Nem illendő

A hosszú lépcső végén már az ifjúság gyülekezik. Két oldalt felsorakozva forgolódnak a követek és a Fényharcos közt. Halk sustorgásuk lassan csap át visszafogott ujjongásba, végül talpaikkal hármat dobbantanak, majd kis kihagyással újra kezdik. Az ünnepi ütemre a közeli házakból a felnőttek is előbújnak, de dorgálás helyett a gyermekek mögé felsorakozva tovább növelik a hangzavart dobogásukkal. David és Elena egyenes háttal vonul köztük, arcukat forgatva egy-egy mosollyal felelnek az összegyűltek örömére. Mögöttük Chris hátához szorított kezekkel sétál, tekintete mereven előre néz. Fülébe hasítanak a toppanások, a Tréfás Király végnapját idézik benne. Mona egy lépéssel mögötte nézelődik, de az egyre nagyobb tömeg közelebb űzi az emberhez. Lopott pillantásokat vet a hátra fogott karokra, majd előttük az összekulcsolt kezű Védencekre pillant. Szuszogásában egy-egy sekély sóhaj bújik meg.

Elérik a főkaput, az őrség már a távolból koppintja mellvértjeit. A két követ és a Fényharcos egyszerre viszonozza, pedig régóta nem gyakorolták együtt az illemet. Kiérnek a körvárosból. Mintha elvágták volna a zajokat, a természet veszi át a csengő Fényacél hangját. A Fundurusi madarak dallamtalan rikácsolása, mint a földi hiénák vihogása, úgy fut el mindenfelé. Az első gabonatáblák felett ökölnyi bogarak szállnak, zümmögésük mégis halk, alig hallani a kövezett úton. A Védencek síri csendben mennek, lábaik is egyszerre mozdulnak. Nem néznek hátra, még egymás felé sem fordulnak.

— Nagyon kedvelnek itt téged. — suttog Mona a távolságot lopva.

— Nem engem kedvelnek. — fejével előre biccent — Őket.

A lány a vértes ifjúra és a nemesi kelmében vonuló feleségére pillant. Egy percig nézi őket, majd visszafordul az ember felé. A zafírok kérdőn merednek a komor ábrázatra, de Chris mintha észre sem venné.

— Miért?

— Kaedruk.

A Tündér megmozgatja orrát, szemöldökén aprót ránt fel a rövid válasz hallatán. Előttük David hátán már egy kicsit feszesebben áll a vért, lábai jobban kilépnek. Mellette Elena is felveszi az ütemet, lassan távolodnak a sereghajtóktól.

— Most megint olyan vagy, mint a páncélod. — suttogásába csípős hangját is bele szővi — Pedig azt mondtad, kirándulunk.

— Most a Fényharcos vagyok. — egy villanásig melegség szökik rideg tekintetébe — A kiránduló Fényharcos. — száját összeszorítja.

Tíz lépést mennek csendben. Halk kuncogás töri meg, Mona hangosodó kacagása végül túlharsogja a madarak groteszk sikolyait is. Ismét az ember kezére tekint, de olyan szorosan tartja magához, hogy egy penge sem férne el dereka és karjai közt. Újabb elrejtett sóhajok szöknek a szuszogások közé. A lány sajátjait maga előtt összekulcsolva sétál tovább, egy-egy lépéssel közelebb húzódva a vezérhez.

A távolban már felsejlik a falu képe. A gyermekzsivajt a csattogó fa fegyverek koppanásai kísérik, hangosan ujjonganak, bíztatják a nagyobbakat a gyakorlásban. A Védencek átlépik a határt.

— Ne vedd a szívedre. — Chris egy pillanatra néz oldalra, szemügyre veszi a lány nyári ruháját — A gyerekek itt kíváncsibbak, mint a körvárosban, de nem rossz szándékkal közelítenek majd.

A zafírok sandán tekintenek vissza, de a Fényharcosnak látszólag nincs több mondanivalója, csak szája széle kanyarodik fel, első látogatása élményeit felidézve. Ők is elérik a faluszéli házakat, de a hosszú úton már nem látják az ifjú párt, eltűntek a gyülekező tömegben. A méretes ifjúság egy-egy tagja egy fejjel is magasabb az embernél, Chris mégis bátran közelít feléjük, jobb öklét mellvértjére csapva mélyen hajol.

Az összeverődött társaság hirtelen fordul, a felegyenesedő Fényharcosnak viszonozzák a gesztust. A sok szimmetrikus ököl döngése, mint egy kisebb földrengés, úgy rázza az út kövezetét. Elcsitulnak, a szürke arcok maszkjaik felett kilesve a fehérbe öltözött Otlaca lányt kezdik bámulni. Egy lélegzet múlva a legkisebbek már alig egy lépésre nézegetik. Mona viszolyogva hátrál a kíváncsi szemek elől, egyik-másik már kezét nyújtja felé. Ki a vékony bokáját, ki a fodros ruháját próbálja megérinteni. A Tündér lapockája végül a Fényharcos vállának ütközik, de nem lép előre, tolni próbálja a visszavonulásban.

— Megijesztitek! — Kaedruul kerreg — Tessék viselkedni! Hátrébb!

Az apró gyermekek visszahőkölnek, elkerekedett fekete szemeiket a lányra meresztik. A távolból Fényacél elhaló kongása zúg fel. Az apróságok mozdulnak, mint egy hangya sereg, úgy futnak a hang felé.

