A lombok alatt

Az első éjszaka második ébredése az erősödő fényben éri utol az embert. A halk horkolás csendesen festi alá a párás erdőn átragyogó fény látványát. Chris halkan tápászkodik, alvó jótevője mellől, rongyos cipőjét és két zsákszerű zokniját lehúzva indul a gyümölcsvadászatra. Magasra ugrik, egy vastag ágon húzza fel magát. Felsőjét levéve ujjait összeköti, belőle zsákot formálva hosszasan keresgél, csak az érettnek tűnő szemeket szedegeti. Egy órán át biztosan megtart, mire megtölti.

Nem ugrik le, ágról-ágra veti magát, úgy halad a magasban a patak felé. Mikor elfogynak a fák, az utolsó törzsén végig kúszva ér földet, lopakodva siet a víz partjára. A fűbe kiborítva egyesével mossa meg őket, a patak párája közben betölti szaglását. A rögtönzött zsákot ismét kézbe véve megérez valamit. Arcára grimasz húzódik. A ruha bűzlik, akárcsak gazdája.

„Még szerencse, hogy arctalanok… Nincs orruk…”

Hangosan felnevet, hosszú idő után, először őszintén. A száradó gyümölcsök mellől a vízbe ugrik, nőies sikoltása a kupola széléig elhallatszik. Libabőrös karjait kezdi vadul sikálni, sáros haját merüléssel áztatja. Már közel egy perce vakarja fejét odalent, amikor egy furcsa örvénylést hall, buborékokat lát, karján megszorul valami. Irtózatos erővel rántják ki a vízből, háta a füvön csattan a gyümölcsök mellett. Zavart pillantásait forgatja, tekintete megakad. A zöldes szemek merednek rá, két karja a földre támasztva feszül. Szája enyhén nyitva, lapos fogai közt lihegő fuvallatai süvítenek.

— Tudok úszni… — tápászkodik dacosan — Reggeli! —kezével a gyümölcsökre mutat, de a zöld szemek meg sem rebbennek.

Vizes felsőjét kezdi kicsavarni, a csomót kibontva kiteríti a magasabb szálak tetejére, majd lendületet véve ismét a vízbe veti magát. A patak már jóval kevésbé tűnik hűvösnek, de mire elcsendesednek körülötte a buborékok, ismét hallja az örvénylést, majd újra a parton találja magát.

— Ez nem játék! — fújtat hangosan — Buta gyík! — talpra áll.

A lény felegyenesedik, testén megfeszül a kék egyenruha. Bár a homogén fényben nem látszik, Chris tisztán érzi a fölé magasodó teremtmény árnyékát. Szembefordul a hüllővel, hátát kihúzva karjait törzsétől eltartva feszeng. Egymásra merednek, a pupillák összeszűkülnek.

A kupola közepén villan a fény. Chris tekintetét elkapva a ragyogó oszlop felé fordul. A dombocska takarásától csak a felét látja, de így is elkerekedik szája. Temérdek étel, a legkülönfélébb színű és szagú dolgok sorakoznak a vibráló asztalokon.

A csarnok megtelik élettel, a közelben és távolban is mindenfelől megmozdulnak a kék ruhák. Egy felé haladnak. Az ember visszafordul, száján már mosoly feszül, de azonnal lekókad. A hüllő továbbra is rá mered, orrából a fújtatás felborzolja a vizes hajat.

Egyet hátra lépve Chris a gyümölcsök mellé ül. Már nem néz a zöld szemekbe, tekintetét az ételre fordítja, egyet kezébe vesz és magasra emeli. Lazán tartja, de a ragadós nyelv nem csattan rajta. Egy halk puffanást hall, a jószág furcsa lábait összehúzva ül mellé a földre. Mancsát lassan nyújtja az élelem felé, hegyes karmaival nem érinti, úgy veszi magához. Egy roppanással tűnik el szájában, hangos nyelés követi. A reggeli kettejük közé kerül, két kupac formájában.

Együtt esznek, távol a többiektől. A lakoma után Chris hátára dőlve fekszik el a fűben, lábát a vízbe mártva kezdi meg hosszúra tervezett semmittevését. Nem tart sokáig. A távoli étkezők dolguk végeztével szétszóródnak, kisebb csoportok közelítenek feléjük. A csápok, lábak és csigaszerű talpak nem messze tőlük állnak meg, a különös hangok egymást követik. Az ember csak a zajt hallja, a beszélgetést nem érti a fajok között. Pillantása sarkából feléjük les, azok visszamutogatnak a két patakparton várakozóra.

Az ember tápászkodik, a furcsa szemek kereszttüzében. Nedves felsőjét kezébe veszi, szája mosolyra húzódik. Izmai megfeszülnek a Surranáshoz, de a mögötte felágaskodó hüllő megállítja.

— Biztosan megijednél, ha eltűnnék. — suttogja maga mögé.

