Nomah öröksége

— Kérem a Poal ruha rögzített adatait az utolsó aktiválás óta.

Egy lélegzetnyi üresség marad a halk, de erőteljes szavak után. Az elme képernyő felvillan előtte, a teret lassan betöltik a válogatott mérési és észlelési táblák. Hosszasan nézi, szemöldöke aprókat rezdül.

— Itt! — pupillái összeszűkülnek — Ezt vetítsd ki egy időegyenesen, a teljes rögzítési mintavételezéssel!

Az elnyúló pillanat millió apró részletként fut el szemei előtt. Minden kis villanás adattáblák százait sorakoztatja fel előtte. Tekintete fordul, homloka ráncolódik felette. Sóhajtásai elmélyülnek.

— Miért töredékes? — a Kockára pillant — Itt hiányos a rögzítés.

— Nem hiányos. — a vidám gépi hang halkan zizeg fejében — A mintavételezések közti szünetek nem rögzítenek adatot. — tréfásan zúg fel — Ezért nevezik mintavételezésnek.

— A legfejlettebb faj, igaz?! — szája nem görbül felfelé — A Poal és a mindent látó technológiája.

— A legtöbb kinyert adattal szolgáló hordozható szenzorok működtetik az egyenruha letapogatását.

A borostyán színben izzó tekintet ismét a töredékek felé fordul. Percekig nézi, az üresnek tűnő értékek gyorsan pörögnek előtte. Lélegzetei apróbbak lesznek, sekélyes fuvallatai lassan csapnak át fújtatássá. Ujjai közt egyre jobban szorítja a számítógépet.

— Semmire nem megyek vele. — a képernyő kialszik elméjében, akárcsak szemében az Örök Fény.

Hátra dől, nagyot sóhajt. Üresedő tekintete a vibráló falakra mered. Ismét a teraszon áll, a zuhogó esőben. Martha kerekedő ajkait és vörösödő arcát látja maga előtt. Bőrének illata körbeveszi. Ökle összeszorul, bal kezével nagyot csap a lebegő fotel szélére.

— Majdnem… — ismét a Kockára néz — Majdnem megöltem.

A falak halkan zizegnek körülötte. A számítógép néma, mintha csak cinkos hallgatásával kívánna szemet hunyni az események felett. Chris egyre szúrósabb szemmel forgatja maga előtt a szerkezetet.

— Nincs mondani valód? Nem kellene valami hideg gépi logikával megmagyaráznod, hogy a majdnem meg sem történt? — egészen közel emeli magához — Nincs egy frappáns szójátékod sem a dolog elbagatellizálására?

— A „Hagyd az embert a levében főni!” protokoll direktívái ütköznek az elvárt reakciókkal. — a hideg hang alig rezzen elméjében.

— Ismét sokra mentem veled. — hangosan felmorog — Érik egy új protokoll, a „Ne hagyd a bolondot törvényt alkotni!” elnevezéssel.

Helyéről felállva a tárolóhoz lép. A semmivé foszló fedélen átnyúlva egy kék gyümölcsöt vesz kezébe. Hangosan roppan fogai közt. Arcát a fémes íz görcsbe húzza, a falatot maga mellé köpi a padlóra. Rögtön koppan a gombóc maradéka is, a vibráló anyag hangos sistergéssel kezdi elemészteni a lehullott ételt. Haragos pillantása a felhabzó nedvességre fordul. Nagy levegőt vesz, de hang nélkül ereszti el. A cipók ládájához indul tovább, a rekesz mélyéről egy marék magot kotor össze, tenyeréből szájába szórja. Csendesen ropogtatja fogai közt a fotelhez visszatérve.

— Egy vészjelzés… — halkan ül le — Azzal kezdődött. Az Örök Fény veszélyre figyelmeztetett. — rápillant a Kockára — Nem volt veszély, csak egy másik ember. Martha nem akart bántani, csak… Csak… Nem akart bántani és kész!

— Az emberi reprodukciós folyamat kezdő aktusa váltotta ki a védekezés ingerét. — zúg közömbösen — Az Alapító Entitás által generált energiaforrás a létrehozása óta számos nem tervezett behatáson esett át, ami alapvető működési változásokat okozott.

