Mindenre felkészülve

A ritkás légkör alig sűrűsödik a felszínhez közeledve. A gép szárnyai vízszintesbe billentik a fémtestet, mégis úgy ereszkedik tovább, mint ami csak zuhan. A visszajelző műszerek egymás után sikoltanak fel. A gravitáció értéke vibrál, mintha nem tudná eldönteni, a Funduruson vagy a Paradisus Viridisen készülnek landolni. A Nyuszi hasáról elfut a rezgés, a fúvókák felverik a port körülötte. Hangosan dörrennek a talpak. Az övek csattannak, a szíjak nyekeregve vágódnak oldalra. A fedél emelkedik, az ózonos levegő betölti a tüdőket. Száraz hideg.

— Maradj itt! — Chris átemeli lábát a peremen — Szétnézek.

Szinte hangtalanul ér földet, csak a felszálló szürke por jelzi megérkezését a talajra. Lassan lép előre, fejét körbefordítja a kietlen tájat pásztázva. Megakad a szeme. A két hegy közötti szűk kanyont látja maga előtt. Mellkasában remegést érez. Tenyerét a vértre teszi, de a fém nem rezeg, csak belül rendetlenkedik valami. Mély levegőt vesz, orrába mar a száraz semmi. Fullasztóan üres a fuvallat. Kevés.

Újra előrébb lép, húsz halk sercegést hall talpai alól. Egy tompa puffanás fékezi meg. Öccse is földet ért, vértjeinek koccanásai közelednek. Bátyja mellé áll. Chris mozdul, a fiú nyakát átkarolva leszorítja a földre. Nem kedves a mozdulat, szinte ropog a hús alatta.

— Szép kis Árnyékharcos vagy, mondhatom! — elereszti — Úgy döngetsz, mint egy elefánt. — körbe néz a kopár sziklákon, elereszti.

A fiú felegyenesedik, zavarodottan forog a nyíló szállítók előtt, miközben nyakát dörzsöli. Bátyja nem kérdez, megragadja mellvértjét, hallkan kezdi igazgatni. Mindent átnéz. A szíjakat egyesével ellenőrzi, sokat feszesebbre húz köztük.

— Annuntiannak biztos nem mondasz ilyeneket. — hangjában sértett gúny zúg — Csak engem nem kímélsz a földi példáidtól.

— Neki nem kell ilyet mondanom. — a fiú mögé pillant — Ő csendes.

David hátra sandít válla felett. Elfehéredik. Nem csak a Király, de Adulcentia és ötven Árnyékharcos vonul el mögötte síri csendben. Zavartabban fordul vissza. Arca egyből görcsbe rándul, bátyja hajába túrva borzolja fel, pont úgy, mint régen.

— Árnyékharcoska. — elmosolyodik — Tudod, mit beszéltünk meg, ugye? Ha baj van, Surransz! Nem ütsz, nem hősködsz, Surransz!

— Tudom. — lehajtott fejjel tűri a borzolást — Emlékszem.

Hangos csattogás veri fel a csendet. Mona föderációs űrcsizmáinak talpa körül magasra szökik a por. Fut a két Morales felé, mozdulatai sarkosak, mintha kapkodna valamiért. Odaér, de zihálása csak lassan szelídül szuszogássá a kék szemek alatt. Bőre egészen kivörösödött.

— A táska… — visszafordul — A gép oldalában van, de nem nyílik ki.

— Hagyd. — Chris megérinti a lány vállát — Az nehéz ide. Maradjon.

A zafírok jegesen néznek rá, mégis az ember a kékség mögött tisztán látja a tüzet a Tündér szemében. Nem rezdül, tartja komor ábrázatát.

— Ha baj lesz… — megragadja férje kezét — Akkor kellhet…

— Itt nem segíthet a táskád, Mona. —a távolodó árnyékok felé fordul — Jobb lenne, ha visszamennétek. Ez úgyis csak egy felderítés.