Halk léptekkel indul vissza az erdőbe, zöld szemű árnyékának társaságában. Aznap már nem bújnak elő többet, a fánál maradnak, ahol az előző éjszakát is töltötték.

Chris a kupola sötétedéséig idejét edzéssel és meditációval tölti. Tokan mester utolsó leckéjét sínyli, de bármennyire is küzd önmagában, a levitáció legapróbb áttörését sem képes elérni. A távolban villan a fény, étkezéshez gyülekezik a tömeg. Ők maradnak.

Mint a naplementés égbolt szürkülete, úgy borul rájuk a bura sötétje. Egy pár nagyobb gyümölcs jut vacsorára, majd ki-ki a maga kis fészkét feltúrva hajtja álomra fejét. Ismét az erős nyomás ébreszti a sötét univerzum sziklájáról, de a levelek roppanásai megnyugtatják visszatérő lelkét.

A reggel korán éri utol az embert. Nesztelen távozása messzebbre viszi, ügyes bajos emberi dolgait rendezve indul csak a patakhoz mosakodni. Lassan barátkozik a vízzel, hang nélkül mártózik bele. Félbe hagyott hajmosását kívánja befejezni, váratlan életmentés nélkül. Hosszasan sikálja magát a félhomályban. Mire a fény erősödik felette, már a parton hagyott gönceit ölti magára. Lopakodva indul vissza, de szinte azonnal megtorpan. A hüllő az erdő szélén áll, az utolsó fák között. Hangos csörtetéssel indul vissza, a lény mellé érve egy csendes gondolatot hagy maga után.

— Túléltem.

Az erdőbe ballagók mögött a fényoszlop villan. A mozgás felbolydul, de a két különc nem fordít hátat, reggelijük a felettük tornyosuló fákon várakozik a szüretre. Chris ugrik, a gyümölcsök hullanak, a hüllő termetes mancsaiban felnyalábolva kerülnek vissza az alvóhelyhez. A hangos csámcsogások beszűrődő hangjában kezdenek falatozni. A lakoma végeztével egy rövid pihenő következik, mielőtt az edzést elkezdené. A fa tövébe lekuporodva a mellette gömbölyödő lényre tekint.

— Tudod, mindig akartam egy házi állatot… De sosem gondoltam, hogy egy aligátormacska lesz az. — a hüllő szemét egy pillanatra nyitja csak fel, egy rövid fújás felel a felnevető ember hangjára.

A meditáció kezdetét veszi, a külvilágot teljesen kizárva mélyen magába zárkózik. Nem találja meg, amit keres, a fény hallgat a lebegés parancsára. Egészen sötétedésig térdel elméjébe temetkezve.

A kupola bejáratától ismerős léptek zaját hallja ébredő fülében. Szótlanul tápászkodik, majd elindul. Hármat lép előre magányosan, majd ébredő fekete árnyéka társaságában halad tovább.

A megnyílt átjáróban Poal várja őket. Jobb tenyerén egy parányi fehér eszköz pihen, alig nagyobb egy földi dobókockánál. Elé ér a két erdőlakó. Chris kezét nyújtja a fordítóért, ujjai közt szeme elé tartja és megforgatja.

— Köszönöm… — pillant hátra a hüllőre — De úgy tűnik, nincs rá szükségem... Amúgy sem használhatom. — vissza nyújtja, de az arctalan karját már leeresztette, nem emeli újra.

— Mire van szükséged? — zúg fejében a rideg kérdés.

— Hírekre. — elkomorodik — Nem... Csak egy dolgot szeretnék tudni. Elena és David jól vannak?

Egy perc feszült csend követi a kérdést. A Poal mozdulatlanul áll a fürkésző tekintet előtt, mintha csak gondolkozna valamin.

— Jól vannak. — zúg a hideg felelet fejében, majd hátat fordít.

Egy üres mosoly követi lépteit. Chris is távozik, jobbján a hüllővel indul vissza az erdőbe. A vacsora szüret után helyükre telepednek, majd aludni térnek, de az ember még órákon át forgolódik.

— Mondhatott volna még valamit… — suttogja a fűben heverve — Az Iskolában maradtak? Monához mentek? — egy lapos morgás felel a csendes kérdésekre.

Egy furcsa álom éri utol, más, mint előtte. A nyolcadik emelet folyosóján áll, magát és a lopakodó gyermekeket látja. Egy szobához osonnak, nyitott ajtaja felé. Lassan követi őket, mintha ott sem volna.

A félfa mögött megtorpanó önmaga halkan suttog, de a Védencek már nem figyelnek, hangos csörtetéssel rontanak a szobába. Melegség tölti el, a vidám zsivaj hangjában. Önmagát nézi, ahogy lassan guggolásból a falra simulva kiegyenesedik. Egy kéz nyúl át az ajtó nyílásán, egyenruháját megragadva húzni kezdi magához.