— Nem tervezett behatás? — szemöldöke összeszorul — Ha ilyeneket mondasz, még a végén megsajnálom a pusztítás energiáját! — karjában feszülő izmaira pillant — Én sem terveztem a behatásokat, amiket az Örök Fény okozott bennem.

— Az összevetés alaptalan. — ismét közömbösen zizeg — Az Alapító Entitás által generált energiaforrás integrálása az emberi testbe előrelátható inkompatibilitási anomáliákat eredményezett, szemben az erőmag túlhasználtságából származó visszaható torzulásokkal.

Néma fújtatás közben áll fel helyéről, lábai a kopott öltözőszekrény elé viszik. Földi pólóját, majd nadrágját a helyére teszi, a páncélzat fehér gömbbé formált anyagát veszi kezébe. Hosszasan mered a vibráló matériára. Tekintete lélegzetenként válik egyre üresebbé, kavargó gondolatait próbálja némán rendezgetni. Elméjéből elindul a parancs, tenyerében képlékennyé válva, hullámzó cseppekként futnak fel karján a darabok, hátán és mellkasán formát öltve. A testén megszilárduló lemezkékkel indul vissza a fotelhez. Ismét kezébe veszi a számítógépet.

— Hogy értetted azt, hogy túlhasználtság? — leül, kimérten hátradőlve emeli maga elé a Kockát — Az esetek döntő többségében alszik. — megpörgeti a szerkezetet — A koncentrált energia az Örök Fény nélkül is engedelmeskedik.

Elméjében villan a képernyő, egy ismerős képsor fogadja. A Fény Népének fehér páncélos lovagjait látja, a pulzáló erőt újra és újra átadva cserélgetik a száguldó napok alatt.

— Az Alapító Entitás által generált energiaforrás egyénhez kapcsolt alkalmazási ideje a Fény Népének tengelyciklusához volt kalibrálva. — tréfás hangja zizzen — Új nap, új hordozó, ez volt a szabály, amíg Nomah másképp nem cselekedett.

— Helyben vagyunk. — gúnyos pillantásaival néz az elfutó harcosra — De Nomah nem látta kárát a használatának. Egy darabig biztosan.

—  A földi idő szerint százhatvanhárom év tartós összeköttetés visszafordíthatatlan torzulásokat okozott az energiamag tudati interfészének funkcionális adatokat tároló memóriáiban.

— Ennél nyakatekertebben nem ment? — apró mosoly húzódik szájára — Chris nyelven is lennél kedves ezt megfogalmazni?

Ismét éled a képernyő, egy cikázó energiafelhő groteszk képe tárul elé. Lassan szétszálazódva fejtődik le róla csápokként a héj, benne egy sűrűbb, remegő pikkelyes fonalgombolyag vibrál. Szélének egy lemezkéje leválik, apró pulzálásában eltérő színű foltok villannak.

—  Ez volt a használati utasítás. —  zizeg tréfásan — De a szomszédos elemek taktikai memóriája az állandó kapcsolat miatt nem tudott kiürülni, így a kézikönyv lapjai is megteltek a háborús traumákkal. Számos egyéb modul járt ugyanígy, a füzetek lassan beteltek.

— Szép kilátások. — tekintete egyre haragosabb — A Fény Úrnője gondosan megírta az útmutatót, ez az önjelölt hős pedig összerondította. — fogai összeszorulnak — Így sem azt nem tudom, hogyan kéne megszabadulnom tőle, sem azt, hogyan használhatom ki teljesen. — tenyerét többször is a térdéhez csapja.

Az elme képernyő kialszik, az ember hátradőlve lejjebb csúszik foteljában. Emlékeiben elmerülve a kávézó teraszán üldögél, előtte a szemrevaló teremtéssel. Érzi kezén a gyengéd érintést. A csillogó ajkakat és a szemérmetlenül kíváncsi zöld szemeket látja maga előtt. A kedves illat akaratlanul is bekúszik az emlékképbe. A zöld szemek elkékülnek, Martha helyén már Monát látja. Bőrén elfut a forróság, szíve gyorsabban kezd verni. Messzire sodródik az időben, egészen a Noraman fogdájába. A börtönblokk lemészárolt őreit látja mindenfelé, kalózok holttestei színesítik a képet. Érzi húsában az Örök Fény égető erejét. Csenevész izmai remegnek, csontjai csikorognak, de az erő nem pihen, hajtja előre. Fiatal elméjéből apránként eltűnnek önálló gondolatai, az ösztönnek hitt érzés egyetlen képet mutat neki. A Tündér felé forduló puskacsövek elveszik az eszét. Vakon, süketen és némán ront a szobába, teste felett már régen elvesztette az uralmat, amikor a támadó fejét az acélba gyűrve szétloccsantotta. Ismét a fotelben ül, kitágult pupillái összeszűkülnek.