— Nem segíthet? Akkor ez inkább egy kirándulás. — átöleli az ember jobb karját — Így akár mehetnénk is. — előre húzza — Igaz, David?

A fiú a sziklákra, majd a Nyuszira pillant. Aprót lehel, szótlanul áll a férjébe kapaszkodó Tündér jobbjára, nem messzebb, mint egy ernyedt karnyújtás. Együtt indulnak az árnyas szurdok felé. Az űrcsizma koppanásai elfutnak a köves talaj felett, mégis a halotti csend egyre nyomasztóbban zúg a Fényharcos fülében. Fojtogatja.

A Király mögött a sereg kettészakad. Huszonöt Árnyékharcos válik le a csoporttól, szétszóródva mennek a sziklafalhoz. Mászni kezdenek, pedig sem szó, sem kézjel nem adott parancsot. Annuntian mereven előre néz a sötét szurdokban. Lánya húsz lépéssel lemaradva vezeti a megmaradt kíséretet. Nincsenek hangok, még a szellő sem mozdul az ózonos felszínen, csak a két űrcsizma esetlen koppanásai töltik meg a teret. A három sereghajtó megáll, az ember letérdel a lány elé.

— Hol vannak a mokaszinok? — szúrósan néz fel — Azt mondtam, mindig hord őket! Ezek túl hangosak!

— Azt mondtad, odafent hordjam őket. — hátáról leveszi a kék-fehér felcserpakkot — Most idelent vagyunk. — kotorászni kezd benne.

A halk motoszkálás hangosodik, a lány egyre ingerültebben sodorja jobbra-balra az üvegcséket, fémeket és a csörgő csomagolásokat. Szemei elkerekednek, ajkai elválnak egymástól. Hátra csapja fejét.

— A fekete táskában van. — elhalkul — Oda tettem végül.

David egy rövidet fújtat, keze erszényébe csúszik, majd két sötét mokaszint nyújt bátyja elé. Nem néz le, a fekete égre mered. A lábbelik a helyükre kerülnek, az ember keze szorosra húzza a zsinórokat, majd feláll. Öccsének bólint, de az elrejti tekintetét.

— Előre mehetsz. — meglöki a fiút — Beszélni szeretnék Monával.

— Nem mehetek. — rövidet sóhajt. — Nem tehetem.

— Miért? — közelebb lép — Miért nem, David?

— Más a parancsom. — lesüti szemét, úgy leskelődik a lányra.

Az ember hátrébb lép, végignéz feleségén és a tőle alig karnyújtásnyira várakozó harcoskán. Az árnyékban eltűnő Király után pillant. Elmosolyodik. Rövid, száraz mozdulat, mellkasában mégis melegség fut szét. Egy gondolat szökik a némaságba.„Te felkészültél.”

Tovább indul, kezével követésre inti a forgolódó Monát. Nem jelez a fiúnak, az mégis árnyékként mozdul a lány mellett. Már nincsenek lépéshangok, a Térolvasó fülek spektruma kiszélesedik. Tisztán hallja a lélegzetek alatt megbújó szívveréseket. Elkomorodik. Sajátját katonás lélegzeteivel próbálja elfojtani. Közelednek a falhoz, a szurdok árnyékai egyre sötétebbnek tűnnek előtte.

Megáll. Lehunyja szemét, izmait ellazítja. Már nem hall és nem lát, csak érzékel. Bőrén felállnak a szőrszálak, a Yelaou faj technikája egy összefüggő radarrá préseli. A fiú Árnyékacéljai közt egy-egy lüktetés szökik el. Erős, intenzív pulzálás, mint aki nem tudja kontrollálni erejét. Mona, mintha ott sem volna, fakón pislákol csupán a sötétben. Előttük a sziklák közt nincsenek életrezgések, csak üregek. Huszonöt apró gödör fent, egy termetesebb lent fogja vissza az energiákat. Nem érzi a Hercegnőt, pedig Fényacél vérteket visel. Körbeveszi a raj.

