Ötödik nap - Nomah után

A kismutató kétszer fordult megint. A Fénykövek közt az eltökélt harcos helyén egy roskadozó ember kuporog. A másodperceket számolja. Tíz után cserél levegőt tüdejében. Beosztja a kevés vizet, ami benne maradt. Szemei égnek a szárazságtól, szinte érzi a cserepeket rajta. Hunyorog, de nem segít. Gyötri minden mozdulat.

„Tizenöt nap, tizenöt percenként. Étlen és szomjan, ébren. Kipróbáltuk... Leteszteltük. Néma csendben és teljes nyugalomban.”

Zsebébe nyúl, a megmaradt leveleket számolgatja merev ujjaival. Kettőt húz elő. Szája alig résnyire nyílik, azon csúsztatja be őket. Nem is rágja meg igazán. Gyomra már nem pusztán korog, Átokként vonyít.

„A jelen Fényharcosa olyan, mint Nomah, igaz Vezér?! Csak kevesebb! Gyengébb és hitványabb! Korunk Fényharcosa nem érhet fel a legendához. Egy hazugságból ácsolt gigászhoz... Nomsimah, igaz?!”

Arcizmai önkéntelenül mozdulnak a némaságban. Szemöldöke összeszorul, akárcsak fogai. Bőre alatt a szárazság mindenét átjárja. Az utolsó éjszakára gondol a palotában. Nem szép emlékként látja már, pazarlásként tekint a Tündérrel megosztott órákra. Menekül előle.

„Nomah tudta… Elhagyta saját Monáját, hogy szabadon vívhassa meg béketeremtő háborúit. A legenda, aki Elia helyett a vérontást választotta… A harcos, akinek nem hagyta el hazugság ajkait… Placatas nagy szavai a Fényharcosról... A gyenge Király ármányos valósága, a Kaedru legenda. Nomsimah… Nem is létezett!”

Megrázkódik a Fénykövek közt. Szürkülő tekintetével az órára mered, de már nem látja a mutatókat. A fehér páncélos lovag fénye vakítja minden csillanásban. Ökle serceg, száraz bőre recseg körülötte.

„A dicső hős csak a történelem facsarójában kitekert gyümölcs. Ha elfogyott, jöhet a következő! Egy kis Poal Békeharcos mese. Ugyan az az íz, csak más a csomagolás, akár a Föderációban.”

Nem tartja a tíz másodperces ritmust. Zihál, ropogó fogai közt süvít át a levegő, az értékes párát kifújva a térbe. Már észre sem veszi. Lelke lángol, teste elhűlve reszket. Nem érzi az erőtartalékot sem.„Eltelt újabb negyedóra. Kitörés. Fényár. Csend.”

Kisebb a villanás, mint előtte bármelyik. Hátában az izmok alig feszültek meg, pedig ereiben lüktet a koncentrált energia. A levelek működnek, talán túlságosan is. Ismét zsebébe nyúl. Bekap egyet.

— Ne pazaroljam, Vezér? — elmosolyodik — Finom… Ennyi!

Csend van. A távoli lányok hangja messziről szól csupán, az utolsó kupola körül. Nem érti mit beszélnek. Nem is figyeli. A kedves illat sincs már mellette, elenyészett a kismutató pörgő szelében.

„Nomah egy hős volt. Ő megoldana bármit... Én is... A tervet leteszteltük. Tizenöt nap. Tizenöt percenként. Teljes magányban. Egy hiba volt csak. Itt nincs magány. A sötétség birodalmában nem pontosak a számítások. Nincs lehetőség korrigálni. Kevesebb lesz az idő. A zavaró tényezők nem állíthatóak félre…”

Karja aprót mozdul, könyöke hangosan kattan tőle. Akad, mint az olajozatlan zsanér az Iskola kapuján. Elmosolyodik. A másodpercmutató ütemét követve ropogtatja az ízületet. Recseg.

„Nem vagyok óramű. Csak ember vagyok… Más, mint Nomah, a legendás Fényharcos. Kevesebb… Gyengébb… Fáradtabb…”

A mutatók elhomályosodnak előtte. Remeg a fém a hullámzásban. Öccsére és húgára gondol, a Poal rombolón berendezett kis otthonukra. A lány kertjére, ami a kék csillag izzásában lebegő hadigép gyomrában növekszik. Tokan Mester magjai erdővé híztak a fényben.

„Vajon mit csinál most David? Az utolsó csatára készül? A Királlyal perlekedik, mert nem engedi harcolni? Tudja egyáltalán, miért vagyok itt? Nem lepne meg, ha Annuntian nem mondana semmit. Hagyná, hogy árulónak higgyen, akárcsak Mona... Mindent a célért, igaz Vezér?! Lassan elmosódik a különbség közted és Calignis közt. Talán csak az Árnyékacél teszi… Talán… Elkalandoztam! Idő van! Kitörés! Fény! Csend! Nem sokon múlott!”

Megtörli szemét. Száraz ökle egy pillanat alatt nyeli el a cseppet. Elmosolyodik.„Nem ment kárba…”Kihúzza magát, lábait megigazítja. Recseg-ropog mindene. Bal combját már karjaival segíti, nem mozdul magától. Nem sóhajt, csak lassan szuszog. Újra felveszi a tízes ritmust.

