Elátkozott küldetések

A Fényacélba zárt test megnyugszik, a múló rosszulléte után az ember a talpára áll. Maga előtt a lépcsőn saját árnyékait pillantja, pedig mögötte nincsenek Fénykövek, csak a hatalmas üvegek, utánuk a sötét űrrel. Megfordul. Körben a feketeségben a hengeres tárgyak szállnak a semmiben. Egymás után robbannak fel, megvilágítva a belteret is. A sziklabolygó távoli képe alig nagyobb, mint egy csillag.

— Biztosra mész, Vezér? — elmosolyodik — Egyből Annuntian Tréfái mögé bújunk? — elfordul, lefelé indul — Máshogy nem lehet.

Gyorsan szedi lábait, hármasával lépi át a fokokat. A nyitott ajtón kirontva már szalad, futtában nyúl zsebébe egy levélért. Elrágcsálja. Leér a központi csarnokba, beleszimatol a levegőbe. Nem fordul a lakosztályok felé, egyenesen megy tovább, a kedves illatot követve. Már nem érez forróságot, sem a kínzó hideget. Üres. Dobbanásai lemaradnak mögötte a száguldásban. Csak a cirádás ajtó előtt lassít, a nyíló szárnyak között tovább szalad a fekete páncélkapuhoz. Felpillant a kristályszenzorokra. Elmosolyodik, futtában int az operátoroknak. Egy lélegzetet vár, mire az acél elég magasra emelkedik előtte. Fülébe hasít a zaj. A csarnokban tíz szállító várakozik a Nyuszi mellett, de csak háromban lát Árnyékharcosokat.

„Mindössze ötven kísérő készül a felszínre?”

Annuntian egyhelyben áll, tekintete a lépcső felé fordul. Mögötte David fel alá járkál, mozgása más, mint lenni szokott. Darabosnak tűnik az ember szemének, a fiú észre sem veszi bátyját. Elena nincs az indulók közt. Chris egy pillanatig könnyebbnek érzi magát, pedig még nem lépett át a küszöbön. Nem tart sokáig. Szeme fennakad, az űrruhás Tündért pillantja a szállító mögül előlépni. Ő sem néz fel, csak céltalanul lődörög a lépcsőhöz közel. Egy kellemes melegség fut át az emberen. Nem Mona látványa okozza, hátulról érkezik, jobbján áll meg. Halkan szólítja a leskelődő Fényharcost.

— Megint rázkódnak a falak körülötted.

— Ezt a nővéred is sokat mondta nekem, Adulcentia. — elmosolyodik — Hasonlítasz rá. Már talán túlságosan is.

A szürke tenyér csattan tarkóján, a fájdalom egész gerincén végigszalad. A Hercegnő nem fogta vissza magát, az ember sziszegve markolássza égő nyakbőrét. A grimaszt leküzdve végül elvigyorodik.

— Ez már sokkal Adulcentiásabb volt. — öklével meglöki az Amazont — Bár azt jobban szerettem, amikor párnával csapkodtál.

— Abba kell ezt hagynod! — már csak suttog — Atyám nem akart megbántani téged, de tudod milyen.

— Tudom? — szemét forgatja — Tudom. Már tudom.

— A barátom vagy, de most utálatosan viselkedsz! — újra csattan a tenyér — Tudod milyen fontos neki ez a küldetés!

Az ember már nem kap tarkójához, némán tűri a lüktető fájdalmat. Hunyorgó szemével a távoli Királyra tekint. Nagyot sóhajt, majd a fújtató Hercegnőre néz. Egész lényéből megnyugtató melegség árad.

— Beszéltél már Monával? — újra meglöki öklével — Talán várja.

— Nem. — Adulcentia feje előre billen, vállai megrogynak — Még nem. Nem volt rá alkalom.

— Itt a lehetőség! — megragadja karját — Elhívhatnád a kertbe, vagy bárhova. — szemöldöke összeszorul — Addig mi letudjuk a felderítést.

— Én is veletek megyek, te oktalan! — a szürke ököl koppan az ember fején — Nekem is hasznomat… — szava torkán akad.

A csarnokban minden tekintet egyszerre fordul az ütés visszhangja felé. Annuntian, David, Mona, de még Disciploss is a két érkezőre mered. Chris és Adulcentia egymásra néz a pillantások kereszttüzében. Kilépnek a fényre, elindulnak lefelé az acél lépcsőn. Mintha csak gyakorolták volna, még lábaik is egyszerre mozdulnak.

— Ez a te hibád! — morogja maga mellé az ember — Hangosan ütsz!

— Te meg mindig előttem ármánykodsz! — suttog maszkja alatt.

Leérnek a hangár padlójára. A földi cipők koppanásai eltompulnak, Chris élesen fordul. Tekintetét a Nyuszira szegezi, de szeme sarkában a közeledő Monát figyeli. A lány megáll, arcára dacos grimasz szökik Adulcentia láttán. A Hercegnő megrogyva halad a szállító takarásáig.