— Biztonságos? — a fiú beszéde nem türelmetlen, mégis hirtelen hasít bele a némaságba — Mehetünk?

— Nem tudom. — felnyitja szemét — Csend van. Túlságosan is.

— A csend jó. — Mona átkarolja férjét — Ha lőnek, az nem jó.

A fiúk nem felelnek, mégis mintha egyszerre sóhajtanának. Chris szája mozdul, de a lány mosolyától összezárja ajkait. Egy halk nyeléssel fojtja vissza magába a gondolatot.„Bárcsak inkább lőnének!”

Lassan indul előre, feje nagy köröket ír le, egészen a szikla tetejéig pillant fel, mind a két oldalon. Egy-egy harcos várakozik felettük, nagyjából húsz lépésenként. Nem látja a pengéket, mégis érzi fülében a zúgást. David Fényacél fegyvereket visel, markolatuk elárulja őket.

Egy koppanás indul lefelé a falról. Többször csattan, egyre hangosabban. Chris jobbját hátra feszítve ökölbe szorítja. Földi cipői felnyüszítenek a porban, miközben megtámaszkodik. Bent marad a levegő. A hegyes sziklák közt minden elmosódik. Csak a hangot figyeli.

Egy kavics gurul a szurdok nyitotta völgy bejáratához. Nincs fent senki, a legközelebbi őrszem tíz lépésre van a magasban.„Csak egy kő?!”

A megállt kíséret harcosai elengedik fegyvereiket. Tovább indulnak a völgyben. Újra csend lesz körülöttük. Chris még nem egyenesedik fel, lábai a porban kilövésre készen várnak. Szemét forgatja, keresi a helyet, ahonnan elindult. Nem lát semmi mozgást. Az őrszemek fent, a sereg lent, mégis dermeszti a nyomás. A kedves illat körbe veszi, recsegő öklét a puha érintés lazítja el. Halk suttogást hall.

— Csak egy kő. — a lány testének melege közelíti — Semmi baj.

— A szellő sem mozdul. Miért esett le?

— Hogy megijesszen. — ajkain csillog a mosoly — Sikerült neki?

— Sikerült. — felegyenesedik — Jobban, mint kellett volna.

Tovább indul, karját óvatosan húzza ki az ölelésből. Más a lopakodása, mint előtte. Tisztán érzi a görcsöket izmaiban, minden rost acélszálként feszül húsában. Az árnyékok közt lidércfényt pillant, pedig nincs ott semmi.„Csak képzelődöm… Ez a bolygó halott…”Elérik a sziklákkal elzárt medencét. A távolban a Király már az oltárként kidőlt kő előtt áll. Nem fordul feléjük, lehajtott fejjel várakozik. A sereg szétszéled, húsz-húsz lépésre álnak meg a köríves faltól. Adulcentia középen marad, mintha azt várná, hogy utolérjék a sereghajtók. Chris öccsét érinti, halkan súg neki, szinte csak lehel.

— Hagyd őket beszélni. — a Hercegnőre mutat — Maradj le.

— Más a parancsom. — elmosolyodik — Majd becsukom a fülem.

Chris előre siet, cipői aprót nyikkannak a futásban. Nem dönget, de nem is hangtalan. Adulcentia mellé ér. Nem áll meg, csak lassít.

— Veled vagyok. — tovább halad — Ügyes legyél!

Nem vár választ, szapora léptekkel szalad a Királyhoz. Felnéz a hatalmas Kaedrura, majd tekintetét a kidőlt sziklára mereszti. Eltörpülnek mellette, mégis szinte hozzáér homlokával, úgy nézi.

— Ez az. — távolabb lép — Ezt láttam a kőben. — elhalkul — Apád is ezt festette meg. Megtaláltuk.

— Megtaláltuk. — páncélkesztyűjével egy hasadékra mutat — Használd az arctalanok gépét! Lássuk, ér-e valamit!

