt megbújva a víz hangja szökik át. A fürdő medencéjében valami hullámzást kelt a felszínen. Ütemes mozdulatok, halk súrlódások kísérik. Inkább csak gyengéd dörzsölés. Egy szívverés lüktet, lassú és erőteljes. Csak egy-egy rövid rezzenést hall benne. Felismeri, az Iskola meghitt éjszakáit idézi emlékeiben.

Vértjeit kezdi bontani, a sarokban elrendezve teszi őket egymás mellé. Kabátját a páncélzat tetejére fekteti. Megáll az ablak előtt, a sötét üvegen át az alvó körvárosra tekint. A csillagokat fátyolos felhők takarják, teljes a feketeség a fehér épületek körül. Léptek koppannak.

— Mit látsz odakint? — a lágy hang szinte zenél — Érdekes?

— Mindent látok. — komoran mered kifelé — A házakat, a rezgéseket.

Jobb karját körbe fonva két másik öleli. A vízcseppek felmelegednek az összeérő bőrök közt, a törölköző szálai csiklandozzák szőrét. A kedves illat az egész szobát beteríti.

— Én nem látok semmit. — vállára hajtja fejét — Jó lehet neked.

— Az a két fiú nem ment még haza. — baljával a sötétségbe mutat — A fakardokon frissek az ütések nyomai. A kisebbik elég durcásan néz a másikra. Talán ma nem ő győzött.

Mona elereszti karját, egészen közel hajol a Fényüveghez. A zafírok visszacsillannak a tükörképből. Pupillái kitágulnak, elkerekedett szemmel nézelődik. Szuszogása elhalkul, sandán néz fel az emberre.

— Ezt most csak kitaláltad. — ajkai pajkosan görbülnek — Felvágós.

Chris arca rezzenéstelen marad, tekintete lassan fordul az éjszakai látképben. Ujja óvatosan követi a mozdulatot.

— Abba a házba mennek. A férfi már alszik. Mélyen. Idáig hallom a dübörgését. Az asszony éberen vár, járkálása elárulja, mire gondolhat.

— Mire gondolhat? — tenyerével az ember arcát simítja.

— Hogy a fiai még nem értek haza. — a lányra néz — Aggódik, de még maga elől is próbálja eltitkolni. Kaedru. Ők ilyenek.

— Van azért jó is a kultúrájukban. — ellép az ablaktól, egy tálat vesz kezébe, úgy tér vissza — A Kaedru zsemle finom. Nagyon jól sütik.

A halomból a legfelsőt kezébe véve a Tündér majszolni kezd. Kicsiket harap, mégis a roppanások bejárják az egész szobát. Halkan hümmög.

— Nem sütik. — elmosolyodik — Összegyúrják azután izzítják. A gabona kipattog, a kifolyó leve adja meg ezt a mázas héjat neki.

— Attól még nagyon finom. — a gombóc mögött elbújva leskelődik felfelé — Ez az egyik, amit szeretek itt. — hangjában elfut valami új.

A barna szemek a vállakon remegő cseppeket nézik. A puha bőr felett szinte gördülésre készen várnak, a Fénykövek tükre csillog rajtuk.

— Mozognak a szállítók. — az ég felé pillant — Ez már az ötödik, ami felemelkedik az óceánparttól. Annuntian biztosan nem alszik ma éjjel.

— Irigykedsz rá? — arcát tenyerével mosolya felé fordítja — Neked sem kell azonnal elaludni. — kacsintása rövidebb egy villanásnál is.

Egy hajszálnyival gyorsul a lüktetés az ember mellkasában. Bőrén elfut a kellemes melegség, de tekintetét újra az égre emeli. Sóhajt.

— Nem kérdeztél a Sötét Lyukról. — elhalványul mosolya — A szakállamat sem említetted meg. — ritkulnak lélegzetei — A gyors visszatérésemet is szótlanul hagytad. — lehunyja szemét — Miért?

— A barlangnál ott voltam, láttam mindent. — dallamosan folytatja — A szakálladat már el is tűntetted. — egy szusszanásig grimaszol — A sietséget is megértem. A Hercegnőnek biztosan dolga volt és…

— Csak beszélni akartam vele úgy, hogy más ne hallja. — mélyen a kék szemekbe néz — Bocsánatot akar kérni tőled azért, amiről nem tehet. Szeretném, ha elfogadnád. Segíteni akart rajtad, nem jól sült el.

A tál zsemle a párkányon koppan, a Tündér ellép az ablaktól. Egy rövid fújtatás után halkan fordul vissza, Chris háta mögé oson.

— Nem szeretnék veszekedni. — átkarolja nyakát — Másra vágyom. — lassan kerüli meg újra a gyűrűbe zárt embert — Valami kellemesebbre. — az ajkak összeérnek — Öregember.

— Csak huszonnyolc éves vagyok. — gúnyosan elmosolyodik — Még mindig te vagy az idősebb, Otlaca öreglány.