— Talán jobb lenne, ha én most mennék…

— Nem mész sehova! — összeszorult fogai közül torz suttogás zúg — Nézz mereven előre! Csak jussunk el a szállítók közt a vadászgépig!

— Fényharcos! — a Király hangja dörren — Lemaradtál az eligazításról! — a visszhang minden irányból rázkódik — Szót váltanék veled! — egy talp árnyékából lép elő, alig egy karnyújtásnyira tőlük.

Chris megáll, a stratégiai nyugalom törött acélként hullik le róla, de a Hercegnő tovább sétál. Nem pillant apjára, megrogyva megy az utolsó nyitott szállítóig. Fellép a rámpára, onnan tekint vissza, majd eltűnik a gép hasában. A távozó amazon képét a lendülő palást váltja. A Király az ember elé lép, fölé magasodva mered a komor ábrázatra. Légzése másképp zúg, mint amit Chris megszokott. Nehézkes, mintha megerőltető lenne még a fuvallat is. Egymásra néznek. A maszk felett a szürke arcon friss fekete festékcsíkok takarják bőrét. Vállai egyenesek, mégis olyan, mintha tonnákat cipelne.

— Fényharcos, a vadászgépet Apró Árnyék viszi a felszínre. — David felé fordul egy pillanatra — Vele tarthatsz, vagy velem és vendégemmel az első szállítóban.

— Ha lenne benned jóérzés… — suttogja kettejük közé — Nem engednéd sem a fiút, sem Monát a felszínre. — egyre üresebben nézi — Tudod mi lehet odalent. A legjobb lenne, ha mind itt maradnátok.

— Az ő döntésük, Fényharcos! — felmordul — Ismered a vendégjog törvényeit, akárcsak Apró Árnyékot. — hátat fordít, elindul, palástja meglendül mögötte — Én felelek a biztonságukért!

— Az ígéretedért ki felel? Mi lesz, ha velünk együtt odaveszel?

A Király megáll, mintha falnak ütközött volna. Mozdulatlanná dermed, még hátán a fekete szövet sem rándul. Vár egy lélegzetet.

— Disciploss itt marad a raj felével. Ha úgy alakul, elvarja a szálakat.

Chris körbenéz a csarnokban. Tekintete a roskadozó Királyról a Hercegnőt rejtő szállítóra, majd a Nyuszit nyitó öccsére fordul. A kedves illat körbe veszi, a föderációs űrcsizmák pár lépésre koppannak mögötte az acél padlón. Mélyet sóhajt, szemei üvegessé fakulnak.

— Te felelsz az életükért! — elhalad Annuntian mellett.

Hangtalanul közelíti a vadászgépet, cipői mintha nem is érintenék a fémet, csak lebegnének felette. Davidhez ér, a fiú lesütött szemmel áll a Nyuszi oldalánál. Az ember nem néz rá, egy ugrással terem az oldalfalon, szótlanul préseli magát a hátsó ülésre. Az öv megfeszül, a csat hangos kattanással záródik össze. Lehunyt szemmel vár.

Előtte megrándul az ülés, a párnákból sziszegve szökik el a kipréselt levegő. A fedél halk búgással záródik le felettük. A szíjak tompa sercegését szinte magába issza az Árnyékacél. Elhaló kattanás kíséri. Egy mély sóhaj süvítése szűrődik hátra. A fiú ajkai többször is elválnak egymástól, arcizmai szavakat formálnak, de beszéd nem kíséri. A kattogó kapcsolók elnyomják a neszeket.

— Tizedik Sikoly, itt… David Morales! Felszállásra készen állunk!

Chris felnyitja szemét. Elkerekedik. Az első ülésben öccse arcát egy-egy villanásig látja, miközben zavarodottan forog jobbra-balra a záródó szállítókat nézve. Nem katonásan lélegzik, szinte csak zihál, kezei el-eltávolodnak a tárcsák fogantyúitól. Az ember jobbja előre nyúl, meglöki a pilóta vállát. Nem erősen, pont annyira, hogy érezze.

— Tudják ezek, ki az a David Morales?

— Tudják. — hangjában csak pislákol a jelenlét — Miért ne tudnák?

— Apró Árnyék, itt a hangárvezérlő! Várj a fényjelzésre!

A hideg rádióhang masszaként borul rájuk a fülkében. A főhajtóművek terelői halk búgásokkal követik le a tárcsákon remegő kezek mozdulatait. Hangosodik a léptetőmotorok zaja. A Nyuszi dacosan remeg, mintha így tiltakozna az indulás ellen. Chris zsebébe nyúl, hosszasan kotorászik a szűk helyen. Egy levelet nyújt előre.

— Első szabály. — elmosolyodik — Hogy legyen erőd Surranni.

A fiú az ételért nyúl, de ujjai közt végül bátyjáét fogja meg először. Mozgása koordinálatlan, csak harmadszor sikerül átvennie a falatnyi levelet. Némán veszi szájába, csendben rágcsálja el. Hangosan lenyeli.