Chris zsebébe nyúl, előhúzza a Kockát. A hasadékhoz lép, de nem teszi a résbe, Annuntian kezébe nyomja, majd rámosolyog a Vezérre. Bólint. Gondolatban megszólítja a szerkezetet.

„Derítsd ki, hogy nyílik a kapu… De ki ne nyisd!”

Egy üres zizegés nyugtázza a parancsot fejében. A csatorna nem záródik be, az elme képernyő megtelik a félig áttetsző adatokkal. A Király elsüllyeszti a két szikla közé. Nem kapkod, olyan óvatosan mozdítja, mintha csak üvegből lenne. Lassan húzza vissza kezét az üregből, hátat fordít, majd elindul a szurdok vége felé.

— Köszönöm, Fényharcos! — nesztelenül suhan tovább.

— Szívesen, Vezér! — szavai elvesznek a csendben.

Chris nem mozdul el az oltár elől. Tekintetét kapkodva forgatja, mögötte a völgy szikláit fürkészi. Nem lát mozgást, mégis hátán fel le cikázik valami, amit utoljára a testet viselő árnyék mellett érzett. Előtte a gép hang nélkül dolgozik. Egyik tábla telik a másik után, a semmitmondó számokat üresnek tűnő diagramokkal színesíti. Egy halk hang szökik az ember fülébe, Adulcentia suttogása áttöri a csendet.

— Nem volt még alkalmunk beszélni... Azóta. — szavai a Tündér mellől susognak — Csak bocsánatot akartam kérni, azért, ami történt.

— Nem volt szándékos, a férjem elmondta mi történt valójában. — hangja szinte zenél — Nem haragszom érte. Már el is felejtettem.

Az ember szájára egy villanásnyi mosoly szökik. Mellkasában egy dobbanás melegebb, mint a többi. Hátra fordul. Arcára fagy a derű. A gigászi Hercegnő összetörve sétál el a Tündér mellől, tartására nem figyel, kullogása is alig nevezhető járásnak. Csak botorkál. Chris Monához szalad. A lány arca sugárzik, ajkai csillognak a félhomályban.

— Bocsánatot kért. — pajkosan kacsint — Elfogadtam, ahogy kérted.

— Tudja... — üresen mered feleségére — Tudja, hogy nem őszintén.

— Sajnálom. — mosolya nem halványul — Én ennyit tudtam tenni.

— Beszélek vele. — lehajtja fejét — Nem néz ki túl jól.

Mona egyet lép, de azonnal megtorpan. David árnyékként követi minden mozdulatát. Zavartan néz oldalra, szemöldöke összerándul.

— Maradj itt, kérlek! — szinte anyáskodik — Csak mi megyünk!

— Más a parancsom.

— Miről beszélsz? — a lány elmélyíti hangját — Milyen parancs?

— Rád vigyáz. — Chris megsimítja Mona vállát — Mindketten maradtok, egyedül beszélek vele.

Nem várja meg a dühös szuszogás végét, a fal tövéhez siet, az árnyékban toporgó amazonhoz. Lassan közelít, mellkasában kellemetlen csavarodást érez. Adulcentia más, mint máskor. Mellé ér, de nem szól, csak öklével megkondítja vállvértjét. Csendben áll vele.

— A feleséged gyűlöl.

— Tudom. — elmosolyodik — Volt, amikor engem is gyűlölt.

— Az más. — odébb lép — Te a férje vagy.

— Te meg a férje legjobb barátja. — megvillantja fogait — Az is számít.

A Kaedru lány kisugárzása megváltozik, mintha a szavak áttörték volna a jeges burkot körülötte. Újra melegség árad egész lényéből, maszkja alatt finoman elmosolyodik. Apja felé mutat, egy gyengéd lökéssel indítja tovább bizonytalanul mozduló barátját.

— Beszélj vele. — suttogja sejtelmesen — Tudom, hogy örülne neked.