— Mit mondtál nekik? — az emberhez fordul — Furcsán néztek rám.

— Azt mondtam, békává változtatod őket, ha nem vigyáznak.

— Mi az a béka?

Chris tarkójához kap, mosolyogva túr hajába. Egy lélegzetig vakarózik, majd újra hátra csapja karját. Komor ábrázattal indul tovább, száját összeszorítva. Vértjei aprókat rezdülnek rajta, de nem nevet, orrán át kis fújtatásokkal szabadul meg a kuncogásra felgyűlt levegőtől.

— Valami rossz, ugye? — szúrós pillantásokkal méricskéli az embert — Ez megint ilyen földi dolog, igaz?

— Pyrophilus… — suttogja — Pyrophilus! — kiáltása elfut az út felett.

Az öreg elöljáró a gyermekek fölé magasodik, két ifjú Kaedru fiú párbaját zárja le. Arca fordul, a távoli Fényharcosra pillant. Csonka kezét megemeli. Megáll a szél is. A gyerekek, mint akik megnémultak, csendben ücsörögnek tovább, amíg a veterán közöttük átbillegve az ember elé siet. Koppannak a mellvértek. Chris karja ismét hátra kerül.

— Fényharcos, talán a te kezed is megcsonkult, hogy rejtegeted?

— Így biztonságosabb, Elöljáró! — széles vigyora villan, bal kezével tarkóját kezdi vakargatni — Jobb a fegyvert a tokjában tartani.

Az öreg halkan mordul, mintha csak torkát köszörülné. Alig észrevehetően fordítja arcát a Tündér felé, de rögtön visszakozik.

— Ki veled az Otlaca hölgy?

— A feleségem. — a sercegés felhangosodik, a vigyorgás mosollyá szelídül — A kovácshoz jöttünk, David és Elena már előre ment.

— Nem hinném, Fényharcos. — ismét a hátra szorított jobbra mered.

A vakarászás abba marad, a bal kéz is a jobb mellé csúszik. Egymásra néznek. Pyrophilus hátat fordít, egyet lép a csendes apróságok felé.

— Miről beszéltetek? — Mona fejét oldalra billenti, úgy suttog.

— A kovácsról, meg a gyerekekről. — tovább indul.

Nem jut messzire. A csonka kéz csattan a vállán, az elöljáró fekete szemeiből valami riasztó süt. Nem harag, még megvetésnek sem lehetne igazán nevezni. Halkan szól újra, de már a föderáció alapnyelvén kezd beszélni.

— Nem illendő. — elengedi.

A katonás tartás eltűnik egy lélegzetre. A felszegett fej lekonyul, nem is néz a Fényacél maszkos öregre, csak meredten bámul az út köveire.

— Tudom. Sajnálom.

— Ne sajnáld, csak ne tedd! — a szürke tenyér a hátvértjére csap.

Egy határozott mozdulattal löki előre, mintha csak tovább indítaná a kovácsműhely felé. Mona óvatosan kerüli meg a gigászi Kaedrut, de megtorpan, amint az öreg meghajol felé. Sokáig marad lent, feje mélyebbre süllyed, mint az alacsony lányé. Nem szól semmit, csak egy öblös lélegzetig tartja magát a szokatlan pózban. Felegyenesedik, maszkja mögött egy kedves mosoly búcsúztatja.

Mona maga előtt ujjait kezdi tördelni. Megdermedve áll, még szemét sem mozdítja, csak néz a fölé magasodó óriásra. Lélegzetei közt egyre nagyobb lesz a szünet. Egy kéz ragadja, az ember magához húzva kezdi vezetni. Nem siet, lassú tempóval kíséri tovább feleségét.

— Így kért elnézést. — suttogja — Nem akart megijeszteni.

— Miért kért helyetted elnézést? — karját óvatosan kihúzza a kézből.

— Mert tudta, hogy én nem fogok. — elmosolyodik — Sajnálom.

Csendben mennek tovább. A percek óráknak tűnnek, a kis falu rövid utcái hosszúra nyúlnak. Mona oldalra néz, egy lengő jobbot pillant. Tekintetét az előre meredő emberre emeli. Öt lépést mennek, de a barna szemek nem fordulnak felé. A kezek összeérnek. Chris egy lélegzetet kihagy a katonás ütemben, de karja nem mozdul el a közeledés elől. Újabb öt lépést tesznek, tenyerén érzi a puha melegséget. A lány nem szorítja, még összekulcsolni sem próbálja őket, csak sajátját nyújtotta az ember markába. Nem beszélnek.

Az út végén a kovácsműhelyből a Fényacél csengése szól, nem először hallják, mégis többször elfordulnak előtte. Nincs összekacsintás, csak némán sétálnak egymás mellett a köves úton.

Egyenesen mennek tovább, a fémek dallama felé. A kezek lassan szétválnak, Chrissé a háta mögé, Monáé ruhája elé kerül. Az utolsó lépéseket teszik, de a távolság nem nő köztük. A kétszárnyú fémes ajtó kitárva várja őket, bent Elena egy hordón üldögél, David hátul az égett maszkos kováccsal beszél. A két Tündér egymásra néz, az ifjabbik hellyel kínálja az idősebbet. Az ember tovább megy, alig figyel a halk sustorgásra. Szemét megbabonázza a sok megművelt fém, már szerszámok, fegyverek és dísztárgyak egész sora áll készen. Hátra ér.