„A Halak Háborúja… Maledicto és Annuntian vérre menő táblás játéka… Nagy döntések, csaló hadvezérek. Hullanak a vízi lények, lekerülnek a mezőkről… Vajon én is az vagyok? Ez még mindig a játék, amit a jövőlátó és a stratéga vív egymással? Egyáltalán vívtak?”

Újra egy levelet vesz kezébe. Megforgatja sercegő ujjai közt. Összemorzsolja, kiszáradt száját bekeni levével. Nem érzi a csípést, csak az izmok rándulnak maguktól. Rápillant. A zöld növényt vörös foltok színezik. Bekapja, összerágja. Fémes íz keveredik a savanyúval.

„Mint az időtorzító ládában tárolt gyümölcsök… Az a meleg padló… Puhább, mint az ágy, amiben a gyerekek aludtak. Ha valamiben jó a Poal, az az intelligens építőanyag… Meleg… Puha… Mint egy álom…”

Felriad a lányok zsivajára. Fejét felemeli térdéről, tízen állnak előtte, gyümölcsökkel kezükben. A kíváncsi tekintetek alatt gyermeki mosolyok csillognak. Egy barna lány lép ki a sorból. Halkan kérdez.

— Éhes vagy?

Az ember összerezzen. Térdéről felemeli karját. Hangosan reccsen, de ő csak a Japán Harcost nézi. Alig látja a homályban. Öt óra hét percet mutat. Kevesebb, mint öt perc tűnt el, mégis egész testén végigfut a hideg. Reszket. Újra felemeli tekintetét, végignéz a felsorakozott lányok seregén. Ahányan vannak, annyiféle gyümölcsöt szorongatnak. Egyiket sem ismeri fel, gyomra mégis hangosan jelzi igényét a kóstolókra. Az elméje a Sötét Üregig menekül. Annuntian hideg suttogása túlharsogja az éhes ember hasát.„Nincs étel, sem ital! Azt eszed, amit magaddal vittél! Azt iszod, ami abban van! Nem mártózol meg vízben! Nem veszed le ruhádat sem!”Ismét végignéz a társaságon. Úgy kerülgetik, mint éhes mélytengeri szirének az elveszett hajóst. Lehajtja fejét, mintha ott sem lenne.

— Te nem szoktál enni? — a puha kézben elé süllyed a gyümölcs.

A szagok is felkavarodnak a mozdulatban. Szinte érzi orrán át az apró részleteket. Saját verejtékének bűzén áttörve a bőrök illata keveredik a gyümölcsök aromájával. Szíve dobban, megfordul körülötte a világ.

— Nem. — hidegen válaszol, szorosan behunyja szemét.

Visszafogja lélegzeteit, szimatát kétségbeesetten próbálja becsapni. Fejét lejjebb hajtja, de nem segít, saját szagán is átjutnak az illatok. Egy furcsa pulzáló szorítás villan bal karján. Ütemes nyomást érez.„Izomgörcs?”Oda pillant. Egy lány szorongatja. Kezével piciket markol a kemény izmok rostjain. Száraz bőrén is érzi a puhaságot az ujjakon.

— Hogy lettél ilyen erős, ha nem eszel?

Ismét lehunyja szemét, összegörnyedve húzza el karját. Átöleli lábait, azokat szorítja magához. A puha léptek köré gyűlnek. Egyre erősebben kavarog körülötte a levegő. Görcsösen ropognak izmai. Homlokán nyomást érez. Billenni kezd. Lassan, de határozottan.

— Vedd már el!

Újra felnéz. Egy gyümölcs feszül homlokának, a lány szinte erővel tolja neki. Elfordítja fejét, az étel karján koppan, majd a földre esik. Nem pillant utána, üres tekintettel mered a Fénykövekre.

— Menjetek innen! Zavarjátok! — A kém hangja zúg fel, mégis melegen csengenek a szigorú szavak.

— De Aaaanyaa! — szinte kórusban kiáltanak fel.

— Induljatok! Azonnal!

A puha talpak hangosan topognak. Dacos kislányként vonulnak, egyik másik még nyelvét is kinyújtja a fegyelmező hang felé. Elcsendesedik a teremtés temploma, csak a kedves illat marad az oszlopok közt. Erősödik. Az ember bőrét megfeszíti a forróság. Ismét eltéveszti a lélegzetek ütemét. Egyetlen szó visszhangzik fejében.„Anya?!”

— Bocsáss meg nekik! Keveset tanultak az illemről, de amijük van, azt meg akarják veled osztani. — leül az ember mellé.