Chris a szurdok felé indul. A Vezér a hegy árnyékában megbújva várakozik, karba tett kézzel. Lehunyt szemein a héj aprókat rezdül a közeledő sercenések ütemében. Chris tíz lépésre áll meg tőle, a másik fal tövében. Hátát a kőnek veti, kezét nadrágzsebébe dugja. Maga elé bámul, lába előtt a kis kavicsot pillantja, ami a riadalmát okozta. Egy percet vár a némaságban, de a Király hallgat, még lélegzetei sem váltanak ritmust a bajtárs közelségétől. A földi cipő a kövecske felé csúszik, orrával megpiszkálja, pajkosan gurítgatni kezdi. Jobbra-balra görgeti, majd egy kis lökéssel elindítja a túloldalra. A Vezér mokaszinjánál áll meg, egy leheletnyit érinti. A szürke héjak felfedik a fekete szemeket. Egymásra néznek. A kavics visszagördül a feladóhoz.

— Értem. — elmosolyodik — Még semmi fejlemény. — talpát ráemeli a kőre — De a Kocka dolgozik, akár egy gép. Valami van itt. Biztosan.

— Az arctalanok nem fognak örülni, hogy kiadtad a kezedből.

— Majd azt mondom, erővel vetted el. — elfordítja fejét — Amúgy sem kedvelik túlzottan a Kaedrukat. Egy bűnnel több, vagy kevesebb…

A sötét vért megmozdul. Nem erősen, éppen csak annyira, mint egy vidám érzés, amit egy Árnyékharcos átenged magán. A fekete maszk alatt serceg a mosoly, karjai kissé ernyedtebben feszülnek.

— Tizenöt nap, Fényharcos. Tizenöt percenként. Sok idő. Sok villanás.

— Ne emlékeztess rá, Vezér. — elkomorodik — Tudom magamtól is. Eleget gyakoroltunk a végjátékra a Sötét Üregben. — megrázkódik.

Szája bezáródik, ujjaival a nadrág mélyén egyik oldalról a másikra kotorja a leveleket. Egyet előhúz, felmutatja, majd bekapja. Már nem grimaszol, a savanykás íz szinte édesnek hat száraz szájának. Lenyeli.

— Ne pazarold! — a Király mosolya eltűnik — Tengelyfordulónként egy. Ez még úgyis csak a felderítés.

— Jobb az óvatosság. — visszanéz rá — Egyébként is finom. Nagyon.

A távolban Mona hunyorogva leskelődik feléjük. Lopott léptekkel próbál oldalazni, de karját megmarkolja a harcoska keze. Visszahúzza. Egy hangos szó szalad ki a csillogó ajkak közül, éppen csak nem kiáltás.

— David!

A visszhang szétfut a térben, szinte megremegnek a hegyek is a pórázra vert lány haragjától. Chris szemöldöke összeszorul.

— Az elefánt újra dübörög. — feléjük fordul — Megyek, intézem… — torkán akad a levegő.

Hátán az izmok összerándulnak a jeges érzéstől. Arca elfehéredik, cseppek százai borítják be egy szempillantás alatt. Szája nyílik. Kiált.

— Átok!

Százkét szablya rándul ki egyszerre tokjából. Az Árnyékacélok felzúgnak, a harcosok kitámasztva forgolódnak. Chris rohan. Ökle recsegve feszül, szemében ébred az Örök Fény. Öccse felé száguld, de tekintete a távoli sziklát nézi. A fekete kövek közt a lidérckék szemeket csak egy pillanatra látta. Már nincs ott. A dermesztő hang mögötte dörren, a halálsikoly egy villanásig tart. Félbeszakad.

A Fényharcos megpördül, de csak por csapódik arcának. Valami végigsuhan a sziklák közt. Egy Árnyékacél felzúg, azután hirtelen elhallgat. Nem látja a mozgását. Egy fekete villanás cikázik két kő között, majd eltűnik. Mintha a szeme lemaradna róla. Újabb csattanás. Valaki ordít fent a gerincen. A hang rögtön megszakad. Lent is üvölt valaki. Még egy hörgés, azután csend. Körben mindenhol csengenek az elejtett fegyverek. Ismét magasan roppannak a kövek.