— Alig. — kezei Chris vállára csúsznak — A következő barlangtúrád után, talán már el is gondolkozom rajta, hogy egy fiatalabb harcos után nézek. — tenyerei megfeszülnek, a titánként álló testen aprót lök az ágy felé. — Talán. — szemérmetlenül néz vörösödő férjére.

A Fénykövek vibrálásában az álcák lehullanak. Egy törölköző vizesen csattan a kövön, újabb és újabb holmik követik. A fekete égen a csillagok a felhők mögé bújnak, amíg a hálószoba lassan izzik alattuk.

A Capignis első sugarai éberen érik az összeölelkezett házaspárt. Mona arca Chris mellkasán pihen, kedves mosolya alatt nyugodtan dobog a szív. Üteme a vöröslő üveg fényében gyorsul, de csak mély sóhajok töltik meg a tüdőt, az ember szótlanul fészkelődik csupán.

— Nem is vacsoráztál. — lassan egész testével fölé csúszik — Reggeli?

— A bal zsebemben van. — rámosolyog a lányra — Ha lennél kedves.

A zafírok elkerekednek. A Tündér fején billentve néz a földre dobott szövet felé. Nincs messze, arcát mégis a gondterheltség rajzolja át. Lassan ficánkolva kezd fordulni, egyik kezét a padlóra támasztva nyúl a nadrágért, lábait azonban makacsul nem engedi lecsúszni férjéről. Támaszkodása inkább tűnik visszatartásnak, mint egy jól átgondolt nadrágbegyűjtő akciónak. Ügyetlen kapálózásában végül harmadjára ragadja magához a ruhát.

— Sikerült. — elvörösödve fordul szembe újra — Megszereztem.

Hadizsákmányként lobogtatja, amíg kifújja magát. Chris érte nyúl, de Mona nem adja át, keze azonnal a zsebbe csúszik. Előhúz valamit. A Poal jeladó vibrál kezében. Egy lélegzetig nézi megbabonázva. Kérdez.

— Ez micsoda?

— A jeladóm.

— Ez mire kell?

— A felderítésnél nálam lesz… Hátha még jól jön.

A szuszogás abbamarad. Az ember mellkasára a Tündér teljes súlya nehezedik. Könyökein megtámaszkodva felemeli fejét, arcáról eltűnik a pajkos kíváncsiság. Kezében a szerkezet aprót rezzen. A zafírok felett a szemöldökök összerándulnak. Nem kérdez. Nehézkedik.

— Ha azt mondanám, fáklyaként léphetek a pokolba, hogy valami nálam is rosszabbat odacsaljak, megértenéd?

— Nem. — fejét az ember mellkasára hajtja — Nem érteném meg, de tudnám, hogy igazat mondasz.

— Akkor vedd úgy, hogy ezt mondtam. — hátrasimítja haját — Én sem szeretnék veszekedni.

— Ezt fogod megenni? — megforgatja a jeladót — Már fényt is eszel?

Az ember felett a könnyű test remegni kezd. Halk kuncogás szökik át az ajkak közt, Mona kacagása végül kitör belőle. Hangosan nevet, percekig kapkodja a levegőt a szerkezetet szorongatva. Elcsendesedik.

— Az alatta van, a kis zsebben. — Chris a nadrágba nyúl, ujjai közt halkan serceg valami — Ez az. — két zöldes levelet tart a lány elé.

— Ez micsoda? — egyet elvesz, orrához emelve megszimatolja.

— A nevét nem tudom. — elmosolyodik — Adulcentiától kaptam. — bekapja — Leállítja az anyagcserét, de jót tesz a koncentrált energiatermelésnek. — lenyeli — Hetekig életben tart ez a pár levél.

A zafírok elkerekedve bámulnak az ujjai közt forgatott apró, zöld növényre. Ismét megszimatolja, nyelvét kidugva hozzá érinti. Arcát összehúzza a savanyú íz, fintorogva ejti le az ember mellkasára.

— Ez annyira Hercegnős! — a padló felé prüszköl, pedig alig ért nyelvéhez — Inkább zsemlét egyél, az legalább finom.

Chris némán mered a grimaszoló lányra. Mosolya lassan egyenesedik ki, sóhajai elmélyülnek alatta. Felvonja szemöldökét.

— Miért haragszol rá ennyire? — megsimítja az arcát — Ez nem a hajhúzásról szól ugye? Nem is arról, hogy Kaedru.

— Azért… — a zafírok hirtelen keménnyé válnak — Amit mondott nekem. A fejemben hallottam a hangját. — szeme könnybe lábad — Azért!

— Azt nem akarta. — magához öleli — Calignis hagyott valamit abban az emlékben. Valami rosszat. Nem az ő hibája volt a dühroham.

— Nem is érted. — arcát Chris mellkasához szorítja — Azt ő mondta.

Nem tér vissza a békés szuszogás. A Tündér nyugtalanul mocorog, alatta az ember elméjét lassan ismét elönti a kelő csillag árnyéka. Még utoljára végigsimítja a lány hátát, majd kimérten kel fel ágyukból.