Egy ág reccsen, a barna szemek az erdő félhomályában nyílnak újra. Körültekint. A hüllő áll felette, meredten bámulja a földön fekvőt, mintha csak a kiáltásokra várna. Chris lassan ül fel, hátát a fának veti. Ködös pillantásában egy apró szikraként gyúl a harag, de az első éber lehelete kioltja.

 — Most nem álmodtam rosszat… — elmosolyodik — Csak egy régi emléket láttam.

A lény lábait maga alá húzva egy tompa puffanással foglal helyet. Nem fekszik le, tovább nézi a hátradőlt embert. A félhomályban fürkésző zöld szemein szűken feszül a pupilla, szinte csak egy-egy fekete vonal.

— Nyugodtan alhatsz, én úgyis kelni akartam. — a hüllő nem mozdul.

Egy mély ásítás után az ember tápászkodni kezd. A törzsön feltolva hátát ropogva nyújtózkodik, majd csendes léptekkel elindul a sötét lombok alatt. Hátra-hátra pillant, de a lény mozdulatlanul ül tovább egyhelyben, csak fejét fordítja utána, tekintetével követi a távozót.

A hajnali rutin végével a parton Chris ismét ruháját ölti. A múló félhomályban a rá várakozó hüllőhöz siet, majd a reggeli vadászat veszi kezdetét. Mire a fényoszlop villan, ők már jóllakottan ücsörögnek alvóhelyükön. A távolból beszűrődő szörcsögő csámcsogásokat hallgatják. A hangos zajok egyszerre megszűnnek. Néma csend lesz.

Az ember felfigyel a változásra, szótlanul felállva indul az erdő széle felé. Az utolsó fák tövében megáll, a távolban sorakozó asztalokra tekint. A kék egyenruhások mind körülötte ülnek, állnak, fekszenek, de az étel nem fogy. Egy Poal áll a társaságok előtt. Mozdulatlanul vár, mindenki feszülten figyeli.

A levelek reccsennek, az ember zöld szemű árnyéka is felzárkózik a fa tövébe.

— Biztos zúgnak a magvas gondolatok! — hátra fordul, majd felnevet.

Jókedve lassan oszlik, a néma szövetséges rezzenéstelen tartásának látványától. Tekintete ismét az asztalok felé indul, egyet lép előre, de megáll. Zsebébe nyúl, a Poal fordítót veszi kezébe. Hosszasan nézegeti, majd egy mély sóhajtással visszacsúsztatja helyére.

— Mi jól vagyunk így. — suttog maga elé — Úgysem használhatom.

A levelek ismét reccsennek, a lény mellé lép, a fehér asztalokra pillant. Egy hangos fújtatás tör fel orrlyukaiból. Nem mozdul többet. Percekig merednek a távoli tömegre és az arctalan lényre.

— Gyere, Aligátormacska! — a fák közé indul — Majd talán holnap.

A napot úgy töltik, mint az előzőt. Chris meditál, gyakorol, a hüllő mellette alszik. Este lakomáznak, majd alszanak. Éjjel sikoltás, lökés és csend. Hajnalban csobbanás, öltözés és szüret. A Poal ismét az asztalok előtt áll, némaság van körülötte. Az ember egy lépéssel többet megy előre, de visszafordul. Meditál, edz, eszik, majd álmodik.

Minden nappal egy kicsit közelebb merészkedik, árnyéka kíséretében. A hűséges jószág, mint kutya a gazdáját követi az úton oda és vissza.

A harmincharmadik napon az asztalok legvégéhez jutnak. Chris az utolsó ücsörgőktől tisztes távolban ül le a földre, a lény mellette összegömbölyödve fekszik el a fűben.

— Idáig eljöttünk, mégsem hallom, mit mond. — suttog társa felé — Akár vissza is…

Szava elakad, a rideg hang felzúg fejében. Nem szólítja meg, mintha nem is hozzá beszélne, egy hiányos gondolat folytatódik. Csak beszél. A fajok együttműködéséről értekezik, a közös tudás fontosságát méltatja. A múlt és a jelen párhuzamait idézi fel.

Chris komor arccal mered a tömegre. A sok különböző lény mozdulatlanságát kémleli az üresnek tűnő szavak zizegése közben. Figyelme elveszik, az elméjében kavargó gondolatok lassan elnyomják a hideg hangot. Tekintete a békésen szunnyadó hüllő felé fordul.

— Téged sem érdekel, igaz? — hangja csak fuvallat — Válaszra sem méltatod a nagy szavakat és az üres beszédet. — gúnyosan mosolyog.

— Szerintem érdekes, amit mond. A rászoruló civilizációk támogatása népem hitvallásának egyik alapelve.

Chris összerezzen, fejét remegve fordítja körbe. A hang elméjében más, mint a Poal rideg beszéde. Élettel teli és meleg. A lényekre néz, tekintetét kapkodja, de senki nem figyel rá. Pillantása végül a fűből rá meredő zöld szemeken akad meg. Egymásra néznek. Csend lesz.