— Mire leérünk, érezni fogod a hatását. — megpaskolja öccse ülését — De aztán nem megvadulni tőle! Nincs harcoskodás, Nagykövet Úr!

Az ülés megrázkódik a levél ízétől. David vállai lejjebb ereszkednek, karjai még görcsösek, de már nem hallatszik a terelőlapok nyöszörgése. Elcsendesül a fülke, csak a fiú halk szavai maradnak.

— Nincs harcoskodás. — rövidet fúj — Csak felderítés.

A fény villan a folyosó gigászi kapuja felett. A rádióban a szállítók egymás után jelentkeznek be a vezérgépnek. A Nyuszi nem felel, csak méltóságteljesen felemelkedik, lassan úszik az alakzat élére. Nincs remegés, sem zajok, a csillapítás felett szinte izzik a visszajelző.

Chris kinéz a forduló fülkéből. Disciploss és a negyvenkilenc Árnyékharcos tisztelegve várakozik az őrjöngő gépek zajában. Meg sem rezzennek, Ökleik mozdulatlanul feszülnek a mellvérteknek.

— Leszállók, itt az Apró Árnyék! Alakzatot tarts!

A folyosó feltárul a hatalmas fémfogak közt. Nem száguldanak, lassan evickélnek előre. A fiú a műszereket lesi, mögötte bátyja lehunyt szemmel fülel. Térolvas. A csillapítás pulzáló szünetei közt a rezgéseket figyeli. Az alagút ajtaja összezáródik, a rengés elfut a levegőben. A szivattyúk felvisítanak, hangjuk elhal a vákuumban. Elnémul minden odakint, csak a két szívverés marad a gépben.

Elindulnak. A folyosó bordái lassanként elmosódnak, előttük a páncélszeletek ketté nyílnak. A fekete űrt a robbanó fények színezik. A Sikoly körül folyamatos a villogás, Annuntian Tréfái egymás után ragyogják be a Fényacél héjat. Chris hosszan sóhajt.

— Legalább ezt komolyan vette. — lehajtja fejét — A bolond Király.

— A Vezér nem bolond. — a fiú halkan beszél — Felkészült mindenre.

— Akkor most nem lennétek itt. — elmosolyodik — Csak én.

— Akkor nem lenne kire fogni, hogy minden el van rontva.

Az ember mellkasát egy pezsgő érzés csiklandozza. Levegője kikívánkozik, de a tüdő nem mozdul. Száját görcsösen szorítja össze, még sarkát sem engedi felkanyarodni. Nem hagyja feltörni. Elfojtja.

— Adulcentia is velünk tart. — szemöldöke összerándul — A Királyi család utolsó két tagja is kockáztat. — felmordul — Ez felelőtlenség!

— Nem az utolsók. — David oldalra billenti fejét — Plagiger Parancsnok állt a tanács élére, amíg visszatérünk.

— Ő nem is király, csak hadvezér. — egyre karcosabb hangja — Ő csak… Innocentia jegyese volt, mielőtt… Az előtt.

— Ha Annuntian egyszer átlép a Felagrix kapuján, Plagiger lesz a király. — egy lélegzetig elhallgat — Ezen nem változtatott a Hercegnő halála.

A műszerek fényei némán vibrálnak. A fedél üvegén a tükröződő arcok egymásra néznek. Nem pislognak, mereven bámulnak, mintha csak szemben ülnének a párnás szobában. Hangosodnak a lélegzetek.

— Úgy tűnik, elátkozott küldetés Kaedru királynak lenni. — Chris lesüti szemét — Custodihis, Tesairis, Somnaria, Beatitis és Innocentia… Csak odaveszett feleségek és magányos uralkodók.

— Fényharcosnak lenni könnyebb? — ismét oldalra fordul — Mindenért morogni, folyton aggódni és semminek nem örülni igazán?

— Most örülök. — elvigyorodik — Mert ha élve lejutunk a felszínre, tudom, hogy tisztességesen el foglak verni.

— Csak ha utolérsz. — előre billenti fejét — Egy levélnyi előnyöm van.

Az ülések alatt a katapult szerkezet halkan kezd nyikorogni a remegésben. Két kuncogás hangosodik, a kitörő nevetések vihogássá torzulnak. Percekig kapkodják a levegőt, fulladoznak, már saját idétlen vinnyogásaikat hallgatva csapkodják térdüket. Megfagynak. Mintha egy Fényacél pengével vágták volna el a hangot, úgy némulnak el. Előttük az árnyas sziklabolygó fenyegetően növekszik. Csend marad a fülkében. Ahogy a jelentés is mondta, nincs sötét, de világos sem igazán. A légkör tiszta, a teljes domborzatot belátják. A szürke homály beteríti a planétát, csak egy-egy fekete árnyék rajzol mintát a kanyonokban. Már nem látják az űrt, mindent elfed az elátkozott bolygó képe. Ereszkedni kezdenek, de nincsenek lángok.