A harcosok forognak, de már csak az elesettek lila vére pihen a kopár kövön, sem a bajtársak, sem a szörnyeteg nincs sehol. A dögszag szétfut a levegőben. Chris a szurdok fölé néz, álla remegve ereszkedik. A jobb faltetőn még egy kiáltás hangzik. Nincs penge suhogás, csak az Árnyékacél horpadása és a csontok roppanása a fogak közt. Újabb üvöltések követik. Nem több, mint egy pillanat és a bestia végigszáguld a szurdok mindkét oldalán. A Fényharcos dermedten mered felfelé. Nem látja mozogni. Túl gyors. David felé fordul.„Ne csináld!”

Öccse már ölében tartja Monát, eltökélt arcát csak egy villanásig látja. Megígérte. Surran. Egy hatalmas durranás szórja szét a port a sziklavölgy közepén. A fiú hátvértje szikrázva csúszik a kövön, karjai közt bátyja feleségét szorítja. Valami kilökte a másik létsík pereméről, félájultan sodródik, de a lányt nem ereszti. A por oszlik, benne a két kék lidércfény villan utánuk. Mellső lábai hátra feszítik testét. Kilövésre kész. Felüvölt.

Annuntian a bal hátsó combját hasítja végig két pengéjével. A mancs mozdul, eltalálja a Királyt. A karom lábán éri, vértjéből húsával együtt tép ki egy darabot. Már szemben áll a fenevaddal, de csak rámosolyog a bestiára. Meglendíti Árnyékpengéit. Lesújt. Akadály nélkül csattannak a kőzetnek. A szörnyeteg Térugrott.

David karjai ernyedten csúsznak a földre. Üveges szemmel mered a fekete ég felé, Mona kábultan fekszik mellkasán. Chris feléjük tart, alig öt lépésre jár. Szeméből lángol a fény, már karját lendíti a csapáshoz. Odaér. A Fényharcos teljes erejével mozdul. Ökle a saját ködjéből előtörő Átoknak csapódik. A bestia kibillen egyensúlyából, a lendület oldalára borítja. Az ember fogai roppannak álkapcsa szorításában. Újra lesújt. Ütése nyomán a kő szilánkokra robban a villanásban.„Nincs itt!”Bőre alatt húsa lángol, mozdulatai mégis lassulnak. Belülről emészti az erő.

Újabb sikoly rázza meg a völgyet. Fentről szól. Rövid. Csattanások rengetik a sziklát, a pengék suhognak. Az Átok felvonyít. Fogynak a kiáltások, akárcsak a szablyák hangjai. Adulcentia eléri a Fényharcost. ketten állnak a földön fekvők elé. A Király is talpon vár, de nem mozdul, csak fejét forgatja a magasban zúgó sikolyok közt.

— Alakzatba!

A völgyben maradó parányi sereg összébb verődik. Nem a Vezért veszik gyűrűbe, a Fényharcos körül áll mind a tizenkettő. Annuntian is csak egy lesz a formából. Fegyvereiket összeverik, újra és újra csattogtatják a fémet. Chris a füléhez kap. Az Árnyékacél zúgása szinte csontjáig mar, térdei megrogynak, alig marad talpon a zajban.

A szikla tetejéről egy test kezd zuhanni, vértek szállnak körülötte. A bestia száját eltátva vonyít, miközben lendülete lesodorja a falon. A fekete bőrön roppannak a kövek, az omladékkal együtt csapódik a talajba. Hatalmasat dörren, a törmelék szinte teljesen betemeti. Az utolsó kavics is földet ér. Az Átok nem mozdul. A Király kilép a kör vonalából. Pengéit előre tartva közelíti a fenevadat, csak két harcosa áll mellé egy-egy oldalra. A fémek csörögnek, az ütem sem változik.