— Engem megvédett, amikor szükség volt rá. — lassan dől előre — Morbor balesete ezért történt. — megszorítja a Kockát — Azt hittem, az ártatlanságot védi… — földi kabátjára pillant — Tévedtem. Monát miért védte, ha Marthában az ellenséget látta? Ez miattam van?

Elméjében egy apró zizzenés éled, de nem követi gépi hang. Csend marad csupán a kérdés után, a falak halk zúgása rezeg csak körülötte. Egy egész percig várakozik a szekrényre meredve, majd kiszáradt szája a korsójához űzi. Megmeríti a fémet, a bugyogás hangja tölti meg a teret. A felszálló buborékok képe ismét messzire repíti. A kis szolgálati lakás székén üldögél, tenyerein a habzó krémmel. A Tündér keni hólyagosra tépett kezeit, majd a sötét hálóba vezeti. A lekerülő egyenruhák után felcsapó lángok emléke még most is perzseli. Furcsa álom követi, Nomah Mona karját szorongatja, majd az ébredő Chris saját ujjai mélyednek a lány bőrébe. A bugyogás abbamarad, a korsó megtelik. Sistergő cseppek kísérik vissza foteljához. Leül, kiszáradt torkát megnedvesíti a hangos korttyal.

— Az Örök Fény nem csak Nomah emlékeit rejtegette ötszáz évig, igaz? — tekintete a néma gépre fordul — Ez egy akarat…

—  A legpontosabb definíció a tudat töredék. — hangja ismét közömbös — Az adatokat tároló memóriában szétszórt hordozói tudat elemek egyes esetekben látens hibaforrásként jelentkezhetnek.

— Költői megfogalmazás egy ártatlan ember meggyilkolására. — nagyot kortyol vizéből — Szép kis Békeharcos lettem. Védem az életet, kivéve, ha véletlenül kioltom? — korsólya hangosan lötykölődik.

—  A küldetési statisztikád jelenleg kiváló. Az eddig feltárt ügyeink és a védett szektorokban tett látogatásaink egyike sem végződött nem kívánatos halálesettel. — ismét a tréfás hang zúg fel — Első rangú Békeharcos vagy, csak ne menj többé élőlények közelébe!

Egy apró löttyintésnyi víz loccsan a padlóra. A remegő korsó körül görcsösen feszülnek az ujjak a sistergő anyag felett. Hangos nevetés rázza meg a bútorokat, beleremegnek a földön szétszórt kacatok is. Egy termetes korty fojtja el végül a kacagást, nagy sóhajtás követi.

— Látod, ezért kértem, hogy legyél egy kicsit emberségesebb. — elvigyorodik — Megőrülnék itt a remek tréfáid nélkül.

— A „Nem lesz Kocka barátom!” protokoll aktív státuszú, így folyamatosan mérem a harmadik generációs mesterséges intelligenciához kialakított kötődésed függőségi szintjét.

A széles mosoly lassan elhalványodik, a barna szemek kiüresedve néznek a fotel szélén pihenő számítógépre. Zavarodottan fordul körbe tekintete a sikló belsejében, kezében az ital hullámzik a remegésben.

— Mind így járunk, Kocka? — lehunyja szemét — A Poal tanulópolgár programjának végcélja, hogy hallgatjuk egy lélektelen gép gúnyolódását, amíg beleőrülünk a magányba?

— Az Alapító Entitás által generált energiaforrás integrációjának limitált esetszáma miatt nem tudok statisztikai adattal szolgálni az elmeállapot kóros elváltozásáról.

— Látod, ezért nem kell aggódnom az érzelmi függőségtől. — megvetően pillant a gépre — Téged nem lehet megkedvelni. — egy újabb korty csúszik le — Vajon Nomah második generációs számítógépe milyen volt? Az is csak egy cinikus vasdarab, vagy a projekciója emberibbé tette?