Chris nem fordul felé, tovább mered a Fénykőre. Remegése erősödik a nő testének melegétől. Egészen közel ülhet hozzá. Szeme sarkából csak a földön pihenő gyümölcsig lát el. A puha kéz fölé emelkedik. Megragadja. Elegánsan fogja, szinte csak ujjai hegyével érinti. Eltűnik látómezejéből. Súrlódást hall, mintha szövettel dörzsölne valami simát. Karja megrándul, szőre mindenfelé mered. Megérinti a puha kéz. Tapintása selymes, meleg, mint Monáé. Végigsimítja. Feje önkéntelenül fordul felé. A kék szemekbe néz. A levegő felhevül köztük. Egy apró harapás roppantja meg a héjat, a csillogó ajkakat összerántja a savanyú grimasz. A törékeny test megremeg.

— Már értem, miért nem kérted. Nem elég édes. — elmosolyodik — De lesz ez még jobb is. Az Istennő minden pillanatban tökéletesíti.

— Nem azért… Én szeretem a savanyút…— hideg rázza saját habogásától — Regeneráció alatt nem eszem. Az emésztés lelassítja.

— Melyik a kedvenc savanyú gyümölcsöd a világodból? — mosolya melegen csillog, kék szemeiből őszinte kíváncsiság sugárzik.

Az ember szája mozdul, a tüdejéből levegő áramlik ki rajta. A gondolat tiszta.„Citrom! Vízben, fagylaltban, süteményben…”Nem rezdül hang, ajkai összeszorulnak.„Nincs citrom! Nincs Föld! Ki sem ejtjük... Nem írjuk le... Annuntian megmondta! Eldugva marad a világegyetem végén, az otthon nem is létezik!”Megrázkódik.

— Egy sem jut eszembe. — hangja hideg, mint a jég — Régen volt.

— Te más vagy, mint a korábbi Fényharcos. — tenyerét Chris arcához emeli — Más, mint Nomah. — a borosta serceg ujjai alatt.

— Ő szakállas volt. — elhúzza fejét az érintésből — Én azt nem állhatom. Már ez is zavar.

— Nomah olyan volt, mint a páncélja. — leengedi kezét — Te olyan vagy, mint az arcod.

Megszorul a lélegzet a torokban. Az izmok görcsösen feszülnek nyakában, saját húsa fojtogatja az embert. Kapálózna, de szinte megbénul. Nem külső erő fogja le, saját tehetetlensége kínozza.

— Ő nemet mondott az Istennőnek! — feltör a megszorult pára — Azt beszélik mifelénk… Elutasította az ajánlatot.

— Mifelénk ideát mást beszélnek. — mosolya kiszélesedik, de kék szemei szúrósabban merednek — Időt kért csupán a háborújára.

— A háborújára? — tekintetét forgatja, mintha nem látta volna maga is a bestiák kiirtását — Miféle háborúhoz kellett neki idő?

— Az Átkok ellen. — ujjával kecsesen mutat az oszlopok közé — Az alku Kaedrukra jutó részét velük együtt teljesítette. Odaveszett.

Chris lehajtja fejét. Nem kérdez és nem is mond semmit. Emlékszik Nomah utolsó futására. Az Örök Fény ládájára és a harcos halálára is. Húsában érzi az Időtágítás égető hatását. Együtt halt a legendával a vízióban.„Nem segített volna neked…”Csendben szuszog. Szeme megremeg, felismeri az illatot. Nem Monáé, Elia bőre árasztotta, tisztán emlékszik a Poal számítógép kivetülésére. Ránéz a lány arcára. Nem Mona, inkább az ük-ük-üknagyanyja másolatát látja.

— Te is az egyik kőkamrában vártál ötszáz évet? — szája magától mozdul, de azonnal megrázza a hideg, saját óvatlan beszédétől.

A lány lassan felkel mellőle. Mosolya halványodik, de nem tűnik el teljesen. Jobb kezével megigazítja ruháját, balban tovább szorongatja a megkezdett gyümölcsöt. Bele harap, egészen aprót. Pajkosan megnyalja száját utána. Egy lélegzetig áll, a borzongó embert figyelve.

— Nem zavarlak tovább, nemsokára úgy is itt az időd. — elfordul.

Chris eszmél a megbabonázott pillanatból. Órájára néz.„Idő van! Tudja! Villanás! Elenyészés! Csend!”Anya nem megy tovább, csak karjait széttárva fordul körbe a meleg fényárban. Mintha élvezné, úgy mosolyog. Még nézi egy keveset a rá meredő embert. Hátat fordít, elindul az oszlopok közt a sötétben. Járása is más, mint a lányoké. Úgy mozog, ahogy a színésznők a földi filmekben. Az ember elkapja tekintetét. Lefelé bámul, remegését visszatartott lélegzetével próbálja megállítani. Nem látja a Sötét Üreget maga előtt. Nem zúgnak Annuntian hasznos intelmei. Csak a lány van, a kecses mozgás, ami szinte kínálja magát. A kedves illat, amitől nem szabadulhat.

Fújtat. Mellkasában az izmok szárazan recsegnek. Szeme ég, mégis arcán a hő elnyom minden mást. A Japán Harcos ketyegése bekúszik a megbabonázott kábulatba. Megérinti a karcos üveget. Megsimítja. Olyan gyengéden, ahogy csak Monát érinti. Hosszasan cirógatja a hideg fémet.„Köszönöm… Még itt vagyok, barátom! A terv halad! Az óra jár!”