Chris szédülése egyre erősebben billegteti lábain. Látása életlen, tekintetét kapkodja a vibráló hullámok közt. Mögötte felesége lassan ébredezik, férje nadrágjának szárához kap. Az ember lepillant, egymásra néznek. Recsegve dörrennek a sziklák. Hátán egy erős nyomást érez, talpai elemelkednek a földtől. Sodródik. Jobbját egy kéz ragadja, de nem tudja visszatartani. Együtt repülnek tovább Mona felett. A távoli fal egyre közelebbinek tűnik. Egy nagy csattanást hall, majd még egy kisebbet. Mellvértje belepréselődik bőrébe. A földön eszmél, maga mellett az elterült Hercegnővel. Rémülten néz vissza feleségére. A levegőben még szállnak a sziklák. A gyűrű fele eltűnt, a bestia hatalmas száját kitátva áll a Davidet vonszoló Mona mögött.„Valaki segítsen nekik! Gyorsan…”Könyökei megrogynak alatta.

A Vezér száguldva ér az Átok jobb oldalához. Térdeit berogyasztva siklik alá, saját harcosai vérén csúszva. Hasát végig hasítva vetődik ki bal lábai közt. Az szörnyeteg izmos szügye reccsen a pengék mentén. Megmaradt nyolc harcosa is ráront a bestiára. A szablyák lendülnek, a fröcskölő fekete folyadék beborítja a lila Kaedru vért. A Király fordul, elrúgja magát. Magasra szállva a dög nyakára céloz. Lesújt. A gyémántkemény tüskék roppannak a csapástól. A vérében reszkető Átok bűzlő teste utolsó rángásai is megállnak, szemében kialszik a kék lidércfény, csak két tompa feketeség marad utána. A Vezér lerázza pengéit, mintha csak szájukat törölgetné az Átokvér lakoma után. Tokjaikba kerülnek. Nem néz saját vérző sebére, a fiúhoz siet.

David felszisszen, ködös pillantásokkal fordul körbe. Mona már mellette térdel, karján a vérző sebeket kötözi be. Kezei pontosan mozdulnak, szürkülő szemei alatt mégis gyémántok gyűlnek. A fekete lötty mindkettőjüket beteríti, de ő csak folytatja az ellátást. A megmaradtak lassan lépnek közelebb, újra gyűrűt formáznak a tápászkodó fiú körül. A Fényharcos sántikálva billeg, Adulcentiával oldalán. Messzire repültek a többiektől, nagynak tűnik a távolság. Három toppanásig jutnak. Chris megragadja a Hercegnő kezét. Önkéntelen mozdulat csupán, oda sem néz, csak reszketve szorítja. A magas sziklák árnyai közt újabb lidérckék szempár villan. Egészen közel. Még kettő nyílik mellette. Még kettő és még kettő. A lélegzet kifújása alatt száz lidércfény les rájuk. Körbe zárták őket. Ahogy egy Átok üvölt, az vérfagyasztó. Ahogy ötven, arra nincsenek szavak.

Chris elméjében villan a képernyő. Egy dobbanás kimarad. Az áramló energiák értéke száguld szeme előtt. Már nem vesz levegőt. Nem az Átkokból jön, ez valami más. Az oltáron egy lila fény villan, megfesti a szürke völgyet. A kidőlt szikla felett zizegő hang tör elő egy parányi, izzó gömbből. Megrázza a hegyeket. Az Átkok máshogy vonyítanak. A levegő lángol, az erősödő cikázás körül. Hirtelen tágul ki, valósággal meghajtja a teret. Megremeg a föld. Egy fekete korongként nyílik meg az átjáró, a por magasra szökik körülötte. Elhallgatnak a bestiák a falakon. Tekintetük megváltozik, mind egyszerre fordul a Fényharcos felé. Teljes némaság borul a völgyre.