Ismét zizzen a gép, de beszéd nem követi. Feltűnik a csend az embernek, jobbjával felmarkolva maga elé emeli a szerkezetet. Lassan körbe fordítja, mintha csak arcot keresne a fehér anyagon.

— Csendben maradtál. Megint. — megrázogatja — Miért?

— A felügyelőpolgári javaslatok betartása alapvető direktíva a gyakorló polgárok által feltett kérdések megválaszolásánál.

— Poal azt javasolta, hogy titkolózz előttem?

— A felügyelőpolgári javaslatok iránymutatásai elsődlegesen a gyakorló polgárok mentális egészségének védelmét szolgálják.

Hangos fújtatásai felett egyre fenyegetőbben néz a számítógépre. Szűkülő pupillája tükrében fordul a Kocka, ujjai lélegzetenként szorítják erősebben a szerkezetet.

— Mutasd meg, mit titkolsz előlem Nomah gépével kapcsolatban!

— A felügyelőpolgári javaslatok ignorálásához tanulópolgári megerősítésre van szükség. Megerősíted a felfüggesztést?

— Megerősítem.

Az elme képernyője villan, előtte a tér rétegzett adattáblák egész sorával telítődik. Az érthetetlen számadatok, kódok és parancsok közt csak egy apró felület árulkodik a fizikai megjelenéséről. Fehéren keringő pöttyök zizegő részecskékként alkotják a térbeli kiterjedésének vázlatát.

— Ezt én nem értem, Kocka. — tekintetét elcsalják a gördülő számok — Miért kellett ezt eltitkolni előlem? Mit nem veszek észre?

— A Poal második generációs mesterséges intelligencia általam eléd tárt példányának személyiségmodellje Nomah tanulópolgár részleges agyi szinapszismásolatából izolált memóriaadatok alapján leképzett konkrét organizmus projektálható replikája.

A gépi hang monoton zizegése alatt a barna szemek értetlenül forognak a gördülő számok és az értelmezhetetlen parancsok közt. Homlokán verejték gördül, összevont szemöldöke nagyot rándul.

— Lehetne értelme is annak, amit mondasz?

— Nem az információk pontatlansága okozza az értelmezési anomáliát. — hangja megváltozik, laposabban zizeg — A modell eredetének ismertetéséhez a legpontosabb definíciót alkalmaztam.

Hunyorogva tekint a vibráló számokra, korsójának hintáztatása örvénnyé formálja a lötyögő vizet. Szemét lehunyva hátradől egy pillanatra. Lélegzetei elmélyülnek, a szünetek elnyúlnak köztük.

— Még most is azt csinálod, igaz? — szeme kipattan — Takargatod a valóságot, mert azt mondták neked. Több javaslat is el van rejtve.

Egy rövid zizzenés marad a kérdés után. Chris elmosolyodik, tekintetét újra a rétegzett táblákra emeli. Egyesével kezdi bezárni a lényegtelen szálakat. Egymás után olvas bele mindbe, mint egy megszállott kopó, úgy mered a remélt zsákmányra. Órákig ül helyén, bal kezében a korsó, jobb kezében a Kocka várakozik. Lassan fogynak a megtévesztő adatok, a végtelennek tűnő rétegek közt elveszve forgatja szemét. Megáll. Egy rövid sor jelre pillant, négy értelmetlen szimbólumot lát.

— Ez miért nincs lefordítva?

— Az elem nem fordítható le az adott nyelvről, mert nem hordoz tartalmi jelentést.

— Ha nem tartalmi jelentést hordoz, akkor mit?

— Az elem egy hangalakot hordoz.

A korsó emelkedik, az utolsó megmelegedett cseppek gördülnek szájába, de a fém mellett ellesve szemét nem veszi le a négy furcsa jelről. Nyelvét eléri a meleg folyadék.

— Miféle nyelv ez?

— A szöveg a Föderáció első ciklusából származó, tartományként csatlakozó rendszer, felszámolás előtti szimbólumaival íródott.

— Melyik faj? — kezében a korsó halk pattogással deformálódik.

— Otlaca.

A barna szemekben a pupillák összeszűkülnek, a forduló tekintet a részecskékként zizegő projekció térfoglalási ábráján áll meg.

— Vetítsd ki a modellt, úgy, ahogy Nomah látta.

— Az elmeprojekcióhoz a tanulópolgár megerősítése szükséges.

— Megerősítem.

A szeme előtt tornyosuló táblák mögött egy áttűnő vibráló forma apránként alakot ölt. Halk szuszogás éled az ember elméjében, de fülében csak a falak zúgnak körülötte. Szimatában érezni vél egy ismerős illatot, pedig csak a szűrt levegő veszi körbe. Térdein megtámasztja karjait, lassan előredől. A képernyő bezáródik, a pár lépésre álló alak feltárul előtte. Mezítelen talpai a padlóhoz tapadnak, térd fölé érő ruhája a giccses fodrok ellenére is sokat mutat bájaiból. Combján jobb oldalt medencéig hasított az anyaga, szegélyezésén cirádás minták futnak. Dereka hirtelen vékonyodik, keblein a kivágás többet mutat, mint azt az ember ízlése megkívánná. Nyaka vékony, álla kecses ívben formázza arcát. Chris kezében a korsó aprót roppan. Szája felfelé kerekedik, fogai kivillannak. Halk, lüktető nevetése apránként válik dermesztő vihogássá. Önkívületben zúgó kacaja lassan csillapodik. Feláll. Úgy látja maga előtt, mintha csak ott billegetné magát teljes valójában. Mellkasa minden szusszanásnál emelkedik, apró fordulatai még ruháját is lengetik jobbra és balra.

— Még hogy a Poal nem tréfál. — egészen elé sétál — Az arca, a haja, az alakja. — ismét elneveti magát — Nem mondom, Kocka, ilyen fekete humorra még tőled sem számítottam.

A számítógép nem zizzen, teljes a csend, csak a projekció kedves szuszogása tölti meg az ürességet.

— Nem tökéletes. —  elé emeli a szerkezetet — A szeme nem az igazi. A kékségben itt kellene lennie egy kis sötétebb foltnak. Ennek nincs, így nem elég zafíros. — oldalához lép — Nézd meg az állát, ez itt ennek élesebb. Az övé sokkal… Sokkal… Sokkal tündéresebb. — a háta mögé áll — A haja sem kunkorodik így a végeken. Hát miféle munka ez?

Egy percig járkálja körbe, egyre szigorúbb tekintettel. Szemei valósággal vetkőztetik, testének legapróbb eltéréseit is megszállottként kutatja. Szemben áll meg vele, egy utolsó lesajnáló pillantást vet arcára. Megdermed. A csillogó ajkakra néz, a formás kis barázdákban egy apró heget pillant. Először észre sem vette. Mozdulatlanul mered tovább, a részletek apránként összeállnak egy idegen egésszé.

— Mi volt… Mi volt az a hangalak, amit nem fordítottál le? Olvasd fel!

— Elia.

A korsó hatalmasat csattan a földön, billegve pattog, rezegve nyugszik meg oldalán. A barna szemek megszürkülve remegnek, a reszkető jobbkézben a Kocka lassan ereszkedik.

— Ha ez nem Mona… — hátat fordít — Akkor miért néz ki így?

— Az Otlaca tisztogatás után a fennmaradó domináns génállomány akár húsz generáción át is jelentős változás nélkül öröklődött.

— Akkor ez a valami… Ez… Ez Mona ük-ük-üknagyanyjának másolata?

— A rokoni szál minden kétséget kizáróan megállapítható.

Lassan botorkálva indul vissza foteljéhez. Lába a korsónak ütközve odébb taszítja. Erőtlenül rogy bele ülőhelyébe. Maga elé emeli a számítógépet.

— Kapcsold ki... Kérlek.

A lány képe szertefoszlik, eltűnik a kedves illat és a halk szuszogás is. A falak rideg zúgása marad csak a siklóban. A Kocka a fotel szélére kerül, Chris arcát tenyereibe borítja. Percekig ül szótlanul, fújtatásai lassan erőtlen sustorgássá válnak.

— Tudnia kellett... Poal tudta, már az első találkozásunkkor. — ujjai mélyen belenyomódnak homlokába — Miért… Miért nem mondott semmit? Miért mondta, hogy hallgass?

— Emberségből.

Ujjai közt a vibráló padlóra néz, ahol egy perce még a projekció állt. Nem mozdul többet, csak mered a rácsként feszülő hús között. A mező közepén álló hajó álcázása felett lassan felkel a földi nap. A vízcseppek vörösen csillognak az első sugarak fényében.